A/N: Nos, itt egy kis ízelítő a készülő poszt-apokaliptikus disztópiás science-fantasy regényemből. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval jöhet nyugodtan hideg és meleg is csak írjatok kommentet is a szavazás mellett! Az építő jellegű kritikáknak külön örülök! =)

Type: Novel (4709)

Warning: #nsfw #tw #tw: sexual

"A bosszú ára – avagy senki nem születik gonosznak."

- Lyra... Lyra... - Az álmomból egy idegen, dallamos női hang ébresztgetett. Kábán pislogtam miközben próbáltam valamelyest észhez térni. A sötétség ismerősen ölelt körbe, elzárva engem a külvilágtól. Mikor elmenekültem az emberek elől, egy üres barlangban húztam meg magam, a falu melletti erdő mélyén. Tudtam, hogy ide nem merészkednek be, mert féltek a fáktól. A legenda szerint az erdő vérrel táplálkozott. Anyám sem engedte, hogy naplemente után itt mászkáljak, de most nem nagyon volt más választásom. Szorosan markoltam rá a nyakamban lógó függőre, mely melegen lüktetett tenyerem fogságában, élő bizonyítékaként annak, hogy én több vagyok, mint a halandók. Anyám még születésemkor ebbe zárta el az erőmet, hogy ugyanolyan átlagos életet élhessek, mint bárki más. Csakhogy tegnap éjjel a falu lakói megtámadtak minket, a házunkat felgyújtották, az anyámat pedig elfogták. A vád: boszorkányság. Pedig sosem ártott senkinek. Tuara szolgálatában állt, és már ez eleve megkötötte a kezét, na meg a személyisége. Kedves, segítőkész, odaadó anya és nő volt. Dühösen dörzsöltem el a szemembe gyűlő könnyeket, míg a bal kezemben nyugvó kő halvány derengéssel izzott fel, hogy elnyelje a bennem forrongó, indulataimból táplálkozó mágiát.

Szerettem itt élni. Azt hittem, hogy ismerem a falu lakóit, sőt! Pár korombéli gyereket még a barátomnak is tartottam, de most az árulás bélyege beitta magát a lelkembe. Nagyon fájt, és a tehetetlenség csak még inkább megsokszorozta az érzést. Csak egy tizenhárom éves lány voltam, aki ígéretet tett az anyjának, hogy sosem fogja a mágiáját emberek, vagy bármilyen élőlény ellen fordítani, de a fájdalom követelte magának az enyhet, a bosszút. Pedig pont ezért menekült el anyám Redburnből, mikor terhes lett. Nem akart az állandó intrikák útvesztőjében élni. A kis falut csak boszorkányok és védelmezők lakták, és meg akart engem is óvni attól, hogy megfertőzzön a hatalom csábítása. Elmondta. Minden egyes nap figyelmeztetett, hogy ne engedjek a bennem lévő erő hívó szavának, de most, ebben a pillanatban nagyon nehéz volt észben tartanom a szavait.
- Lyra... gyermekem... nagyon elgondolkodtál... -

- Ki vagy? - meregettem a szemem rémülten a sötétségben, de semmit nem láttam.

- Vajon ki is lehetek? - gyöngyöző nevetés gurult körbe a barlangban, és verődött vissza a falakról, én mégis megborzongtam. Bár meghatározni nem tudtam, de volt a hang mélyén valami megfoghatatlan üresség, ami remegésre késztetett. - Édesanyád csak mesélt neked arról, hogy minden boszorkát tinédzser korában az egyik Istennő kiválaszt. Vagy tévednék? - A kérdésben érezhető volt a fenyegetés, és ösztönösen ráztam meg a fejem tagadóan, bár nem tudtam látja-e. A hazugság jelen pillanatban egy olyan luxusnak tűnt, amivel nem élhettem.

- Na, akkor máris könnyebb dolgunk van, igaz? Legalább az alapokat elmondta neked, mielőtt még feldobta a talpát. - Görcsbe rándult a gyomrom, és éreztem, ahogy a gyűlölet lassan eluralkodik rajtam, de egyelőre csöndben maradtam. Ha valóban egy Istennő jelent meg "előttem", nem biztos, hogy jó ötlet lett volna, ha feldühítem. - Ó, milyen kis édes vagy! Érzem, hogy igyekszel visszafogni magad. Miattam igazán nem muszáj, nem foglak megenni! Nem akarod kitalálni ki vagyok? -

- Nem igazán... - motyogtam bátortalanul, miközben a függőmet már annyira szorítottam, hogy éreztem, vér serken a tenyeremből.

- Ne legyél ilyen kis szégyenlős. Találgass! -

- De nem szeretnék... - makacsoltam meg magam, amivel igazából csak elodáztam a történéseket, mert volt egy halvány sejtésem, ki is látogathatott meg. 

