Apu nyitott ajtót. A kezemben szorongattam a készüléket amire Tony a fájlokat pakolta, s éreztem, hogy az ujjaim elfehérednek ettől a cselekedetemtől. Apa zavarodottan nézett rám, látszott rajta, hogy tudott az érkezésemről, viszont arról fogalma sem volt, hogy hogyan kellene viselkednie. Egy pillanatra felemelte a kezét, de aztán visszaengedte és maga mellett lógatta, tehetetlenül. Tudtam, hogy meg akart ölelni, csak nem merte megtenni, nem tudva azt, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Még én sem tudtam pontosan, hogy mit is szeretnék. 

- Szia - suttogtam, s ez volt az utolsó szó, amit ki tudtam bökni, mert utána rögtön megéreztem, hogy egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban a feltörni készülő sírás miatt. Apa látta a könnyeket a szememben, mire arca szomorúvá vált. Tudtam, ez a beszélgetés rengeteg könnyel fog járni, de ezen is túl kell esni.

- Brooklyn - suttogta a nevemet, szintén elszorult torokkal. Nem tudva mit tegyek, fogtam Tony készülékét és odatartottam elé. Apu óvatosan átvette tőlem azt.

- Sajnálom, apu - suttogtam, s azon a ponton szakadt el nálam a cérna. Hangtalan sírásba kezdtem, a könnyeim ösztönszerűen kezdtek el lefolyni az arcomon, én pedig azon kaptam magam, hogy a mellkasának dőlök és szorosan átölelem őt. Azonnal reagált és visszaölelt, éreztem, ahogyan próbál minék erősebben magához vonni, hogy érezzem: biztonságban vagyok. Otthon vagyok.

Hallottam, ahogyan ő is sírni kezd, ami tőle szokatlan volt, de ebben a helyzetben teljesen várható. Nem kellettek ide szavak. Hiányoztunk egymásnak.

- Brooklyn? - hallottam meg egy ismerős hangot magam mögött, mire elengedtem aput és megfordultam. Apa állt a lépcsőfordulóban, legalább hat zacskóval a kezében, de amint találkozott a tekintetünk, az összeset a földre hajította, felrohant azon a néhány hátramaradt lépcsőfokon és pillanatokon belül már mindkettejüket egyszerre ölelhettem át. 

Jó volt sírni, hangozzon ez bármennyire furán is. Jó volt kiadni az összes érzést, a fájdalmat, a félelmet, a szorongásokat és az örömöt is, amit ők okoztak nekem és az, hogy ismét együtt lehettem velük. Bárhogyan is nézem, az utóbbi hónapokban alig voltam itthon és velük sem tudtam minőségi időt eltölteni, de itt volt az ideje, hogy véget vessünk ennek. Tiszta lappal kezdhettünk. És végre őszintén.

- Hiányoztatok! - mondtam.

- Te is nekünk! - érkezett rögtön a válasz.

*

- Magas szintű telekinézis, éles látás és hallás, levitáció, halottfeltámasztás - sorolta apu, miután mindannyian megnyugodtunk és a sok-sok ölelést és puszit követően egy jó nagy adag palacsinta és egy-egy bögre forró kakaó mellett leültünk megbeszélni azt, hogy miféle kísérleti csodabogár vagyok én.

- Igen, ezekről tudok, akárcsak a Fekete Lótusz-kőről - bólintottam. Jogosan akadtak ki annakidején, amikor Saltzman a csomagot küldte nekem. Én meg akkor is csak elmenekültem a probléma elől, s a sors iróniája, hogy aznap is Peter és Scott voltak azok, akik kisegítettek. Hiába, ők lehetnek az őrangyalaim.

- Na és az... átok? - kérdezte apa. - Gyakorlatilag az az egyetlen, ami még van ezen információkon kívül - mondta, mire hevesen megráztam a fejemet.

- Az átokról még senki sem beszélt és én sem olvastam - magyaráztam, mire egyszerre néztek egymásra. Megköszörültem a torkomat. - Nyugodtan meséljétek el, legyen akármennyire szörnyű. Már nem oszt és nem szoroz semmin egyébként sem, jól leszek! - biztosítottam őket.

Apa kezdett el beszélni.

- Bruce analízise szerint a szérum, amely a véredbe került aznap, amikor a kísérleteket megkezdték, egy olyan anyagot tartalmazott, mint amilyet a Lótusz-kőben is találtak, tehát egy ismeretlen bolygó, ismeretlen anyaga. Nos, Strange is vetett rá egy pillantást és hát ő fedezte fel azt, hogy azon az összetevőn valamiféle ősi átok ül. Mivel ismeretlen helyről származik, ezért semmit nem lehet tudni róla.

- Ki az a Strange? - kérdeztem értetlenül. Fura volt, hogy valakinek Fura legyen a családneve.

- Dr. Stephen Strange - vette át a szót apu. - Ő eredetileg idegsebész, de ugyanakkor varázsló is, rendkívüli képességekkel, így pontosan tudta, hogy miről beszél.

Nyeltem egyet.

- És ez az átok miben nyilvánul meg? Vagy mivel jár? - kérdeztem tovább.

