Másnap mintha mindenki felszívódott volna.

Apáék nem voltak otthon, Debbie nem válaszolt a telefonhívásra, akárcsak Wanda. Peter felvette, viszont közölte velem, hogy May nénikéjével elutaztak, így semmi esélyem sem volt a mai napon velük lógni.

Természetesen tudtam, hogy a többiek mire készülnek: meglepetés bulit szerveznek nekem. Tony meg is mondta, hogy nála lesz megtartva és ezek szerint sikerült meggyőznie Peppert arról, hogy ő is eljöjjön.

Gondoltam, ha már a délelőttöt egyedül kell eltöltenem, leülök és olvasok valamit. Az én könyvespolcomon már szinte mindent elolvastam, így átmentem apáék szobájába, egy jó könyvet keresni. Ahogyan a polcon nézegettem a dolgokat, megakadt a szemem egy érdekes könyvön. Amint kihúztam kiderült, hogy valójában egy fotóalbum az.

A kezembe vettem és leültem vele apáék ágyának szélére, majd elkezdtem lapozgatni.

Az első képen apu szerepelt, kis vézna, 16 éves brooklyn-i kölyökként. Láttam már a múzeumában képeket róla, de ez valahogy sokkal jobban tükrözte őt, hiszen épp egy verekedése után készült a kép, amin vérző orral és bevert szemmel vigyorog. Engem is mosolyra késztetett.
A következő képen már apával együtt szerepeltek és tisztára szürreális volt, hogy apa sokkal magasabb volt apunál, fején pedig a katonasapkája virított. Már akkor nagyon édesek voltak, semmit sem sejtve, hogy micsoda megpróbáltatásokon kell még keresztül menniük.
A következő képen Peggy Carter volt látható. Szerintem egy gyönyörű nő volt és biztosan nagyon kedves. A halála előtt jártam egyszer nála, Steve bemutatott neki. Emlékszem is, volt egy pillanat amikor apa kiment egy pohár vízért, Peggy pedig megfogta a kezemet és azt mondta: "Te egy nagyon szerencsés kislány vagy, Brooklyn. Szeresd az apádat nagyon. Egy percre se inogjon meg a hited benne." Hát igen. Meg kellett volna fogadnom Peggy tanácsát, mielőtt kiborultam volna. Hiszek Steveben. Hiszek Amerika Kapitányban. Csak természetes, hogy hiszek az édesapámban.
A többi képen már a Bosszúállok szerepeltek: együtt nevető Tonyt, Bruce-t és Thort láttam, Natashat és Clintet amint poénból egymást próbálták fojtogatni, Wandat és aput, amint együtt kávéznak, apát és Samet amint valamit bütyköltek, Tonyt és Rhodeyt ahogy páncéljaikban pózoltak és még rengeteget ezeken kívül. Aztán ott voltak a képek az esküvőről is, a két kedvencem az volt, ahol Sam elérzékenyülve mondta el a beszédét apuéknak, a rá következőn pedig belenyomta az arcukat a tortába nevetve. Az ilyen képek juttatták eszembe, hogy a Bosszúállók valójában egy hatalmas nagy család és ott lesznek egymásnak, bármi történjék is.

Az album végén nem is számítottam rá, hogy mire fogok bukkanni: egy fénykép volt rólam, még az árvaházi időkből. Épp a hajamat fésülgette az egyik nevelőnő. Az arcomat nézegettem: annyira sápadt és szomorú voltam rajta... miért kellene apáéknak egy ilyen kép rólam?
Fájdalom nyilallt a szívembe, amint rájöttem a válaszra: ez lehet az egyetlen kép ami az akkori éveimben rólam készült. És az is pont a tizedik születésnapomon volt.
Inkább gyorsan tovább hajtottam, az utolsó két oldalon mind én szerepeltem a képeken, pontosabban négy darabon: az egyiken apáékkal eszem a fagyit a kanapén miközben horror filmet nézünk. Emlékszem, ezt a képet még Sam csinálta rólunk. A másik képen Debbievel nevetgélünk vidáman a suli lépcsőjén, a legelső sulis színdarabom alkalmával, ahol egy macskát játszottam el, körülbelül öt mondat erejéig, Debbie pedig egy tündér volt és hihetetlenül utálta a lilás-rózsaszínű ruháját, amiben parádéznia kellett. A harmadik képen Tony és Natasha között állok és vidáman mosolygunk. Ez akkor készült, amikor eldöntötték, ki lesz a nagynéném és a nagybátyám. Apuék mindenképp ragaszkodtak hozzá, hogy legyenek nekem, ezzel is azt szerették volna elérni, hogy teljes jogú családtagként érezzem magam. Így is történt. A legutolsó képen pedig Wandat öleltem át.