- Lyra! Kapd már össze magad! Ez csak egy ártatlan játék, és nagyon mérges leszek, ha megfosztasz ettől a kis örömtől is! - Bár a hangszín duzzogósra sikerült, a fenyegető élt nem lehetett nem észrevenni, így megadóan sóhajtottam egyet.

- Tuara? -

- Mond, hogy ezt csak viccnek szántad! – csattant sértetten a hang. – Az az ostoba kislány azt hiszi az élet csupa móka meg kacagás, és mindent meg lehet oldani szép szavakkal, meg gügyögéssel, és a jó elnyeri méltó jutalmát bla bla bla. Komolyan mondom néha az agyamra megy. Ha nem a húgom lenne már rég a Pokolban foszladozna és a démonok lakomáznának a kis ártatlan lelkén, mert oda láncolnám. Utálom az álszenteskedő libákat. - 

- Valahogy sejtettem... akkor talán Aria? -

- Kezdek csalódni benned, és a türelmem is fogytán, bár tény, hogy olykor Aria eléggé hasonlít rám. Szerencsére ő képes tisztán látni a dolgokat annyira, hogy tudja, nem mindig elég a fenyítés, és van amikor igenis a tettekre és a megfélemlítésre kell támaszkodni. Olyankor igazán tudom kedvelni még az ő követőit is, mikor élvezettel ölnek. - 

- Akkor kizárásos alapon maradt Ridra... - sóhajtottam beletörődően.

- Na, ennyire ne búsulj. Hidd el, hármunk közül én tudok neked a legtöbb szabadságot adni. Azt teszel, amit csak akarsz! Nincsenek korlátok, nincsenek szabályok! Nem kell elnyomnod a dühödet, a fájdalmadat, és bármikor kiélheted a bosszúdat, mert igenis jogod van hozzá... - Megdobbant a szívem. A felajánlott lehetőség nagyon is csábító volt, ráadásul választásom sem igen akadt. Egy Istennőt következmények nélkül nem lehetett visszautasítani, és én igenis elgondolkodtam azon az opción, hogy éljek a szemet-szemért szabállyal. Bőven megérdemelték volna, hiszen az anyám ártatlan volt, a fenébe is!

- Tudod... elég csúnya halála volt anyádnak. Nem is tudom elmondjam-e. Meg tudnám érteni, ha inkább elfelejtenéd az egészet, hiszen mégis csak a barátaidról és ismerőseidről van szó. Bár az, hogy minden szívfájdalom nélkül felszögelték egy fára, megkövezték, majd élve elégették elég ronda és fájdalmas egy halál, ha engem kérdezel, főleg ha azt veszem, hogy az általa annyira szeretett és védelmezett falubeliek tették ezt vele. Mondjuk láttam már ocsmányabbat is. - A gyűlölet és harag elemi erővel lobbant lángra bennem. Minden ízemben remegtem. Hogy merték? Hogy voltak képesek rá? És főleg miért?

- Fogadok most az jár a fejedben, hogy miért is tették ezt. Tudod, anyád már több alkalommal segített a falubelieknek, ha valaki megbetegedett. Bár nem hangoztatta, de ettől még mindenki tudta róla, hogy micsoda. A saját naivitása és segítőkészsége buktatta le. És most, hogy a nyár némileg aszályos volt, és megtizedelte a terméseket, kellett egy bűnbak. Na ez lett az anyád. A legszomorúbb az egészben, hogy megmenthette volna magát, ha az erejét az emberek ellen fordítja. Sőt! Tuara is megmenthette volna. De hát az én drága kishúgom a kisujját sem mozdította. -
- Ennyi? Ez a magyarázatod?? – sikítottam fel kétségbeesetten, zokogva.

- Hé, ne engem hibáztass! Elhiheted, ha hozzám tartozott volna, akkor örömmel segítettem volna. Igazából át is pártolhatott volna hozzám, vagy éppen önvédelemre hivatkozva megkerülhette volna az ölés tiltására vonatkozó törvényeket, de nem tette. Az Ő döntése volt. -

- De te tehettél volna valamit! - 

- Ugyan mi okom lett volna rá? – a kérdésbe kíváncsiság vegyült. 

