Harry a tető félig leszakadt részén állt, halálrafagyott arccal. Úgy tűnt, hogy a biztonságos hely, ahová apáék küldtek, valójában egy cseppet sem volt biztonságos. Sőt mi több, ide is elért egy lézersugár, amely kettéválasztotta az épület tetejét közvetlenül azután, hogy Harry elárulta nekem a titkát. És ő húzta a rövidebbet. A tető két felét már nem tartotta más, csak masszív fogású elektromos vezetékek és néhány vastagabb vasdarab. A többi rész pedig lassan de lassan omladozni kezdett.

- Harry, gyere! - kiáltottam rá, hiszen ha elindult volna, simán át tudott volna jönni a biztonságosabb felére azon a részen, ahol még egymásba kapcsolódott a tető két oldala. El sem mertem hinni, hogy mindezek után még aggódtam miatta. Lehet, hogy elárult, de nem érdemelt halált. Főleg ilyen csúnya halált nem.

Ha tehettem volna, átlevitálok hozzá, de minden erőm elhagyott és féltem is attól, hogy az ijedtség miatt nem tudnám kontrollálni a képességemet.

Tett néhány lépést ekőre, de a továbbiakban nem mozdult többet. Arcán tisztán látszott, hogy halálfélelme van és legszívesebben elsírta volna magát. Nem is csodáltam, hiszen a tériszonya miatt talán ez lehetett az egyik legijesztőbb dolog számára, amit valaha átélt. Ha az apja épülete, a többemeletes Oscorp miatt is már az ájulás kerülgette, akkor egy elektromos vezetékekből álló, letörni készülő tetődarab már egyenlő volt számára a biztos halállal. 

Közelebb sétáltam a két tetőrész közepét elválasztó vezetékekhez és vasakhoz.

- Harry! - kiáltottam, mire végre rám nézett. - Gyere! - ismételtem meg, majd a kezemet nyújtottam felé, még úgy is, hogy ilyen távolságból lehetetlen lett volna elérnem őt. Hevesen megrázta a fejét.

- Képtelen vagyok megmozdulni, Brooke - suttogta elszorult torokkal.

Ami azt illeti, szerinem az én szívem is legalább olyan hevesen doboghatott, akárcsak az övé. Minden áron meg akartam menteni őt, de nagyon rettegtem attól, hogy ez nem fog sikerülni. Peterre nem számíthattam abban a pillanatban, ahogyan apáékra vagy a többi Bosszúállóra sem, így magam kellett megoldjam a problémát.

- Harry - szólítottam meg ismét a fiút. - Áthozlak onnan, ígérem! - próbáltam meg megnyugtatni legalább őt, ha már magamat nem sikerült. - Bízol bennem?

A saját kérdésem jól mellkasba vágott és Harrynek is a bűntudat összes létező jele ellepte az arcát, de végül aprót bólintott. Én is hasonlóképpen cselekedtem. Bár még mindig kavarogtak bennem a vegyes érzelmek amiatt, amit nemrég bevallott nekem, azért próbáltam ezt nem kimutatni előtte. Igen, dühös voltam. Dühös és csalódott. Emiatt viszont nem hagyhattam őt itt és most cserben. Mert ellentétben vele, én sosem árulnám el a barátaimat.

- Rendben. Akkor meg kell hogy kérjelek arra, hogy a bal lábad lassan csúsztasd előre.

- Nem megy - rázta meg a fejét egyből. Makacsabb volt egy öt éves kisgyereknél. Rettegett.

- Nagyon lassan, Harry. Menni fog, ne izgulj, nem fog egyik sem megrázni és zuhanni sem zuhansz le!

Harrynek már-már tényleg majdnem kicsordult a könnye. Még hevesebben rázta a fejét és nem moccant továbbra sem.

- Harry, könyörgöm... - már én is majdnem sírtam, de aztán mély levegőt vettem és lenyeltem a könnyeimet, mert ha sikerült magamat megnyugtatni, akkor benne volt a pakliban, hogy Harrynél is elérhettem ugyanezt. - Figyelj, rengeteg ember van, aki szeret téged és aki belehalna abba, ha elveszítene. Godolj apukádra, Peterre, MJ-re... gondolj Debbiere! Tönkretenné őt a gondolat, hogy megmenekülhettél volna, de nem mertél lépni. Én nem hagyom őket szenvedni és neked sem kell hagynod. Főleg nem miattam.

Harry a fejét rázta.

- Nem a te hibád, Brooke. Nem tehetsz róla, ez az egész miattam történt!

- De igen, tehetek róla. Ha apáék időben elmondták volna az igazat vagy ha idejében megtudom az igazságot magamról, most nem tartanánk itt. Megkíméltem volna mindenkit ettől. Elrejtőzhettem volna valahol, ahol Saltzman sosem talált volna meg... És neked sem kellett volna hazudnod mindvégig.

