- Imádni fogod Shurit! - bizonygattam Peternek szombat délután, amikor a Central Parkban sétáltunk, a Stark-torony felé igyekezve. Peternek meg kellett látogatnia Tony bácsit valamiféle kutatás kapcsán, én pedig vele tartottam, mert egyrészt a tetős incidens óta nem találkoztunk és nem szerettem volna, hogy azt higgye, emiatt kerülöm, másrészt pedig azért is, mert Tony bácsit is látni akartam. 

Már fél órája csak Shuriról meséltem neki, hogy mennyire király meg okos a csaj és közben legalább százszor elmondtam, hogy tisztára olyan, mint Peter, csak női változatban.

- Oké, kössünk egyezséget: én bemutatom neked Nedet, te pedig bemutatod nekem Shurit. Mit szólsz, jó ajánlat?

Vidáman nevettem fel, majd heves bólintásba kezdtem.

- Várj csak, maradj így, gyönyörű a mosolyod és nagyon jók a fényviszonyok meg a háttér is! - hadarta el, majd a nyakában lógó kamerához nyúlt és gyorsan lőtt rólam pár képet.

- Hihetetlenül szuper modell vagy, Brooke! - mondta mosolyogva, majd megmutatta a fotókat, amelyek valóban nagyon jól sikerültek. A héten bukkantam rá egy helyi újságban Peter egyik fotójára és kérdőre is vontam azon nyomban, mire bevallotta, hogy igen, hobbifotós. Mégis hogy a búbánatba volt képes ezt eddig elhallgatni előlem? Bár igaz, a múltkor, amikor a szobájában voltam nekem is leeshetett volna a sok képről a dolog, amit a falára ragasztva tartogatott.

- De a fotós még nálam is jobb! - jegyeztem meg, majd egy gyors puszit nyomtam az arcára és csak nevettem azon, ahogyan teljesen zavarba jön. Igazából a héten már számtalanszor megfordult a fejemben az, hogy kihívom valahová és bevallom neki, mit érzek, hiszen a bajaim többé-kevésbé elmúltak, de a félelem visszatartott. Igazából nem attól rettegtem, hogy elmondjam neki, hanem arra, hogy mi lesz akkor, ha nem működik majd a dolog közöttünk? Hogy mi van, ha járunk néhány hétig és aztán valami miatt zátonyra fut a kapcsolatunk, kerülni kezdjük egymást, elhidegülünk a másiktól és aztán soha többé nem beszélünk? Ebbe bele sem mertem gondolni.

- Majd átküldöm a fotókat Facebookon - mondta, hogy elrejtse a zavarát, én pedig bólintottam, majd intettem a fejemmel, hogy induljunk tovább és közben témát váltottam azért, hogy eltereljem a figyelmét a pusziról.

Mesélni kezdtem neki azt a történetet, amit korábban Sam is elmondott nekem, arról, hogy apu hogyan ejtette be, majd mentette meg a csatornából az apának szánt eljegyzési gyűrűt. Roppant szórakoztatónak tartotta és csodálkozott is rajta, hogy Amerika Kapitány is tud ügyetlen lenni, én viszont megvédtem apu becsületét azzal, hogy felvilágosítottam Petert arról, hogy élete egyik legnehezebb és legszebb pillanata miatt történt a dolog. 

- Hahó, Brooklyn! - hallottam meg, hogy valaki szólít, mire elhallgattam és döbbenten néztem körül. Peter is a hang irányát kereste. Először nem vettem észre az alakot, de aztán integetni kezdett felém, s szinte azonnal leesett, hogy a Thor esküvőjén megismert Lexie Foster mosolygó alakja köszönt rám, aki mellett egy furcsa, feketébe burkolózott alak állt. Azon nyomban elmosolyodtam én is, majd egy szó nélkül kezdtem el a lány felé sétálni, szegény Peternek egy szót sem szólva. 

- Lexie! - kiáltottam el magam és valami furcsa késztetést éreztem arra, hogy átöleljem, de szerencsére ezzel ő is ugyanígy volt. Hihetetlen örömöt okozott a látványa és teljes mértékben pozitív érzésekkel töltődtem fel általa.  - Nahát, szia! Te itt? - érdeklődtem, meg sem próbálva elrejteni a meglepettségemet. Hát igen, nem gondoltam arra, hogy New Yorkban fogok összefutni vele legközelebb.

Felnevetett, mire realizáltam, hogy amúgy miért ne lenne tök logikus az, hogy itt találkozunk? Hiszen ő is főldlakó és hát éppen annyi köze van csak Asgardhoz, hogy a sógora maga Thor.

