Beleszerettem egy olyan emberbe, akibe talán nem kellett volna.

Szerelmes lettem beléd, ahogy megláttalak. Eddig nem hittem a "szerelem elsőlátásra" mondatban, de mikor megláttalak, megtudtam, igaz, amit sokan igaznak gondolnak.

Én, Kim Taehyung, szerelmet vallok neked e naplóm hosszú soraiban. Szerelmet vallok egy oly embernek, aki talán még a nevemet sem tudja, s nem is fogja.

A suliból ismertelek meg, új fiú voltál, s még csak pár hét telhetett el, mikor először megláttalak, s szerelembe estem. Első látásra egy aranyos, kedves srácnak gondoltalak, akinek biztosan sok barátja és egy csodaszép barátnője van. Az eleje igaz, ám mint utólag kiderült, neked nem barátnőd, hanem egy barátod van. A neve Yoongi, onnan tudom, hogy osztálytársam elmondta, ezzel választ kaptam kérdésemre. De ezt majd későbbi sorokban jobban kifejtem.

Mikor megláttalak, egy fehér póló, szakadt farmer és egy fekete dzseki volt rajtad, tincseid pedig feketén, kuszán álltak rajtad. Tökéletesnek gondoltalak, s abban reménykedtem, egyszer beszélünk, vagy talán köszönünk egymásnak. Azonban reményeim szertefoszlottak, amikor egy hónap után sem vettél észre. Igaz, nem voltam feltűnő, hiszen nekem nem volt sok barátom, nem igazán volt kivel beszélgessek, nem volt olyan menő ruhám, ellentétben veled. Neked sok barátod volt, a lányok csak úgy rohantak utánad, menő öltözeted volt, s elfoglaltnak látszottál. Ráadásul izmos alkatod is volt, ezt abból állapítottam meg, hogy egyszer a mi testnevelés tanárunk helyettesített titeket, s egy öltözőben voltunk.
Nem tudtam levenni szemeiben izmos hasadról, melyen kirajzolödtak a kockák.

Miután a tesinek vége volt, és mindenki elment a következő órájára, egyedül maradtam, mert lassabban öltöztem. Két srác jött be, talán az osztálytársaid lehettek, s gonosz tekintettel lépkedtek felém. Értetlenül figyeltem őket, miközben épp a táskámat vettem kezembe. Egyre közelebb jöttek, aztán az egyik elvette a táskámat és valahova, messzire eldobta. Ijedten néztem rájuk, majd az egyikük, aki a táskámat is eldobta, neki lökött a falnak, majd elkezdett verni, ahol csak ért. Gyomorszájon rugott, amitől a földre rogytam, majd ő csak tovább rúgdosott. A másik srác, aki eddig csöndben állt, és nézte, mit csinál velem a társa, elrángatta tőlem, majd annyit mondott, hogy legközelebb mást nézzek, s buzinak neveztek. Hallottam, ahogy elmennek, majd hangosan becsapják az ajtót. Ezután csak annyira emlékszek, hogy valaki bejött és a nevemen szólítgatott, ám akkor már az ájulás szélén voltam. Az utolsó emlékem az volt, hogy két erős kéz emelt fel, s ennyi. Eszméletemet veszettem. A mai napig nem tudtam meg, ki volt az, aki elvitt az orvosiba, s aki segített rajtam. Talán sosem tudom majd meg.

Sokszor gondolkodtam, hogy talán te voltál a megmentőm, de számomra ez nem volt ésszerű, hiszen nem is ismertél, nem is tudhattad, mi van velem. Megkérdeztem az iskola nővérét, hogy ki volt, aki elhozott az orvosiba, de ő csupán annyit felelt, hogy megkérte rá az illető, hogy ne mondjon semmit.

Amikor hazaértem, édesanyám rögtön meglátta a rajtam ékeskedő sebeket, zúzódásokat és sokszínű foltokat egész valómon. Azonnal a fürdőszobába vitt, ahol lefertőtlenítette sebeimet, ahogy az orvos is tette. Ezek után megkérdezte, kik tették ezt, én pedig annyit válaszoltam.
Nem tudom.

Felmentem a szobámba, majd nem bírtam tovább, s sírva estem össze a földön. Undorítónak tartottam magam, amiért nem voltam erős, s nem tudtam megvédeni magamat. Undorodtam, hogy emiatt is csak zokogni tudtam. Mikor felébredtem, a földön találtam magam magzatpózban. A fejem csak úgy lüktetett a fájdalomtól, lábaim pedig elzsibbadtak a földön fekvéstől, ahogy többi végtagjaim is. Lassacskán felkeltem, majd ekkor eszméltem rá, hogy suliban kéne lennem. Megnéztem az időt, de mát tíz óra is elmúlt.
Aznap nem találkoztam veled, s nem mentem el sehova. Féltem, hogy a haverjaid megvernek. Bennem volt a félelem, hogy bántani fognak.

A következő nap viszont már elmentem a suliba, ahol az egyetlen barátom morcos arcát láttam. Mikor odaértem rögtön letámadott kérdéseivel, de én csak csöndben elhaladtam mellette. Izgultam, hogy piszkálni fog-e valaki, ám meglepő módon nem foglalkoztak velem, mint a többi nap. Csupán ennek most örültem.

Mikor a folyosón sétáltam, megpillantottalak, s lélegzet visszafolytva pásztáztam a földet, nehogy találkozzon tekintetünk. Végül sikertelenül, s kiváncsiságomnak köszönhetően, felnéztem és szemeim elé tárultál, amin két lánnyal beszélgetsz, kik nekem háttal voltak. Arckifejezésed arról árulkodott, hogy nem érdekel, mit beszél az a két lány és látszólag untad is. Aprót mosolyogtam, amint eljátszadoztam a gondolattal, milyen unalmas lehet az a két lány. Arra nem számítottam, hogy te engem lesel, s mikor rád néztem, láttam, ahogy mosolyogsz, s nem a két ismeretlen lányt nézed, hanem engem. Fel sem fogva a történteket, berohantam a termünkbe és az utolsó padsorban foglalva helyet, ültem és a mosolyodat emésztgettem. Gyönyörű az a mosoly. Mindent megtudnék tenni az érdekében, hogy még egyszer láthassam mosolyod.

Azért írom ezt a naplót, hogy a szülinapodra odaadhassam, s talán észrevennél és reménykedhetnék valamiben, mégha csupán barátságban is. Reménykedem, hogy beszélsz majd velem, s hogy barátokká, akár többé is válunk.

Reménykedek abban, hogy egyszer a nevemet szólítod majd, s boldog lehetek veled.