- Az, hogy boszorkány! Hozzátok tartozik! -

- Tévedsz. Csak Tuarához. Hozzám semmi köze nem volt egész életében, így érdekem sem fűződött ahhoz, hogy megmentsem. Anyád egyszerűen túl ártatlan volt, és inkább feláldozta az életét, minthogy a hitének fordítson hátat. Gyűlölhetsz engem, minket, de a valódi bűnösök nem mi vagyunk, hanem az anyád, hogy a tétlenséget választotta és az emberek, akik képtelenek voltak uralkodni magukon és a félelmük vérengzésbe fordult. Tudod az emberek igen gyarló kis lények, akiket legtöbb esetben nem a húgom által annyira hangoztatott szeretet vezérel, hanem sokkal inkább a félelem. Félelem a magánytól, az éhségtől, a haláltól, akármitől. Csodálom, hogy attól nem félnek, hogy ha levegőt vesznek, valami megmérgezi őket. Elég alantas, erőtlen és tehetetlen kis lények, ha engem kérdezel. Csak azért léteznek még a világban, mert olyan kis szaporák és üfre-marsra szülik a kölyköket. A szavai lassan ivódtak belém, és formálták át az anyám által belém nevelt korlátokat. Elnyomták, átszakították és éreztem, ahogy a sötétség lassan bekebelez. Nem mintha bántam volna. A bennem tomboló harag, a bűntudat, hogy hallgattam anyámra és magára hagytam, a fájdalom amiatt, hogy elvesztettem és a gyűlölet az emberek felé, akik pusztán szeszélyből lemészárolták, mint egy állatot, minden mást elnyomott bennem. -

- Szóval... most, hogy mindent megbeszéltünk, rátérhetnénk arra, hogy mit is szeretnél csinálni. Nem akarod megbosszulni a halálát? Végül is megérdemlik. Nem kellett volna megölni, hiszen vadászattal, halászattal fel lehetett volna tölteni a raktárakat a gabonák mellett, és akkor ki tudták volna húzni a következő tavaszig. – duruzsolta a fülembe méreggel átitatott szavait, és én már nem is akartam védekezni ellene. Túl nagy volt a seb, ami bennem tátongott.

- A halálukat akarom...azt akarom, hogy szenvedjenek, legalább annyira, mint ahogy én szenvedek... - Igen. Ezt akartam. Már nem érdekelt semmi, csak hogy valahogy enyhítsem a bennem lángoló kínt és hiányérzetet, amelyet az elvesztése okozott. Viszonozni akartam a szívességet, amit kaptam.

- Pompás! – taps hallatszott, és édes, várakozó nevetés kísérte. – Akkor ideje lenne összetörnöd a medált, és élned a benned szunnyadó hatalommal. Kapsz tőlem egy kis segítséget is, hiszen anyád semmit nem tanított neked. Pedig ha tudta volna mekkora lehetőségek rejlenek benned! Bár lehet tisztában volt vele, és pont azért döntött így. Na mindegy. -

- Az anyámat ne vedd a szádra. – Ridegen köptem a szavakat. Úgy éreztem a szívem és a lelkem megfagyott, és pusztán csak egy üres héj vagyok, ami arra várt, hogy megtöltsék tartalommal.

- Jól van, azért nem kell leharapni a fejem. Hidd el, jól döntöttél. Te és én... mi ketten együtt, megváltoztatjuk a világot. Majd meglátod! - Nem érdekelt a távoli jövő. Egyetlen dolog járt a fejemben, ez festette vérgőzösre a gondolataimat. Bosszút állni. Lendületesen vágtam a földhöz a véremmel festett medált, ami apró szilánkokra robbant, és én nyitottan, őszinte vággyal fogadtam magamba a benne elzárt hatalmat egyetlen cél érdekében: elpusztítani mindenkit.

*Egy héttel később*

Fázósan húztam össze magamon a faluból lopott kabátot, miközben a távoli Esseus szigetét, és a közeledő kis vitorlást szemléltem. A fáradtságtól a szemem megduzzadt, a gyomrom korgása már szinte megszokottá vált az utóbbi három napban, de a legszörnyűbb az a kongó üresség volt, amit magamban éreztem.
- Kapd össze magad! Úgy festesz, mint valami ágrólszakadt veréb. - Nem figyeltem Ridra locsogására. Az elmúlt hétben rengeteget segített nekem, de a szeszélyessége felőrölt szinte teljesen. Ő volt az, aki rábeszélt, hogy jöjjek el a boszorkányok fővárosába, Armantirba, és nekem sem okom, sem erőm nem volt nemet mondani. Amúgy sem nagyon tudtam mit kezdjek magammal. Az emberek közé nem akartam visszamenni, mert képtelen voltam gyűlöleten kívül mást érezni feléjük. Az egyetlen családtagomat elvették tőlem. Semmim sem maradt, és a bosszú sem lett gyógyír háborgó lelkemnek. Csak egy bábu voltam, amit kénye-kedve szerint tologathatott.

- Unalmas vagy. -

- Hagyj már békén! – mordultam rá. – Ha ennyire nem tetszik amilyen vagyok, akkor el is mehetsz. -

- Mindig is utáltam a hisztis tinédzsereket. -

- Egyel több ok arra, hogy végre leszállj rólam. -

- És ugyan miért tenném? Az enyém vagy, ezen már nem tudsz változtatni, ahogy a múlton sem, szóval abbahagyhatnád végre az önsajnálatot. Elegem van abból, hogy a lelked ápolgassam. Az egyik pillanatban még óbégatsz mint valami tetves csecsemő, a másikban meg térdig gázolsz az emberek vérében. Kitalálhatnád végre mi a fészkes fenét akarsz kezdeni magaddal, mert én hiába biztosítok neked lehetőséget az előre haladásra, ha te nagy ívben teszel rá. Legalább értékelhetnéd a gesztusaimat. -

- Ó hatalmas Istennő, áldom a neved! – a hangomból csöpögött a gúny, és már az sem érdekelt ha itt helyben agyoncsap. Végre valahára tele akartam enni magam, egy normális ágyban aludni a hideg, rögös föld helyett, és legfőképpen CSÖNDET akartam magam körül.

