(Régóta a leghosszabb első fejezet. Legyetek kíméletesek ha lehet. Az esetleges hibákért bocs.)

Sosem vágtam fel csak mert a bátyám, igaz csak a féltestvérem, egy híres banda tagja, ahogy azzal sem, hogy mit dolgozom, hogy tulajdonképpen én vele dolgozom, illetve neki. De ez csak részletkérdés ugyebár. A munkám nem túl megterhelő, még ha nem is tűnik így. Szeretem csinálni, meg amúgyis szeretek rajzolni. Itt jöhetne a, kérdés, hogy akkor mi is a munkám. Megmondom én, nem titok, persze nem reklámozom sosem. A munkám az az, hogy én vagyok az a személy, aki megtervezi a fiúk ruháit. A többi már másokon múlik. Ezen felül hobbi szinten festegetek is és az erről készült képeket néha felteszem instagramra. S ebből jött egy ideje az, hogy néha kapok felkéréseket bizonyos képek elkészítésére. De ilyet ritkán vállalok. Amit viszont igen, hogy egy amolyan mellék állásban besegítek úgymond egy tetováló szalonnak. Mondhatom tehát, hogy jó életem van. Sőt! Így megengedhetem magamnak, hogy imádottjaim koncertjein ott legyek, már amikor tudok ugye munka mellett. Meg aztán nem egészen egyszerű ám a helyzetem, ugyanis hangom nincs, szebben vagy jobban mondva néma vagyok. Hallok ugyan és tudok szájról olvasni, de jelbeszéddel kommunikálok. Ezért aztán van némi hátrányom is.
- Hogy haladsz? - jelenleg is dolgozom valamin, és az én drága bátyám jött ismét zavarni. Mostanában furán sokat teszi. Sejtem is miért.
"Tudod te is."
- De azért megnézhetem? - keze vállamra került.
"Nem lehetne, de neked megengedem. De csak egy feltétellel." - emeltem fel mutatóujjam.
- Ha azt mondod nem kísérhetlek el tegyél le róla. Akkor inkább nem nézem meg a munkád. - rögtön rájött. Azt hiszem csak túl jól ismer.
"Nem erre gondoltam, de nem rossz ötlet." - láttam meglepem, de rögtön folytattam is mielőtt szólhatott volna - "Csak azt szeretném ha nem jönnél be velem. Csak ennyi, semmi más."
- Ok, ez kivitelezhető. - máris elmosolyodott. Szeretem a mosolyát, olyan megnyugtató - Na akkor mutasd mid van. - mondta, én meg csak mutattam neki, hogy övé a terep, nézelődhet. S bizony ő ezt meg is tette.
"Kicsit talán régimódi, de ez kb ami az új koncepciótokhoz illik."
- Őszintén? - bólintottam csak - Ez is bejön, de tudod hogy mást jobban szeretek. Ez a stílus túl kifinomult hozzám. De hm... Azt hiszem szeretni fogom.
"Furcsa vagy te nekem. Csak nem randid lesz?"
- Honnan jött ez neked?
"Hát akkor szoktál így viselkedni."
- Sajnos nem. - sóhajtott - Legalábbis még nem. - mosolya olyan kis álmodozós volt.
"Oh, csak nem zavarba hoz? Esetleg idősebb? Vagy fiatalabb?" - utóbbi kijelentésemnél bátyám füle pirosodni kezdett - "Jól tippeltem mi?"
- Hé.. Mikor lettél te ilyen... ilyen nagyon felnőtt?
"Melletted? Nem volt nehéz." - pimaszkodtam picit.
- Jól van na. - bátyám kicsit fura volt - Tufod, hogy sose kezelem jól hs tényleg bejön valaki. - sóhajtott egyet - Inkább még nem mondok semmit míg nem lesz biztos. De egyébként fiatalabb, de csak egy évvel. Kb te korodbeli.
"De hát ez nem baj. Vagy mégis?"
- Nem baj, csak... Hagyjuk tényleg. Jó?
"Rendben." - meg is öleltem kicsit bátyám.
- Na megyek mielőtt észreveszik, hogy megléptem. - viszont ölelt - Délután jövök. - mondta még s ment is.
