*Bucky*

A konyhapultnak dőlve bámultam kifelé az ablakon. Már régen elmúlt hajnali három is, én és Steve pedig hazajöttünk Brooke születésnapi partijáról, hadd tombolja csak ki magát a barátaival.

Már nem számolom, hogy mégis hány éve élek Brooklynban, abban viszont biztos vagyok, hogy soha nem szerettem volna máshol élni. Elvégre ide köt minden: a gyermekkorom, az életem... és legfőképp Steve. A sors iróniája pedig az, hogy még a lányom neve is erre a helyre emlékeztet.

Ha nem történt volna meg az a dolog, ha a Hydra nem kavar be nekem, akkor itt élhettem volna le az életemet. Feleségem lett volna, gyermekeim... Vagy halott lennék már, hiszen egy mozgó vonatról zuhantam le egy hegyoldal mentén. Ott véget is érhetett volna James Buchanan Barnes története.

Mégis...

A sors mást szánt nekem. A sors azt szerette volna, ha én és Steve együtt lennénk az idők végezetéig. Hisz kit álltatok? Nem tudtam volna elképzelni az életemet nélküle.

- Buck... - szólított meg Steve, aki épp akkor ért be a konyhába. Szemei aggodalmat tükröztek és az arcomat fürkészték. - Minden rendben?

- Persze. - bólintottam. - Csak gondolkodom. - válaszoltam, próbálva visszanyerni a hangomat, mert váratlanul ért a megjelenése.

Közelebb jött hozzám, majd ő is nekidőlt a pultnak.

- Micsodán? - kérdezte.

Elmosolyodtam.

- Brooklynon. - feleltem. - Az összes Brooklynon, egyébként. De most a lányunkról beszélek. Egek... csak most volt tizenöt és nézd: a világ többi kontinensén, tizennyolc évesen már felnőttnek számít!

Steve elnevette magát. A nevetése, de már a puszta kisugárzása is mindig melegséget öntött a szívembe, már gyermekkorunk óta.

- Csak ne mondd te is azt hogy "olyan hamar felnőnek"! - ugratott, mire akaratlanul is felnevettem.

- Azt hiszem, már értem miért szokták ezt mondani. - jegyeztem meg. - De tényleg felnőtt!

- Valóban. - bólintott Steve. - Büszke is vagyok rá!

- Ahogy én is! Csak bár ne lenne ez az egész ügy... - szorítottam ökölbe a jobb kezemet, amint eszembe jutott az, hogy Brooklynt hatalmas veszély fenyegeti. De tudom, hogy jó helyen van most Tonynál és hogy nem ismétlődik meg a legutóbbi támadás.

 Steve rám nézett, majd összekulcsolta ujjait az enyémekkel.

- Túl leszünk ezen is. - suttogta. - Volt már rosszabb is. Sokkal rosszabb, Buck.

Rá emeltem a tekintetemet és bólintottam.

Megpuszilta a halántékomat, mire kellemes bizsergés járta át a testemet.

- Kérsz egy pohár pezsgőt? - kérdezte, majd elengedte a kezemet.

- Igen. Köszi. - feleltem.

Néztem, ahogyan Steve odasétál a hűtőhöz és kiveszi belőle a pezsgőt. A tekintetem akaratlanul is a formás hátsójára támadt és nem tudtam nem elereszteni egy perverz mosolyt emiatt.

Már a seregbe való beválogatásom előtt éreztem valamit Steve iránt. Tudtam, hogy ez nem tisztelet és nem is baráti szeretet, hisz annál jóval többről volt szó. Emlékszem, hogy a szívem majd' megszakadt amikor egyedül hagytam itt. Féltettem őt. Rettenetesen féltettem.

De nézd mi lett belőle. Egy példakép, egy hős, egy követendő példa... , de mind ezek mellett mai napig ő maradt a legjobb barátom. Csak azóta ennél több számomra. A szerelmem, a férjem, a lelki társam.