A következő pillanatban viszont a sorrendem némiképp megváltozott. Egyetlen gondolat maradt bennem: levegőt! A levegőben kalimpáltam, az ujjaim a torkomat markolászták, és én dülledt szemekkel, tátott szájjal próbáltam hozzájutni az éltető oxigénhez.
- Azt hiszem ideje, hogy megtanuld végre: velem nem jó ujjat húzni! Lehetek én a jóságos keresztanyád, aki egyengeti az utadat, de a legszörnyűbb rémálmod is. És hidd el, közel sem az a legrosszabb opció, hogy meghalj. - Éreztem, hogy a szorítása erősödik, és mivel a talaj jó pár centivel alattam volt, esélyem sem volt arra, hogy valamivel kitámasszam magam és enyhíteni tudjam a nyomást a torkomon. Fekete pöttyök ugráltak a szemem előtt, és forgott velem a világ. Mikor már azt hittem szétrobban a tüdőm, és mindennek vége, hatalmas lendülettel vágódtam végig a stégen, és szántottam fel a pallókat, beszerezve néhány nem túl kellemes szálkát, főleg a bal oldalamba, karomba és combomba. Köhögve és zihálva kapkodtam levegőért, miközben ha nehézkesen is, de négykézlábra húztam magam. A fájdalom, a szégyen és a gyűlölet könnyei égették a szemem, és csordultak végig az arcomon, miközben egy erőteljes széllökés jókorát taszított rajtam a stég széle, és a közeledő csónak felé.

- Szánalmas vagy. Egy tehetetlen kölyök, aki azt hiszi vége a világnak csak azért, mert anyuci meghalt. Az elmúlt héten kismilliószor a szádba rágtam, hogy BÁRMIT megtehetsz. Akár az egész világot a szolgálatodba állíthatod, mert a lehetőség benned van. – A következő széllökés alulról ért, és gyomorszájon vágott a nyomás, amivel érkezett. Öklendezve görnyedtem össze. – Elhoztalak idáig, életben tartottalak, kedves voltam és türelmes, és most csak annyi a dolgod, hogy átmászol a fővárosba, pár évig nyugton maradsz a seggeden és tanulsz. De nem! Te nem! Mert neked mindig muszáj visszaszájalni meg ellentmondani, és hogy is gondolhatom én azt, hogy majd szépen szót fogadsz nekem. Mert a kis úrinőnek sokkal kényelmesebb dagonyázni és önpusztítani, mint tenni azért, hogy a dolgok megváltozzanak, és jobbra forduljanak. - Egy hatalmas hullám emelkedett a stég fölé és csapott át rajtam. Rémülten kapaszkodtam tíz körömmel a stég szélébe, hogy ne sodorjon magával, aztán csak tátott szájjal bámultam az előttem kirajzolódó alakot. A teste vízből volt, a haja mint az éjszaka, olyan sötét, a szemei vakító fehérséggel meredtek rám. Bár arcvonásai kissé eltorzultak a víz állandó mozgásától, még így is átsütött rajta a tökéletes, mégis megfoghatatlanul romlott szépség, amely ki tudja hány férfit taszított már bűnbe és kárhozatba. Hallottam, ahogy a halászok körülöttem térdre rogynak, és az életükért könyörögnek, de képtelen voltam elszakítani a pillantásomat Ridráról, aki hozzám hajolt és a hajamba markolva húzott föntebb. Fájdalmas kiáltás szakadt ki belőlem, és a kín rajzolt gyötrelmes vonásokat az arcomra.

- Mások feleannyi hatalomért eladnák a lelküket, mint amennyi benned van, és térdre borulva adnának hálát. Ideje lenne felnőnöd végre és azt tanácsolom, nagyon mélyen gondold át mit is vársz az élettől és önmagadtól, mert legközelebb már nem leszek ilyen elnéző. Vésd az eszedbe: az enyém vagy, és nem tűröm jól az engedetlenséget. - Nagy lendülettel hajított el, és én a vitorlásban landoltam egy hangos nyögés kíséretében.

- Ja, még valami. Az öngyilkossággal kár próbálkoznod, mert a halálod után is az enyém leszel. Szóval légy jó kislány, és fogadj szót. Vidd a toronyba! - Az utolsó szavakat már alig értettem, mert elvesztettem az eszméletem, és mit tagadjam, örömmel fogadtam a rám szakadó sötétséget.

