Scott mögött ücsörögve a robogón, elgondolkodtam. Talán be kellene avatnom egy felnőttet is, ahogyan azt Wanda javasolta. Kezd elfajulni a dolog. 

Na de ki legyen az?

Vízió?

Kettő perc sem telne el, apáék már tudnának mindenről.

Scott?

Ő lehet tartaná a száját, de ha valamit tud, azt észrevehető rajta és ha harapófogóval is, de kiszedik majd belőle.

Sam?

Talán egy ideig működne, de ha a helyzet veszélyesebbé válna, kiszaladna a száján az egész.

Tony?

A múltkor ordították le a fejét. Nem tehetem megint szarba.

Natasha?

Ő jól álcázná a dolgot, de nem egyezne bele soha a titkolózásomba. Nem egy ilyen fontos ügyben.

Bruce?

Talán. De ha bajba is kerülök... most szabadítsam rájuk Hulkot? Nem jó ötlet.

Thor?

Ő most Asgardban van, semmi értelme.

T'Challa?

Nem ismerem őt eléggé ahhoz, hogy egy ilyet osszak meg vele.

Rhodey?

Ő túlságosan kötelességtudó, nem működne.

Clint?

Clint. Ő szerintem simán megfelelne... csak neki ott van a családja. Nem szeretném ezzel is terhelni vagy netalán veszélybe sodorni.

Felsóhajtottam.

Reménytelen!

- Minden rendben, Brooke? - kérdezte Scott, amikor megálltunk és leszedte a bukósisakját.

- Igen. - bólintottam. - Azt hiszem.

Aggodalmasan nézett rám.

Karon ragadott, majd az épület falához vezetett.

- Az a pasi kavart fel annyira, nem igaz? - kérdezte.

- Milyen pasi?

- Aki Tonynál volt. A szeme sem állt jól a gyereknek.

- Saltzman? Nem, én csak...

- ...ugyan már, Brooke! Lehet, hogy nem ismerlek régóta, azt viszont meg tudom állapítani, amikor egy ember emészti magát valami miatt. Szóval: hadd halljam!

De csak hevesen megráztam a fejemet.

- Nem beszélhetek róla! - suttogtam. - És kérlek, ne kérdezősködj!

Scott láthatóan nem örült a válaszomnak, de végül beletörődött és biccentett.

- Kísérjelek fel vagy inkább egyedül mennél? - kérdezte.

- Nem szükséges, így is rengeteget teszel értem, köszönöm. - mosolyodtam el, majd beléptem a lépcsőházba, felmentem az emeletre és nemsokára már otthon voltam.

A házban síri csend uralkodott és miután lecsekkoltam apáék szobáját, megértettem, miért. Még aludtak, ráadásul félmeztelenül, szóval gyanítom hogy kihasználták az időt, ameddig nem voltam otthon.

Kuncogva szaladtam fel a szobámba, ahol meglepetésemre egy csomag várt az asztalomon. Nem volt rajta kitől lehet, de nem gyanakodtam semmire, így feltéptem. Egy kis doboz volt benne amit kinyitottam. Egy képet halásztam elő belőle elsőként és döbbenetemben le is ejtettem. 

Én szerepeltem a képen pár hónapos koromban, a szüleim karjában.  

Anyukám kísértetiesen hasonlított a mostani önmagamra, a szemén és a mosolyán kívül, mert abban az apukámra ütöttem.

Remegve fordítottam meg a lapot és ott is állt az üzenet.

Ők az igaziak. - Z. S.

Becsuktam a szemeimet, helyet foglaltam a gurulós székemen, majd hagytam, hogy a forró könnyek végigzáporozzanak az arcomon.

Miért ilyen gonosz ez az ember? Miért akar engem mindenáron tönkretenni? Miért akar ennyire ártani a családomnak?

Gondolataimat ajtókopogás zavarta meg. Gyorsan letöröltem a könnyeimet és próbáltam egyenletesen lélegezni.

- Szabad! - jelentettem ki, mire apa lépett be a fejét az ajtón.

- Hogy , s mint, hercegnő? - kérdezte. - Kibuliztad magad?

- Igen. - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Nagyon jó volt!

- Minden rendben? 

- Persze. - bólintottam. - Miért ne lenne?

Apa elnevette magát, majd megrázta a fejét.

- Nem tudom. Talán csak nekem tűnt úgy... mi az? - mutatott a dobozra az asztalomon, amit elfelejtettem elrejteni.

- Ó, ez? - mutattam rá. - Az ajándékok között volt... nem is emlékszem már ki hozta! 

- Na és? - mosolyozott el. - Mi van benne?

- Épp... most akartam megnézni.

- Remek, lássuk! - csapta össze a tenyerét, az enyém viszont izzadni kezdett.