Mosolyogva csuktam be az albumot, visszagondolva minden emlékemre, amit abban a három évben szereztem, amelynek elején örökbe fogadtak. Ezek természetesen a legszebb emlékeim.

*

Amikor apáék hazajöttek, egyből a szobám felé vették az irányt. Halkan suttogtak, miközben végig jöttek az ajtómhoz vezető kis folyosón, de így is ki tudtam venni a 'csendben', 'Brooke' és 'meglepetés' szavakat, tehát nem mentek sokra a sugdolózással.

Kopogtattak.

- Szabad! - válaszoltam, majd apa lépett be elsőnek a szobába, apu pedig csak nekidőlt az ajtókeretnek.

- Boldog születésnapot! - ölelt át szorosan, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Köszönöm! - vigyorogtam. Ő az első a mai napon, aki felköszöntött.

- Tyűha, 18 vagy már! El sem hiszem! Te el tudod hinni Steve? - fordult apu felé, aki mosolyogva rázta meg a fejét.

Apa odavezetett az ágyamhoz, majd leültünk rá.

- Lehet hogy Amerikában csak 21 éves korodban számítasz felnőttnek, de a világ többi részén 18 évesen már az vagy, szóval ez egy igen fontos év. - magyarázta, én pedig bólintottam, hiszen tisztában voltam ezzel.

- Van számodra valamink! - szólalt meg végre apu is, majd belépett a szobába, ezzel világossá téve számomra, hogy korábban miért nem tette: egy hatalmas, fekete ajándékdobozt dugdosott a háta mögött. Leült a másik oldalamra, átnyújtotta az ajándékot és tőle is kaptam egy nagy ölelést meg egy puszit. - Isten éltessen, Brooke!

- Köszönöm szépen! - mosolyodtam el, majd az ajándékra meredtem. - Kinyithatom most? - kérdeztem.

Bólintottak.

Lassan az arany szalagra emeltem a kezemet és elkezdtem húzni azt, ameddig teljesen szét nem bomlott. Aztán leemeltem a tetejét és a szemem elé tárult egy gyönyörű, fehér ruha. Kiemeltem a dobozból. Tapintása finom volt, körülbelül egy tenyérnyivel a térdem fölé ért, vékony, pántos ujjai voltak, az alját pedig fodrok díszítették.

Jól tudtam, milyen ruha ez. Manhattenben sétáltunk még úgy másfél éve, amikor megláttam a Forever 21 vitrinében. Akkor nagyon megtetszett, de természetesen egy vagyont ért és mivel amúgy sem szoktam sűrűn ilyen típusú ruhákat hordani, nem szóltam semmit.

- Egek, ez gyönyörű, én... el sem hiszem! Köszönöm szépen! - öleltem át őket még egyszer.

- Szeretnénk, ha felvennéd. Fél óra múlva ugyanis elvinnénk valahová. - mondta apu.

Bólintottam.

Tudtam hová megyünk, ezért feleslegesnek találtam, hogy rákérdezzek.

*

- Boldog Szülinapot, Boldog Szülinapot, Boldog Szülinapot Brooklyn... Boldog Szülinapot! - énekelte nekem a társaság, aki összegyűlt Tony lakásában.

Azt sem tudtam merre nézhetnék, annyian voltak.

- Felnőtt az unokahúgom! - Tony rohant hozzám elsőként, szerintem direkt szólt a többieknek, hogy meg ne próbáljanak előtte hozzám jönni. Átölelt. - Boldog szülinapot! - nyomott a kezembe egy vörös szalaggal átkötött kulcsot.

- Mi ez? - kérdeztem, elkerekedett szemekkel. Tony csak elmosolyodott, majd intett a tömegnek, hogy eloszoljon és akkor megláttam a csodálatos, fekete motorbiciklit egy nagyobb emelvényen, amihez a kulcs tartozott.

- Tony bácsi, én... - be sem tudtam fejezni a mondatomat, annyira elámultam.

- Hidd el Brooke: még egy ilyen nincs a városban! - mondta vigyorogva.

Ekkor apáékra néztem, akik szórakozott bólintással nyugtázták, hogy igenis lehet motorom. Gondolom Tony előre megdumálta velük.