- Igazság szerint Queensben élek, egy barátomhoz tartok éppen - magyarázta, mire megértően bólintottam. Hát persze, totális nagy marhaság volt rákérdezni a dologra, de jól jött, hogy elmondta, hol lakik. Úgy tűnik, a jó emberek mind Queensben élnek.

Hogy elrejtsem a kínos zavarodottságomat, a kapucniba és napszemüvegbe bújt alakra néztem, majd elemezni kezdtem a szememmel, mert hogy igencsak ismerős volt. Próbáltam összekötni Lexiet valamilyen emberrel és ez bevállt, ugyanis aki eszembe jutott róla az nem volt más, mint Loki. És bingó! Olyan gyorsan esett le a dolog, hogy még meglepődni sem volt időm, inkább csak felnevettem és laza üzemmódra váltottam.

- Helló, Loki! - köszöntem oda neki, s bevallom, egyrészt az volt a célom ezzel, hogy meglepjem őt, másrészt viszont az, hogy Petert is meglepjem vele. 

Összejött.

Peter és Loki szinte egyszerre lepődtek meg, s az előbbin az izgatottság jeleit is nagyon jól fel lehetett fedezni, szinte itta a szemeivel az előtte álló alak látványát. Egyszerűen csak éreztem, hogy Peter le lesz tőle nyűgözve, hiszen néhány hónapja én is ugyanígy csodálkoztam el az istenség látványán.

Loki összeráncolta a homlokát és Lexiere nézett, miközben levette a szemüvegét az arcáról. Peternek ettől még inkább kikerekedtek a szemei, s látszott rajta, hogy legszívesebben felkiáltana. Ellenben Loki engem figyelt, s bizonytalanul kezdett el elemezni a szemeivel.

- Helló... - köszönt vissza, s bevallom, ez kissé megdöbbentett. Nem vártam tőle ezt, főleg Tony bácsi meséi után arról, hogy Loki mekkora egy vérbunkó figura, de úgy tűnt, hogy vagy nem volt igaza, vagy pedig megváltozott azóta. Én leginkább az utóbbira tippeltem, hiszen kizártnak tartottam azt, hogy csak puszta kedvtelésből sétálgasson New York utcáin Alexis Fosterrel karöltve.

Peterre sandítottam, akinek a szája tátva maradt, majd tudatlanul, ám finoman a karomba kapaszkodott és nagyon feltűnő módon kezdett el a fülembe suttogni, mint valami óvodás.

- Ő tényleg Loki lenne? - kérdezte, s éreztem a hangján azt, hogy totál elámult. Mosolyogva bólintottam, s közben majdnem hahotázásban törtem ki, látva azt, hogy Loki milyen furcsa képpel meredt ránk. Biztosan őrültnek tarthatott bennünket.

- Oh, bocsi, bemutatnálak titeket! Peter, ő itt Alexis Foster, Thor sógornője, ő pedig Loki Laufeyson, Thor tesója! - vázoltam fel gyorsan a helyzetet, s bevallom, büszke voltam magamra, hogy mindezt megjegyeztem. Bár Thor olyan sokat mesélt nekem a fogadott testvéréről, hogy képtelenség lett volna nem megjegyezni a róla megtudott információkat. - Lexie és Loki, ő pedig Peter Parker, a legjobb barátom! - tettem hozzá, de egyáltalán nem tetszett az, hogy így hivatkoztam Peterre. Egyáltalán nem állt szándékomban friendzone-olni őt, de ezzel a mondattal mégis sikerült. Szerencsére Peter nem reagált semmit, talán fel sem tűnt neki a mondat, annyira belemerült Loki bámulásába. Tisztára olyan volt, mint egy igazi fanboy.

- Örülök a találkozásnak! - nyújtotta ki Lexie a kezét Peter felé, mire a fiú azonnal ugyanígy cselekedett és kezet fogott a lánnyal. Láttam, hogy Lexie tényleg komolyan örült a találkozásnak, biztosan jól eshetett neki, hogy Peter nem kezdte el csúnyán nézni Lokit. A lány oldalba is bökte a kapucnist, hogy ne legyen már faragatlan, mire mormogva ő is visszaköszönt.