Mi van ha valami olyasmi van benne, amit nem kellene látnia?

Hülye vagy, Brooklyn! Nincs titkolnivalód a szüleid előtt!

Felsóhajtottam és nyúltam volna már be a dobozba, hogy megnézzem mi van még benne, amikor valaki - és tudjuk ki szokott ilyet tenni -, váratlanul bekopogtatott az ablakomon. Én és apa is rögtön oda kaptuk a fejünket és a vigyorgó tudóspalánta, vonatmodellező, integető barátommal találtuk szembe magunkat.

Apa ezek után rám nézett, néhány meglepett pislogás keretein belül, aztán végre megszólalt:

- Azt hiszem, keresnek!

Elmosolyodtam, majd az ablakhoz léptem és kinyitottam azt.

- Szia! - köszönt Peter.

- Szia! Hogyhogy ilyenkor, itt? - kérdeztem, közben próbálva arra utalni, hogy nem a megfelelő pillanatban jött. Hátra sem mertem nézni, hogy lássam apa arckifejezését.

- Miről beszélsz? Csak látni akartalak! - vigyorgott, eszembe juttatva a legelső alkalmat, amikor bekopogott az ablakomon. - Üdv, Mr. Barnes! - köszönt apának. - Ki hívhatom egy fél percre a tűzlépcsőre Brooklyn-t?

Apa elmosolyodott.

- Persze. De Brooklyn már felnőtt, azt tesz amit akar! - jelentette ki. - Peter Parker, ugye? - kérdezte, majd az ablakhoz sétált mellém.

- Igen, uram! - fogott vele kezet Peter.

- Brooklyn már sokat mesélt rólad! - jelentette ki, én pedig majd' elsüllyedtem szégyenemben.

Apa, ezt most miért kellett?

De Peter csak elnevette magát.

- Én is sokat mesélek róla May nénikémnek, szóval ez ilyen kölcsönös lehet!

Apa elmosolyodott.

- Ugye nincs semmilyen hátsószándékod a lányomat illetően? Mert ha igen, nézd! - emelte fel a kezét. - Az egyik karom fémből van! Remélem nem kell részleteznem a többit!

Elméletben pofán csaptam magam. Ettől féltem! Attól, hogyha egyszer majd egy fiú bármilyen formában közeledni próbál hozzám, azt fenyegetni fogja.

De Petert ez sem riasztotta el.

- Tudom, persze. De biztosíthatom, Mr. Barnes, hogy soha nem bántanám meg a lányát. Hisz a legjobb barátom!

Elmosolyodtam.

Apa bólintott.

- Rendben van, hiszek neked! Akkor magatokra hagylak! - nyomott egy puszit a halántékomra, majd elhagyta a szobámat.

Kimásztam az ablakon a tűzlépcsőre, majd leültem rá. Peter nem ült le, hanem szemben megállt velem.

- Mi volt olyan sürgős? - kérdeztem.

- Scott hívott. - kezdett bele. - Azt mondta, valami Saltzman nevű fickó miatt vagy feszült akivel Tonynál beszéltél. Ez az a Saltzman?

- Na álljunk csak! Először is: te mióta vagy ilyen jó cimbi Scott-al? Másodszor: több Bosszúálló telefonszámát birtoklod mint én! Harmadszor: szerinted ki más lenne?

Peter egy ideig mélyen a szemeimbe nézett és hallgatott. Erősen merengett.

- Mit akart tőled?

- Tönkre akar tenni. - suttogtam. - Most is kaptam egy... - ekkor felpattantam és visszamentem a dobozért és a képért. A képet átadtam neki, aztán pedig megnéztem, mi lapul még odabent a dobozban. Óvatosan szedtem ki belőle egy tárgyat, amiről kiderült, hogy egy közepes méretű, fekete kristály.

- Mi az? - kérdezte Peter.

Megráztam a fejemet és azt is odaadtam neki. Forgatni kezdte, majd egy adott ponton megállt.

- Nightmare. - jelentette ki.

- Tessék? - kérdeztem. 

- Ezt írja benne! Nézd! - adta vissza és valóban ott volt egy apró írás.

- Ez mit jelenthet? - kérdeztem.

Peter csak tanácstalanul megrázta a fejét.

A kristályra meredtem.

Ok nélkül nem kerülhetett bele a dobozba.

Sziasztok!

Egy kérdéssel fordulnék hozzátok: van-e értelme folytatni a történetet? 

Mostanában kevés visszajelzést szoktam kapni és ez nagyon el tudja venni egy író kedvét. Nekem megvan a fejemben a sztori kimenetele, tudom hová szeretnék kilyukadni és írni is nagyon szeretem, de ha nincs rá igény, akkor nem tudom mennyire érdemes leülni és megírni a részeket.

Köszönöm a válaszokat előre is!