Gépzúgásra ébredtem. Csak félig voltam képes kinyitni a szemeimet, s akkor is csak egy erős fényt voltam képes meglátni, semmi többet. Úgy tűnt, hogy az altató hatása még mindig működött, így inkább ismét becsuktam azokat, de nem aludtam vissza. Valhogy meg sem lepődtem, már egyből tudatában voltam annak, hogy egy gyengélkedőben fekszem, valószínűleg mindenféle szerkentyűre kötve.

Hangfoszlányokat kaptam el, amelyek valahonnan a helyiségből jöhettek, s rögtön felismertem, hogy apu és Tony beszélgettek.

- Bruce? - kérdezte apu, aggodalmasan. - Ő nem tudna eljönni megnézni?

- Nem - felelte Tony. - Egy küldetésen van éppen Thorral, ráadásul egy másik világban is, szóval esélytelen. Én nem vagyok orvos, de azt látom, hogy baj van és szerintem te is.

Apu valószínűleg bólinthatott vagy lesüthette a szemeit, mert a szobára csend telepedett. Az én szívembe fájdalom hasított, de még mindig küzdöttem az altatóval, így nem tudtam felkelni és elmondani nekik, hogy mindez az én hibám volt. Én voltam az, aki aktiválta a képességeimet aznap a tetőn, amikor Peterrel voltam, s ez azóta rosszabbodott. Csak magamnak köszönhettem, hogy ebbe az állapotba kerültem.

- Szerencsére ismerünk valakit, aki talán tud segíteni - szólalt meg ismét Tony. - Igaz, hogy ő idegsebész, de egy próbát megér. És ha ebben nem is tud segíteni, talán Brooklyn erejével tudna valamit kezdeni, nem igaz?

- Strangere gondolsz? - kérdezte apu azonnal, rajtam pedig egyfajta izgatottság ment végbe a név hallatán.

- Igen, őrá. Megkérhetjük, hogy segítsen, de csakis akkor, ha engedélyt adtok rá Buckyval.

Apu jó ideig vacillált, mielőtt újra megszólalt volna.

- Hívd ide a varázslót. Akárhogyan is nézem... ez itt már nem a mi hatáskörünk. Buck is ugyanezt mondaná, tudom.

- Igazad van. És jobb lesz, ha Wandát is beengedjük, amint Brooklyn felébredt. Ha valaki, hát ő tudja milyen, ha egy ekkora erő elhatalmasodik rajtad, talán megtudná nyugtatni - tette hozzá Tony, majd hallottam, ahogyan sietős léptekkel elhagyta a szobát, akárcsak azt, hogy apa helyet foglalt valahol mellettem. Erre már valahogy nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemeimet, s pislogva néztem egyenesen rá.

- Szia, kicsim - suttogta, majd megsimogatta a fejemet. Én csak szélesen elmosolyodtam, s örültem annak, hogy itt van mellettem.

- Szia, apu! - válaszoltam, majd megfogtam a kezét. - Bocsi, hogy megint bonyodalmat okozok, ez...

- Ugyan! - szorította meg a kezemet. - Várható volt. Nem tudjuk örökre lakat alá zárni a képességeidet. Próbáltuk, de láthatóan nem megy, úgyhogy más módszerekkel kell próbálkoznunk!

Szégyelltem magam. Egyszerűen szégyelltem azt, hogy már megint az én problémáimat leste mindenki, holott voltak nálam fontosabb dolgok is.

- Az én hibám! - engedtem el a kezét, majd a plafont kezdtem el kémlelni. Azt mondják, a fehér szín nyugtatja az embert, de engem a hányinger kerülgetett, ahogy a fal színére irányítottam a figyelmemet. - Véletlenül aktiváltam a képességeimet, sajnálom - a szememből néhány könnycsepp szökött ki, amelyeket apu szépen, gondosan letörölt.

- Nem a te hibád. Ez előbb vagy utóbb megtörtént volna. De ígérem, hogy jobban leszel. Harcolni fogunk érted. Megtanulod irányítani ezt addig, ameddig rá nem jövünk, hogy hogyan űzhetjük ki belőled. Nem haragszunk rád, ne is gondolj erre! - puszilta meg a homlokomat, én pedig elmosolyodtam.

- Köszi, hogy vagy nekem, apu! Szeretlek és apát is!

- Mi is téged kicsim! - mosolyodott el ő is. - És kérlek, ne sírj. Nincs is annál szívszaggasztóbb egy szülő számára, mint az, hogy szomorúnak lássa a gyermekét. Itt vagyunk neked és fogjuk a kezed, történjék bármi. Együtt fogjuk átvészelni!