*Ridra, három évvel később*

- Ridra! -

- Ó, az én imádott nővérkém, Aris! Mivel érdemeltem ki ezt a kegyet, hogy leereszkedj hozzám a Pokolba? – cinikus, és legfőképpen unott hangon köszöntötte nővérét anélkül, hogy rápillantott volna. Már rég rájött, hogy merőben felesleges azzal próbálkozni, hogy átlásson a kavargó ködön, és az arcába húzott finom, sötét szőttesen, amely Arist minden alkalommal takarta. Utoljára... mikor is volt, hogy látta teljes valójában? Elgondolkodva húzogatta a száját jobbra-balra, de képtelen volt a pontos időt belőni. Csak egy halvány emlékfoszlány ugrott fel, mikor még szinte gyermeknek számítottak az Istenek között. Aris sokatmondóan fordult a sokszögű terem egyik sarka felé, ahol egy angyalnak tűnő rongycsomó állt négykézláb véresen, csapzottan, tollazatától igencsak megfosztottan. Sötét bilincsek martak kezébe és lábába, a derekára tekeredő gyökerekre nehezedett szinte már az egész testsúlya, mert képtelen volt tartani magát. Épp egy alsóbbrendű kéjdémon üzekedett rajta hatalmas lelkesedéssel, miközben a lény kéjesen gyötrelmes sikolyokkal adta hírül a világnak szégyenét.

- Mióta is láncoltad ide? -

- Fogalmam sincs. Már olyan megszokottá vált, hogy elfelejtettem tovább húzni a strigulákat a falra. -

- Ideje lenne elengedned. Vagy öld meg. Nekem mindegy, de csinálj vele valamit, mert ezt már nem nézhetem tovább tétlenül. -

- Akkor csukd be a szemed. – sóhajtotta Ridra a tenyerébe ejtve az állát, miközben a trón karfájára könyökölt, és végre hajlandó volt nővérére nézni. – Vagy már becsuktad? Sajnos fogalmam sincs, szóval nézd el nekem, ha rosszul tippeltem. Azért ötven százalék esélyem volt arra, hogy eltaláljam. -

- Ridra! -

- Lazulj már el egy kicsit! Amúgy is, mit érdekel, hogy mit csinálok vele? Csak egy francos szárnyas csökevény! -

- Egyáltalán emlékszel még arra, hogy miért ejtetted fogságba? -

- Persze! – vágta rá önérzetesen, és dühös szikrák lobbantak égszínkék, hideg szemeiben. – Azért, mert nemet mondott. Pedig semmi mást nem kértem tőle, csak egy éjszakát. - 

- De ő egy angyal! Elég nyilvánvaló volt, hogy nem fog a lábad elé borulni! -

- Pedig én élveztem volna! – vigyorodott el szégyentelenül. – És biztosíthatlak neki sem lett volna oka panaszra. -

- Örülnék ha nem részleteznéd a szexuális élményeidet és képzelgéseidet. -

- Akkor nézni szeretnéd? – intette magához Kames egyik katonáját, aki készségesen sietett hozzá, és térdelt le a tágra nyitott, elöl felsliccelt, fekete miniszoknyába bújtatott combok közé. A hajába markolva rántotta az ölére. – Nyalj! - A katonán érezhetően perzselt végig a vágy és lehunyt szemmel, élvezettel engedelmeskedett az utasításnak, míg Ridra gúnyos mosollyal fordult nővéréhez. - Valami ilyesmire gondoltál? - Aris sóhajtott egyet, mire orkánszerű szél keletkezett és lesöpörte róla a katonát. Duzzogva pattant fel a trónról, és sétált keresztül a férfi testén, mint valami szőnyegen, aztán lecövekelt nővére előtt. Hosszú, fekete haja a derekát verte, felsőtestét hosszú ujjú csipke felső takarta, – már amennyire – szeme elsötétült a haragtól. Alig pár centivel volt kisebb Arisnál, de még ez is felbőszítette, hiszen fel kellett néznie rá.

- Nincs jogod hozzá, hogy rendezkedj a birodalmamban! -

- Neked meg ahhoz nincs jogod, hogy kínozd a húgodat! Már kisírta a két szemét! -

- Őszintén, engem ez hol érdekel? Könyörgöm, gondolkodj már józanul! Ő még attól is elsírja magát, ha lehull egy levél egy fáról! -

- Ridra... - sóhajtott fáradtan Aris. – Most nem falevelekről beszélünk, hanem erről a szerencsétlen lényről. -

- Nincs sok különbség. – vonta meg a vállát hanyagul, ahogy a szóban forgó lényre pillantott. – Csak annyi, hogy ez magától mozog. - Harsány, karcos, démoni kacaj zendült fel, és visszhangzott körbe a teremben újra és újra, ahogy egyre többen csatlakoztak hozzá, míg a falakon tanyát verő groteszk arcok vért könnyeztek. Az egész terem olyan volt, mintha egy lény belseje lenne. Vérerek hálózták be mindenhol a falat, emberi, démoni és boszorkány testek kavalkádja volt a tapéta, melyeket itt-ott már elnyelt a pokolkő, és óriás üregek tarkították az összképet, melyekből forró levegő áramlott. Az egyedüli, ami normálisnak számított, az a trón – már ha a fehér csontokból és angyal- illetve démonszárnyakból épített masszív széket annak lehetett nevezni, - és az ajtók, melyek a Hercegek birodalmába nyíltak.

