- Na és most? - kérdeztem Petert, mélyen a szemébe nézve.

- Elengedlek - mondta, mire hevesen rázni kezdtem a fejemet.

- Ne, könyörgöm, ne tedd! - tiltakoztam, de ő halványan elmosolyodott.

- Nyugi, Brooke. Ha bármi történne, itt leszek, okés? - mondta, mire félve bólintottam.

- Bízom benned - suttogtam.

- Efelől semmi kétségem. De első sorban magadban kell bíznod - bíztatott, mire felsóhajtottam.

- Na az nem fog menni.

Peter egy fintort vágott.

- Ne viccelj már, Harry is legyőzte a félelmét, nézd, hisz itt van a tetőn! - mutatott a legjobb barátjára, aki nagyon gondosan ügyelt arra, hogy ne kerüljön a tető peremére még véletlenül se.

- Peter, nem érzem jól magam, nem tudnánk ezt minél hamarabb befejezni? - kérdezte a fiú idegesen, mire a Póksrácom felsóhajtott.

- Érzelmi támasznak hoztalak ide, Harry, de úgy tűnik, erre inkább neked lenne szükséged - vakarta meg a tarkóját.

- Én most leülök, jó? - kérdezte a fiú, majd a szavai szerint is cselekedett. - Nekem fóbiám van, Brooklyn, neked viszont nincs mitől tartanod. Mármint ne haragudj, de rémisztő az, ami veled történik, viszont vagy elég erős hozzá, hogy irányítsd, szóval, izé... menni fog, okés? Tényleg csak bízz magadban!

Elmosolyodtam.

- Köszi, Harry, rendes vagy! - biccentettem felé, majd egy pillanatra becsuktam a szememet. - Adj pár percet, Peter - kértem, mire a fiú beleegyezett.

Próbáltam összeszedni magamat, meggyőzni az elmémet arról, hogy nem lesz semmi gond, hisz Peter és Harry tényleg velem voltak. Ám ugyanakkor aggodalommal töltött el a gondolat, miszerint ez az egész csak jobban elfajulhat. Én pedig képtelen leszek irányítani.

Éreztem, ahogyan az ajkaim remegni kezdenek és a szokásosnál erősebben süvítő szél sem segített sokat az állapotomon. Mégis, valahol mélyen volt bennem egy olyan érzés, hogy bizonyítanom kell. Nem Peternek vagy Harrynek, hanem csakis saját magamnak.

- Oké, amikor szólok, engedj el - bólintottam egy aprót, majd becsuktam a szemeimet és megpróbáltam nyugodtabban lélegezni, teljesen kizárva a külvilágot.

Bevált. Egy idő után már nem hallottam többé a lenti autók zaját, a kiabáló városi embereket, a csaholó kutyákat, a tetőn zúgó szellőzőrendszer propellerjének hangját, de még Harry másodpercenkénti, kétségbeesett, apró sóhajtásait sem. Csak én voltam, Brooklyn Barnes-Rogers és a légzés, amely nyugalommal töltött el belül.

- Most - suttogtam, s éreztem, ahogyan az ujjaim lassan kicsúsznak a Peteré közül. Még nem mertem kinyitni a szemeimet, azt viszont éreztem, hogy a lábam elhagyta a talajt.

Levitáltam.

- Te Szent Máriám! - hallottam, ahogyan Harry felkiált.

Úgy éreztem, hogy nem szállok annyira magasan, ha ilyen kristály tisztán hallom a hangját.

- Brooke, minden rendben van - szólalt meg Peter, s hangján érezni lehetett azt, hogy mosolyog. - Most már a szemedet is kinyithatod!

Alighogy ezt kimondta, én úgy is tettem. Kinyitottam a szememet és az első, amit észrevettem az volt, hogy látom a Brooklyn Bridge felszínét, a rajta lévő siető járókelőkkel. Aztán ahogy körül néztem, elláttam a környező házak teteje fölött is, miközben felettem a végtelen kék ég terült el.

- Nahát! - suttogtam, s arra gondoltam, hogy ez mennyire gyönyörű.

- Szuper vagy! - kiáltotta Peter nevetve, mire végre bátorkodtam lenézni rá és legjobb barátjára. Utóbbi tátott szájjal bámult rám, Peter viszont úgy vigyorgott, mintha éppen most közölte volna vele valaki, hogy megnyerte a lottót.

- Ez annyira menő, hogy ezzel a képességgel még te is lehetnél akár egy szuperhős! - jelentette ki a következő pillanatban Harry. - Egy Bosszúálló!

