Genos

-Saitama! – Nem hallott engem. Nem tudtam hol vagyok.

Analizálni kezdtem a helyzetemet és a helyet. Az alagút rendszer amiben vagyok egy labirintushoz hasonlítható földalatti bázisnak felelt meg. Az esélye annak hogy kijutok 70%, a konkrét fészek megtalálásának esélye 50% Ha az egyiknek növelem a lehetőségét akkor a másiké lecsökken. Saitama biztos meg fog találni. Nem kell ezt analizálnom. Ha megtalálom a fészek központot akkor ő is megfogja velem együtt. A fészket kell választanom.

Ahogy haladtam egyre jobban befelé nem találkoztam egy kutyával sem, de a morgás ami széttörte a földet. Újra hallani kezdtem. Közel járok!

Saitama

Behatoltam az alagútba. Egyre több volt a törmelék darab és a lények is. Rám vártak. Mindegyiket elintéztem. Nem volt már több. Csak a morgást hallottam. Oda kell mennem. Genos is ott lehet.

Genos

A hang hirtelen megszűnt ahogy beléptem egy hatalmas üregbe. A plafonon kristályok ragyogtak mint a csillagok. Alattuk pedig egy mindennél nagyobb kutya lény. Szempárja vörösben izzót. Fényétől a fehér fogainak is vöröses árnyalata volt.
Van egy olyan érzés ami akkor támad az emberben ha tennie kell valamit. Az az érzés ami harcba szólít hiába kerülhet az életedbe. Ilyen érzésem támadt. Nem oldhat meg mindent egyedül Saitama! Mi egy csapat vagyunk!

-Hamvaszt! – a lény oldalába céloztam. Ki is égettem belőle egy hatalmas darabot. Fájdalmában elkezdett üvölteni.

Hangjára szinte száz kutya gyűlt az üregbe. Megtöltötte a teret a hatalmas feketeség. Az hogy nem támadott a nagy csak egy dolgot jelenthet. Harcképtelen. Hozzá kötődik az összes lény! Csak őt kell kiiktatni.

Vissza fele kezdtem futni az alagútba. Hiába vannak sokan. A kis helyen csak egy az egy ellen tudnak velem szembe szállni!

-Hamvaszt! – a Tűz körbe járt mindent. Sokkal végeztem. A túlerőnek a nyomai mégis látszottak. Egyre jobban hátra szorítottak és egyre közelebb értek azok a példányok akiken nem fogtak a képességeim.

-Genos! – Saitama egy ütéssel megtisztította az utat előttünk. A kutyák hangjai még mindig hallatszottak. Mindjárt jön a többi.

-Saitama! A kicsikkel ne foglalkozz! A nagy az üregben irányítja őket! Ha megölöd a többinek is vége! Én megleszek, menj! – bolintott egyet és azonnal azt tette amit mondtam neki. Nyerni fogunk!

Saitama

Egyenesen előre! Most nem menekülnek. Minden lépéssel közelebb vagyok. A kicsiken át szinte egy perc sem kellett mire oda értem. A nagy fekete árnyék ami vörös szemeivel nézett engem üvöltőt még egyet. Minden irányból körbevettek. Mint ha még a plafonról is ezek hullottak volna. Egy kicsit elugrottam. Szinte lelassult az idő. A szörny arcához érve csak egyet kellett ütnöm. A kéken ragyogó kristályokat befestette a lény vére pirosra. A sok fekete árny akik utánam ugrottak úgy hullottak össze mint egy porszem melyet lefelé húz a gyenge szellő. Megöltem a vezérüket. Vele együtt pedig az összes többit is. Egy kő esett le a szívemről mikor ezt a látványt látva eszembe jutott hogy annak akit szeretek már soha többé nem kell aggódnia ezen sötét lények miatt. Olyan boldog voltam. Amint újra talajt érintett a lábam azonnal futottam Genoshoz. Egymás felé futottunk és egy forró ölelésben találtunk újra egymásra.

-Genos. Büszke vagyok hogy vagy nekem. Büszke vagyok rád!

-Mester!

-Nem kellett volna annyit aggódnom miattad! Mellesleg nem mester. Saitama.

-Sa.. Sa.. Saitama! – Genos elkezdett sírni a vállamon! – azonnal kezembe fogtam az arcát.

-Genos! Rosszat mondtam!?- Genos egy hirtelen mozdulattal megcsókolt engem.

Csókja olyan édes volt hogy szinte hónapokig így tudtam volna lenni. Genos boldog volt, úgy mint én. Ilyen érzés lenne az igaz szerelem? Mert ha igen. Akkor ez a legigazabb és legtisztább érzés amit valaha éreztem.

Genos

Büszke lett rám! Büszke volt rám az az ember akit a legjobban szeretek tiszta szívemből. Nem bírtam az érzelmeimmel. Szeretem őt! Csak is őt!
Ahogy alább hagytam a csókkal mosolyogva nézett rám, végig simította arcom.

-Menjünk haza Genos. – bolintottam egyet és most én fogtam meg jól a kezét.
Ahogy kiértünk a barlangból ismerős arcok fogadtak minket. Puri puri, Tatsumaki, King és Bang

-Áh Saitama és Genos. Szinte már előre tudtam hogy nyerni fogtok. Ide se kellett volna jönnöm. – Bang. Szinte a kezdetektől elismer minket. Miután letekintett a kezeinkre mosolyogva nézett vissza ránk.

-Ezt én is simán megcsináltam volna!

-Nem hinném.

-Ne szólj bele a mondandómba te tuskó! – King és Tatsumaki. A tornádó szokása szerint öntelt de ahogy ránk nézett még is másabb lett a hangulata. King boldognak látszott még akkor is ha nem mutatta ki az érzelmeit.

-Olyan cukik vagytok! A szerelmesek erejével nyertetek! Mindjárt sírva fakadok! – Mielőtt beszélni kezdett volna már az elött elsírta magát.

Saitamára pillantottam. Arca ragyogott a büszkeségtől és a kezemet is oly erősen fogta mint aki sosem akarná elengedni.

-Bocsánat de most mi Genossal haza megyünk. Később megünnepelhettek minket.

Ahogy Saitama mondta egyből haza is mentünk. Most a mi időnk jött el.