- Peter a kulcsa mindennek - kezdett bele Harry a mesélésbe, nekem pedig Peter nevének hallatán erőset dobbant a szívem. Nagy figyelemmel és érdeklődéssel néztem Harryre, de nem épp akkora figyelemmel, mint Ross a szomszédos helyiségből. Direkt nyitva hagyta az ajtót és úgy húzta el az egyik fotelt, hogy pont rálátása legyen ránk.

- Rémisztő - suttogta Harry nevetve. - Ez egész nap így megy? - mutatott diszkréten a férfire.

Bólintottam.

- Többnyire. Az illemhelyiségben már nem figyelnek, oda egyedül is bemehetek...

Harry felkuncogott.

- Hát nem irigyellek Brooke, az már biztos! - jegyezte meg.

Szórakozottan megráztam a fejemet.

- Szóval mi van Peterrel? - kérdeztem rá. Nagyon érdekelt, mi van a Póksrácommal. Már három napja nem hallottam felőle, mivel nem használhattam sem telefont, sem pedig más elektronikus kütyüt itt Wakandaban, az elektromos fogkefémen kívül. Bevallom, hiányzott Peter, még sosem voltunk ilyen sok ideig távol egymástól és az, hogy nem volt velem épp annyira szörnyű érzés volt, mint apáéktól távol lenni. 

- Igaz, igaz, elkezdtem valamit! - kapott a fejéhez Harry, majd megköszörülte a torkát. - Szóval Pete totál kiborulva jött három napja suliba - fogott bele a mesélésbe és csapott bele egyből a dolgok közepébe. - Egy fél napon keresztül próbáltuk MJ-vel kihúzni belőle mi baja van, ameddig végül ki nem bökte, hogy egy ideig nem leszel New Yorkban és hogy fogalma sincs, hová vittek téged. Rettenetesen aggódott miattad és gondolom ebben a pillanatban is azt teszi. Mivel az állapota nem javult rá egy napra sem, gondoltam kézbe veszem az irányítást és én magam kereslek meg téged. Nem volt könnyű, úgy elrejtőztél, Brooklyn Barnes-Rogers, mint a tű a szénakazalban. Felkerestem a barátnődet, Debbiet, de ő sem volt nálam okosabb, illetve nem kellett sok ahhoz, hogy elmenjek apukádéhoz is, de aztán szerencsére Pete megemlítette, hogy meg akarja kérdezni ettől a  Wanda nevű lánytól, hogy...

- Jaj, ne is folytasd! - ráztam meg a fejemet, félbeszakítva őt. - Hát persze, hogy megint Wanda volt a ludas! Nem létezik, hogy ne szólna bele a dolgaimba, ha azoknak köze van korombeli fiúkhoz. Hogy tudtad meggyőzni, hogy valóban ismersz engem és hogy kiadja ezt az információt? Wanda nem épp az idegenek bizalomba fogadásáról híres...

Harry elmosolyodott.

- Debbie velem jött, nagyon kedves a csaj - mosolyodott el. - Magammal hoztam volna őt is, de azt mondta, hogy csak veszélybe sodornánk téged, ha valaki meglátná, hogy ő is velem jönne.

Elmosolyodtam.

- Alig várom, hogy újra láthassam! De örülök, hogy legalább te itt vagy. Jól jön most egy barát társasága.

- A barátodnak tartasz? - kérdezte meglepetten.

Vállat vontam.

- Én úgy vagyok ezzel, hogy Peter barátai az én barátaim is - vigyorodtam el. - Nem mellesleg képes voltál elutazni miattam Wakandaig, az azért nem semmi! - bólogattam elismerően. - Petert nem hoztad magaddal egyébként?

Harry megrázta a fejét.

- Előbb csekkolni szerettem volna, hogy valóban itt vagy-e - válaszolta. - Ha van valami, amit képtelenség elviselni, az Peter olyankor, amikor csalódott. Azt a látványt nem kívánom neked, elég... szívbemarkoló érzés. De mindegy is - rázta meg a fejét -, a lényeg, hogy megvagy! Szóval szólnom kéne neki - vette elő a telefonját,mire Ross rögtön felpattant a kanapéról és másodperceken belül valósággal kitépte a készüléket Harry markából.

- Nincs telefon! - jelentette ki, majd egyszerűen zsebre vágta a tárgyat. 

- De magánál akkor miért lehet? - kérdezte Harry, mire Ross megajándékozta egy ideges tekintettel.

- Van nálad más kütyü is?

Harry elkezdett kutakodni a nadrágzsebeiben, majd elővett valamit.

- Csak az IPod-om - mutatta fel Rossnak a fehér készüléket. - De ártalmatlan!

- Fő a biztonság - jegyezte meg Ross, majd a zenelejátszó-készüléket is elkobozta Harrytől.

Amint távozott a konyhából - amit mindketten árgus szemekkel figyeltünk -, egymásra néztünk, majd egyszerre bukott elő belőlünk a nevetés.

- Brooke, én komolyan kezdek félni itt - jegyezte meg. - Nagyon szigorúan vesznek, ekkora veszélyben vagy? - kérdezte.

