- Nem hiszem el, hogy majdnem bedőltem neki! - kiáltott fel Debbie csalódottan, majd csak egész gyengéden, veszélymentesen kezdte el a fejét a kék vasszekrénye ajtajához ütögetni. Shuri csak rám nézett és olyan arca volt, mint aki nem érti, hogy egy srác miatt minek kell ennyire tönkretennie magát egy lánynak, én viszont csak a fejemet ráztam, hogy inkább ne mondja ki ezt a gondolatot hangosan.

- Mi is volt a neve? Harry...

- Osborn - válaszoltam.

- Mint Ozzy Osbourne? - kérdezte lelkesen, én pedig nevetve bólintottam.

- Nincs köze hozzá, de igen. A név hasonló.

Aztán elmagyaráztam neki, hogy Harry egy nagyvállalat, az Oscorp igazgatójának a fia, mire Shuri kijelentette, hogy a gazdag ficsúrok mind ilyenek.

- A bátyád konkrétan Wakanda királya! - vontam fel a szemöldökömet, emlékeztetve, hogy T'Challara is ugyanúgy illene ez a megnevezés.

- Jaj, őt ne is emlegesd! Ő a gazdag ficsúrok között kakukktojás: nagyon de nagyon béna a csajozásban. De komolyan, nem is értem, hogy Nakia miért jár vele!

- Hogy kicsoda? - kérdeztem meglepetten. 

- Nakia, a bátyám barátnője. Szakítottak egy párszor, aztán újra összejöttek, náluk ez már csak így megy? - vont vállat, mire még jobban elképedtem.

- Úristen, én azt hittem, hogy T'Challa Ross ezredessel jár, ne már, most összetörted az álmaimat! - fogtam meg a fejemet, mire Shurit úgy elkapta a röhögőgörcs, hogy mindenki megbámulta, aki elhaladt mellettünk a folyóson. Még Debbiet is sikerült megmosolyogtatnom egy perc erejéig.

- Jaj, Istenem, ez hatalmas volt, ki kell tweet-elnem! - törölte le Shuri a könnyeit a szeme sarkából, majd előkapta a telefonját és máris ezerrel pötyögni kezdett. Mi csak szórakozottan egymásra néztünk Debbievel, majd átkaroltam a legjobb barátnőm vállát.

- Ne is törődj Harryvel! - tanácsoltam. - Jóképű meg jófej, azt beismerem, de egy suttyó, ha csak játszadozott veled.

- Nem "ha", mert tényleg csak ezt csinálta. Minden nap beszélünk, Brooke! Minden áldott nap! Este ő az utolsó, akitől elköszönök lefekvés előtt, reggel az ő üzenetére kelek és... és egyszer sem említette nekem ezt a Gwent. Tudod, én megértettem volna, ha elmondja, mert oké, hogy nagyon bele vagyok habarodva, de még azzal együtt is tovább beszélgettem volna vele, mert imádom a srác stílusát. De így ez most nagyon de nagyon rosszul esett - magyarázta, miközben elsétáltam vele és Shurival az ebédlőig. Lebiggyesztett ajkakkal meredtem magam elé, s addig meg sem szólaltam, ameddig nem találtunk egy csendesebb sarokban egy üres asztalt, ahová nyugodtan leülhettünk megebédelni.

- Szeretnéd, hogy beszéljek vele? - kérdeztem.

- Nem! - tiltakozott egyszerre Deb és Shuri, mire én értetlenül meredtem rájuk.

- Ne csináld, az nagyon de nagyon gáz lenne! Inkább letiltom minden internetes platformról, haza megyek és begubózom egy pokrócba, fagyit zabálok és beleásom magam valamelyik Netflixes sorozatomba - jegyezte meg a legjobb barátnőm, majd mivel megszólalt a telefonja, elővette azt, s siránkozva nézett ránk. - Látjátok? Máris írt! Én képtelen vagyok válaszolni neki!

- Jaj, ne viccelj már, Debbie! Te egy nagyon erős csajszi vagy és nem fogod hagyni, hogy egy ilyen dolog maga alá gyúrjon! - csapta vállon Shuri finoman. - Én azért értek egyet veled amúgy, mert Harrynek magának kell rájönnie, hogy mit tett. Tudom, tudom! A férfiak alapjáraton igen ostobák és vakok tudnak lenni, ha ilyesmiről van szó, de ne tiltsd le és Isten ments, hogy ráküldd Brooklynt! Csak egyszerűen ne válaszolj az üzeneteire többé. Kizárt, hogy ne ismerné fel, hogy baj van. 