- Szerinte ez az, aminek a halottfeltámasztási képességedet köszönheted. Nem szokványos az, hogy bárki az élettel és a halállal tudjon játszadozni, de a vizsgálatok és a dokumentumok is erősen állították azt, hogy benned ez a képesség megvan. De kérlek, ne ijedj meg! Strange évek óta dolgozik azon, hogy megtörje az átkot és már nagyon de nagyon közel jár hozzá.

Sóhajtva dőltem hátra a kanapén, próbálma ismét feldolgozni egy halom kaotikus információt, ami a birtokomba jutott. Az, hogy meg vagyok átkozva azzal, hogy elvileg feltudom borítani az életegyensúlyt volt eddig a legbizarrabb dolog, amit eddig, ezzel a témával kapcsolatosan hallottam. És ez a képességem - ha valóban létezett - egyáltalán nem tetszett. 

Apa átkarolta a vállamat és magához húzott, mire mosolyogva bújtam hozzá.

- Minden oké, apa, nem félek, nincs semmi baj! - nyugtattam meg őket. - Viszont lenne még két kérdésem! 

Apa biccentett, majd apu is követte a példáját.

- Van lehetőségem találkozni valamikor ezzel a Strange fickóval? Még sohasem említettétek és most már nagyon érdekelne, hogy mégis ki lehet.

Nevetni kezdtek.

- Persze, majd mindenképp bemutatunk neki! - válaszolta apu. - Mi a másik kérdésed?

Egy mély levegőt vettem, majd kifújtam azt.

- Mégis hogyan kell elindítanom a képességeimet? 

Ijedten néztek össze, mire azonnal mentegetőzni kezdtem.

- Félreértitek! Egyáltalán nem az a szándékom, hogy kipróbáljam bármelyiket is, csak tudni akarom, hogy mit ne tegyek ahhoz, hogy ugyanolyan normális életet élhessek, mint amilyet eddig is!

Egy ideig még hallgattak, de aztán apa megadtad rá.

- Állítólag csak erősen kell gondolnod rá és azzal már elindíthatod bármelyiket. De nem érdemes játszadozni vele, Brooke! - figyelmeztetett. - Ezek az erők nemcsak hogy veszélyesek, hanem irányítani is meg kell tanulni őket. Felügyelet mellett kipróbálhatod, de egyedül eszedbe ne jusson, a saját épséged érdekében!

Heves bólintásba kezdtem, miszerint megérttettem és tisztában vagyok a helyzettel.

- Megpróbálok nem gondolni egyikre sem - jelentettem ki, nem is sejtvén azt, hogy milyen jól tettem, hogy azt a mondatot nem ígéretként ejtettem ki a számon. De nem tudhattam, hogy mi következik.

*

Halk kopogás hallatszott odakintről, mire az ablakhoz siettem és elhúztam a függönyt. Peter állt a tűzlépcsőn, természetesen, hatalmas vigyorral az arcán és tőle szokatlanul talpig fekete szerelésben. Apáék tudták, hogy ma este meglátogat és megígérték, hogy nem zavarnak, sőt, még örültek is, hogy Peter kicsit eltereli majd a figyelmemet erről az egész eseménysorozatról.

Felvontam a szemöldökömet, mire intett a fejével, hogy nyissam ki az ablakot. Óvatosan elfordítottam a zárat és kitártam az ablakot, mire Peter azonnal behajolt rajta.

- Mosolyogsz, ezt jó jelnek veszem! - kezdte el elemezni az arcomat. - Vagy csak miattam? 

Kuncogni kezdtem.

- Mondanám, hogy igen, de ez a mosoly sajnos nem csak neked köszönhető! - jelentettem ki és felüdülés volt számomra az, hogy ezt kimondhattam. Boldog voltam és egy fokkal okosabb saját magamat illetően, ráadásul minden sérelem rendeződött közöttem és a szüleim közül. Lehetne ez a nap még ennél is szebb?

- Jó téged újra így látni, tényleg! - mosolyodott el szélesen. - Remélem ennél csak még boldogabb leszel, ha majd feltettem a kérdésemet - kacsintott, bár elég bénán, de azért aranyosan. Viszont a kijelentésétől egyszerre gyomoridegem lett. Az apáékkal való beszélgetés során teljesen kiment a fejemből az, amit Peter mondott a reggel a telefonba.

- Oh, igen, az a bizonyos kérdés - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Bejössz vagy...?

Megrázta a fejét.

- Nem én megyek be, hanem te jössz ki - nyújtotta felém a kezét. - A kérdésemhez tartozik egy meglepetés is, odafent, a tetőn!

Elnevettem magam, de elfogadtam a felém nyújtotta kezét és megengedtem, hogy kisegítsen a tűzlépcsőre. 

- El sem akarom képzelni, hogy mi a fenét művelhettél a tetőnkön - mondtam, miközben ő egy kendőt húzott elő a hátsó zsebéből és gyengéden a szememre kötötte azt.

- Majd meglátod! - mondta büszkén, majd megfogta a kezemet és lassan elindultunk, felfelé a tűzlépcsőn.