- Ezek szerint igen - sóhajtottam. - Egy mániákus pszichopata üldöz, azt hiszem...

Harry kissé előre dőlt a székben, majd figyelmesen végigtanulmányozta az arcomat.

- Ez baromi izgalmas! - mondta csillogó szemekkel, majd összecsapta a tenyerét. - Mármint ne érts félre, félelmetes, hogy valaki üldöz. Sajnos van ebben tapasztalatom. Az viszont izgalmas, ahogyan megpróbálnak téged megvédeni. Ha anno nekem is lett volna egy ilyen hogy is mondjam... "Bosszúálló testőrségem", akkor biztosan nem történik meg az ami megtörtént.

Felvontam a szemöldökömet.

- Mégis mi történt?

Harry egy pillanatra megdöbbent, mintha csak most jött volna rá, hogy hangosan mondta ki a szavait, ám végül felsóhajtott, majd hátra dőlt a székben és megrázta a fejét.

- Hosszú történet. És amúgy sem valami izgalmas...

- Azt hiszem van időm... - mosolyodtam el. - De csak ha szeretnél róla beszélni.

Harry rám nézett, majd egy alig észrevehetőt biccentett.

- Igazából nem is tudom miért hoztam ezt az egészet fel, csak úgy eszembe jutott és... tudod mit? Ha te megbíztál bennem annyira, hogy elmondd miért vagy itt, akkor nekem is meg kell bíznom benned - egy mély levegőt vett, majd folytatta. - Kilenc éves koromban elraboltak engem. 

Elkerekedtek a szemeim.

- Az Oscorp és az Osborn nagy nevek, apám nagy ember sok pénzzel... miért is ne lenne jó ötlet meggazdagodni abból, hogy elraboljuk a kis örököst? - nevetett fel keserűen, majd becsukta a szemeit, kezeit pedig összekulcsolta maga előtt. - Szörnyű volt - folytatta -, nem mintha nem lett volna az én hibám is, hogy beültem egy idegen ember autójába amikor tudtam jól, hogy nem szabad... de naiv kisgyermek voltam akkor, a hapsi pedig, aki beterelt a furgonjába pontosan úgy volt öltözve, mint apám emberei.

Harry térdére helyezte a kezemet, mire az kinyitotta a szemeit.

- Sajnálom - suttogtam.

Halványan elmosolyodott, majd megfogta a kezemet.

- Két hetet töltöttem a társaságukban, egy torony legtetején. Azóta is... félek a magasban lenni, tériszonyom van, ha repülővel kell utaznom biztos lehetsz benne, hogy az ablakon elhúzom a függönyt meg minden. Apámhoz is az Oscorp tetejére nagyon ritkán megyek fel és akkor is csak olyan esetben, ha van még velem valaki - magyarázta.

- Bántottak? - kérdeztem.

Harry biccentett.

- Nem olyan durván, de ahányszor apám késlekedett a pénzátutalással vagy ilyesmi, ejtettek egy-két vágást a lábamon vagy elkábítottak valami szerrel.

Borzasztó volt ezt hallani. Sőt, annál borzasztóbb volt belegondolni, mit élhetett át az a szegény kisgyerek, aki immáron felnőve nézett vissza rám. 

- Hogyan találtak rád? - kérdeztem.

- Vicces, de maga a Vasember, Tony Stark mentett meg végül - mondta. - Úgy kiütötte azokat az embereket, hogy azóta is őt tartom a valaha létezett legnagyobb hősnek. Hallottam, hogy arrogáns néha meg önimádó meg ilyenek, de akkor is. És azóta vagyunk jóban Pete-el is. Az iskolában rengetegen kerültek engem, mivel féltek, ha közel kerülnek hozzám akkor őket is elrabolják. Peter Parker volt az egyetlen, aki nem félt. Aki nem hagyott cserben. Aki... megmentett. Nagyon szeretem a gyereket és úgy érzem, nem tudnám neki mindezt visszafizetni.

Elmosolyodtam.

- Tetszik ez a vég. Peter tényleg egy igaz, hűséges barát, ezt jómagam is nem egyszer tapasztaltam már meg. Tony bácsiról pedig annyit, hogy ő sokkal több annál, mint amit gondolnak róla, csak sajnos kevesen mondhatják el magukról azt, hogy igazán ismerik. Én ilyen szempontból szerencsésnek érzem magam.

Harry felvonta a szemöldökét.

- Tony bácsi? - kérdezte.

Heves bólintásba kezdett.

- A nagybátyám - magyaráztam. - A Fekete Özvegy pedig a nagynéném, ha már itt tartunk!

- Azta! - ámuldozott Harry. - Minél többet tudok meg rólad, Brooklyn Barnes-Rogers, annál jobban érdekelsz!

Bevallom, kicsit belepirultam ebbe a mondatba és Harry hatalmas mosolya is tett rá egy lapáttal, hogy elfelejtsem a nevemet hirtelen, de aztán ez az egész "meghitt" pillanat szertefoszlott azon perc, amikor a konyhába, Ross társaságában két ismerős alak lépett be.