- Mr. Loki... ne haragudjon, hogy csak így lerohanom, de óriási rajongója vagyok! - buktak ki a szavak Peter szájából hirtelen, s csillogó tekintettel nézett fel Lokira, legnagyobb megdöbbenésünkre. Viccesnek találtam azt, hogy Mr. Lokinak szólította, de hát ez Peter egyik bevett szokása volt. Tony bácsi is sokszor mondta már neki, hogy szólítsa őt a keresztnevén, de Peternek papolhatott az ember bármennyit, Tony akkor is Mr. Stark maradt. - Úgy értem tudom, hogy nem helyes, hiszen maga egy szuperfőgonosz, de nagyon jól végzi a munkáját és hát fú, nem is tudom mit mondjak, most teljes rajongói üzemmódba kapcsoltam! - nevette el magát, s én büszke voltam arra, hogy bevallotta a rajongását, az pedig különösen tetszett, hogy szuperfőgonoszként emlegette a férfit. Vicces volt ezt mondani egy olyan alaknak, akin látszott, hogy éppen bújkál a világ elől.

Loki összezavarodottnak tűnt és most rajta volt a sor, hogy tátott szájjal nézzen Peterre. Egy tapodtat sem mozdult, egy arcizma sem rándult meg, csak döbbenten nézte a Póksrácomat.

Nem bírtam ki, kuncogni kezdtem, s úgy döntöttem, hogy adok nekik egy kis teret, no meg kihasználom az alkalmat, hogy ismételten beszélgetést kezdeményezzek Lexievel.

- Magatokra hagyunk egy pillanatra akkor, amúgy is szeretnék valamit megbeszélni négyszemközt Lexievel - néztem a lányra segélykérőn, aki vette az adást és szó nélkül sétáltunk picit odébb, helyet foglalva egy padon, ahonnan ugyanolyan jól szemügyre tudtuk venni a két fiút, mintha ott álltunk volna mellettük.

- Nos, mi a helyzet veled? - kezdett el kérdezősködni Lexie. - Bruce azt mondta, hogy nehéz időszakot élsz meg jelenleg, de a mosolyodból ítélve megoldódott a dolog, nem igaz?

Bruce nevének említésére egy kicsit meglepődtem, a mondat másik felét viszont egy mosollyal nyugtáztam.

- Minden rendben jelenleg. Valóban jó pár zűrös napon vagyok túl, de szerencsére rendeződtek a dolgaim. Nem is tudtam egyébként, hogy ismered Brucet - jelentettem ki, mert igazából reménykedtem abban, hogy elmeséli, honnan ismeri. Persze tuti találkozott vele is az esküvőn, de nem hiszem, hogy olyan jóban lettek volna akkor.

Lexie szélesen elmosolyodott. Jól állt neki a mosoly, emlékszem, hogy mennyire szomorú volt a legutóbb. Jó volt végre boldognak látni.

- Igen, nekem is zűrösek a napjaim és hát Bruce megismerése is egyik ilyen napom eredménye, azzal a különbséggel, hogy ő a pozitívum bennük - jegyezte meg, én pedig bólintottam, s igazából egyet is értettem azzal, amit mondott. Mert bár ott volt Hulk, aki csupa zűr meg törés-zúzás volt, attól még Bruce olyan volt, mint a borús napon egy kósza napsugár. Imádtam őt és a kapcsolatát Nat nénivel, számomra ők voltak a legjobb páros, az ultimate couple goals.

- És mi a helyzet Lokival? - váltottam témát, hisz végtére is ő volt a találkozás fénypontja. - Bevallom, nagyon meglepett, hogy ilyen teljes undercover szerkóban láttam őt a Central Parkban, olyan bizarr.

Gondolatban nevetni kezdtem nagyon ezen és mindenféle elmélet átment a fejemben arról, hogy miért van úgy felöltözve, mintha valami magányomozó lenne.

- Ugye? - nevette el magát a lány. - Hű, na várj csak, te melyik résznél maradtál le? 

- Amikor az esküvőn találkoztunk, arról beszélgettünk, hogy mit gondolsz Lokiról, aztán meg teljes extázisba kerültél és rohantál hozzá, mert rájöttél, hogy félreértelmezted a viselkesését - ecseteltem neki, s láttam, hogy eszébe jutnak a dolgok. Jó pár hónap telt el azóta, nem is vártam el tőle azt, hogy emlékezzen a beszélgetés minden részletére.

- Oh, tényleg! - kapott a fejéhez. - Hát azóta történt egy s más, az viszont igaz volt, hogy félreértelmeztem. Tényleg fontos vagyok neki, s ezt egyre többször bebizonyította már nekem azóta - mosolyodott el, s nem tudtam nem meglátni azt, hogy közben Lokira néz. Hiába, le sem tagadhatta, hogy a fekete hajú isten nem volt közömbös számára. Bármi is volt közöttük, Loki biztosan változott Lexie miatt, mert a viselkedéséből ítélve szinte semmi nem volt rá igaz, amit Tony bácsi mesélt róla. Peternek is olyan átéléssel magyarázott valamit, hogy már-már azt hittem, hogy meggyőzte arról, hogy "átálljon a Sötét Oldalra" mellé, vagy valami hasonló.