Aztán megkaptam a többiek ajándékát is, mindenki jól megölelgetett, Scott és Rhodey a fülemet is megcibálták 18-szor ahogyan azt szokás. Elbeszélgettem Pepperrel, nagyon örültem, hogy újra láthatom és bár egyvégtében bizonygatta hogy csakis én vagyok az egyetlen ok, hogy eljött, mégis nem lehetett nem észrevenni, ahogy titokban Tonyt figyeli, aki pedig őt.
A legnagyobb meglepetést mégsem Pepper okozta nekem, hanem maga Thor. Nem gondoltam volna hogy az irtó fontos, asgardi dolgai mellett jut ideje arra, hogy eljöjjön a bulimra. De itt volt és nekem ez rengeteg sokat jelentett. Leültem vele beszélgetni és elmondta, hogy hamarosan megnősül és feleségül veszi a barátnőjét, Jane-t (ha valaki nem tudná, ez a "My Villain" fanfictionomban történik - szerk. megj.) és minket is meghívott az esküvőre a jövő hónapban, aminek nagyon örültem, ugyanis gyakorlatilag egy másik bolygóra fogok utazni.

Rengeteget buliztam, legfőképp Wandaval és Debbel, tőlem szokatlan módon, az est fénypontja viszont mégis az volt, amikor a muffinos asztalkánál miközben magamba tömtem az édességet, valaki megbökte a vállamat.

Amikor megfordultam, Peter széles vigyora fogadott.

Elkerekedtek a szemeim.

- Parker! - kiáltottam el magam, amint lenyeltem az utolsó csokis muffin darabkát. - Azt hittem, te...

- Hazudtam. - vont vállat nevetve, majd a kezembe nyomott egy ajándékzacskót. - Boldog születésnapot, Brooke!

- Köszönöm. - mosolyodtam el, majd átöleltem. Aztán belemélyesztettem a kezemet a zacskó aljára, ahonnan két dolgot húztam elő: az egyik egy fekete póló volt, rajta a "You look like someone who makes train models in his free time" ("Úgy nézel ki, mint aki a szabadidejében vonatmodelleket készít.") felirattal. Jót is nevettem ezen és már alig vártam, hogy hordhassam. A második egy nyaklánc, amin egy könyv függött.

- Segítesz? - kérdeztem, majd átnyújtottam neki a láncot és félretoltam a hajamat, Peter pedig a nyakamba akasztotta. Ujjai csiklandozták a bőrömet.

- Tetszik? - kérdezte, majd beharapta az alsó ajkát.

- Hogy tetszik-e? - kérdeztem mosolyogva. - Imádom!

Peter is elmosolyodott, majd körül nézett a táncoló tömegen. Épp egy lassú szám ment a háttérben, ő pedig vissza nézett rám.

- Figyelj... - vakarta meg a tarkóját zavartan - ...én igazából nem szoktam, de... nincs kedved... - hadonászott.

- Azok a katatonikus kézmozdulataid, Peter Parker. - kuncogtam. - Táncolni hívsz?

Peter bólintott.

- Igen, bár nem tudok táncolni. - jegyezte meg.

- Én sem. - suttogtam. - De mit szólsz? Égessük le magunkat együtt? - nevettem el magam, mire ő is.

- Micsoda remek ötlet, Miss Barnes-Rogers! - jelentette ki, majd megfogta a kezemet és egy apró puszit nyomott a kézfejemre. - Szabad egy táncra?

- Természetesen, Mr.Parker! - egyeztem bele szórakozottan, majd megengedtem, hogy a táncparkettre vezessen.

Sziasztok! A következő rész ugyebár egy Stucky különkiadás lesz és mivel sokan kértétek, végül váltott szemszögekből fogom azt megírni, tehát Steve és Bucky "meglátásait" is olvashatjátok majd. Valamikor a közeljövőben pedig arra gondoltam, hogy csinálok egy "crossover rész"-t is, azaz összekombinálom a My Villaint és a Captured in your webet, Thor esküvőjének idejéig, így mindkét történetben olvashattok róla, Lexie, illetve Brooke szemszögéből, remélem az is tetszeni fog. A rész elolvasására nem lesz majd szükség arra, hogy ismerjétek a másik történetet, hisz anélkül is érthető lesz, de nem haragszom meg, ha belelestek a My Villain-be is, ami egy Lokis fanfiction. Szóval igen, sokat fecsegek itt, de remélem érthető volt a magyarázat. :D