A reggelem rohanósabban telt, mint gondoltam volna. Ahogy a napok teltek, teljesen kiment a fejemből, hogy a  leendő munkahelyem szezonnyitó vacsorájára bizony ki kell öltözni, ezért a vacsora napján amint magamba tuszkoltam pár falatot, a kocsikulcsomat, téli kabátomat és telefonomat felkapva el is indultam megkeresni a lehető legtökéletesebb ruhát, hogy jó benyomást kelthessek a Red Bull egész csapatában.

Három óra. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy ráleljek egy olyan darabra, mellyel nem volt semmi bajom, nem találtam benne kifogást. A ruha egy világoszöld, ejtett vállú, felül bő, alul tapadós csoda volt, melyen a derekamat pedig egy szíj ölelte körbe.

A készülődésnél mosolyogva néztem a tükörbe, mert szépnek éreztem magam ebben a ruhában, büszke voltam az alakomra. A rendszeres napi 7 km futás, és sok vízivás megtette a hatását, hasam lapos lett, fenekem formás, az egyetlen dolog, amivel nem voltam megelégedve, az a csípőmre rakódott kis felesleg volt, mely ledolgozását legfőbb célomként tűztem ki, természetesen a munkában való helytállás mellett.

Középhosszú, világosbarna alapjáraton egyenes hajam most természetes hullámokban omlott vállamra, mely a tegnap este készített fonatomnak volt köszönhető.

Nem vagyok egy izgulós típus, de akkor, mikor beszálltam az autómba, hogy megtegyem a helyszínig vezető egy órás utat, kezeim már úgy remegtek, hogy alig tudtam megfogni a kormányt. Féltem, hogy le fogom magam járatni valaki előtt, hogy egész végig nem lesz kivel beszélgetnem, hiszen nem ismerek onnan senkit. Őszintén, hátam közepére sem kívántam ezt a kifejezetten előkelő rendezvényt, de hát nem volt mit tenni.

Miután a kültéri parkolóban letettem a kocsit, a cipőmet gyorsan átcseréltem egy fekete magassarkúra, hiszen abban mégsem tudtam vezetni. A csomagtartóból kivéve hosszú ballonkabátomat magamra kaptam azt, hogy az év eleji brit időjárás ellen kicsit védve legyek kifejezetten rövid ruhámban, majd erőt véve magamon elindultam a hatalmas épület felé.

Az előtérbe belépve gyorsan körbenéztem a már általam eléggé ismert helyiségben, és tudva a vacsora helyszínét egyenesen a rendezvényterem felé vettem az irányt. A tömeg mérnöki számításaimnál kisebb volt, körülbelül harminc-negyven ember tartózkodhatott bent, annak a több mint háromnegyede férfi. Pár ismerős arcot láttam, de mivel a gyakornokság alatt alig találkoztunk a "nagyokkal", ezért szinte senkivel nem voltam beszélgető viszonyban.

A teremben öt személyes asztalok voltak elhelyezve mindenhol, mellette volt egy nagy tánctér és egy italpult, illetve egy színpad féleség. Mivel minden hely névre szólt, ezért igyekeztem minél hamarabb megtalálni sajátom, bár az embertömeg miatt ez nem volt a legegyszerűbb. Körülbelül negyed óra múlva sikeresen ültem le a nevemmel jelzett tábla elé, és illedelmesen köszöntem a mellettem, és velem szemben ülő egy lánynak, és három férfinek.

- Victoria Lloyd vagyok, szerintem nem találkoztunk még - mosolygott rám ezek szerint Victoria, miután észrevette, hogy a férfiakat közel sem érdekli jelenlétem.
- Aysel D'Elia, és valóban, még új vagyok itt - viszonoztam kedves mosolyát.
- Akkor gondolom az egyik frissen végzett mérnöksegédhez van szerencsém- bólintott egyet - jó hogy itt vagy, eddig nem nagyon nyitottak a női mérnökök felé.
- Ez még csak próbaidő - feleltem óvatosan, de jól esett a lány közvetlensége - te mit dolgozol?
- Az úr sajtósa vagyok - mutatott gyorsan körülbelül három asztallal arrébb, ahol az említett fiú épp valamin nagyon nevetett. Természetesen egyből felismertem, ha másból nem is, akkor abból, hogy az épület tele van plakátolva a fejével. Természetesen Max Verstappenről van szó, kiről másról?
- Áhh, akkor elég sok munkád lehet - utaltam a fiú hírnevére.
- Ez igaz, de nagyon szeretem amit csinálok, főleg az utazás részét - kortyolt bele borospoharába - mivel nincs családom, ezért tökéletes nekem ez az egész.
- Én is így vagyok vele, nagyon nincs aki hiányozna - bólogattam egyetértően.
- A szüleid? Persze csak ha szabad kérdeznem.
- Három éve külön élek tőlük, illetve amikor még náluk laktam, akkor is alig találkoztunk úgyhogy azt hiszem kibírom nélkülük - mosolyodtam el halványan, gyorsan végigfuttatva szemeim a teremben.
- Akkor bizonyára élvezni fogod azt, hogy minden második hétvégén egy ismeretlen országban fogod álomra hajtani a fejed - mondta a lány, majd kedvesen a pincér felé fordult, aki épp akkor rakta le elénk a korábban megrendelt ételeket - köszönjük szépen!
- Igen, főleg mert eddig még nem nagyon tettem ki a lábam Angliából - rántottam meg vállaimat, miközben a számba vettem egy adag sültkrumplit.

Victoriaval annyira kellemes beszélgetést folytattunk, hogy nem vettem észre a magamba öntött narancslé mennyiségét, ezért kénytelen voltam a mosdó felé venni az irányt. A tükörbe belenézve meglepődtem magamon, hiszen még mindig kifejezetten jól néztem ki, fekete tusvonalam és szempillaspirálom nem kenődött el, a hajam pedig ugyanúgy állt, köszönhetően a fél liter hajlakknak, amit otthon ráfújtam.