- Szuper, jó tudni, hogy megvagytok. Bár amúgy látszik rajtatok! - jegyeztem meg, mire karba tette a kezeit. Ebből már sejtettem, hogy itt bizony témaváltás következik.

- Igen, no de beszéljünk arról, hogy mi a helyzet veled és ezzel a Peter gyerekkel - bökött az állával a Póksrác felé. - Szerelmet érzek a levegőben?

Lopva Peterre néztem miközben éreztem azt, hogy az arcom felvette a vörös lehető legélénkebb árnyalatát. Mégis hogyan tudják az emberek megállapítani ezt?

- Nem is kell mondanod semmit! - jelentette ki nevetve. - Már akkor kiszúrtam, amikor még le sem szólítottalak. Odinra mondom, hogy a srác teljesen beléd van habarodva! - bizonygatta, s jól esett tőle is ezt hallani, mert eddig csak olyanoktól hallottam, akik közel álltak hozzám, de most ott volt Lexie, aki viszonylag kívülálló volt és ő is pontosan ugyanúgy fogalmazott, mint a többiek.

- Peter nagyon figyelmes srác - böktem ki csak úgy a szavakat. - Mióta ismerem, egyszer sem hagyott cserben, jöhetett bármi, ő mellettem állt. És nagyrészt azt is neki köszönhetem, hogy az utóbbi hetet érzelmi szempontból túléltem. Már rengetegen utaltak rá, hogy amúgy teljesen bele vagyunk zúgva egymásba, de nem merek lépni. Mert mi lesz akkor, ha nem működik és rámegy a barátságunk? - kérdeztem aggodalmasan, s valahogy jól esett végre hangosan is kimondani ezt a kérdést. Olyan volt, mintha egy nagy súlyt tettem volna le a vállamról. 

Lexie elszánt arckifejezére váltott, majd belekezdett a papolásba.

- Na ide figyelj, most átveszem a terapeuta széket tőled! - jelentette ki, magabiztosan és ellentmondást nem tűrő hangon. - Leges legelső szabály ha érzelmekről van szó: soha ne tagadd őket! Egyrészt értelmetlen, mert az érzéseinket nem mi irányítjuk, a szerelem már csak ilyen bonyolult, másrészt meg csak magadnak okozol vele felesleges fejfájást. A második szabály: ha minden jel arra utal, hogy az érzéseidet viszonozzák, akkor csapj le az illetőre! Még mindig jobb belevágni és elbukni, mint arra gondolni, hogy mi lett volna, ha... Érted mire gondolok, nem?

Nagyon gyors bólintásba kezdtem.

- Amúgy ez a srác nagyon illik hozzád - mosolyodott el - és kétlem, hogy ne működne. Nem ismerlek annyira, de tudom, hogy nagyon jószívű lány vagy, akiben rengeteg a szeretet, így olyan társra van szükséged, akitől azt a szeretet, amit másoknak adsz, te is visszakapod. És hát miután láttam, ahogyan rád néz és maga az a gesztus is, ahogyan Loki felé közeledett, le a kalappal előtte. Színötös csillaggal a gyerek! - fejezte be a mondandóját és annyira szórakoztatónak találtam azt, ahogyan mondta, hogy akaratom ellenére is felnevettem. De tökéletesen leírta azt, hogy Peter milyen ember, s ebből már sejtettem, hogy egyrészt a lány jó megfigyelő, másrészt meg jó emberismerő is. Talán éppen ezért bízott meg Lokiban is annyira, hogy sétáljon vele abban a városban, amiben már egyszer az pusztítást végzett. Mert tudta, hogy másodjára talán már nem tenné meg. Aki nem ismerné, őrültnek titulálná ezt a csajt, engem viszont a teljes lényével és elszántságával le tudott nyűgözni.

- Rendben, megpróbálom megfogadni a tanácsaidat! - ígértem meg neki, majd egy szökkenéssel talpon voltam már. - Gyere, mielőtt csapatot alapítanak és eldöntik, hogy együtt igázzák le a földet legközelebb - viccelődtem, s szerencsére Lexie értékelte a poénomat, mert szórakozottan nézett vissza rám. Szépen, lassan visszasétáltunk a két fiúhoz, s éppen meghallottuk az utolsó mondataikat.

- Oké, de ez tuti működik? - kérdezte Peter az ajkait harapdálva és olyannyira komolyan nézte Lokit hogy először tényleg azt hittem, hogy valami titkos terv szövögetésén kaptuk rajta őket. De az volt az igazság, hogy ismertem már annyira Petert, hogy tudjam, soha nem pártolna át egy másik csapatba csak úgy.