Ha minden másképp alakult volna, ha a huszadik század közepét lehetőségünk lett volna átélni... milyen lett volna? Képes lettem volna családot alapítani és leélni az életemet egy olyan nő mellett, akit nem szeretek? Mert Steve-et nem kaphattam volna meg. Azokban az időkben nem volt elfogadott egy olyan kapcsolat, mint amilyen a miénk. Különben is, neki ott lett volna Peggy. Boldoggá tette volna azt a nőt, kerüljön bármibe. Mert Steve mindig ilyen volt, sosem magát helyezte előtérbe.

De vajon boldog lett volna mellette?

- Buck, most már igazán kezdek aggódni miattad! - tette le a két poharat az asztalra, majd megállt előttem. - Min agyalsz?

Lesütöttem a szemeimet.

- Igazán nem szeretném elrontani a hangulatot. - suttogtam.

Erre finoman megfogta az arcomat, ezzel arra kényszerítve, hogy szembe nézzek vele. Hideg ujjainak érintése most nagyon jól esett.

- Mondd el, kérlek!

És nem tudtam ellenállni ismét azoknak a mélykék, lélekbe hatoló szemeinek.

Elmeséltem neki mindent.

*Steve*

Bucy gondolatai megdöbbentettek.

Ezen agyalt ennyire? Ez gyötri odabent?

Elengedtem az arcát, de csak azért, hogy nem sokkal utána megszoríthassam a még ép jobb kezét.

- Szerettem Peggy-t. - kezdtem bele a mondandómba. - Egy nagyszerű nő volt és a mai napig tisztelem őt. De ellentétben vele, te a kezdetek óta mellettem álltál. Mindig felnéztem rád, Bucky. Te voltál a példaképem, a hősöm... az egész világot jelentetted számomra. Téged mindig körül rajongtak a lányok, mindig volt valaki melletted. Mellettem viszont csak te voltál ott. Te voltál az egyetlen, aki törődött velem. Ezért is... fájt annyira, amikor elmentél a seregbe. Soha nem meséltem még neked, de éjszakákat bőgtem át azon agyalva, hogy mi lesz veled? Féltettelek. Akkor jöttem rá, hogy... talán mindvégig jobban szerettelek, mint ahogyan azt eddig hittem. Aztán jött Peggy. Hosszú idő után ő volt az, aki ismét éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül. Ott volt mellettem helyetted is. Éreztem, hogy iránta is kezdenek kibontakozni az érzéseim, de... nem tudtalak akkor sem csak úgy elfelejteni téged.

Bucky nem szólalt meg, de figyelemmel leste minden szavamat.

- Ha tudtam volna, hogy akkor te is úgy érzel irántam és ez az egész másképp alakul... boldogan rejtőztem volna el a világ elől veled. Kérdés nélkül!

Elmosolyodott.

- Nem is lett volna olyan rossz. Kevesebb felhajtás lett volna körülöttünk. - jegyezte meg, én pedig elnevettem magam. - De így alakult.

- Bizony, így alakult. - bólintottam. - De hihetetlen, hogy annyi minden után... képesek voltunk meghagyni valamit a régi önmagunkból, nem? - mosolyodtam el.

Bucky következő lépése váratlanul ért:

Nekidöntött finoman a falnak és megcsókolt. Csontig hatoló érzés fogott el. Ez a csók most nem csupán egy csók volt: ez egy érzelmes csók volt, amiben minden megvolt, amit mindig éreztünk egymás iránt. Ez a csók volt a megpecsételője minden együtt töltött pillanatunknak.

Bucky és én nemsokára szétváltunk.

- Hogyan érdemelhettelek én meg téged, huh? - kérdezte. - Csak... hogyan?

- Ne beszélj butaságokat! Nem vagyok kiváltságos.

- De igen, Steve. Számomra mindig kiváltságos voltál. És az is maradsz.

- Ezt fordítva is elmondhatom. - jegyeztem meg, majd átkaroltam a nyakát.

Apró puszikkal ajándékoztuk meg egymást, még mindig a falnak préselődve.

- Szeretlek, Steve Grant Rogers! - motyogta Bucky az ajkaimba.

- Én is szeretlek, James Buchanan Barnes! - feleltem.