A napom a kis balesetemmel be is fejeződött úgymond. Haza kellett volna mennem rögtön, de én mégis visszatértem még a tervezőszobába, csak hogy rendet tegyek. Nem akartam rendetlenséget hagyni magam után. Bátyámnak nem mertem megírni mi történt, mert ahogy ismerem a cégig rohant volna csak hogy beverje San képét. Csak azt jeleztem bátyámnak, hogy hamarabb megyek haza és hogy szeretné e, hogy főzzek valamit. Válaszolt is, bár nem azonnal. Gyanús volt. Aztán rájöttem miért. Főleg mert mire leértem s ki az épületből ő ott volt. Nem volt feltűnő éppen, de az ránk irányította egy picit a figyelmet, ahogy szaladtam hozzá és szinte karjaiba vetődtem. Egy kívülálló számára talán egy párnak tűnhettünk így. Sose zavarta egyiküket sem, sosem. Bátyámnak még jól is jött néha mikor a kellemetlenkedőket kellett lekoptatni. Na de.... Sajnos lebuktam bátyám előtt. Látta a fájdalmas fintort arcomon mikor magához ölelt. Kérdezte is, hogy mi can. Én meg egy kicsit ferdítve az igazságon elmondtam neki, hogy mi történt. Hogy olyan béna voltam, hogy az új székemmel túl nagy lendülettel fordultam meg és így hanyadt vágódtam. Először megijedt, aztán közölte béna vagyok, végül hogy látott e orvos. Én meg mondtam, hogy egy céges dolgozó elkísért az ottani dokihoz aki adott egy krémet amivel kenegetnem kell majd. Úgy tűnt bátyám kicsit megnyugodott. Ezután vitt haza, majd bekente hátam, közösen főztünk és... Azt hittem nem lehetne ennél furcsább napom. Jól voltam, boldog voltam. Akkor főleg mikor jött egy üzenetem egy bizonyos alkalmazáson keresztül. Ismeretlen volt az illető, se kép, semmi. Ki akartam törölni az üzenetet olvasás nélkül, de mégsem tettem. Kíváncsiságom győzött. És milyen jól tettem! Mert csak így derült ki, hogy az én egyetlen és elérhetetlen San-om írt nekem.
×Szia. Hogy van a hátad? Nagyon fáj még? Őszintén, nagyon sajnálom a történteket.× - írta.
*Szia. Rendben vagyok. Köszönöm az érdeklődésed* - arcom égett közben, de szerencsére ezt nem láthatta, se bátyám.
×Remélem a bátyád nem akar megölni, mert jó lenne azért még összefutni valamikor.× - alig hittem amit láttam. Komolyan találkozni akarna még velem? Oh, csitulj szívem!
*A bátyám nem tudja az igazat a dologról. Jobb így mindenkinek.* - azt nem tettem hozzá, hogy neki jobb mert a bátyám biztos megütötte volna - *Szóval inkább ne is beszéljünk róla. Rendben?*
×Rendben, és köszönöm.×
*Ugyan... Nincs mit.*
×Egyébként más... Yunho mutatott egy fotót egy rajzról amin én voltam. Azt valóban te rajzoltad?× - rögtön leesett miről ír.
*Igen én. De mondtam neki, hogy az nem publikus...*
×Ne haragudj rá. Ő csak nagyon meglepett volt.×
*És te?* - el se akartam küldeni, véletlenül ment, de már nem tehettem semmit, látta. Azt hittem, hogy majd letol vagy valami ilyesmi.
×Őszintén? Baromira meglepett. De nagyon tetszett. Komolyan! Kíváncsivá is tettél.×
*Zavarba hozol.*
×Csak őszinte vagyok. 😊 Egyébként a többieket is érdekelné néhány ilyesfajta portré. Lenne kedved hozzá esetleg?× - azt se tudtam hirtelen mit válaszoljak.
Komolyan lesokkolt ezzel a pár szóval. Egy kép után máris ilyesmit akarnak? Oh.. Édes istenem... Olyan hihetetlen volt, hogy percekig képtelen voltam visszaírni.
×Ne haragudj, hogy ilyet kérek illetve kértünk. Nem akar egyikünk sem kellemetlen helyzetbe hozni. Természetesen megérti mindenki, ha nem vállalod el. Biztos megerőltető lenne munka mellett még ilyesmivel is foglalkoznod.× - írt még közben, nekem meg a szívem akart ki ugrani már. Olyan kis kedves, és nagyon aranyos is. Szeretem.
*Ne haragudj, hogy késve vákaszolok, de őszintén nagyon meglepett, hogy ilyesmit szeretnétek tőlem és pont ti. Kb egy álom az egész.* - nem érdekelt így, hogy kinevetnek e mert ugye úgyse látják a pityergéstől elcsúfult képem - *Elvállalom a dolgot. De kell egy hét, hogy mindenkiről legyen egy ilyen rajz.*
×Bármennyi idő kell megkapod. Tudnak várni, ahogy én is.× - komolyan úgy éreztem magam szavai nyomán mint aki egy olyan álomba csöppent amiből nincs ébredés.
Eme beszélgetésem nem nyúlt túl hosszúra San-al. Főleg miattam, mert rettenetesen zavarba hozott, pedig csak írt nekem. Aludni természetesen sokáig nem tudtam. Éppen ezért ültem asztalomhoz és láttam hozzá a rajzokhoz. Először Yunho-nak álltam neki. De persze befejezni nem tudtam. Ismét asztalomnál aludtam el. Ám nem bátyám ébresztett, hanem ezúttal hátam fájdalma. Nem volt túl kellemes, de legalább nem buktam le bátyám előtt.
Na persze mire előbújtam szobámból ő is fent volt, sőt, már indult is volna, csak épp még megvárt s csakis azért, hogy hátam bekenje. Tudtam, észrevettem, hogy sietnie kellene, mégis én voltam az első neki. Miután megvolt a hátammal, megölelt, megpuszilt, aztán sietett is el. Tudtam, hogy úgyis érdeklődni fog még hogylétem felől. Nem is ő lenne ha nem tenné meg.
Miután bátyám távozott én is készülődtem. S hamarosan már úton voltam én is. Azt hozzátenném, hogy amint elindultam egyszerre lettem ideges és izgatott. Ugyanis a megkezdett rajzot is magammal vittem, hogy amint lesz időm folytatni tudjam, esetlegesen befejezni és nekiállni a többinek.