Én csak óvatosan leszálltam a tetőre és a biztonság kedvéért ismét belekapaszkodtam Peter karjába. A fejemet ráztam.

- Ne viccelj, sosem tudnám megállni közöttük a helyem - közöltem vele. - És apáék különben sem engednék meg. - No meg nem hogy nekem, de még Pe... - ám ekkor elharaptam a mondatot.

- Hogy mondtad? - kérdezte Harry.

Vörösre váltott a fejem. Majdnem elárultam Petert. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy Harry nincs tisztában a titkával.

- Brooklyn csak azt akarta mondani, hogy még nekem sem akarták megengedni, hogy Bosszúálló legyek. Poénból rákérdeztem Mr. Starkra, hogy beszállhatnék-e én is a csapatba, de hát persze semmilyen szuperképességem sincs, szóval eleve bebuktam - mentett ki a pácból Peter nevetve, s szerencsére Harry is vele együtt nevetett.

- Istenem, nem is lennél Peter Parker, ha nem kérdeztél volna rá - rázta meg a fejét vidáman. - Amúgy érthető, én is szívesen szuperhősködnék, ha lenne bármilyen képességem. Még mindig meggondolhatod, Brooke! - nézett rám szórakozottan, mire elmosolyodtam és röviden bólintottam, rá hagyva ezt az egészet.

Már éppen indultunk volna lefelé, amikor Harry hirtelen megtorpant, majd visszafordult felém.

- Lenne egy kérdésem - mondta komoly hangon, amitől kissé megriadtam, ám bólintottam, miszerint nyugodtan felteheti. - A barátnőd, Debbie... nos...

- Igen? - fontam össze a karjaimat magam előtt, mire idegesen felsóhajtott.

- Szoktam vele beszélgetni és hát egy ideje nem válaszol az üzeneteimre. Nem tudom, hol hibázhattam, talán mondhattam neki valami rosszat valamikor, mindenesetre nem emlékszem hasonlóra. Nem tudod véletlenül, hogy miért haragszik rám? - kérdezte, én pedig lefagytam. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy Harry rákérdez majd a dologra. Már valóban eltelt néhány nap amióta Shurival rávettük Debbiet, hogy ignorálja Harry üzeneteit, de nem számítottam arra, hogy tényleg megteszi. A barátnőm erősebb és eltökéltebb, mint ahogyan azt én gondoltam volna.

Összenéztünk Peterrel, hiszen ő pontosan tudta, mi a helyzet. Először ő is tanácstalannak tűnt, de aztán vállat vont és röviden bólintott, én pedig felsóhajtottam. Nem akartam bajba keverni a fiút azzal, hogy kiderüljön, beszélt nekem Harry báli partneréről, Gwen Stacyről, de úgy tűnt, nincs más választásom.

Visszafordultam Harryhez és már készültem bevallani neki a dolgokat, amikor furcsa dolgot vettem észre a fiú háta mögött, az égen. Mivel látta, hogy összevonom a szemöldökömet, ő is megfordult, s amikor észre vette a  lila fénygömböket amelyek egyre közelebb és közelebb tartottak felénk, leesett az álla.

Ami engem illetett, a lábamat hirtelen elkapta a remegés, úgy éreztem, mintha a levegő beszorult volna a tüdőmbe és még mielőtt meg tudtam volna akadályozni, térdre rogytam.

- Brooke! - kiáltotta Peter és Harry egyszerre, majd azonnal mellettem termettek.

Szaggatottan kezdtem el venni a levegőt, de a szemeimet egyetlen percre sem vettem volna el a fényekről. Éreztem. Megéreztem, hogy mik azok. És hogy ki küldte őket.

- Peter, ő az - suttogtam, mire a fiú értetlenül meredt rám.

- Kicsoda? - kérdezte.

- Zero Saltzman - válaszoltam azonnal. - Eljött utánam!

Peter és Harry ijedten néztek össze, de az előbbi gyorsan cselekedett.

- Maradj itt és vigyázz Brooklynra, rohanok a szülei után! - közölte a fiúval, aki annak ellenére, hogy rettegett a magasságtól, egy percig sem tiltakozott.

Peter azonnal elrohant, egyenesen a tűzlépcső felé, miközben én próbáltam még mindig rendesen lélegezni, de minél közelebb értek a fények, annál gyengébbnek éreztem magam.

- Tarts ki, Brooke, itt vagyok! - suttogta Harry, s hangjában tisztán éreztem a rettegést.