(Az esetleges hibákért ismét csak bocsánatot kérek.)

Nos, munkám az volt és szüneteim is amikben ugyanúgy dolgoztam csak akkor éppen a rajzon illetve rajzokon. Yunho-val el is készültem s Jongho-éba is belefogtam.
Úgy éreztem magam mint egy tündérmesében. Hogy miért? Hát mert minden kicsit olyan álomszerű volt, még mindig. Főleg úgy, hogy az elkövetkező napokban rendre kaptam kis meglepiket. Értem itt a reggelinek szánt szendvicseket, az ebédre küldetett finomságokat. Nem tudtam ki ilyen figyelmes, de jólesett a dolog. Aztán picit csalódottá is váltam, mert kiderült, hogy a tervezőknek mindig vitetnek ételt. Na sebaj, azért én különlegesnek éreztem magam.
Na de történt ám más dolog is. Bizony ám. Másnak talán nem különös meg ilyesmi, de nekem igen. Sőt! Ha bátyám szemszögéből nézzük akkor nagyon is nagy dolog. Rájöttem ugyanis, hogy az én drága bátyám nem másért van oda mint azért a Hongjoong-ért akiről senki nem hinné, hogy milyen irtó cuki tud lenni mikor zavarba jön. Márpedig szokott úgy lenni. Főleg akkor mikor saját magát buktatta le. Vicces, de egy beszélgetésünk alkalmával, akkor fura volt de azóta megvilágosodtam, hogy neki tulajdonképpen az aki iránt ő érdeklődik az az én bátyám. Na hát, én azóta azon munkálkodtam és munkálkodom, hogy őket összehozzam. Ebből sajnos az is következett, hogy tévesen azt hitték, legalábbis az ATEEZ-es fiúk, hogy én vagyok odáig a vezetőjükért. Ez a baki akkor lett kínos mikor a bátyám is ezt kezdte hinni. Akkor ki is akadtam, de úgy hogy rendesen megleptem őt. A tetőponton szó szerint magammal kellett őt rángatnom.
"Itt can. Mondd el neki vagy én teszem, de annak te nem fogsz örülni." - csak úgy benyitottam a fiúkhoz táncpróba közben. Tudtam nincs tanár velük, tudtam eme beosztásuk. De nem is ez a lényeg. Bátyám még ekkor is makacskodott. Erre én karon ragadtam aztán odahúztam Hongjoong-hoz. - "Még most se mondasz neki semmit?" - mielőtt bátyám, vagy bárki más reagálhatott volna, nemes egyszerűséggel a bátyám nekilöktem imádottjának. Aztán mint aki jól végezte dolgát kirobogtam onnan jól bevágva az ajtót magam mögött.
Tervezőszobámba mentem, ahol először csak csapkodtam egy sort, majd ittam egy kis vizet, végezetül asztalomhoz mentem és összeszedtem pár képet, amiket aztán egy nagyobbacska borítékba tettem. Legszívesebben kihajítottam volna mind olyan ideges voltam, ám aztán csak félretettem őket. Igyekeztem figyelmemet elterelni a történtekről ezért a félbehagyott munkát vettem magam elé és azt igyekeztem folytatni.
Ami ezután várt rám... Azt hiszem nem voltam rá felkészülve. Legalábbis nem arra ami jött. S hogy mégis mi volt ez? Nos... Először is a bátyám jelent meg nálam pár órával a kis lökdösésem után. Legegyszerűbben szólva is kiakadt. De mégsem úgy mint máskor. Ha le kellene írnom mi volt, nem menne. A lényeg, hogy végre volt olyan tökös, hogy legalább elhívja randira Hongjoong-ot. Másodszor a másik úgymond sértett fél jelent meg, Hongjoong. Ő bevallotta, hogy sokkoltam tettemmel, de nem csak őt. Ő volt így aki részletesebben is elmesélte mi volt azután, hogy elrohantam tőlük. Égett az arcom és vagy milliószor bocsánatot kértem tőle. Így aztán ő volt az akinek odaadtam a borítékot ami a képeiket rejtette. A történtek után nem elleneztem, hogy meglesse a képeket. Hát... Komolyan mondom, hogy tátott szájjal nézte meg a képeket, aztán meg zavarba ejtően sokszor dicsért meg engem. Ez mind csak akkor ért véget mikor jött a szokásos ember a vezetőségtől értem, hogy fogjam a munkáim s menjek bemutatni. Ezen a ponton váltunk szét úgymond.
Bő két órával később értem csak vissza tervezőszobámba. Oda ahol egy üzenet várt. Elsőre fel sem tűnt, mert éppen csak kilátszott a lap sarka a táskámból, de aztán igen s mikor elolvastam fülig vörösödtem.

