Apáék másnap kivételesen otthon ültek. Semmi dolguk sem volt és mivel beköszöntött a hétvége, eldöntöttük, hogy azt közösen töltjük el. Kínai kaját rendeltünk és elővettük a Monopolyt, no meg áthívtuk magunkhoz Samet is, aki előszeretettel mesélt nekem a szüleim kapcsolatáról.

- Oh, édes Brooke, ha te azt tudnád, hogy apád - mutatott rá Stevere - , mennyire de mennyire idegesítő volt egy héttel azelőtt, hogy megkérte volna Bucky kezét...

- Sam, ne! - csapta arcon magát apu. - Könyörgöm...

De Sam természetesen nem figyelt rá.

- Amikor hallottam, hogy Steve házasodni akar... úgy voltam vele hogy: "Buckyt veszed el vagy Amerikát"?

Elnevettem magam. Sam változata már most sokkal jobbnak ígérkezett, mint amit apáéktól hallottam.

- Azt hiszem, ezt már nem úszom meg! - sóhajtott fel apu nevetve.

- Azt mondta nekem: "Haver, ez nem vicces. Teljesen be vagyok pánikolva, segíts már rajtam! Te vagy minden reményem!"

- Nem is ezt mondtam! - kiáltott fel apu. - El ne hidd minden szavát, Brooke! Azt mondtam: "Segítened kell. Ez élet-halál kérdése."

- Nem ugyanaz? - kérdezte Sam nevetve.

- Nem! Ez úgy jön ki, mintha féltem volna...

- Oh, féltél is. Nem emlékszel, hogyan szereztük azt a gyűrűt...

- Na, ezt én is hallani akarom! - ült fel Bucky jobban a kanapén.

- Ne, csak azt ne! - könyörgött apu. - Sam, nem teheted ezt velem! Többet soha nem hívlak át hozzánk!

- A múltkor is ezt mondtad, most mégis itt vagyok! - aztán összecsapta a tenyerét. - Na de akkor folytatnám. Szóval tűvé tettük az egész várost, Natashat meg megkértük, hogy addig terelje el Bucky figyelmét.

- Gyanítottam, hogy csináltok valamit! - jegyzete meg apa. - De Nat elég ügyesen eltitkolta.

- A legjobbat kértük meg, mégis mit hittél? - vigyorgott Sam. - Na de, sehol nem találtunk megfelelő gyűrűt. Steve valósággal be volt pánikolva. Aztán... valami csoda folytán, amikor épp feladta volna... megtalálta a tökéleteset. Azt, ami az ujjadon van. Akkora öröme még nem volt az életben szerintem... persze az esküvőjét, meg a pillanatot, amikor előszőr szólította Brooke apunak leszámítva.

Elmosolyodtam.

- Amikor megvette, még a kezei is remegtek és nem bírta ki, hogy ne szedegesse ki félpercenként a dobozból. Forgatta az ujjai között, mint valami hatalmas kincset és... gyakorlatilag rettenetesen megszívta.

- Miért?

Sam felnevetett.

- Volt egy nőci az utcán, aki nagyon igyekezett valahová és véletlenül meglökte Steve-et, ahogyan elhaladt mellette. Na szerinted mi lett? 

- Leejtette?

- Le bizony. - bólintott. - De nem akárhová.

- Hová ejtetted? - kérdezte apa.

Steve a kezeibe temette az arcát.

- Ennyire rossz? - kérdeztem.

- A csatornába! - jelentette ki Sam. - De ez még semmi. Láttátok volna... - próbálta visszatartani a nevetését - ... Amerika Kapitányt ahogy gyakorlatilag letépi a kanálisfedőt, beugrik a csatornába és... kutakodni kezd abban a mocsokban a gyűrű után.

- Egek, Sam! Ez nem vicces! - bosszankodott apu.

- Mennyit kereste?

- Egy fél órát egészen biztosan. Mondtam neki: "Steve, gyere, mert veszünk másikat!" , de mintha meg sem hallotta volna mit mondok. Neki az kellett.

- Segítettél neki keresni? - kérdeztem nevetve.

- Ja, úgy öt percig. Aztán feladtam. 

- De ő nem! - néztem apura mosolyogva.

- Apád mikor adja fel? - kérdezte Bucky, majd vigyorogva Stevere nézett. - Hogy találtad meg végül?

- Kissé elvitte a víz és majdnem tovább folyt lefelé egy ilyen vízesésszerűségen, de szerencsére beleakadt egy fémrácsba.

- A taxis nem akarta haza vinni, annyira bűzlött! - nevette el magát Sam. - Sikátorokban ment haza, mert a nyílt utcán is fintorodtak, amikor megérezték.

Elnevettük magukat.

- Esküszöm, megtisztítottam. Semmi nyoma sincs, hogy a kanálisban járt! - mentegetőzött apu.

- Valóban? Mert szerintem kissé ferde... - nézegette apa a gyűrűt.

- Nézd Steve arcát! - bukott elő a nevetés Samből.

De apa végül elnevette magát.

- Csak ugratlak! - jelentette ki. - Nagyon... hősies volt, hogy ennyire küzdöttél, hogy visszaszerezd.

- Hősies? - kérdezte apu nevetve.

- Igen, Steve. Valóban igazi hős vagy! - jelentette ki Sam.

- Te csak hallgass! - dobott egy párnát az arcába. - És győztem!

Valóban. Apu már megint nyert Monopolyban.

- Feladom! Többé nem játszom veletek! - nyújtottam a nyelvemet. - Pedig közel voltam.

- Ilyen az élet! - kortyolt bele a sörébe Sam.

- Amúgy az vagy! - karolta át apa, aput. - Az én hősöm!

- Kezdődik a romantika. - vigyorgott Sam.

És igaza volt: megcsókolták egymást.

Samel vigyorogva néztünk össze. Sosem tudtuk eldönteni, melyikünk a legnagyobb rajongójuk.

- Szerencsesüti? - tolta elém a tálcát.

Bólintottam.

- Remélem valami jó lesz. - nevettem el magam. 

- Hát én is! - mondta Sam.

Egyszerre törtük szét a sütijeinket.

- Ne már, balszerencse! Azt mondja, elveszítem a tárcámat. - mondta elszontyolódva. - A tieden mit ír?

Kiegyenesítettem a papírfecnit és olvasni kezdtem.

Elkerekedtek a szemeim, de próbáltam nem kimutatni a meglepettségemet.

Azt hiszed te irányítod a játékot? Ez nem így megy. Akkor játsszunk! - Z. S.

- Na, mi az? - kérdezte Sam.

- Szintén balszerencse. - nevettem el magam, de belül teljesen felemésztett a félelem. - Cipőfűzőben botlom el.

- Siralmasak ezek az emberek, akik a szerencsesütit gyártják. Szerintem mind depis az összes.

Csendesen bólintottam.

Ha Zero Saltzman képes volt üzenetet hagyni nekem a szerencsesütiben, akkor valószínüleg megfigyel. Itthon, a suliban... bárhová megyek. Az sem kizárt, hogy lehallgattja a telefonbeszélgetéseimet.

Nem tudok így élni. Nem vagyok biztonságban. Apáéknak sem szólhatok, mert irtó nagy bajba kerülhetek.

Felpattantam a földről.

- Elnézést, fel kell hívnom Debbiet! - mondtam.

- Menj csak Brooke. - bólintott apa.

Sietős léptekkel kisétáltam az erkélyre és előhúztam a telefonomat.