Aris nem szólt semmit, de a levegő érezhetően sűrűbb, nehezebb lett. Apró kisülések villantak fel baljós összevisszaságban és keltettek riadalmat. Pár perc alatt kiürült a trónterem, ahogy hanyatt homlok menekültek el az ajtókon keresztül a különböző birodalmak meghódított területei, vagy a kastély más részei felé a démonok, boszorkány- és katonalelkek. Senki nem akart az isteni tűz martalékává válni. Végül csak ők maradtak, valamit Kames, a halál, és Rothar a harc istene, akik Ridra mögé húzódtak, készen arra, hogy harcoljanak ha szükséges, bár az esélyek nem mellettük szóltak, még a túlerő ellenére sem. Arisnak túl sok követője volt, akik akkora hatalommal ruházták fel, amely mellett az övéké eltörpült.

- Ez most tényleg kellett? – pislogott Ridra bánatosan nővérére.

- Ha nem hallgatsz a szép szóra, majd hallgatsz a fegyelmezésre. -

- Jól van, vidd ezt a korcsot, ha annyira akarod. Felépülni már úgysem fog, az ártatlanságát elvesztette, a testét megrontották, a lelke félig megtört. Úgyis az enyém lesz, de addig felőlem Tuara úgy pátyolgatja, ahogy akarja. Kíváncsi leszek mit fog szólni majd akkor, ha rámászik. – pillantott félre álmodozó, gonosz mosollyal, miközben a bilincsek csörrenve oldódtak le az angyalról, aki a következő pillanatban Arissal együtt eltűnt.

Ridra arcáról leolvadt a mosoly. Dühösen dobbantott a lábával, mint valami durcás kisgyerek.
- Már nagyon unom, hogy állandóan meg kell hajolnom Aris előtt. Rohadtul elegem van!! Lyraval mi a helyzet? – fordult a két férfi felé. Rothar üresen pillantott rá, de Kames hozzá lépett és megölelte. Fekete, füstszerű csápok nyúltak ki belőle és kúsztak fel Ridra lábán, keresztül-kasul behálózták a testét és dédelgették, kínozták, kéjes sóhajokat csalva ki belőle, elterelve a figyelmét dühöngéséről.

- Nem sok vizet zavar. Elvan magában, hogy úgy mondjam. – dünnyögte a fülébe a férfi.

- Akkor ideje mozgásba lendítenünk a dolgokat. Szükségem van rá. Rothar... hagyj magunkra minket, és küldj ki pár embert, akik kicsit feldobják az én kis kiválasztottam halálosan unalmas életét... -

*Pár nappal később*

Ridra elégedetten nyalta meg a száját, és nyújtózott egyet. A szatén ágynemű hidegen simult a bőre alá, kényeztetően ölelte, miközben a bujaság és elégedettség utolsó hullámai végleg elültek benne. Lustán söpörte le magáról a kéjdémont, és egy intéssel útjára engedte. Hiába, a vágy szolgáit senki, sajnos még Kames sem tudta felülmúlni. Nem mintha szerelmes lett volna belé, vagy hasonló. Egészséges szövetség volt köztük, hiszen a három testvér közül ő szolgálta leginkább Kames és Rothar érdekeit. Nélküle a világ valószínűleg az unalom szivárványpónis mocsarába süppedt volna, legalábbis az ő elképzelése szerint. A démon egy fekete füstben eltűnt, ő meg kényelmesen a hálószobából nyíló fürdőbe lépdelt, és letusolt. Épp a zuhany alól lépett ki, mikor kopogtak.

- Bújj be! – kiáltott ki, miközben a szobába lépett, és a vizes törölközőt az ágyra dobta.

- Ööö... felöltöznél? - Döbbenten pördült meg, és meredt bambán az ajtóban álló pöttöm lányra, aki zavartan kapta félre a pillantását. Felvont szemöldökkel nézett végig magán, míg dús ajkaira puha ragadozómosoly ült.

- Netán tetszik a látványom? -

- Kérlek... -

- Egészen pontosan mit is szeretnél tőlem? -
- Hogy kapj magadra valamit. Meztelen vagy. -
- Ez elég nyilvánvaló, mivel nem ruhában szoktam tusolni. -
- Akkor majd később visszajövök... - fordult el pironkodva a lány, mire Ridra arcáról eltűnt minden érzelem. Kiismerhetetlen pillantással méregette a kifelé siető apróságot, miközben a bejárat becsapódott.

