Vér. Éltető, vöröslő, kiömlő, folyékony élet. Ami minden egyes gyengülő szívveréssel semmivé lesz. Összefröcsköl. Bemocskol. Nem akarom! Elég! Undorodom tőle. Hogyan mossam le magamról ragacsos, fojtogató bűzét, ami átitat, és csak arra emlékeztet, ami történt, a bűnre, melynek újra meg újra részese vagyok? Mit látnátok bennem, bűnöst vagy áldozatot? Mi vajon a kapa, a kasza, mit az ember földet művelni és gabonát aratni teremtett, majd harcolni és életeket kioltani rendelt? Mi ő, bűnös vagy áldozat? Hiszen a gyilkos szándék nem az övé, az az ember akarata, melynek ő csak tehetetlen, és tiltakozni képtelen áldozata.

És mi a kés? Mi vagyok én? Nem erre születtem, nem azért kovácsoltak és edzettek, hogy mások életének elvételében eszköz, cinkos és bűnrészes legyek! Bár faraghatnék nyársat, sátortartót, vagy nyakban hordható életóvó talizmánt! Ehelyett... Vértől lucskosan szégyellem létemet. Nem én akartam. Számomra nem öröm e fájdalom, mi egy testbe hasít általam, élesen és végzetesen. Nem egyém a kéz, mely megragad, kényszerít, és a bűnbe taszít. Hiába üvöltenék, a hideg fém börtönének néma foglya vagyok, megfosztva szabad akaratomtól.

Nem bírom tovább! Itt én is áldozat vagyok, minden egyes elvett, megcsonkított élettel. Ó, van-e lelkem, nekem, az élettelen fémnek? Ha nincs, akkor mi fáj ilyen nagyon? Miért kínoz az önvád, ha áldozat vagyok? Bűnös vagy áldozat? Ha van lelkem, miért nem tehetek semmit, miért nem tiltakozhatok, lázadhatok? Miért kell más gonoszsága tehetetlenül engedelmes szolgájának lennem? Van-e Isten, ki ítél egy kés lelke felett, ki megbocsát vagy büntet? Ki tudja, hogy én nem akartam... Vagy rámnéz az ítéletnapon, s kimondja rám a vádiratot: "Bűnös vagy, áldozat!".

Csorbulnék ki, törnék keresztbe, vetnének a szemétre, hogy ne kelljen tovább e terhet cipelnem! Miért teszed ezt velem, ki gazdámnak tartod magad, féltő szeretettel ápolsz és élezel? Ki vagy te ördög? Milyen jogon döntesz helyettem, és rántasz a kárhozatba magaddal? Hol a te lelked, te mi vagy, bűnös vagy áldozat? Mennyi vérrel festett áldozat kell még a te romlott lelkednek?

Vér. Ne! Éget, ahol testemhez ér, és soha le nem mosható, vakarjon bár ezerszer tisztára gyilkos kezed! Miattad a te bűnöd az én bűnöm is, és nincs megváltás számomra se! Ha legalább a saját életed oltanád ki végre velem! Vagy hagynál meghalni. Hogyan halhat meg az, ki sohasem élt igazán? Élettelenül vajon mivé leszek halálom után? Van-e mennyországuk vagy pokluk a tárgyaknak? Van-e új élete egy törött késnek a végső pillanat után, egy jobb világban? Bűnre rendeltettem, vagy az vitt a bűnbe, hogy gazdámra benned találtam? Melyikünké a bűn?

Nem akarom többé! Eressz! Undorító a véres, szakadt hús, miben testem elmerül, újra meg újra. Könyörgöm! Nem bírom tovább... Legyen már vége!

Egy reccsenés. Talán gerincoszlopot értem, vagy valami más keményet. Talán mégis van Isten. Érzem, hogy testem megfeszül, érzem a pillanatot, mikor megadja magát, és kettétörök. Vége. Végre! Többé se bűnös, se áldozat nem leszek! De lemossa ez a régi bűnöket? Vagy az utolsót, ami által szabaddá válok? Szabadság-e az elmúlás, mit nem én választottam, miként a létet sem? És ezzel véget ér, vagy jön majd utánam más, folytatni az örökös véráldozatot? Akkor mit ért a szabadulásom, miként a létem is?

Már nem érzek. A földre hullok, félrerúgnak, mint megunt szemetet. Az enyészeté a szemét közt leszek, vértől mocskosan, és soha többé tisztára nem mosva. Testemhez örökre vér tapad. Tán el sem temetnek, bűnjelként vizslatni fognak. Gyilkos eszköznek nem jár a kegyelet. Utam végén mivel összegezzem magamat? Mi voltam hát e röpke létben, bűnös vagy áldozat?