Szélesen elmosolyodtam és melegség költözött a szívembe apa szavaitól. Nem is emlékeztem mikor beszélgettünk utoljára ilyen érzelgősen egymással. De néha ilyen is kellett, s abban a pillanatban szükségem is volt erre.

- Apa visszajött már Wakandából? - érdeklődtem, mivel a fémkarú szülőm éppen T'Challaval tervezett meg egy igencsak macerás hajtóvadászatot Zero Saltzman ellen. Azt az embert mintha a föld nyelte volna el mióta Vízióra támadt. És én rettegtem attól, hogy minden sarokról rám leselkedhet.

- Szerintem nemsokára ő is érkezik. Azonnal hazaindult, amint hallotta, hogy baj van. De állítólag remek tervet készítettek és a barátnőd, Shuri nyomkövető eszközeinek köszönhetően talán a következő héten már rátalálhatnak.

- Ez szuper hír! - lelkesedtem, majd hirtelen az ásítás tört rám.

- Pihenj egy kicsit, megérdemled! - nyomott ismét egy puszit apu a homlokomra, én pedig hálásan csuktam be a szememet.

*

- Mr. Strange, nem igaz? - kérdeztem, mire úgy tűnt, mindenkit meglepett a válaszom. - Bocsi, egy kicsit hallgatóztam - tettem hozzá. 

Egyáltalán nem döbbentem meg azon, amikor ismételten felébredve egy piros köpenyes férfit találtam az ágyam mellett ücsörögni egy széken, akinek legalább ugyanolyan menő szakálla volt, mint Tony bácsinak. Ha nem lett volna ebbe a különös maskarába öltözve, talán első pillantásra össze is tévesztettem volna őket.

- Igazából jobban szeretem a Doctor megnevezést - jelentette ki a férfi. - De igen, én volnék az!

Aprót bólintottam, majd egy barátságos mosolyt küldtem felé. Tudtam róla, hogy egy varázsló, de egyáltalán nem így képzeltem el őt. Azt hittem minimum egy Albus Dumbledore megjelenésű fickót fogok magam előtt látni, de kellemeset csalódtam. Jó, nem mintha nem rajonganék Dumbledorért, de értitek, hogy mit akarok mondani.

- Brooklyn, ugye? - kérdezte, majd előre hajolt és hosszasan fürkészni kezdte az arcomat. - Kicsit sápadt, adjatok neki csokit - jelentette ki, mire előbukott belőlem a nevetés.

- Hallottátok! - néztem a többiekre szórakozottan, mire ők is nevetni kezdtek, aztán végül apu volt az, aki kisettenkedett, hogy valahonnan csokit szerezzen neked.

- Szóval orrvérzés? - kérdezősködött tovább Strange, mire vállat vontam.

- Nem tudom, hogy lehet-e vérnek nevezni. Fekete volt és ragacsos, mint valamiféle ragasztó.

- Értem - suttogta, majd megsimogatta a szakállát és egy ideig a gondolataiba merült. Én csak feszülten várakoztam, s közben Wandára néztem, aki halványan elmosolyodott és felém bólintott, biztosítva arról, hogy nincs mitől tartanom. - Nos arra jutottam, hogy ezzel az információval nem tudok sokat kezdeni. Le kell teszteltetni az anyagot, úgy többet tudhatunk meg. Viszont ha nem bánod, az elmédbe kicsit belenéznék - mondta, mélyen a szemeimbe nézve.

Nyeltem egyet.

- Fájni fog? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Csak egy kicsit kellemetlen lesz, de nem fog fájni - biztosított róla, én pedig beleegyezésemet adtam, hadd turkáljon csak az agyamban, ha azt szeretné.

Ujjait a halántékom egyik-egyik oldalára helyezte, én pedig már csak azt éreztem, mintha a semmiben lebegnék, valahol az univerzumban, több fényév távolságra. Szédültem, ám ugyanakkor képek jelentek meg előttem: képek, történések, amelyek engem ábrázoltak, de amikre egyáltalán nem emlékeztem. Rohamokról, szokatlan történésekről... 

Amint visszatértem a valóságba, Strange elképedt hangja fogadott.

- Nem először történt ez meg veled, ugye? Volt már korábban is ilyen.

Értetlenül meredtem rá.

- Nem emlékszel... - suttogta, majd a többiekre nézett. - Nem mondtátok el neki?

- Micsodát? - kérdeztem.

Tony bácsi adta meg a választ erre végül-

- Töröltük néhány emlékedet, Brooklyn - jelentette ki. - Ez az eset... nem ez az első. Volt már korábban is, bár igaz, nem ilyen formában. Mindig más tüneteket produkálsz - magyarázta.

Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt. Gondolkodni viszont nem volt időm rajta, mert Strange szólított meg ismét.

- Keress fel három nap múlva, Brooklyn - kérte. - Addig megpróbálom kideríteni, hogy hogyan tudnék segíteni neked.

Aprót bólintottam.

- Köszönöm! - suttogtam, majd néztem, ahogyan Tony bácsi és apu társaságában elhagyta a szobát.

Egyedül Wanda maradt bent, aki helyet foglalt Strange székén és bűnbánó arccal nézett egyenesen rám.

- Én tehetek róla! - jelentette ki. - Tudom, hogy eleged van a hazugságokból, szóval el kell mondanom: én voltam az. Én feledtettem el veled ezeket az emlékeket. Sajnálom, nem kellett volna, ezzel csak hozzájárultam a hazugságok hálójához - suttogta, majd lesütötte a szemeit.

Csend telepedett a szobára, én pedig becsuktam a szemeimet és próbáltam feldolgozni az információt. Tudtam, hogy valami nem stimmel, hogy nem létezik az, hogy évekig egyetlen egy tünetet se produkáljak. Végig bennem volt. És végig megmutatkoztak a jelei rajtam.

- Mennyit tűntettél el? - kérdeztem, kinyitva a szemeimet. - Hány évet?

Wanda felsóhajtott.

- Először csak az árvaházban töltött tizenöt évedet - válaszolta. - De ott nem volt olyan sok emléked, a rá következő három év volt a kemény dió. Tizenhatéves korodban volt olyan, hogy napi szinten probléma volt az erőddel. Bruce éjt-nappallá téve kísérletezett, hogy enyhítse nemcsak a tüneteket, hanem az azok okozta fájdalmakat is. Muszáj volt átalakítanom az emlékeid, mert ha azokat hamisítani tudtam, esélyünk volt arra, hogy több tünet ne bújjon már elő. És sikerült. De most, hogy már mindent tudsz... nekem nincs szívem megint ezt tenni veled és nem is fogom. Megérdemled az igazságot és tudom, hogy ezt le fogod győzni.

Hirtelen elmosolyodtam, majd Wanda keze után nyúltam.

- Köszönöm, hogy segítettél rajtam ennyi éven át - mondtam. - És hogy ezt most elmondtad! 

- Nem is haragszol? - kérdezte meglepetten, én pedig azonnal megráztam a fejemet.

- Te egy jó ember vagy, Wanda és egyike a legjobb barátaimnak. Eleget viaskodtam már a szeretteimmel és már belefáradtam ebbe. Tudom, hogy jót akartál nekem és köszönöm, hogy megvédtél! - mondtam, majd egyszerűen csak átöleltem, s meghallottam, ahogyan szipogni kezdett. Nagyon szerettem Wandát és sok mindenért voltam hálás neki. Soha nem szabad elfelejtenie az embernek azt, ha valakitől segítséget kapott. Márpedig engem mindenki segíteni akart, s emellett nem volt szabad csak úgy elmennem. Éreztem a szeretetet minden egyes porcikámban.

- Vannak jó híreim egyébként! - engedett el néhány perccel később, majd letörölte a könnyeket a szeméből. Tudtam, hogy terelni szeretné a témát, én pedig készségesen teret adtam neki.

- Ú, csak nem...? - kérdeztem tátott szájjal, mire szégyenlősen elmosolyodott, én pedig felsikítottam. - Mikor és hogyan? Uram Istenem, részleteket akarok! - ráztam meg a vállát, mire nevetni kezdett.

- Nyugalom, egyelőre csak egy randira hívott el, semmi komoly. De nagyon édes volt, látnod kellett volna! - kezdett el kuncogni, mire éreztem, ahogyan elönt a boldogság. Áldottam az eget és Thor minden családtagját, amiért Vízió végre összeszedte magát.

Még egy kis ideig csevegtünk erről, teljesen beleélve magunkat, amikor egy ismerős arc jelent meg az ajtóban. Zihálva, ijedt arccal nézett rám, mire Wanda azonnal felpattant, majd mosolyogva közölte velem, hogy eszébe jutott, hogy el kell intéznie valamit. Amint elhagyta a szobát, a fiú gyorsan belépett.

- Peter... - de nem tudtam befejezni a mondatot, mert azonnal a nyakamba borult és szorosan átölelt.

- Bocsi, hogy késtem - motyogta, én pedig vidáman fúrtam bele az arcomat a nyaka hajlatába.

- Nem késtél el. Minden rendben! - válaszoltam, s hagytam magam elveszni a karjaiban.