Yoongi szemszöge:

A fekete öltönyömet felvéve, beálltam a tükör elé. Végig simítottam ingemen, majd szomorúan elmosolyodva hullajtottam egy könnycseppet.

-Kicsim indulnunk kell... - lépett be anya a szobámba, vörös, s duzzadt szemeivel.

Mélyet sóhajtottam, majd anya után indultam. Nem akarok menni. Nem akarok, mert ha meglátom a sírját, el kell fogadnom, hogy meghalt, de én nem akarom elfogadni. Reménykedem benne, hogy egyik reggel ő ébreszt majd fel.....
A kocsiba beszállva, beindítottam a kocsit, s elindultunk a temetés helyszínére. Megérkezve beálltunk a helyünkre, majd vártuk a többiek is megérkezzenek. A sírodra nézve, szemeim könnyesedni kezdtek.
Park Jimin..... 1995-2020.......
Miért hagytál itt? Tudom, hogy elbasztam, de miért így kellett elhagynod? Miért nem költöztél mondjuk egy másik városba?! Miért kellett aznap elmenned abba a rohadt boltba?!
Könnyeim egyre jobban siettek elhagyni szemeimet. Még el se kezdődött, de én már sirok, mint egy gyerek... szánalmas...

-Kitartás... - fogta meg kezemet anya.

-Annyira hiányzik.... - sirtam fel hangosan.

-Nekem is kicsim, de most erősnek kell mutatnunk magunkat! - ölelt magához.

Elhúzódtam anyától, majd megtöröltem szemeimet. Magam mellé nézve megláttam Namjoont és Jint, akiknek szintén könnyesek voltak a szemeik, mégis mosolyogtak rám. Elhúztam ajkaimat, majd Hoseokra vezettem tekintetemet, aki zokogva állt nem messze tőlem.
Miután mindenki megérkezett, a pap elkezdte a beszédét.

-Tisztelt gyászoló család! Tisztelt hölgyeim és uraim! - nézett végig rajtunk könnyes szemekkel Mr. Cho, akit gyerekkorunk óta szerettünk. - Nehéz szívvel osztozunk a gyászban, akik ma itt összegyűltünk, hogy búcsúzzunk Park Jimintől. Mindannyiunknak fáj, hogy eltávozott közülünk, és nem lehet már velünk. Főleg, hogy Jimin oly fiatal volt..... Talán ezért is oly torokszorító Wass Albert gondolatai :
"Tudom, hogy durva és illetlen szó, mely bármily céllal is azok után kullog, akik mögött az élet útja bezárult....de úgy érzem néhány szóval adósod vagyok!"
Valóban, szerettünk, barátunk, elvesztésével, hiányának megtapasztalásával együtt a szívünkbe költözik egy érzés: adósai maradtunk valamivel. Ki egy szóval, ki egy simogatással, ki egy biztató, bátorító szempillantással. Valamivel, ami bennünk volt, bennünk maradt, mert csak az övé volt, neki tartogattuk, és most, a búcsú perceiben tudjuk, mindörökre hiába vártuk az újabb találkozást, hogy átadhassuk neki.
Az emlékezés fájdalma a mulasztásainkból is fakad. Az emlékezés ettől is olyan fájdalmas, mert a fejünkben visszhangzó kérdések között ott van az a miért is, amely szemrehányón vádol: miért nem tettük meg? Miért nem mondtuk el neki, hogy mennyire is szeretjük? Miért mulasztottuk el? A válasz pedig sohasem kielégítő. Mert azt szeretnénk, ha tudná, hogy mennyire közel állt a szívünkhöz, hogy hűséges barátként mindig mellette álltunk, hogy nagyra becsültük emberségéért, szorgalmáért, tisztességéért.
Emlékszem még a pici Jiminre, aki mindég kiállt mindenkiért, és sose várt viszonzást tetteiért! Borzalmas belegondolni, hogy én is mennyi mindent szalasztottam el..... - sóhajtott fájdalmasan, majd letörölte könnyit. - Elmondhattam volna neki, hogy mennyire tisztelem, hogy mennyire szerettem. Jiminnek akkora szive volt, hogy bárki elfért benne. A legrosszabban dologban is megtalálta a jót. Próbált mindég pozitív maradni, és ha panaszkodott is valamiért, a panasza oka, nem valaki miatt volt, hanem az elszalasztott dolgok miatt. Mindég mondta, hogy szeretné körbe utazni a világot, és szeretné megtalálni a boldogságot, és a nyugalmat. Sajnos a világot nem tudta körbe utazni, de reméljük elérte végre a nyugalmat, s boldogságot. - mosolyodott el Mr. Cho. - Kérlek titeket, ne szomorkodjatok, ne zavarjátok, Jimin nyugalmát! Ne fájdalommal a szívetekben emlékezzetek rá, hanem boldogsággal idézzétek fel emlékeiteket! - nézett végig újra rajtunk. - Kérem Jimin családját, hogy mondják el Jiminnek amit eddig nem tudtak! - nézett ránk.

