A biztonság kedvéért este áthívtam magamhoz Debbiet. Félek, hogy ártani fognak neki. Ha egyszer már megtették, most miért ne tennék?

Apáéknak nem szóltam az üzenetről és megint szörnyen érzem magam miatta. Körül vagyok véve csupa kivételes képességű emberrel, de mégsem szólok senkinek sem. Kivételt képez egy alig 18 éves kamasz, aki épületek között szlalomozik és próbálja megjátszani a nagy hőst.

Mint egy varázsütésre, az említett épp akkor hívott. Nem szerettem volna válaszolni, de Deb felkapta helyettem a telefont és beszélni kezdett vele.

- Hellóka, Peter! Debbie vagyok. Nincs kedved átjönni Brooke-hoz?

- Debbie, ne! - kiáltottam rákvörös arccal, majd kapkodni kezdtem a telefon után, de nem sikerült elvennem tőle. 

- Pár perc és itt vagy? Remek, szia! - és kinyomta.

- Igazi ördög vagy! - duzzogtam.

- Tudom. A sátán ivadéka. - vigyorgott Deb. - Össze fogsz jönni vele!

- Nem fogok! - ráztam meg a fejem.

- De tetszik neked! Le se tagadd! Tudom, hogy tetszik.

- Nem tudsz te semmit! - forgattam meg a szemeimet.

Debbie csak egy sejtelmes mosolyt húzott a szájára. Utáltam ezt a mosolyt. Ilyenkor tudtam, hogy valamit forgat a fejében.

- Egyébként Wanda is átjön.

- Mi van?

- Felhívtam.

- Honnan van meg neked egyáltalán a száma? - kérdeztem értetlenül.

- Tőled.

- Tőlem biztosan nem.

Felsóhajtott.

- A telefonodból. - pontosított.

- Debbie... többet a kezedbe nem adom! - figyelmeztettem.

- Nem is kell! Ami kellett már megvan amúgy is! Meg egyébként is, elvettem a telefont, nem kellett elkérnem! - nyújtotta ki a nyelvét felém.

Felsóhajtottam.

Kellett nekem egy ilyen kotnyeleskedő leányzóval összebarátkoznom...

Félre ne értsetek, imádom Debbiet, de néha az agyamra tud menni az ilyen dolgaival.

Most valahogy többet kellett várnunk Peterre, mint általában. Még Wanda is hamarabb megérkezett.

- Ezer éve nem láttalak már titeket! - ölelt át, amint ajtót nyitottam neki. Kár hogy most már nem vigyáz rám Vízió itthon. Tök cukik lettek volna itt kettesben. Legalább Deb is láthatta volna, mennyire szégyenlősek.

- Huh, így együtt még nem ültünk soha! - örvendezett, amint heleyet foglaltunk a padlómon. - És holnap...

- Shhht! - szólt rá Deb és összeszűkített szemekkel nézett rá. 

- Oh... igaz! - nevetett fel zavartan Wanda. - Semmi. - megrázta a fejét.

Felvontam a szemöldökömet. Mi ez a rejtélyeskedés?

- Várj...  mi lesz holnap? - kérdeztem.

De a kérdésemet egy piros-kék jelmezes alak zavarta meg, aki az ablakon kopogtatott be, szinte semmilyen előzmény nélkül és négy pizzás dobozt lengetett meg a kezében. Először megijedtünk, de nem kellett sok, hogy rájöjjünk, ki az: Peter Parker. Hivatalosan is a Pókember jelmezében.

Felpattantam a padlóról és odasiettem az ablakhoz, majd kinyitottam azt. Átadta nekem a pizzás dobozokat, majd levette a maszkot.

- Szia Brooke! - mosolygott. Bevallom, hiányzott Peter abszolút pozitivizmusa. 

-Hello Peter! - nevettem el magam.

- Hogy tetszik?

- A jelmezed?

Bólintott.

Végigmértem.

- Jól áll neked. Tetszik.

- Remek! Bejöhetek?

- Persze. Már megszoktam, hogy nálad a bejárat az ablak.

- Könnyebben elérhető számomra, mint az ajtó. - vont vállat, majd egy-kettőre bepattant a szobámba.

- Helló lányok! - szaladt oda a barátnőimhez, majd lepacsizott velük. A közvetlensége elég gyanús volt nekem, de úgy tettem, mintha észre sem venném és leültem közé és Wanda közé.

