- Remélem nem baj, hogy elhívtam az egyik barátnőmet is! - vakarta meg a tarkóját MJ, amikor a Central Park egyik bejáratánál ácsorogtam vele, Debbievel és Shurival, akikkel éppenséggel ruhát készültem venni a másnapi szalagavatóra. Shuri és Deb is úgy döntöttek, hogy végül Peter iskolájában "rúgunk ki a hámból", előbbi azért, mert megígértem neki, hogy bemutatom Peternek, utóbbi pedig azért, hogy "megmutassa Harrynek mit veszített." Igazából MJ hívott fel ruhaügyileg, én pedig úgy gondoltam, hogy miért ne jönnék el? Amúgy is régen találkoztunk már, s mióta Peterrel együtt vagyunk, azóta nem is tekintek a lányra fenyegetésként.

- Semmi gond, én is csak úgy magammal hoztam a lányokat - utaltam a két barátnőmre. - Ki lesz a kísérőd a szalagavatón egyébként?

- Flash Thompson - válaszolta MJ. - Peterrel nem kedvelik egymást, szóval ne kérdezz tőle inkább semmit Flashről! - nevette el magát a vörös hajú lány, mire én is elmosolyodtam. Rémlett valami erről a srácról, mintha egyszer Peter említette volna, hogy mániája folyton beszólogatni neki, de sokat nem tudtam róla. No nem mintha különösen érdekelt volna egy olyan személy, aki nem áll közel Peterhez. Maximum annyira érdekelt, hogy szétrúghassam a seggét, amiért bántani meri a Póksrácomat. - Gratulálok egyébként! - fordult felém a lány ismét, mert ezidáig a közeledő embertömeget figyelte.

- Mihez?

- Hát te meg Peter! - mosolyodott el. - Már ideje volt, ne haragudj, hogy ezt mondom!

Teljesen belepirultam a mondatába. Nem gondoltam volna, hogy majd pont MJ-től hallom vissza ezeket a szavakat. Egyszerre lepődtem meg és esett is jól.

- Köszi! És talán tényleg ideje volt már.

A vörös lány kuncogni kezdett.

- Talán? Peter már azóta beléd van habarodva, mióta megkapta azt a híres-neves Stark-ösztöndíjat vagy akármi is a neve a dolognak. Be nem állt a szája Brooklyn Barnes-Rogersről, szóval tudni lehetett, hogy szerelem van a levegőben!

Azt hittem vörösebb nem lehet már a fejem, de mégis összejött.

Kicsit bűntudatom volt, be kell vallanom. MJ-hez mindig vegyes érzelmek fűztek, mert egyrészt rettenetesen féltékeny voltam a lányra és a kapcsolatára Peterrel, másrészt viszont imádtam a stílusát. Ezekszerint viszont ő sosem tekintett rám negatívan, ezért is éreztem magam borzalmasan.

- Sajnálom egyébként, hogy aznap úgy belerondítottam a filmnézős estetekbe! - kezdtem el a cipőm orrával a homokba rajzolgatni. Azóta is kísértett az a nap, az egyik legrosszabb volt az életemben. Na jó, leszámítva Scott vendégszeretetét és a Póksrácommal való érzelmes beszélgetést.

- Jaj ne viccelj, semmibe sem rondítottál bele! Különben is teljesen ki voltál bukva és szükséged volt Peterre, ezt akkor is megértettem. Tudod ő igazán nagyszerű srác. Mintha valami tökéletes filmkarakter lenne, néha el sem hiszem, hogy létezik. Mármint... most mondd azt, hogy nem a legrendesebb srác a Földkerekségen? Az ember mindig, minden körülmények között számíthat rá, hatalmas szíve van és mindig felvidít ha arról van szó.

Mélyeket bólintottam. Tökéletesen leírta mindazt, ami Peter volt. Ergo egy valóságos csoda.

- Nézd, ott jön a barátnőm! - mutatott egy újonnan érkezett tömeg felé, amely közül egy hosszú, szőke hajú lány igyekezett kikecmeregni. Egészen fáradtnak tűnt, szőke lobonca csak úgy táncolt a vállán ahogyan sietett felénk, de amint meglátta MJ-t, megnyugodva fújta ki a levegőt.

