Szia Kook,

Már számtalan levélben említettem, hogy nem kell elnézést kérni, amiért nem írtál. Nálunk is nagyon sokat kell tanulni, az utolsó év miért ennyire nehéz? Édesapám és Édesanyám neheztelnek rám kicsit, amiért a húgom kezét előbb kérték meg, minthogy én bemutattam volna apámnak egy hölgyet. Hogyan álljak elé és mondjam el neki, hogy soha nem viszek haza senkit sem rajtad kívül? Azt hiszem akkor lenne nagy csetepaté, ha veled az oldalamon mennék oda, én lennék az egész család szégyene. 
De legalább holnap már megyek hozzád, aminek nagyon örülök, a napokban sokat gondoltam rád. Rájöttem, hogy hiányzol, s a szárnyait bontogató érzéseim milliószor gyorsabban repülnek feléd, mint eddig bármikor. Egyedül azt sajnálom, hogy már két hónapja egy akác erdőben sétálgatunk fel és alá, mivel nem maradt más nekünk. Nem szeretem ezt a világot, bárcsak máshol találkoztunk volna. Szerinted lesz valaha olyan hely, ahol nem tekintenek majd ránk úgy, mintha egy halálos betegséget hordoznánk? Ez az egy ok miatt képes lenék bármikor egy másik világot választani, bár mi az esélye annak, hogy találkozni is fogunk akkor? 

Igaz, ez most egy rövid levél, mert holnap akarok veled beszélni, akkor meg nem lenne értelme leírni. Sose búcsúzom.

Krizantémod.