- Egyet kell értenem Shurival - bólogattam erősen, mire Debbie gonosz kis vigyorral nézett rám.

- Te csak hallgass, Brooke! Könnyű ezt mondani, neked összejött Peter! - jegyezte meg, majd elnevette magát. - Aminek amúgy nagyon örülök, szóval most ne érts félre, erre várok szerintem mióta megismerkedtetek, de rendesen irigy is vagyok a szerencsédért!

Elmosolyodtam.

- Ugyan már, ne viccelj! Tudod te, hogy mennyit küszködtünk, hogy idáig eljussunk? És hogy mennyit viaskodtam magammal?

- Ezt csak magatoknak köszönhetitek, rendkívül kínosak vagytok mindketten, ha arról van szó, hogy észre kell venni, mit érez a másik irántunk! - jegyezte meg.

- Kínosak? - kérdeztem.

- Idézlek: "Jaj, én nem érzek semmit Peter iránt", "Jaj, Peternek biztosan nem tetszem"! - parodizált, mire nekem is nevetnem kellett ezen.

- Jól van na! Te is tudod, hogy ez az első kapcsolatom!

Debbie csak felvont szemöldökkel és egy hozzá társuló szórakozott arccal nézett vissza rám.

- Ez az a gyerek, aki annyira hasonlít rám? - szólt bele ekkor a beszélgetésbe Shuri.

- Igen, ő az! - bólogattam. - Mit szólsz, ha hétvégén bemutatnálak neki? Már nagyon meg szeretne ismerni! 

Shuri elmosolyodott.

- Persze, amúgy sem csinálok semmit hétvégén. Mellesleg Ross is örülne, ha végre nem azzal szórakoznék, hogy minirobotokat készítek az elektromos fogkeféjéből meg a kenyérpirítójából! - vont vállat, én pedig már csak a jelenet gondolatától is alig bírtam megállni a nevetést. El is felejtettem, hogy ameddig Shuri itt tartózkodik, addig Ross ezredesnél kell élnie. Meg is értem, hogy a lánynak lételeme a férfi idegesítése. Shuri már csak ilyen és mi ezért szeretjük.

- Hé, Shuri, a bátyád reagált a tweetedre! - tájékoztatta Debbie, majd nekem is átadta a telefont, hogy megnézhessem. Nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, amikor T'Challa "Utállak." - válaszával találtam szemben magam.

- Legendás vagy, Shuri! - tapsoltam meg, mire a lány vigyorogva meghajolt. Még egy ideig csevegtünk, de aztán egyik pillanatról a másikra Debbie arca elfehérdett, majd egyből megragadta a kezemet.

- Brooke, vérzik az orrod! - jelentette ki, én pedig hirtelen oda is kaptam az érintett testrészhez. De amikor megláttam, hogy mi került az ujjaimra, szinte beleszédültem. Az az anyag ugyanis, ami rajta volt, egyáltalán nem vörös volt, hanem koromfekete.

Shuri gyorsan a kezembe nyomott egy zsebkendőt amit én az orromhoz szorítottam, majd felpattant a helyéről.

- Vidd Brooklynt a mosdóba, én addig felhívom a szüleit! - utasította Debbiet, mire a lány azonnal kiviharzott velem az ebédlőből, döbbent tekintetek kíséretében. Hiába próbáltam elszorítani az orromat a zsebkendővel, a folyadék nem akar megállni, sőt, a papírt is átszínezte, én pedig kétségbeesésemben nem tudtam mást tenni, mint sírásba kezdeni.

Amint a mosdóba értünk, Debbie minden odabent tartózkodó lányt kikergetett, majd a mosdókagyló fölé tartotta a fejemet.

- Nyugalom, Brooke, Steve és Bucky mindjárt itt lesznek, semmi baj, nem engedem, hogy valami bajod essen, itt vagyok, tarts ki, kérlek! - hadarta el egy szusszra, próbálva tartani bennem a lelket, de én képtelen voltam rá figyelni. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy az a feketeség, ami az orromból ömlött, hogyan kanyarodik bele a mosdókagyló lefolyójába, éppen úgy, mint egy végtelen örvény.

Megint az örvény. Megint az a sötét örvény.

Mi a fene kezdett el történni velem?