No igen, a dolog amire őkelme eljön majd velem egy amolyan fantalálkozó, ahol az adott kedvencekkel találkozhat néhány kiváltságos ember s kérhet aláírást, képet és szólhat néhány szót a kedvencéhez. Ez utóbbitól félek, hisz ilyen találkozón nem voltam még, nem mertem menni. Érthető okokból szerintem.
Na de, a munkát folytattam tovább. Aztán amikor kész lettem elvittem a vezetőségnek, hogy megnézze, hogy megmondja mit kell vagy mit nem kell vele még tennem. Legnagyobb meglepetésemre nem kötöttek mindenbe bele. Egy-két apróbb változtatással ugyan, de elfogadták. Így aztán mondhatni jó kedvvel tértem vissza a tervezőszobába. Ott írtam bátyámnak, hogy előbb megyek haza és pihenek kicsit a találkozó előtt. S valóban így is tettem. Összepakoltam és hazamentem. Mire aztán a bátyám hazaért már kész voltam. Nem vittem túlzásba az óltözést, mert így is kitűnök majd szerintem a pink hajammal. Csak egy sima, világoskék farmert vettem fel, felülre meg egy fehér pulcsit. Elégnek éreztem a dolgot. És igen, a bátyám is egyetértett vele. Persze ő hiába nem akart akkor is feltűnő lett miután átvedlett. Fekete nadrág, bordó pulcsi. Ha nem a tesóm lenne bejövős lenne. Nincs mit tagadni, a bátyám jó pasi.
- Minden megvan? Mehetünk?
"Igen." - kicsit ideges voltam.
Ez a helyzet attól sem változott, hogy bátyam nyugtatni próbált engem. Megölelt még indulás előtt, aztán út közben már igyekezett tovább nyugtatni engem. Hát... A szívem kb a torkomban dobogott mikor megérkeztünk. Aztán akkor is mikor kiszálltam bátyám mellől a kocsiból. Azt mondta meghagyja nekem a szabadságot, beenged egyedül, de ha gond van írjak neki azonnal. Mentem én befelé az épületbe, mutattam is mindenhol a kártyám amit kaptam s ami feljogosított arra, hogy ott lehessek. Rendben is volt minden míg a terembe nem értem ahol a banda volt. Mert akkor bizony furcsán éreztem magam. Akkor még jobban mikor, ha csak távolról még akkor, de megláttam személyes kedvencem. Jah igen, nem mondtam még, de az én kedvenc bandám történetesen az ATEEZ s a személyes kedvencem San. Közelebb azonban nem jutottam, mert hiába volt jegyem, hiába mondtam illetve jeleltem s írtam az illetőnek le, aki tovább engedhetett volna hogy miért nem szólok hogy mi a helyzet, az úgy gondolta csak felesleges problémát okoznak és feltartanám a sort s a fiúkat. Nem értettem miért ilyen kegyetlen velem, de nem akartam balhét így nem akadékoskodtam. Kissé könnyes szemekkel vettem néma búcsút imádottamtól, aztán elfordulva, kifelé indulva onnan írtam bátyámnak, hogy jöjjön be értem mért nem biztos hogy kitalálnék. Nem tudom hogy hogyan csinálta bátyám, de perceken belül mellettem termett. Dühösnek tűnt, nagyon dühösnek. Éreztem miként feszül be ahogy magához ölelt. Sajnos nem tudtam megakadályozni, hogy beolvasson annak az illetőnek, ahogy azt sem, hogy kivezessenek onnan. A termen kívül aztán már furcsamód körberajongták bátyám. Na igen, nem hiába a bátyám az a Taeyang aki az SF9 banda tagja. Kétszínűek! Bátyám nem hagyta annyiban a dolgot, hiába is kérleltem őt. Telefonált is valakinek s közben is nagyon mérges volt. Minden miattam volt. Ott sem akartam lenni már. A telefon után bátyám még mondott egy nem túl szép dolgot, persze finoman, ügyes ám, azoknak akik még ott voltak körülöttünk, aztán tavoztunk is. Illetve csak akartunk, mert mielőtt még bátyám beindíthatta volba a kocsit kapott egy telefont. Rendesen megleptek vele. Bátyám kihangosította a hívást így mindent hallottam.
