Nem eszméltem fel egyből.

Akkor éreztem, hogy változás van, amikor Tony kiáltásait hallottam az ablak elől. Petert utasította, hogy kettő perce van felvenni a ruháját és elvinni a helyszínről engem, egyenesen Rhodey házába, de csak akkor, ha biztos benne, hogy nem követ minket senki. 

Amint befejezte a mondatát, Peter már ki is vonszolt engem a szobából, s akkor tőrt ripityára az ablak is, ugyanis egy robot dübörgött be rajta, amelyet Tony próbált visszatartani.

Nem bírtam ép ésszel gondolkodni. 

Könnyek záporoztak le végig az arcomon és nem tudtam felfogni azt, ami körülöttem történik. De Peter helyettem is cselekedett, s csak akkor ocsúdtam fel, amikor az ölébe kapott és egyszerűen kiugrott velem az ablakon. 

Szorosan fogott, nem eshettem le, de ettől nem is féltem. Próbáltam megnyugtatni magam, de nem sikerült. Túl sok minden kavargott bennem egyszerre és túl sok minden történt ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt képes legyek megnyugodni, így mást nem tehettem, mint szorosan Peterbe kapaszkodni és várni, hogy mihamarabb földet érjünk. 

Szerencsére Rhodey nem lakott olyan messze és senki sem követett minket, így én és Peter mindenféle probléma nélkül eljutottunk hozzá. De amint a lábunk talajt fogott, egyszerűen még mindig nem tudtam elengedni Petert, sőt, szorosabban hozzábújtam és ismét elkapott a sírógörcs. Ő sem engedett meg, karjait szorosan körém zárta és hagyta, hadd sírjam ki magam a vállán. 

Egy puszit nyomott a halántékomra és azt suttogta:

- Nem lesz semmi baj, Brooke. Mr. Starknak nem esik bántódása, ebben biztos vagyok! - próbált megnyugtatni. Kezével a hajamat kezdte el simogatni, én pedig lassan eleresztettem őt és letöröltem a könnyeimet. 

A következő pillanatban hallani lehetett, ahogyan Rhodey kilép a lakásából, mire én is megfordultam. Láttam, hogy a szemei elkerekednek.

- Tehát megtörtént - motyogta, majd leszaladt a lépcsőn és gyorsan beterelt minket a házba, majd kulcsra zárta az ajtót. - Tony? - kérdezte felénk fordulva. Peter válaszolt helyettem.

- Mr. Stark most próbál visszahárítani egy támadást a toronyban - válaszolta, mire Rhodey gondterhelten felsóhajtott, majd beinvitált minket a konyhájába, leültetett minket az asztalhoz és egy-egy bögre forró teát tett elénk.

Nagyon jól tudtam, hogy fel voltak készülve arra, hogy ez be fog következni. Arra, hogy Saltzman ismét támadni fog, nekem pedig menedékhelyre lesz szükségem. Azt is tudtam, hogy Saltzman csak arra várt, hogy megnézzem azokat a fájlokat és a robotot is azért küldte, hogy az magával vigyen engem hozzá. A dokumentumnak csak az első felét láttam. El sem merem képzelni micsoda borzalmak lehettek még benne.

Becsuktam a szememet, összeszorítottam az öklömet az asztal alatt és éreztem, ahogyan a kézfejemben lassan megfeszülnek az erek. A tenyerem izzadta szorongás miatt, de a szívverésem szerencsére kezdett helyreállni, ahogyan a légzésem is lelassult.

- Tudok mindenről - jelentettem ki hirtelen, majd kinyitottam a szememet és egyenesen az előttem ülő Rhodeyra néztem. Ő csak szomorúan nézett rám vissza, majd megvakarta az állát.

- Tony elmondta? - kérdezte, mire fél szemmel Peterre néztem, akin látszott, hogy majd' elsüllyed szégyenében. Tudtam, hogy önmagát hibáztatja ezért, pedig erről az egészről nem tehet. Én voltam az, aki mindenáron tudni akarta az igazat, annak ellenére, hogy ígéretet tettem a szüleimnek, hogy nem fogom tudni és bízom bennük. De felülkerekedett bennem a kíváncsiság és az idegesség. Csakis magamnak köszönhetek mindent. Már megint elszúrtam.

- Nem - feleltem. - Feltörtem Tony gépét és megnéztem a fájlt amiben szerepeltem.

Peter hirtelen rám nézett, mire én vissza rá. Egy szigorú tekintettel jeleztem felé, hogy most nincs itt az alkalom bevallani, hogy ő is közrejátszott a hülyeségemben. Ha Tony utánanéz, úgyis kiderül minden, de addig nem kell neki is bajba keverednie.

- Szóval tudsz akkor mindenről - nézett Rhodey az asztallapra. - A kísérletekről, az átokról... 

Erre felkaptam a fejemet és elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Átok? - kérdeztem meghökkenve, mire Rhodey ijedten nézett vissza rám.

- Nem olvastad végig a fájlt? - kérdezte.