- Apa? Peter? - kerekedtek el a szemeim. 

Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen hirtelen felbukkannak majd. Éreztem, hogy legszívesebben elsírnám magam örömömben. Azonnal el is engedtem Harry kezét - amit Peter elég érdekes arckifejezéssel elemzett ezidáig -, majd feléjük kezdtem el rohanni.

Apa közelebb volt, szóval az ő karjaiba vetettem magam először. Beszívtam a kellemes illatát és rögtön megnyugodtam. Apa karjaiban lenni számomra mindennél többet ért.

- Jól vagy, kincsem? - suttogta a fülembe. 

Bólintottam.

- Persze. Minden rendben, ne aggódj! - válaszoltam, majd elengedtem. - Apu? - néztem a háta mögé, de Peteren, Rosson és az időközben betoppanó T'Challan kívül nem láttam senkit.

Apa lesütötte a szemeit.

- Steve nincs velem. Kicsit... hűvös a hangulat otthon azóta, mióta eljöttél - vallotta be és látszott a szemeiben, mennyire szomorú. - Ez nem a te hibád, nem azért nem jött el, mert nem szeret téged, csak ebben a pillanatban is Saltzman után kutat. Azzal érvelt, hogy nem jó ötlet mindkettőnknek egyszerre meglátogatni téged. Ez nem a te hibád, ez a miénk. Ne érezd rosszul ezért magad!

Hiába mondta ezt, az szívem már így is darabokra hullott. Ha valami jobban fájt annál, hogy hosszú ideig nem láthatom a szeretteimet az az volt, ha azok összevesztek és nem álltak szóba egymással. Főleg ha apáék voltak azok. A kapcsolatuk mindenkiénél harmonikusabb volt, de most azt kellett látnom, hogy miattam - mert hiba mondják, hogy nem, ez igenis miattam történik - veszekednek. Én nem akartam ezt.

- Mikor mehetek haza? - kérdeztem.

- Nem tudom - válaszolta apa. Őszinte volt és ezt értékeltem. Lesütöttem a szemeimet. - De amint lehet, hazaviszlek, ígérem - nyomott egy puszit a fejemre, én pedig bólintottam.

- Hoztam neked addig is valakit - mondta kissé vidámabb hangnemben. Felnéztem, majd a félszegen mosolygó, integető Peterrel akadt össze a tekintetem. 

- Pó... akarom mondani, Peter! - javítottam ki magam időben, mire kis híján elnevette magát.

- Hát már el is felejtetted a nevem, Brooke? - kérdezte nevetve.

Megráztam a fejemet.

- Soha nem felejteném el a neved! - jelentettem ki, majd kitárt karokkal ugrottam szinte a nyakába. Becsuktam a szememet és a vállába fúrtam az arcomat. Peter olyan erősen szorított magához, amennyire csak bírta és én magam is úgy kapaszkodtam bele, akár egy csimpánz.

Fontosnak láttam közölni vele a következő mondatomat:

- Hiányoztál - suttogtam. - Nagyon.

- Te is nekem - suttogta. - Aggódtam.

Bólintottam.

- Tudom.

Nemsokára elengedtük egymást, majd mosolyogva néztünk a másikra. Aztán Peter tekintete Harryre vándorolt és nemsokára az arcára fagyott a mosoly.

- Hazz? - kérdezte.

- Szia Pete! - vigyorgott a másik, majd felállt a székről. - Hogy s mint haver?

Peter kérdő arcot vágott.

- Te mégis hogy kerülsz ide?

Harry elnevette magát.

- Jöttem meglátogatni Brooke-ot - válaszolta.

Peter ekkor rám nézett, de erre nem tudtam mit reagálni. Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen a két srác között és vártam, hogy ennek a zavarba ejtő incidensnek végre vége legyen.

- Harry, gyere csak velem egy picit - lépett végül Peter, majd odasétált a barátjához, karon ragadta és kissé odébb húzta.

- Ki ez a srác? - kérdezte apa, majd mellém lépett.

- Harry Osborn - válaszoltam. - Peter legjobb barátja.

Apa elnevette magát.

- Dúl a harc érted, ahogy észre vettem...

Erre vér szökött az arcomba.

- Jaj apa! Miket beszélsz? Ez nem igaz! - tiltakoztam hevesen, apa pedig vigyorogva karolta át a vállamat.

- Kicsim, apa tudja. Apa sokat harcolt lányokért régebben, ameddig rá nem jött, hogy van egy bizonyos srác, akit náluk jobban szeret - komorodott el egy pillanatra, gondolom mert apu eszébe jutott, de aztán csak megrázta a fejét. - A lényeg az, hogy előbb apádat kell megkérdezniük, mielőtt bármivel próbálkoznának. Apádat és a fémkarját - szorította ökölbe az említett testrészét, mire előbukott belőlem a nevetés.

- Mondtam már hogy imádlak? - öleltem át szorosan.

Bárcsak apu is itt lenne, hogy őt is átölelhessem.