- Ez hülyeség! - kiáltotta Harry. - Akkor megkínozta volna a családodat, bántotta volna a barátaidat, tett volna valamit Debbievel és Peterrel. Bármit megtett volna azért, hogy kicsikarja belőlük a hollétedet, ha tudták volna, ha nem. Velem is ezt tette. Hidd el, bántotta volna mindannyiukat!

Lesütöttem a szemeimet. Ebbe bele sem gondoltam. Pedig igaza volt.

- Lényegtelen, már teljesen mindegy! - ráztam meg a fejemet. - Kérlek, gyere! Nem hagyom, hogy meghalj! - nyújtottam ismét előre a kezemet. - Bízz bennem, Harry! Sértetlenül át fogsz jönni erre az oldalra! Ha jóvá akarod tenni mindazt, amit ellenem elkövettél, akkor átjössz erre az oldalra! - ez volt az utolsó ütőkártyám, s egyben az is, amely végül bevállt.

Harry mélyen a szemembe nézett, majd lassan bólintott.

- Nem kell sietned, minden rendben lesz. Csak pontosan tedd azt, amit mondok. Csúsztasd előre a jobb lábadat. Nem sokat, csak úgy öt centit körülbelül.

Harry egy mély levegőt vett, majd lassan, de biztosan megtette azt, amire kértem.

- Szuper - biccentettem. - Most a bal lábaddal lépj egy jó nagy lépést előre, hogy átlépd a felszakadt, kék vezetéket. Ne aggódj, nem lesz gond! - magyaráztam.

Addig-addig kísérleteztünk a vezetékek kicselezésével, ameddig végül Harry, pillanatokkal azon oldal leomlása előtt, amelyiken ezidáig tartózkodott, át nem ért az én felemre teljesen épen és egészségesen. Térdre rogyott, majd elnevette magát.

- Megcsináltam! - kiáltotta lelkesen, én pedig halványan elmosolyodtam.

- Meg - biccentettem, s a következő pillanatban majdnem olyan szívroham kapott el, hogy csak na: a semmiből egy narancssárga fénykör - pontosabban egy portál, mint azt később megtudtam - keletkezett, s belőle egy ismerős alak, nevezetesen Stephen Strange sétált ki.

- Brooklyn, velem kell jönnöd! - jelentette ki egyből, én viszont meghökkenésemben csak hátraszökkentem egyet.

- Doctor Strange! - kiáltottam el magam. - Hát te meg...

- Veszélyben forog az életed, így hamarabb kell elkezdenünk a tanulást!

Értetlenül meredtem rá.

- A tanulást?

Strange bólintott.

- A benned élő mágiát minél előbb meg kell tanulnod irányítani és én ebben próbállak majd segíteni. Ne izgulj, a közelben lesznek a szüleid és a barátaid, szóval bármikor láthatod őket.

Erre egyből Harry felé emeltem a tekintetemet, aki csak a fejét rázta.

- Vége van, esküszöm! - tartotta fel védekezően a kezeit. - Nem foglak többé keresni és Saltzmannak sem fogok semmit mondani! 

Én viszont megköszörültem a torkomat. Már egy szavát sem tudtam elhinni.

- Megkérhetlek arra, hogy hazavidd ezt a fiút? - kértem Strange-t.

- Most gyűlölsz, nem igaz? - kérdezte Harry, s szemei könnyben úsztak. Abban a pillanatban pedig megtört bennem valami. Rájöttem, hogy fájt. Igenis nagyon fájt az, hogy Harry végig hazudott nekem. Már a legelejétől a barátomnak tekintettem őt, miközben neki teljesen más intenciói voltak. Szomorú voltam amiatt, hogy ennek így kellett kiderülnie. És hogy így kellett elveszítenem valakit, akit a barátomnak hittem.

Becsuktam a szemeimet, majd egy mélyet sóhajtottam.

- Nem gyűlöllek - feleltem, majd kinyitottam a szemeimet, s egyenesen az övéibe néztem. Megdöbbenést véltem felfedezni bennük. - De remélem megérted, hogy soha többé nem leszek már képes bízni benned és látni sem akarlak - fejeztem be a mondandómat, majd Strange felé fordultam, aprót biccentve. Ő egy pillanat leforgása alatt nyitott egy átjárót Harry lábai alatt, valószínűleg hazaküldve őt, majd egy újabbat nyitott, amely egy tágas helyiségbe vezetett minket, egy hosszú, ósdi lépcsősorral benne.

- Üdvözöllek a New York-i szentélyben! - jelentette ki, nekem pedig leesett az állam a múzeumszerű helyiség láttán.

Author's note

Tudooooom, hogy összecsapott, száraz és lapos lett ez a fejezet (én nagyon annak érzem) és már unalmas lehet, hogy három fejezeten keresztül állandóan a tetőn voltak, de ígérem, innen már egy kicsit eseménydúsabb és fordulatosabb részek következnek.