Unalom. Étkezés. Olvasás. Alvás és újra csak az unalom.

Egy asgardi cella nem épp szórakoztató, és még ha fel is találná magát az ember, egy idő után bele lehet bolondulni. A legizgalmasabb könyv is véget ér, a legmacerásabb trükk is kivitelezhető, megfejthető. Ennél rosszabb az elszigeteltség. Az őrök némasága, közömbössége. És hála Odinnak, nem szabadulhat ki belátható időn belül. Ezek a gondolatok jártak Lokinak a fejében fél évvel a bebörtönzése után.

Úgy kezelik, mint egy elejtett vadat. Etetik, fürdetik, mutogatják „Íme Asgard szégyene. Aljas gyilkos. „ Legalább van annyi eszük, hogy nem hergelik. Pedig ha tudnák mi mindenen ment keresztül. Ha tudnák mi is történt vele igazából, mennyire sebzett a lelke, mennyi titkot, fájdalmat rejt el... De nem tudhatják meg, és ez így van jól. Biztonságosabb neki. Biztonságosabb mindenkire nézve. Ameddig áruló és a börtönben lapul, addig megvédheti a népét. Soha nem gondolta volna, hogy a legnagyobb sebet egy halk, már-már kedves szavú őr fogja ejteni rajta és ez ellen nem fog tudni tenni semmit. És mégis így lett.

A cellája közepén áll és a haragja pusztítását szemléli, amit varázslat mögé rejtett. A szoba a káosz, zűrzavar tükörképe, éppen olyan, mint ami a fejében kering. De még nem elégedett. Egy hirtelen mozdulattal felkapja a gyümöcstálat és a falnak vágja. Az eredmény mégjobban dühíti, mivel semmi sem látszik utána. Szinte őrült megszállottsággal felkapja a még guruló darabokat és határozottan szétkeni őket a falon. Ez nem elég! Szinte elcsúszik igyekezetében, hogy megragadhassa a boros kancsót. Egy nagy korty, majd a többit szétkeni, beborítja vele a falakat. Minek ilyen fehérek?! Miért minden olyan átkozott fehér még mindig?! A bor ide nem elég, gondolta és ököllel zúzott szét mindent, amit talált a cellában. Falakat, bútorokat, könyveket, poharakat. Mindent, amit ért, varázslat nélkül, csak puszta állatias erővel, amit mindig elítélt. Eddig a pontig.

Loki egyébként nem egy patyolat lélek, kezeit bemocskolta vérrel, ha akarta, ha nem. Messze nem tökéletes, és titulus ide, címek oda, de az igazság az, hogy a hazugságok és csínytevések istene egy valami sohasem volt: egy hazug. Az igaz, hogy sosem játszik nyílt lapokkal, ezáltal gyönyörűen egyensúlyozik a szavak mögöttes jelentésével, mindig megkapva a helyzetre vonatkozó kiskapukat, így előnyére kovácsolva a körülményeket. Minden politikus álma a Loki észjárása.

De mit ér mindez, ha nincs közönsége, társasága? Ha nincs aki válaszoljon. Nincs akivel társalogjon. Mi értelme a szavaknak, ha azok visszapattanak a fehér ( miért minden ilyen hulla sápadt fehér?! ) falakról, fakón, szárazan, süketen. Már nincs. Nagyot sóhajtva végig csúszik a fal mentén, kezeivel eltakarva az arcát, mintha így kizárhatná a valóságot. Az anyjára gondolt és a reggeli beszélgetésükre. Frigga szavaira, megtört arcára, keserű mosolyára, mozdulataira. És a saját szavaira, amik szemmel láthatóan megviselték, megmérgezték a szegény asszonyt. Hazudott. Mégis Hazudott. Az anyjának.

Üvölteni akart. Ordítani akart. A lehetetlent akarta. Vissza akarta tekerni az időt, hogy elmondhassa mennyire bánja és mennyire szereti őt. Figyelmeztesse. Vagy el se engedje. De nem teheti meg.

Élnie kell tovább, értelmetlenül, unalmasan, bebörtönözve, némaságban a fakó falak nyomorában.

Egyedül a hazugságában.

- 1 órával ezelőtt -

Malekith, a sötét tünde Frigga háta mögé került és durván faggatni kezdte a valóságkő hollétéről. Mikor rájött, hogy a királynőt lehetetlen megtörni, úgy döntött, hogy végez vele s átsegíti a túlvilágra.