- Miért gyűltünk ma így össze? - kérdeztem, Debbienek szegezve a kérdést.

- Azért gyűltünk ma itt össze hogy megünnepeljük eme ifjú pár...

- ... ne is folytasd! - szakítottam félbe, mert előre láttam, hová lyukadnánk ki. Ő és Wanda elnevették magukat, majd nemsokára feltéptük a pizzás dobozokat és majszolni kezdtük a sajtos-sonkás pizzát.

- Egyébként azért, mert fontos dolgot kell megbeszélnünk! - szögezte le Deb.

- Micsodát?

- Tudod. Az egész... ügyet.

Wandara emeltem a tekintetemet.

- Ő is tudja már. - jelentette ki Peter.

- Ti megőrültetek! - szaladt ki a számon. - Így is veszélyes az egész, sőt... még itt is veszélyes beszélnünk róla, mert az a mániákus ember megfigyel engem és... ti bele keveritek Wandat? - kérdeztem.

- Brooke... a helyzet kezd egyre jobban eldurvulni. Az a pasas szemmel láthatóan tud rólad valamit. És akar valamit tőled.

- Oh, nem is tudod mennyire! - vágtam rá, meggondolatlanul.

- Van valami új? - érdeklődött Peter.

Ebből már nem tudtam kiszedni magam, így megmutattam nekik a szerencsesüti-üzenetet.

- Srácok... jobb lenne, ha szólnánk Stevenek és Buckynak. - javasolta Wanda. - Nem sodorhatjuk Brooke-ot még nagyobb veszélybe.

- Ne! Apáéknak egy szót sem! - tiltakoztam.

- Akkor valaki másnak... Tonynak, Natashának, Samnek... bennük megbízol vagy nem?

- Nem a bizalomról van szó! Vagyis...

- Vagyis?

Lesütöttem a szemeimet.

- Ugye nem hiszel a pasinak?

- Nem! Azaz... nem tudom. Nem akarok hinni neki, de... abban biztos vagyok, hogy valami történik, ezt apáék is igazolták. Veszélyes ez az ügy. Wanda... nem akarom, hogy te is benne legyél!

- Hé! - fogta meg Wanda a vállamat. - Barátok vagyunk, Brooke. És nem hagylak a szarban, érted? Azt is megértem, ha nem szeretnéd elmondani nekik. Csak azt nem hiszem, hogy négyen képesek leszünk megállítani a pasit, aki ki tudja mit akar és hány szövetségese van. Plussz figyelembe véve azt, hogy neked és Debnek nincs semmilyen természetfeletti képességetek... gyakorlatilag csak én és Peter szolgálunk a védelmedre. Ennyien nem vagyunk elegen.

- De én nem kértem, hogy megvédjetek! - csattantam fel. - Sőt, egyáltalán nem kell! Majd... majd megoldódik a helyzet magától is.

- Brooke, higgadj le! - csitított Peter. - És most figyelj rám.

Rá néztem.

- Nem fog semmi megoldódni, egészen addig , ameddig nem teszünk valamit. Már pedig tennünk kell mert nem élheted le az egész életedet félelemben és azon rágódva, hogy legközelebb melyik szerettedet ragadják el. Debbienek szerencséje volt legutóbb, hogy megmenekült, de téged elveszítettünk volna ha én és Scott nem vagyunk ott. A barátaid vagyunk, értsd meg. Aggódunk miattad és addig aggódni is fogunk, ameddig nem vagy biztonságban ismét. Szóval hadd, hogy segítsünk. Legalább mi, ha a felnőttek nem.

Lesütöttem a szemeimet.

Ha belegondolok... nekem vannak a legkirályabb barátaim.

Könnyes szemekkel néztem fel rájuk.

- Köszönöm... - suttogtam.

- Jajj, csak ne sírj! - ölelt át Peter.

Hallottam, ahogyan a lányok elkiáltanak egy awww-ot, de most az egyszer nem foglalkoztam vele. Inkább azon kattogott az agyam, hogy hogy lehet az, hogy én és Peter összehaverkodtunk? Hisz mennyire paraszt voltam vele és most mégis...

Visszaöleltem, majd intettem Wandaéknak is és átment az egész csoportos ölelésbe. ű

Jó volt érezni, hogy vannak, akik szeretnek.

U.I.: Köszönöm a díjat glassbone.❤ Mehetünk sajtbureszt enni. :D