Megráztam a fejemet. Na most bántam meg igazából, hogy nem olvastam tovább. Azt hittem, rosszabb már úgysem jöhet, de mint kiderült, tévedtem. Nem csak kísérlet, hanem átok is? 

- Miféle átok? - kérdeztem, kissé gúnyos hangnemben, amivel egyáltalán nem Rhodeyt szerettem volna bántani, csak egyszerűen nevetségesnek találtam ezt az egész helyzetet. Az életem most fordult a feje tetejére és mint kiderült, Zero Saltzmannak igaza volt: az egész egy hatalmas hazugság volt mindvégig.

De Rhodey a fejét rázta, majd felállt az asztaltól, kezében pedig láttam, hogy a telefonja pihen, amiből arra következtettem, hogy üzenetet írt valakinek, s a szívem mélyén pontosan tudtam, kinek. Azaz kiknek.

- Arra nem vagyok felhatalmazva, hogy ezt elmondjam neked. De majd a szüleidtől mindent megtudsz.

Ismét ökölbe szorítottam a kezemet. Mindent szerettem volna abban a pillanatban, csak apáékat ne kelljen látnom. Egyszerűen már attól görcsbe rándult a gyomrom, ha csak el kellett képzelnem a gondterhelt, szomorú arcukat és persze azt, ahogyan megpróbálják ebből kimagyarázni magukat. Pedig semmi értelme, hiszen már mindent tudok. Szó sem volt itt szeretetről, sosem volt itt láthatatlan, megmagyarázhatatlan, tudatalatti kapocsról. Egy dologról volt itt szó: munkáról. A munkájukat végezték mindvégig. Talán soha nem is szerettek volna gyereket és csak egy púp voltam a hátukon, egy plusz teher.

- Brooke - érintette meg Peter a vállamat finoman, mire kinyújtottam a kezemet és felnéztem rá. Az ő arca is aggodalmat tükrözött.

- Semmi bajom - válaszoltam, majd megköszörültem a torkomat. - Tényleg, abszolút semmi az égvilágon! - jegyeztem meg. Peter mondani szeretett volna valamit, ám az ajtón váratlanul - azaz inkább várhatóan -, kopogás nélkül beállítottak apáék, mire Rhodey és Peter amilyen gyorsan csak lehetett, el is hagyták a helyszínt. 

Apa felém közeledett, de eltoltam magam az asztaltól, felálltam és a konyha ablaka felé araszoltam.

- Brooke - szólított a nevemen, de nem reagáltam. Csak meredten bámultam mindkettejükre, éreztem, ahogyan a tekintetem szinte perzsel, ők pedig alig bírták tartani a szemkontaktust.

- Mikor akartátok elmondani, hogy el vagyok átkozva? - kérdeztem, s éreztem, ahogyan egy gombóc keletkezik a torkomban és hamarosan el fogom sírni magam. Ekkor apu sétált hozzám közelebb, de egy lépés távolságra megállt tőlem, teret hagyott nekem. - Ez igaz? - kérdeztem tovább.

- Brooklyn... - próbálta apu megsimogatni a vállamat.

- Ne! Ne érj hozzám! - kiáltottam és ennek hatására egyből kibukott az első pár könnycsepp a szememből. A szám lefelé görbült és tudtam, néhány pillanat múlva fel fog törni belőlem a keserves zokogás. De apa hamarabb sírta el magát, mint én.

Apu meg sem mert szólalni, látszott rajta, hogy teljesen tanácstalan. Apa szemei viszont vöröslöttek már a sírástól, s kétségbeesetten törölte le a könnyeit, megpróbálva olyan erősnek látszani, mint amennyire apának is sikerült.

- Az egész életem egy hazugság volt - suttogtam. - Nemcsak az árvaházban töltött évek, hanem ez az utóbbi három is. Főleg ez az utóbbi három.

- Brooklyn, ez nem igaz! - próbálkozott apa, de alig bírt beszélni, annyira remegett a hangja a sírástól.

A fejemet ráztam. Elegem volt a hazugságokból. 

- Végig tudtátok. Tudtátok, hogy más vagyok. Veszélyes, abnormális, természetfeletti. Egy elátkozott, kísérleti patkány - mondtam, szinte nevetve. Nem tudtam irányítani a szavaimat, egyszerűen minden keserűség kijött belőlem.

Apa szipogni kezdett, s apu sem bírta tovább, az ő szeme is könnyben úszott.

- Igazából nem is az fáj, hogy eltitkoltátok előlem. Egye fene, talán sosem fedezem fel, hogy több van bennem, mint amennyit hittem. Az viszont darabokra törte a szívem, hogy elhitettétek velem, hogy szerettek és hogy szeretnétek, hogy a családotok tagja legyek.

- De ez így is volt, Brooklyn! - mondta apa. - Nagyon szeretünk, kicsim! Te vagy...

- ... a szemetek fénye? - kérdeztem gúnyosan. - A munkátokat végeztétek csak, sosem volt tervben egy gyerek az életetekbe. Már az is eleve furcsa volt, hogy egy tizenöt éves lányt szeretnétek örökbe fogadni és nem egy csecsemőt, de azt hiszem, most már mindent értek. Gratulálok ahhoz a három évhez, zseniális volt az alakításotok!