- Csak vicceltem. Várj egy pillanatot Tuara. - Lehunyta a szemét. A lángnyelvek a semmiből bukkantak fel, és söpörtek végig rajta, felszárítva róla a vízcseppeket, megszárítva a haját, majd tűntek el a terem mennyezete felé. A testét egy apró, vörös sort, egy hosszú, a földet söprő, vörös csipkeruha takarta, amelyet csak a mellénél húzott össze pár gombbal, amúgy elől végig nyitott maradt. A tisztességtelenül csábító ruha együttest a bokáján csilingelő arany karikák és bokaláncok tették teljessé.

- Most már idenézhetsz. Felöltöztem. - Tuara zavartan mérte végig.
- Hát... -
- Felesleges dicsérni. Miért jöttél ide? Még soha életedben nem jártál itt, mindig csak Aris jött, hogy elrendezze a kettőnk közti vitákat. -
- Aris most nem ér rá... - tördelte a kezét Tuara még mindig az ajtó előtt állva.

- Mi történt? -

- Az egyik boszorkányod ámokfutásba kezdett... -

- Igazán? – vonta fel Ridra a szemöldökét, de más reakciót a kijelentésre nem adott. Puha, szinte már táncos léptekkel közeledett húga felé lassan, de kérlelhetetlenül, míg végül megállt előtte. A kezét nyújtva fogta meg az egyik aranyszőke hajtincset és tekerte az ujjára , majd figyelte, ahogy visszahull a helyére. Egymás szöges ellentétei voltak, és nem csak belsőleg. Míg ő legalább százhetvennégy centi volt, addig a húga alig ütötte meg a százhatvanat. Ő dús, vágyat ébresztő, buja idomokkal rendelkezett, kerek keblekkel, hosszú combokkal, csábító mozdulatokkal, addig húgára a gyermeki báj, az apró, feszes keblek, és törékeny testalkat volt a jellemző, és mozdulataiban nyoma sem volt a csábításnak, csak a szelídségnek és ártatlanságnak. Neki fekete, derékig érő haja volt, melyet általában hagyott szabadon a hátára hullani, míg húga szinte állandóan kontyba vagy fonott copfba tűzte aranyszőke fürtjeit. Ő kihívóan öltözködött, míg húgát általában hosszú, pasztellszín ruhák takarták – ahogy most is.

Finoman nyúlt az álla alá, és emelte fel a fejét, miközben hüvelyujjával megcirógatta piros, telt alsó ajkát.

- Csak ezért jöttél ide le? - Tuara képtelen volt megszólalni, így csak bólintott. A szíve hevesen dörömbölt a mellkasában, miközben tágra nyílt baba kék szemeit képtelen volt levenni Ridra hidegen kék lélektükreiről, penge vékonnyá gyűrött ajkáról. Ridra arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Szoborszerűvé merevültek vonásai, miközben elengedte Tuara állát, és lassan magához ölelte. A következő pillanatban már a szétdúlt ágyneműn feküdtek, a húga alatta, ő meg a csípőjén ült, a karjait a feje mellett tartotta fogságban, és közvetlen közelről nézett a riadt szempárba. Elemi, ösztönös belső kényszer vezette a mozdulatait, ahogy lehajolt, és orrát a fehér porcelán nyak hajlatához nyomta, hogy belélegezze a friss virágillatot, ami húgából áradt. Gyűlölte, irigyelte és szerette egyszerre. El akarta pusztítani az ártatlanságát, a szépségét, a kedvességét, a megbocsátását, ugyanakkor ki akarta sajátítani csak magának. Romlott érzések és vágyak uralták, pont ezért bántotta, ezért nem volt ő a kedves nővér, hanem az, aki elől menekülni kell.

- Valld be, hogy erre vágytál... - mormolta a puha hajtincsek között megbúvó apró fülbe.

- Én... nem... kérlek... engedj el... -

- Akkor miért volt olyan fontos, hogy személyesen keress fel, ha nem az, hogy vágysz rám? -

- Hiányzol, ez igaz... de... Ridra... ha nem mész, Aris meg fogja ölni a boszorkányodat. -

- Tessék? – kapta fel a fejét, miközben minden ízében megfeszült. Most valóban a teljes figyelmét szentelte húga mondandójának, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel a helyzet ellenére is.

- Elszabadított egy vihar elementált, és legalább egy tucat boszorkánytanonccal végzett, ha nem többel. És válogatás nélkül. Mindhármunknak vannak áldozatai. Aris igazságot akar. Vagy megbünteted a lányt, vagy ő fog ítéletet mondani felette. -

- És miért nem ő jött? - Ridra értetlenül meredt Tuarara, aki félrenézett. Nyugtalanság fogta el.