Nem mozdultam, hisz tudtam, hogy ha megszólalnék, a zokogás előtörtene belőlem... nem tudnám tovább visszatartani. Anya rám tekintett, de megráztam a fejem.
Igazából nem figyeltem már tovább, csak a sírodat bámultam, s 100x kívántam, hogy mindez csak egy álom legyen. Azonban nem az, te nem vagy itt, nem mosolyogsz már rám, nem viccelődsz, nem veszekedel velem, nem csókolsz....nem vársz...
Zokogva néztem ahogy a sírodat a földbe helyezik. Most tényleg it hagytál? Kérlek gyere vissza hozzám!

~

A temetésnek már rég vége, én azonban még mindég a sírodnál állok. Miért tettem vele azt amit? Miért kelett elbasznom? Ha nem baszom el, Jimin nem lett volna ott ahol...Nem halt volna meg.

-Meddig maradsz még itt? - lépett  mellém Hoseok.

-Ez az én hibám.... - suttogtam rekedtes hangon.

-Ez nem a te hibád! Jimin rosszkor volt rossz helyen, ez senki hibája sem! - fogta meg vállam.

-De ha én nem baszom el, nem lett volna ott! - emeltem fel hangom, szemeimből pedig újra hevesen szállingóztak ki a könnyek.

-Ugyan már! - forgatta meg a szemét. -Jimin azért mert abba a boltba, mert efogyott minden a hűtőből, és nem azért mert te megbántottad! Egyébként se ezzel kellene törődnöd! Hagyd, hogy békében nyugodhasson, ne zavard azzal, hogy magadat hibáztatod! Szerinted mit érezne ha ezt megtudná, hm? - nézett könnyes szemekkel.

-Vissza akarom kapni! - zokogtam, majd Hoseokot magamhoz húztam, s szorosan öleltem.

-Én is... - szipogta.

~

Egy hónap elteltével se enyhült a fájdalom.... a szobámban ülök a bőröndömmel, amibe minden ruhámat bepakoltam. Nem tudok tovább itt maradni, itt ahol minden rád emlékeztet. Elhagyom inkább az országot, s visszamegyek Amerikába. Mamáék azt mondták, hogy bármikor vissza mehetek, szóval holnap indulok is. Nem akarom elfelejteni őt, csupán egy kicsit elakarok menekülni a fájdalom és az emlékek elől.
Másnap reggel korán felkeltem, s halkan kiiszkoltam a szobámbol.

-Hova mész? - hallottam meg anya hangját.

Szembe fordultam vele, majd szomorúan elmosolyodtam.

-Vissza megyek Amerikába... - sóhajtottam, majd szomorúan elmosolyodtam. - Túl sok emlék fűzz a házhoz... - hajtottam le a fejem.

-Mi is megyünk... - jelent meg apa anya mellett.

-Komolyan? - kerekedtek el szemeim.

-Várj egy kicsit, gyorsan összepakolunk! - mondta anya, majd felszalad az emeletre.

-Rendben! - mosolyodtam el halványan.

Boldoggá tesz, hogy ők velem lesznek. Legalább tőlük nem leszek messze...

-Mi lesz ezzel a házzal? - kiáltottam anyának.

-Nem adjuk el, csak üresen fog állni! - kiáltotta vissza apa.

Örülök, hogy nem adják el. Nem tudnám elfogadni, hogy valaki más lakjon az én kis angyalom szobájába. Nem akarom, hogy bárki is a dolgaihoz nyúljon.
Fel kellene hívnom Hoseokot... Igaz, hogy nem voltunk valami jóban, de nem akarom egyedül hagyni. Tárcsázni kezdtem a számát, s nem sokkal később fel is vette.

-Hallo? - szólt bele sírástól rekedtes hangon.

-Gondoltam megkérdem, hogy nem-e jössz velünk Amerikába... - mondtam, majd anyáékra néztem akik már előttem álltak, s mosolyogva néztek.

-Nekem nincs erre pénzem... - motyogta szomorúan.

-Semmi baj, fizetem neked, mamáék házában pedig kb 8 szoba van, szóval elférsz te is! Senkit se zavarnál, mielőtt ez eszedbe jutna! - hadartam.

-Biztos? - szólalt meg pár perc múlva bizonytalanul.

Kihangosítottam a telefont, majd anyáék felé nyújtottam.

-Ne aggódj Hoseok, mindannyian örülnénk ha velünk jönnél! - mondta anya, majd szomorúan elmosolyodott, s bekönnyeztek a szemei.

-Rendben....akkor összepakolok, majd elmegyek a házatokhoz! - felelte, majd letette a telefont.

-Örülök, hogy őt is hívtad.... szegénynek Jiminen kívűl senkije sincs... Félek, hogy tett volna valamit magával, ha itt hagyjuk! - simított hajamra apa.

-Ő egyébként is családtag már! - mondta anya mosolyogva.

Mindannyian elmosolyodtunk, majd miután Hoseok is megérkezett, indultunk Amerikába, együtt.

Remélem tetszett! Köszönöm, hogy elolvastad! ❤❤
Bynie