- Tudom, hogy mocskok voltak, de... Mit szólsz hozzá? Szeretnéd még?
"Igen." - még úgy is hogy csak bátyám kiakadása miatt engedték mégis.
- Rendben. Akkor menjünk. - csatolta is vissza ki biztonsági övét ahogy én is, majd kiszálltunk a kocsiból és mentünk vissza.
Természetesen vártak minket. Négy biztonsági ember kísért minket vissza, de nagyon nem azon az úton ahol előtte én bementem. Ám ugyanabba a terembe értünk ahol volt a banda, ahol csak ők voltak már. Rettentően zavarban voltam, főleg hogy mind ránk figyeltek. Akik kísértek, az egyik, mondta hogy mennyi időnk van s mit lehet meg mit nem. Ezután mehettünk közelebb a fiúkhoz. Bátyám nem akart közelebb jönni, de muszáj volt hogy fordítani tudjon.
"Igazán sajnálom, hogy problémát okoztam nektek. Eszemben sem volt. Én csak... Én..." - segélykérőn bátyámra néztem.
- Bocsánatot kért amiért problémát okozott nektek. - mondta amit akartam - Egyébként nem ő okozott problémát, de lényegtelen. - keresztbe font karokkal ijesztő volt, olyan túl komoly - Mégis, hogy lehet így viselkedni? - mérgelődött, mire én karjára raktam kezem és nemet intettem fejemmel.
- Őszintén sajnáljuk a dolgot. - szólt elsőnek az a Jongho akinek figyelemre méltó hangterjedelme van - Nem gondolta egyikünk sem, hogy ilyesmi megtörténhet.
- Talán nem kárpótol, de szeretnénk ha ezt elfogadnád tőlünk. - az a Wooyoung jött közelebb egy nagyobbacska képpel s egy cd-vel, aki mindig megmosolyogtat és féltékennyé is tesz.
"Igen. De nekem igazából már az kárpótlás, hogy itt lehetek." - bátyám ismét tolmácsolta szavaim.
Ezután volt az, hogy készült pár kép velük s úgymond beszélgettünk kicsit. Igen, minden képen személyes kedvencem mellett álhattam. Leírhatatlan érzés volt.
- Te valóban egy igazi atiny vagy. - Mingi volt a legkedvesebb, persze a többiek is, de nah...
- Sejtem ki a kedvenc, de mi lenne ha mégis tudatnád velünk? - Yeosang olyan volt mintha egy pillantás után tudna mindent. De lehet csak én voltam túl nyilvánvaló.
- Ne hozd már még jobban zavarba. - szólt rá Hongjoong, az a Hongjoong aki amint észrevettem bátyám figyelmét vonta magára.
"San az." - egy pillanatig sem haboztam, hogy kimondjam, persze azért égett az arcom. Bátyám természetesen közvetített.
- Oh... És szabad tudni miért pont ő? - Wooyoung akaratán kívül jobban zavarba hozott.
"Profi abban amit csinál. Persze mind azok vagytok, ne értsétek félre kérlek. De ő egyszerűen megfogott, magával ragadott az első pillanattól fogva és azóta is inspirál engem." - azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg fülig bele is szerettem. Bátyám ismét közvetített nekem.
- Ok, hát ez zavarba ejtő. - mondta ezt már imádottam.
- Köszönöm, végre ezt is megértem. - Yunho, a barátságos fiú aki mindig volt nekem, jött oda s fogta meg hirtelen kezeim. Nem nagyon értettem mi van.
"Rosszat mondtam?"
- Dehogyis. - bátyám közvetítése után megnyugtatott s meg is lepett engem - Csak örülök, hogy végre valaki képes volt zavarba hozni San-t. - aranyos volt - Nézd meg milyen fejet vág most is. - és tényleg, mintha valóban zavarban lett volna az említett.
Szép pillanataink megzavarták nem sokkal ezután. Jött egy ember, hogy lejárt az időnk, hogy mennünk kell. Sajnáltam, de így utoljára még kárpótolt, hogy búcsúzóul megöleltek engem mind.