- Hol van? -

- Bezárták a Lélektemetőbe... Aris épp az Álomjáróval beszél, míg a te tanácstagod felügyeli a lányt... - Ridra egyszerre könnyebbült meg, hogy még életben van Lyra – mert biztos volt benne, hogy ő borult ki, hiszen tettek róla, – és ujjongott, hiszen mindenben a kezére játszottak: a dolgok úgy alakultak, ahogy azt ő eltervezte. Az arcán és tekintetében viszont csak aggodalmat lehetett látni, miközben lehajolt, és apró puszit nyomott Tuara ajkára.

- Köszönöm. Megyek és megnézem mit tehetek. - Legördült a lányról, rákacsintott, majd eltűnt. Tuara zavartan törölte meg a száját. Sosem tudta hova tenni nővére viselkedését, amely minden alkalommal egyre érthetetlenebbnek és zavarosabbnak tűnt számára. Ráadásul nem szívesen jött ide. Elhúzta a száját, ahogy körbepillantott. El nem tudta képzelni hogy képes valaki itt és így élni, de úgy tűnt Ridra nagyon is jól érzi magát. Keserű sóhajjal kelt fel, és igazította meg a ruháját. Ha „születésükkor" előre látta volna, hogy mennyi gonddal jár az, hogy főistenek lesznek, és hogy emiatt elveszti a kapcsolatot a nővéreivel, biztos, hogy megpróbálta volna megakadályozni a történteket. Valahogy. Akárhogy. Szomorúan simított végig az ágyon, végül ő is eltűnt.

*Lyra – Lélektemető*

Üresen bámultam magam elé. A torony alatti pincerendszerbe zártak, és láncra vertek mint valami kutyát. A padlóra, ameddig a lánc mozogni hagyott, számomra ismeretlen ábrákat rajzoltak, de a jelentésükre már akkor rájöttem mikor behoztak ide: megfosztott a mágiámtól. Ebben a lyukban csak egy egyszerű embernek számítottam. Egy olyan faj tagjának, akiket teljes szívemből gyűlöltem. Az első öt percem dühöngéssel telt, és azzal, hogy tehetetlenségemben a falat csapkodtam, aztán csak lerogytam a földre, és azóta lesek ki a fejemből. Még mindig érthetetlen volt számomra, hogy alig pár nap alatt hogy tudott már megint minden tönkremenni.

- Kukucs! Hallom rossz kislány voltál. - Rezignáltan pillantottam fel Ridrára, és nem fűztem semmit a megjegyzéséhez. A Tanácstag viszont, aki pár méterrel arrébb olvasott, felpattant székéből, és térdre rogyva motyogott: Hatalmas Istennő, áldom a neved. Apró, cinikus mosoly szaladt az arcomra. Én ugyanezért a mondatért kaptam a fegyelmezést tőle. Csak míg az idősebb nő szájából áhítattal gördültek a szavak, az enyémek akkor gúnytól csöpögtek.

- Hát szabad ilyet tenni? Minden ok nélkül leöldösni a társaidat? -
- Sejtheted, hogy nem ok nélkül tettem. -

- Akkor megtudhatnám mégis mi váltott ki belőled ennyire szélsőséges választ? -

- Valójában az egész miattad történt! – vágtam hozzá a szavakat, kissé nagyobb éllel, mint akartam.

- Miattam? Ott sem voltam. – tágultak nagyra a szemei, melyekben kíváncsiság ült. Fáradtan mértem végig. A ledér, kihívó ruhadarab jól állt neki, de talán nem a legjobb öltözéknek számított a látogatásához.

- Tudod ez a kérdezz-felelek kezd kicsit unalmas lenni. Miért jöttél? -

- Nem mondod el? – biggyesztette le a száját duzzogva.

- Nem. Már csak azért sem, mert úgyis megtudod, ha nagyon akarod. -

- Ez igaz! – vidult fel. – Bár jobban örültem volna, ha te mondod el. -

- Hagyjuk. -

- Olyan szívtelen vagy... pedig én csak egy kicsit beszélgetni szerettem volna. Na mindegy. Legalább a hiszti korszakodat kinőtted. - Nem válaszoltam, csak kérdőn felvontam a szemöldököm. Volt egy sejtésem, hogy mi hozta ide, de tőle akartam hallani. Nem mondhatnám, hogy sokkal nagyobb lett a türelmem az utóbbi években, de alapos leckét kaptam tőle, hogy vele szemben igenis tanuljak meg kivárni. Előbb-utóbb úgyis kinyögi végre mit akar. Csak túl kellett élni azt, hogy a csapongásai közepette eljusson odáig. Bár ha tippelnem kellett volna, a háttérben sokkal inkább a szórakozás, az idő-, és a másik idegeinek húzása volt a fő szempont. Ha valaki megkérdezné tőlem milyennek látom őt, a tapasztalataim alapján, és amit megismertem belőle, az első szó ami eszembe jutna róla a számító.