- Sziasztok, nagyon sajnálom, hogy késtem! - köszönt a lány illedelmesen, majd amint átölelte MJ-t, rögtön hozzám lépett, hogy bemutatkozzon. - Gwen Stacy vagyok, nagyon örvendek! - nyújtotta felém a jobbját. A szemem sarkából láttam, ahogyan Debbie totál megmerevedik a név hallatán, s Shuri is csak ingatta a szemét a két lány között, de nem akartam illetlen lenni, szóval kezet fogtam az új jövevénnyel.

- Brooklyn Barnes-Rogers, részemről a szerencse! - válaszoltam, mire hatalmas mosoly terült szét az arcán.

- Jaj de jó! Mármint, úristen ne haragudj, csak annyira régóta meg szerettelek volna ismerni már! 

- Igazán? Hogyhogy? - kérdeztem és valahol valami olyasmire számítottam, hogy Harrytől hallhatta a nevemet, esetleg MJ mesélt rólam neki, de meglepetten kellett hallanom azt, hogy nem így volt.

- Nem akarom kínossá tenni ezt és elijeszteni sem, de hatalmas rajongód vagyok! - mosolyodott el. - Vagy inkább irigylőd, lehet ez jobb kifejezés! - nevette el magát ismét, de egyáltalán nem csúfondárosan. Gyorsan elmagyarázta nekem, hogy hatalmas Bosszúálló rajongónak számít és nagyon csodálatraméltónak tartotta a történetemet, ezért is szeretett volna összehozni velem egy interjút, de folyton falakba ütközött. Kezdtem emiatt is szégyellni magam, hiszen egy-két éve már minden médiával kapcsolatos szereplést próbáltam elkerülni, de egy egyszerű, suliújságos interjú talán még belefért volna. Mindenesetre első látásra szimpatikus volt a Gwen nevű lány, s már kezdtem érteni, hogy Harry miért habarodott vele. Gyönyörű volt és okos - no nem mintha a drága barátnőm, Debbie nem lett volna az, mégis volt közöttük egy lényegi különbség, mégpedig az, hogy a szőke leányzónak hatalmas önbizalma volt, míg a legjobb barátnőm ezzel nem büszkélkedhetett. Ő olyan félénk volt ha szociális kapcsolatokról volt szó, akárcsak én. Többek között ezért is voltunk ennyire jóban.

Miután megtörtént a nagy bemutatkozás - Debbie próbálta nem kimutatni, hogy mennyire mérges - neki is vágtunk a nagy shopping-túrának. Éreztem, hogy egy nagyon hosszú napnak néztünk elébe.

*

- Az a legnagyobb bajom, hogy ez a Gwen tök rendes! - siránkozott Debbie, amikor a próbafülkében segítettem neki becipzározni egy égőnarancs színű, térdig érő, gyönyörű tüllszoknyás, ujjatlan ruhát. Kifogástalanul állt rajta, én pedig tudtam, hogy ez lesz a tökéletes ruha számára a szalagavatóra. Csak azt bántam, hogy nem volt kísérője, hiszen megérdemelte volna. Na de talán jobb is, hogy inkább velünk, a barátaival ment, mintsem egy olyan fiúval aki... nos, neki nem meséltem a Harrys incidensről. Nem szerettem volna, hogy rossz szemmel nézzen a fiúra, de ugyanakkor annak is örültem, hogy már nem beszéltek. Így volt ez a legjobb mindenki számára.

Szórakozottan néztem rá.

- Szóval nem lesz közös utálkozás? - kérdeztem, emlékeztetve őt a legjobb barátnők kódexének egyik fontos szabályára, mégpedig hogy a crushunk crushját/barátnőjét mindig minden körülmények között együtt kell utálnunk.

Debbie a fejét rázta.

- Nem tudom utálni, egyszerűen csak... tökéletes, naná, hogy Harrynek bejön! - húzta el a száját, majd megnézte magát a tükörben. - Nézz már rám, kinek tetszenék? Kint áll egy szupermodell, itt bent meg a krumpli! - mutatott a saját tükörképére, majd csüggedten ült le a fülkében található szürke kisszékre. 

Felsóhajtottam, majd leguggoltam elé.

