Tony kanapéján ültem és a Netflixet nyomogattam, valami filmet keresve, de valahogy egyik sem kötött le igazán.

Megpróbáltam őt is kifaggatni arról, hogy most tulajdonképpen én mit is keresek itt? De csak kitérő válaszokat kaptam, amikből egyre inkább kezdem azt hinni, hogy Zero Saltzmannak igaza volt.

-Brooke, légyszives ne faggass annyit!-sóhajtott fel Tony, majd leült mellém. -Amúgy sem tudom, miért kell pont nekem vigyáznom rád. Jövőhéten leszel 18, már nagy lány vagy.

-Köszönöm, végre valaki aki megérti!-nevettem fel. -Ezt csak merd elmondani apuéknak, mert rögtön felnyársalnak.

-Tapasztaltam.-köszörülte meg a torkát. -Na de mindegy. A születésnapodra visszatérve...én fogom neked megrendezni és itt tartjuk meg.-jelentette ki nemes egyszerűséggel, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.

-Micsoda?-kérdeztem.

-Nyugi, a nagybátyád mindent elintéz.-kacsintott rám.

-Legalább megkérdezhetted volna, akarok-e bulit.-duzzogtam.

-Még szép hogy akarsz. A születésnap egy nagyon fontos esemény minden ember számára.

-De nem is szeretek bulizni...

Sóhajtott.

-Muszáj lesz, Brooke és nincs apelláta!-szögezte le. -Jó lesz majd, meglátod. Elvégre én rendezem.

-Oké.-egyeztem bele. -Egy feltétellel.

-És mi az?-kérdezte.

Elvigyorodtam.

-Azt akarom, hogy Peppert is meghívd.

Tony elsápadt.

-Szó sem lehet róla...-hebegte. -Nem is áll szóba már velem.

-Megoldod. Megoldod, vagy nincs buli.-szögeztem le, majd felálltam a kanapéról és a könyvespolchoz sétáltam.

Megint összevesztek. Már nem tudom hányadjára. Ilyenkor mindig azt mondják, hogy "szünetet tartanak", pedig csak mindketten makacsok mint az öszvér. Egyik sem erőltetné meg magát, hogy bocsánatot kérjen a másiktól. Túl nagy a büszkeségük. Pedig szeretik egymást, ez nagyon jól látszik.

-Oké, Brooke.-fintorodott el végül. -Megállapodtunk.

-Nagyszerű.-vettem le a polcról a Narnia Krónikáinak első részét (az ég tudja miért van ez meg Tonynak), majd egy hatalmas vigyor kíséretében telepedtem le ismét a kanapéra, hogy olvashassak.

Szerintem két órába is beletelt, mire felpillantottam a könyvből, akkor is csak Tony miatt, aki egyfolytában szólongatott.

-Brooke!

-Tessék?-kérdeztem.

-Van egy kis elintéznivalóm.-pötyögtette a telefonját. -Úgy néz ki, valaki elég nagy bajban van. Itt hagyhatlak úgy egy fél órára?

-Nem, Tony. Valaki beront majd a házba és megöl.-forgattam meg a szemeimet nevetve. -Menj csak! Megleszek.

Tony bólintott és én már hamarosan egyedül maradtam a szobában.

Tovább folytattam az olvasást, hisz jobb dolgom nem volt.

A csend viszont nyugtalanított. Megszoktam már a folytonos zajt és azt, hogy drága nagybátyám valamit mindig bütyköl a háttérben.

Végül visszamentem a polchoz, a könyvet helyre raktam és aztán a konyhába mentem, ahol teát készítettem magamnak. Tony mostanában ráfüggött a cseresznyés teára és meg kell mondanom, az ízlése kifogástalan, mert az a tea irtózatosan finom. 

Ültem az ablakban és a kinti tájat szemléltem. A nagy felhőkarcolóból csak parányi emberkéket láttam, az égen még egy bogár sem repült. Minden annyira nagyon nyugodt volt, hogy az már idegesített. A város mindig olyan zajos. De most valahogy a folyton dudáló autók hangja is eltompult.

Hová ment el mindenki?

Apáéknak dolga van, Tonynak dolga van...

Senkinek sincs ideje.

Remélem valamelyikük majd hajlandó lesz elmagyarázni mi a fene folyik itt, mert ha nem akkor én magam fogom kideríteni és annak nem igazán lesz jó vége.

Talán megóvni akarnak valamitől?

Veszélyben lennék?

Bármit is csinálnak...hagyják abba.

Engem nem kell megóvni.

Natasha is megmondta: meg tudom védeni saját magamat.

Vagy ez valami olyan, amitől esetleg nem tudom?

Akkor legalább elárulhatnák.

Csak egy icipici valamit...

Hirtelen hallottam, ahogyan kinyílik az ajtó és valaki belép rajta.

Erősen dobogó szívvel álltam fel.

Nem Tony volt az. Ha ő lett volna, nem ott jött volna be.

Csendben kihátráltam a konyhából, közben gondosan ügyelve arra, hogy ne nyikorogjon a padló a lépteim miatt.

Tony szobájába értem be nemsokára, ahol a zoknisfiókjából előhúztam a sokkolóját.

Kellett nekem arról papolnom, hogy meg tudom védeni magamat...

Na tessék, most ezek után bizonyítanom kell.

És bizonyítani is fogom, hogy az állításom igaz.

Lassan kisétáltam a szobából és az előszobába léptem, ahol az ajtó nyitva volt. 

Normális ember kiosont volna és elhúz a fenébe, de Brooklyn Barnes-Rogers nem arról híres, hogy meghátrálna, ha küzdelemről van szó. Aki hősök között él, attól nem is várhatsz el mást, mint hogy harcoljon.

Szóval bezártam az ajtót és megindultam a folyósón, egyenesen előre.

Hallottam, hogy az illető abban a helyiségben van, ahol én a könyvet olvastam. Egyébként meg sem szólalt, csak járásából tudtam megítélni a hollétét.

A falnak simulva meneteltem, majd egy mély levegőt véve kidugtam a fejemet a fal mögül, hogy meglessem a rejtélyes betörőt.

Meglepetten konstatáltam viszont, hogy nincs ott senki.

Beképzeltem volna az egészet és Tony hagyhatta nyitva az ajtót?

Óvatosan beléptem a szobába és körül néztem még egyszer.

Már épp megnyugodtam volna, amikor valaki megköszörülte a torkát mögöttem.

Egy enyhe szívroham keretein belül fordultam hátra.