Frigga hirtelen éles fájdalmat érzett a bordái között. Ijedtsége visszatükröződött a szobába lépő Thor arcán. Száját a vér vasas íze töltötte be. Kapkodni kezdte a levegőt, a teste megadta magát a gravitációnak. Ugyanakkor lelassult az idő és a fájdalom is halványodni kezdett. Mikor Frigga letekintett, meglátta, hogy önkéntelenül hozzáért a smaragd gyűrűjéhez, ami túlvilági zöldben parázslott fel beszippantva a tudatát, egy tisztáson találva magát. Egy gyönyörű, színpompás virágmező, bársonyos szellő, meleg napsütés és a kék hömpölygő folyónak szelíd zúgása fogadta. Jól tudta, hogy ez csak varázslat. Az idő a burkon kívül le van lassulva, a teste pedig félúton lehet a padló felé a levegőben. Haldoklik, mégsem érzett félelmet, nyugodtság szállta meg.

Mellette megjelent a gyűrű tulajdonosának a szellemi kivetülése is. Egy vöröshajú, rokonszenves nő, akit egy közönséges ember 30 körülinek ítélne meg. Frigga viszont tisztában volt vele, hogy Nessea bizony több évezrede van a világon és nem mindennapi teremtés.

-Frigga, hiszen te... Kérd a segítségem, hogy oda teleportálhassak és megmenthesselek! Kérned kell! Gyorsan, Frigga! Kérlek! – szól elszörnyedve és kétségbeesve a lány, hiszen azonnal érzékeli Frigga lélekhelyzetét és testének állapotát.

A gyűrű, nevén Artora, feljogosítja a viselőjét, hogy egy szívességet kérjen Nessitől. A szívességgyűrűt még akkor adta Friggának, amikor elszökött Asgardból. Szerette a nőt és az ő fiait. Értük maradt volna. De nem volt választása és most azzal szembesül, hogy a nő, akit szinte az anyjaként szeretett és tisztelt haldoklik. Ő pedig itt áll, tehetetlenül. Mint egy rémálomban.

-Ennek így kell lennie, gyermekem – gyengéd mozdulattal letöröli Nessi könnyeit, majd lágyan folytatja – Az én időm lejárt.

-Nem! Nem kell így lennie, kérlek! Kérj segítséget! Kérlek...- de nem tudja folytatni, mert Frigga közbeszól.

-Teljesítd kérlek, utolsó kívánságom, Nessea.

Nessi felemelte nedves kék szemeit, apró reménnyel bennük, készen bármire, amit kérhet tőle a királynő. A királynője.

-Ígérd meg nekem, hogy vigyázol a fiaimra. Én már nem leszek, de még halálomban is aggódom. Ilyen egy anya, folyton aggódik – mosolyodott el, alakjuk pedig halványulni kezdett. A külvilág visszaszívja a lelkeket a valóságba. Nessi gyorsan magához vonta Friggát egy ölelésre. Szemeit szorosan lecsukva, mintha ezzel képes volna itt tartani a percet. Azt kívánta bár megállna az idő, csak nekik és itt tölthetnék az örökkévalóságot. Nem akart több embert elveszíteni. De az idő nem hallgatta meg néma kívánságát.

-Add a szavad, Nessea – suttogta a vörös hajkoronába Frigga. Tudta, hogy nem kér egyszerű dolgot a lánytól és azt is, hogy nem utasíthatja el a kérését, mégis megkönnyebbült mikor meghallotta a választ.

-Ígérem, megteszem, amit csak tudok értük. Életben tartom őket. Frigga, szer... - Nessea keze hirtelen már csak a levegőt markolta.

A valóságba visszatérése pár percig ködös fejjel jutalmazta meg. Visszakerült Midgardra. Épp a kertjében ült mikor a burok beszippantotta. A déli nap tüze égette a fejét, de ő csak az arcán lefolyó könnyek forróságát érzékelte.

-...etlek... Szeretlek...- suttogta maga elé.

Egyik keze lassan, remegve elindult az arcához, de félúton megakadt a mozdulattal a levegőben. Ahogy kinyitotta a tenyerét, zöld villanással megjelent benne a gyűrű. Visszakapta. Hát persze, hogy visszakapta, de bár sose kapta volna vissza. Legalábbis nem ilyen körülmények között.

Ott ült még hosszú perceken keresztül, miközben a két kezében levő tárgyat nézte: egyikben az Artora gyűrű, másikban a Csendes éj penge, elfintorodott a gondolatra, hogy az élet kifürkészhetetlen.

Hiszen fél órája még öngyilkos akart lenni. Most pedig újra kapott egy életcélt.