;;Ne tervezz estére semmit, mert szeretnélek randira hívni / vinni. Legyél kész olyan tízre. Érted megyek. San;;

Ennyi állt csupán a lapon, de nem ez hozott zavarba, inkább a név mely a lap alján virított. Hirtelen azt sem tudtam sírjak e vagy nevessek. Mindenesetre sokkal boldogabban pakoltam össze s indultam haza. Jobb híján taxival utaztam. Nem bírtam nem modolyogni az út alatt s otthon is. Egyszerűen oda meg vissza voltam. Úgy főleg, hogy tudtam bátyám nem jön haza addig. Vagy legalábbis reméltem. Gonosz dolog lehet, tufom, de nem akartam, hogy a bátyám a túlféltésével meghiúsítsa a randimat. Azt a randit aminek talán túl hamar jött el az ideje. Egy kissé elhúzódott ugyanis a készülődésem. De mentségemre szóljon, hogy félidőben elszundítottam, aztán meg nem tudtam mit kellene felvennem. Végül aztán egy, szerintem, egyszerű összeállítás mellett döntöttem. Kedvenc lila felsőm vettem fel s egy egyszerű világoskék farmert fehér cipővel.
Aztán vártam. Vártam és az idő telt... Egy bő két perccel a leírt idő előtt meg is szólalt a csengő. Olyat ugrottam hogy csak na. Egy díjugrató is megirigyelhette volna szerintem. Megijedtem na! De persze mentem leskelődni, aztán meg pirosló arccal ajtót nyitni. Természetesen San jött, és hiába rejtette arcát maszk meg sapka mögé akkor is hevesebben dobogott tőle a szívem.
- Mehetünk? - kérdezte s mikor bólintottam karját nyújtotta, amivel csak még jobban zavarba hozott.
Természetesen elfogadtam karját, s miután cipőt vettem már mentünk is. Először csak egy kocsiig ami ránk várt s mint kiderült a bandáé volt, az egyik, majd azzal el onnan... hát nem tudtam hová. San nem is mondta, persze én se kérdeztem. Egyszerűen nem mertem olyan zavarban voltam. Végül aztán egy olyan helynél állt meg amiről nem is hittem, hogy létezik még olyan. Egy lezárt park féle volt, egy amolyan magán kert ha úgy tetszik. Oda mentünk be. Ott volt egy kis pavilon, mint a régi kóros kosztümös filmekben. Az volt kivilágítva és ott volt egy szál rózsa s némi sütemény egy kis dobozban.
- Nézd el kérlek, hogy csak ide hoztalak, de úgy akartam eltölteni veled egy kis időt, hogy nem zavar meg minket senki. - mondta, majd fogta azt a csodaszép rózsát és odaadta nekem.
Én meg teljesen elfelejtettem, hogy nem ért engem jelelve mondtam el neki mennyire nagyon jó érzés, hogy ilyen csodaszép dologgal lepett meg engem s hogy nem hittem, hogy ő ennyire romantikus alkat. Aztán persze észbe kaptam és égő arccal írtam le neki telefonomba, hogy mit is mutogattam.
- Örülök, hogy tetszik. - mondta miután elolvasta mit írtam. Mosolygott is, sőt, arcom érintette, simította, aztán közel hajolt s meg is puszilta.
Azt hittem nem lehetne már ennél csodálatosabb az este. De tévedtem mégpedig azért mert az tette fel az i-re a pontot nálam, mikor megfogta kezem s el sem engedte többé. Egész este, míg a randink tartott, fogta a kezem. A sütiket is úgy ettük, aztán úgy tettünk egy kis sétát is abban a csodás kertben, ami nem is volt olyan kicsi mint elsőre tűnt. Nem történt semmi különleges, mégis én úgy éreztem azokkal a pillanatokkal amiket San velem töltött, megkaptam a világ összes kincsét.
*Igazán nagyon jól éreztem magam veled.* - nagyon zavarban voltam már mikor írtam, mikor San hazavitt engem, de még nem hagyott ott engem. Csak telefonon írtam s mutattam meg neki.
- Én is így érzek. - adott választ nekem.
*Sosem volt még részem ilyen randiban. Igazán különlegesnek éreztem magam.* - ismét írtam neki.
Válaszként lehúzta picit maszkját, aztán homlokon csókolt. Azt hittem meg fog csókolni... Egy picit csalódott voltam, aztán rögtön el is szégyelltem magam. Rá se mertem nézni, de elérte, hogy mégis megtegyem.
- A következő randi még különlegesebb lesz ígérem. Szeretnéd? - bólintottam csak neki így - Szeretnélek még látni. - megérintettem arcát, aztán magamra majd rá mutattam, jelezve, hogy én is szeretném még látni őt. - Most már megyek. - húzta vissza maszkját, majd megölelt és.... ment volna ha hagyom. De nem hagytam, csak azzal megállítottam hogy karjára fogtam egy pillanatra. Rám is nézett.
"Szeretlek." - jeleltem neki, aztán megöleltem, majd sietve otthagytam így őt. Nem baj míg nem érti, én tudom s így ez még elég.