Pár perc alatt végeztem is, és a mosdóból kilépve elindultam a helyem felé, mikor egyik pillanatról a másikra a mellkasomat takaró anyag teljesen elázott, és éreztem, hogy a hideg folyadék egészen a melltartómig hatol.
- Jézusom, ne haragudj, te jó ég! - kapott a szájához az előttem álló, körülbelül velem egyidős hosszú sötét hajú lány, akinek a kezében immár egy üres borospohár volt.
- S..semmi baj, majd - szinte alig tudtam beszélni, úgy le voltam sokkolódva a helyzettől, miszerint ott állok a leendő munkahelyem évnyitóján, teljesen elázott ruhával - majd megszárítom a mosdóban.
- Ez vörösbor, nem fog kijönni. Úgy sajnálom, istenem - temette kezeibe arcát a lány - figyelj, szerzek neked valami ruhát, jó? Biztos van valahol pár Red Bull  pulcsi. Tudom, nem a legjobb megoldás de hirtelen más nem jut eszembe.
- Egy órára lakok innen, szerintem inkább hazamegyek - mosolyodtam el halványan, hogy megnyugtathassam a kétségbe esett lányt.
- Nem jézusom ne! Még sok van hátra az estéből, nem akarom neked elrontani - fogta meg a kezem, és kezdett húzni magával - megkeressük a barátomat, ő biztos tud adni száraz ruhát.
- Rendben - még mindig teljesen kínosan éreztem magam, amiért egy hatalmas lila folt éktelenkedett az egyébként gyönyörű ruhámon, de nem tudtam mit tenni.

- Édes, mondd hogy van itt pár Red Bullos ruhád, nézd meg mit műveltem szegény lánnyal - mutatott felém, bár én közel sem ezzel foglalkoztam, hanem az előttem álló Pierre Gaslyval, akit a lány "édesnek" hívott, mely eléggé meglepett.
- Nincs, még nincsenek készen - valószínűleg itt arra gondolt, hogy a merch még nem készült el az ő számával felcímezve. Pierre egy kedves mosolyt küldött nekem, majd visszafordult barátnője felé - kérd meg Maxot, neki biztosan van.
- Jó ötlet - puszilta meg a lány Pierret, majd még mindig az én kezemet fogva odahúzott a szomszédos asztalhoz, ahhoz az említett pilóta ült - Max!
- Mondd - fordult hátra, majd mikor a lány mellett engem meglátott, meglepődve nézett rám, de nem szólalt meg.
- Az a helyzet, hogy leöntöttem szegény lány ruháját, és Pierrenél nincs pulcsi. Esetleg te tudnál adni? Kérlek, nagyon fontos lenne! - a fiú egyet sóhajtva felállt, és bólogatva jelezte, hogy kövessük.
- Egyébként, ha már ilyen csúnyán tönkre tettem a napodat, azért bemutatkozok, Cate vagyok - mosolygott rám kedvesen a lány.
- Aysel - viszonoztam kedves gesztusát, miközben igyekeztem nem megbotlani a lépcsőkben, ahogy követtük a csendes fiút.
- Ő pedig Max, de ahogy látom nincs most beszélgetős kedvében - kuncogott Cate, Max pedig egy flegma pillantással jutalmazta meg.
- Minek mutatkozzak be neki? Ha itt van, valószínűleg tudja ki vagyok - rántotta meg vállait - egyébként meg vagy millió gazdaságis lány van, úgysem jegyezném meg a nevét.
- Mérnöksegéd vagyok - feleltem félénken, hisz a fiú elutasító hangneme közel sem volt barátságos - vagyis csak leszek, jövőhéttől.
- Mérnöksegéd? - lepődött meg egy pillanatra, majd arcvonásai újra bunkóvá változtak - akkor meg pláne, én úgy is csak rendes mérnökökkel dolgozok.
- Rendben - hajtottam le a fejem kínosan, bár hallottam, ahogy Cate leszidja Maxot.

- Tessék - dobott oda nekem egy pulcsit a fiú, mikor felértünk a gyárban elhelyezett irodájába, én pedig kissé zavarban voltam, amiért tőle kellett felsőt kérnem, még akkor is, ha technikailag Cate kérte.
- Köszönöm szépen - mosolyodtam el, bár mikor láttam, hogy neki esze ágában sincsen ezt a gesztust viszonozni, inkább Catere néztem - illetve neked is.
- Én öntöttelek le, ez alap - simított végig vállamon, majd két tenyerét összecsapva folytatta - szerintem menjünk vissza, valószínűleg mindjárt kezdődnek a beszé-
- Én léptem - szakította félbe a lányt Max, majd szimplán otthagyott minket, mire én kérdően néztem a lányra.
- Most úgy tűnik nincs jó kedve - tárta szét kezeit Cate - de gyere, tényleg menjünk.

Sziasztook:))

El sem hiszem, hogy végre sikerült belekezdenem egy általam írt Maxos könyvbe, mert ez már régóta a bakancslistámon volt, és nem mindig éreztem úgy, hogy menne.

Nagy kihívás, mivel "meglepő módon" soha nem jártam még a Red Bull csapatnál, nem tudom hogyan működnek a dolgok, és persze az autókhoz sem értek annyira, mint a könyvben megformált karakterek, kérlek ezt nézzétek el nekem. 😅
Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és végigkövetitek velem Aysel és Max történetét a végsőkig. ❤

A borító mint mindig, most is szukanyandiii műve, innen is köszönöm neki❤❤

Legyen szép napotok,

xx T 💗