- Debbie, drágám, csodálatos vagy, okés? - helyeztem a kezemet a térdére. - Értelmetlen ehhez a lányhoz hasonlítanod magad! Igen, tagadhatatlan, hogy szép lány, kedves és okos, de ezek a tulajdonságok benned is mind megvannak, csak hidd már el magadról! Ha csak fele annyi önbizalmad lenne, mint neki, minden fiú sírva esne térdre előtted, hogy légy a barátnője!

Debbieből előbukott a nevetés.

- Azért ne túlozz! - tiltakozott, de láthatóan sokkal jobb kedvre derült. - Köszi Brooke, aranyos vagy, hogy vígasztalni próbálsz!

Feltápászkodtam, majd a kezemet nyújtottam felé.

- Mutatok neked valamit! - mondtam, majd felhúztam őt a székről. Közelebb toltam a lányt a tükörhöz, majd a háta mögé álltam és megfogtam a vállait. - Nézd meg azt a csajt a tükörben! - böktem az állammal az említett tárgy felé. - Az a csaj most meg fogja vásárolni ezt az irtózatosan dögös ruhát, kisminkeli magát és elmegy a szalagavatóra a legjobb barátaival, ahol hatalmasat fognak bulizni, berúgnak a málnás puncstól és ez a csaj majd szépen megmutatja Harry Osbornnak, hogy mit veszített! - vigyorodtam el. - Bátorság és önbizalom, Debbie! - ráztam meg a lányt a vállától fogva, mire elmosolyodott, majd elsírta magát, megfordult és szorosan átölelt.

- Köszi Brooke, szeretlek nagyon! 

- Én is téged, Deb! - szorítottam őt magamhoz mosolyogva. 

A legjobb barátnőm nem érdemelt mást, csak boldogságot és szeretetet. Harry Osborn ide vagy oda.

*

Az én voksom végül egy egyszerű, bokáig érő halványlila, spagettipántos ruhára esett. Bár Tony bácsi türkízkéket javasolt, nekem ez a szín sokkal jobban megtetszett most. Olyan nyugtató volt és szimpla, mégis gyönyörű és elegáns. Már csak attől a libabőr kerülgetett, hogy belegondoltam, ebben táncolhatok majd Peterrel a táncparketten. 

Normális tininek lenni egy normális tinikkel teletűzdelt környezetben. Alig mertem elhinni, hogy ilyen velem is történhet. Hogy végre nem egy árnyékként, egy hírességként, egy bábúként, egy különcként megyek valahová, hanem a normális, teljesen hétköznapi nagyvárosi lány, Brooklyn Barnes-Rogersként. Akkor is, ha körülöttem többen is tisztában voltak azzal, hogy különlegesebb vagyok mint amennyire lenni szeretnék.

- Harryről tudsz valamit? - fordultam MJ felé, akivel azt vártuk, hogy a többi lány is kifizesse a ruháját. - Mármint volt vele egy kisebb vitám és... most nem beszélünk, de tudni szeretném, hogy rendben van-e vele minden. Ha nem tolakodó a kérés.

MJ szomorú mosollyal fordult felém.

- Oh, szóval erről van szó! Nyugi, nem tolakodsz. Hát érződik rajta, hogy picit megtört szegénykémben valami, sajnálom is nagyon, de egyébként nem vészes. Biztosan rendezitek majd az ügyet. Harry talán sznobnak és pökhendinek tűnhet, de a látszat csal. Ezt már abból leszűrheti az ember, hogy Peter nem barátkozik bárkivel. Harry jó ember.

Lesütöttem a szemeimet. Ha MJ tudná...

Még mindig fájt. Elveszíteni Harry Osbornt még mindig hatalmas űrt hagyott a szívemben. Szerettem volna visszatekerni az időt oda, ahol még bíztam benne. Sőt, talán még előrébb, hogy Zero Saltzmannak jól bemoshassak egyet, még mielőtt meg merte volna közelíteni a fiút. Nem is annyira magam miatt, hanem inkább Peterért. Mert tudtam, akármennyire is megpróbált úgy tenni, mintha a kapcsolata Harryvel a régi lenne, mégsem volt az. Már ő sem tudott bízni a fiúban. És ez az én hibám volt.

Csak remélni tudtam, hogy a másnap esténk nem készült kínosba fulladni emiatt. Semmiképpen sem szerettem volna feszültséget. Egyetlen normális este.

Ennyit szerettem volna.