- Egészen biztosan - felelete Loki határozottan Peternek, de amint észrevettek bennünket, azonnal abbamaradt a beszélgetés, többek között ezért is tűnt annyira rendkívül gyanúsnak az egész.

- Hát itt meg mi folyik? - vonta fel a szemöldökét Lexie kérdőn, s ettől Peter minta kissé megijedt volna, mert azonnal válaszolt neki,

- Csak annyi, hogy Mr. Loki tök jófej! - jelentette ki lelkesen, nekem pedig vissza kellett megint folytanom a nevetést, a Mr. Loki hallatán. Hiába, egyszerűen haláli vicces volt. 

- Csak Loki, a Mr.-t elhagyhatjuk! - jegyezte meg Loki is, láthatóan ő sem díjazta annyira ezt a megnevezést, s bár Peter bólintott, hogy oké, azért én tudtam, hogy ebből Mr. Loki lesz örökre, csinálhat bárki bármit.

Amint elköszöntünk a furcsa, ám rendkívül aranyos párostól, azonnal kérdőre vontam Petert.

- Oké, muszáj elmondanod, hogy mégis miről beszélgettetek MR. LOKIVAL! - vigyorodtam el, mire szórakozottan felhúzta az orrát. Láthatóan egyáltalán nem vette észre a gúnyt a hangomban, vagy csak úgy tett, mintha nem vette volna tudomásul.

- Egy szót sem mondok el, Brooklyn Barnes-Rogers! Ez pasis dolog, nem tartozik rád! - jelentette ki, mire kacagásban tőrtem ki. Elképzelni azt, hogy Peter és Loki pasis dolgokról beszélgetnek az egyenlő volt az esélytelennel. De úgy tűnt, hogy Peter nem viccelt, mert harapofogóval sem lettem volna képes kihúzni belőle a beszélgetés egy cseppjét sem, így végül feladtam és elengedtem a dolgot.

Amint Tony bácsihoz értünk, hagytam, hadd dolgozzanak, én pedig elővettem egy könyvet a polcról és úgy egy órán keresztül olvastam, de az az igazság, hogy egyáltalán nem tudtam odafigyelni a történetre, csak újra meg újra ugyanazt az oldalt kezdtem újra, mert hát az agyam végig Lexie szavain kattogott. A nyitott ajtón keresztül, a könyvem mögül kilesve pont rálátásom nyílt a konyhában álló, egy tervrajz fölé hajoló Peterre, s elöntötte a forróság az arcomat már csak ettől is. Lexienek igaza volt. Hagynom kellene a szívemnek azt, hogy érezze azokat az érzéseket, amiket a félelem miatt megpróbálok elfojtani.

Peter megérezhette, hogy figyelik, mert hirtelen rám sandított, mire azonnal visszadugtam a fejemet a könyv mögé, de tudtam, hogy észrevett, mivel hallottam, ahogyan felnevet és kér pár perc szünetet Tonytól. Nem kellett sok és pillanatokon belül, egy gyors mozdulattal kivette a könyvet a kezemből, majd lehajolt hozzám.

- Kémkedsz utánam? - kérdezte szórakozottan, mire felvontam a szemöldökömet.

- És ha igen? - vágtam vissza, mire elbátortalanodott egy fél másodpercre, de aztán egy vigyor terült szét az arcán. És azt hiszem, az volt az a pont, amikor eldöntöttem azt, hogy megemberelem magam és hallgatok Lexiere, meg főleg az érzéseimre. 

- Van rám egy perced? - mondtuk ki egyszerre a mondatot és hirtelen olyat dobbant a szívem, mint még soha azelőtt. Elnevettük magunkat, majd bólintottam, s javasoltam, hogy menjünk kicsit odébb, a nagy panorámaablakhoz, hogy Tony bácsi ne halljon meg minket. A látvány egyébként gyönyörű volt, hiszen már jócskán beesteledett, s nagyon szép volt így a kivilágított várost nézni.

Peter kissé idegesnek tűnt. Legalább ötször felsóhajtott egymás után, majd rám nézett, elmosolyodott, aztán elnézett rólam. Ami engem illetett, kerestem a megfelelő szavakat. De úgy tűnt, Peter hamarabb találta meg a sajátjait.

- Brooke... van valami, amiről régóta beszélni szeretnék veled! - jelentette ki, s egyenesen a szemeimbe nézett. Én pedig elvesztem a tekintetében és úgy éreztem, mintha egy végtelen örvény kezdene lehúzni magával a semmibe.