Apa apura nézett és látszott rajtuk, hogy alig mernek hinni a fülüknek. Hát igen, nem így ismertek, nem így neveltek engem. Azt hiszem még soha nem beszéltem így velük, csak az utóbbi hónapokban, amióta Saltzman megjelent az életembe és mindent felkavart, azóta vagyok velük ilyen. És szép lassan sikerült is neki széttörnie előttem a szüleimről kialakított tökéletes képet.

Apu visszafordult felém, majd hirtelen beszélni kezdett:

- Brooklyn, ismersz minket! - mondta. - Nagyon jól tudod, hogy mi nem ilyen emberek vagyunk. Sem én, sem pedig Bucky. Az való igaz, hogy részben a munkánkat végeztük akkor, amikor örökbe fogadtunk téged, az viszont badarság, hogy soha nem akartunk és nem is szerettünk téged. Brooklyn, te tényleg azt hiszed, hogy elhoztunk volna téged Angliából egészen Amerikába, ha nem szeretünk meg? Hogy nem lett volna könnyebb inkább ott megfigyelés alatt tartani téged, mintsem elhozni  egészen idáig, hogy itt ügyeljünk fel? Mi tényleg...

- Könyörgöm, hagyd abba! - töröltem le a könnyeimet. - Mégis miért fogadtatok volna be egy valószínűleg közveszélyes, elátkozott lányt ha nem csak kötelességből? Steve, kímélj meg a további hazugságoktól.

Teljesen megváltozott az ábrázata abban a pillanatban, amint Steveként szólítottam és nem apuként. Csak bámult kifelé a fejéből, mintha hirtelen sóbálvánnyá vált volna. Teljesen lesokkoltam őt.

Buckyra néztem, aki ezek után is képtelen volt megszólalni. Kisírt szemei a lelkemig hatoltak és ha lehetett, a szívem még kisebb, még apróbb darabokra tört, de valahogy már nem voltam képes hinni benne. Abban, hogy tényleg érdekli mi van velem.

- Elmegyek innen - böktem ki végül. - Szeretném, ha nem keresnétek és nem jönnétek utánam. Ha valóban el vagyok átkozva, akkor nektek és nekem is jobb, ha elmegyek.

Bucky már tiltakozott volna, de ekkor Tony szaladt be a konyhába, amikor viszont látta a feszült jelenetet, úgy döntött, jobb ha az ajtóban marad és onnan szemléli az eseményeket. Mélyen a szemeibe néztem és láttam az ő tekintetében is azt a megbánást, mint a többiekében.

- Muszáj kiszellőztetnem a fejemet és megtudnom, ki vagyok - jelentettem ki. - A mappámat akarom, aztán már itt sem vagyok! - mondtam.

Tony szinte azonnal előhalászott a zsebéből egy telefonra hasonlító készüléket, majd elkezdte forgatni a kezeiben.

- Jogom van hozzá, Tony! - jelentettem ki. - Rólam szól és nem rólatok. 

Tony is meglepetten nézett rám, hiszen a neve mellett ezúttal nem volt ott a "bácsi" megnevezés, amit sosem szoktam elhagyni, ha vele beszélek.

- Tudom - suttogta végül. - És igazad van, már régen meg kellett volna kapnod - sétált a konyhaasztalhoz. - Odaadom, de meg kell ígérned, hogy amikor elolvasod, nem rohansz megkeresni Saltzmant. Ő csak ki akar használni téged. Ha segítségre lenne szükséged, inkább engem keress - mondta.

- Nem megyek Saltzmanhoz - feleltem. - De nem lesz szükségem a segítségedre. Sem a tiedre, sem a máséra. Ne várjátok, hogy visszajöjjek, mert nem fogok. Nem élhetem tovább hazugságban az életemet!

Átvettem a telefont, majd gyors léptekkel elhaladtam apa mellett, aztán Tony mellett is, ki a konyhából, aztán ki Rhodey házából, majd amint a járdára értem, egyszeriben jobb irányba elkezdtem rohanni és egy jó pár percig meg sem álltam kifújni magam.

Azt nem tudtam, hogy hová megyek. Azt viszont tudtam, hogy hová nem akarok visszatérni.

Author's note

Sziasztok! Sajnálom, hogy régen nem volt rész, de remélem ezzel a fejezettel ki tudtalak engesztelni benneteket. Tudom, hogy nem lett a legvidámabb és most valószínűleg utáljátok Brooklynt, de ha a helyében lennétek akkor talán ti is így reagálnátok, ha kiderülne, hogy végig hazugságban éltetek. Mindenesetre nem magyarázkodom, remélem tetszett a rész. A FOLYTATÁST pedig NEM TUDOM mikor fogom hozni, kérlek, hogy ne kérdezzétek. Megpróbálok igyekezni ahogy tudok, de az egyetem mellett elég nehéz időt találni az írásra.

Szép napot nektek!