Hú de régen volt... Lássuk, hogy emlékszem-e még... Ez a novellám lesz most a kísérleti alany! 

- Három éves korom óta ismerem Hayley-t. Együtt nőttünk fel – magyarázta Jay. – Az egész akkor kezdődött, mikor óvodás lettem. Elég félénk voltam...

- Jay, ez már a harmadik heted! Igazán barátkozhatnál valakivel! – mosolygott a fiúra az óvónéni, mikor lehajolt, hogy megnézze a fiú rajzát. Emily néni szőke, göndör hajával, kék szemével és örök mosolyával a napsütésre emlékeztette Jay-t. Szerette mikor ő volt velük, mert a másik, jóval idősebb, kicsit testes, apró szemüveget hordó Mary néni mindig szigorú volt, párszor kényszeríteni is próbálta Jay-t, hogy játsszon a többiekkel, de ő nem vágyott a ceruzákon kívül más társaságra. A fiú most is egy árnyékosabb kisasztalnál ült teljesen egyedül, míg a többiek a szőnyegen játszottak a szabad foglalkozás alatt. A délelőtti kötelező rajzidő már lejárt, de ez őt nem zavarta. Jobb szerette itt tölteni az idejét. Jobban is rajzolt kortársainál.

- Mi baj azzal, ha én a szabadon eltölthető időmet itt töltöm? – kérdezte értetlenül. A többi háromévessel ellentétben ő nem volt hangos és izgága. Szépen meg tudott ülni egyhelyben hosszú ideig is és mindig halk szavú volt. Már most hibátlanul beszélt. A rajzoláson kívül csak a mese felolvasás érdekelte.

- Nos... - kezdte Emily néni, de elnézve a fiú rajzát és értetlen tekintetét, rájött, hogy semmit nem tud felhozni érv gyanánt. – igazából semmi – mondta végül. Még talán akart volna valamit hozzá tenni, de éktelen sivalkodás támadt és oda kellett szaladnia. Jay elégedetten folytatta munkáját. Tigrist rajzolt, olyat, amilyen a délutáni alvás előtt felolvasott képeskönyvben volt.

Hirtelen a semmiből valami apró, kék tárgy gurult végig a linóleum padlón. Szikrázott ahogy megtörte az ablakon beáramló fényt. Egy kócos vörös hajkorona üldözte. Ahogy a valami begurult Jay széke alá, akinek ez fel sem tűnt a tárgy, a vörös kóctenger pedig, ahogy fel sem nézve rohant utána majdnem székestül feldöntötte a fiút. Jay keze megcsúszott a papíron az ütközéstől, kibillenve az egyensúlyából rémülten kapaszkodott az asztalba, a másik gyerek azonban szóra se méltatta. Diadalmasan emelte fel a kincsét. Egy kék üveggolyót.

- Nem tudsz vigyázni!? – méltatlankodott Jay és könnyek gyűltek a szemébe, ahogy meglátta, egy csúnya, narancssárga vonal éktelenkedik keresztbe a rajzán. A vörös tincsek közül egy megszeppent zöld szempár nézett rá ekkor. Egy kislány volt az, Jay nem emlékezett rá korábbról, bár valószínűleg egyik óvodás társára sem tudott volna visszaemlékezni egy idősebb, megtermett fiún kívül, aki első nap ráejtette a vajas kenyerét és még utána meg akarta verni, mert éhes volt.

- Bo...Bocsánat! – motyogta a lány és a rajzra pislogott. Szeme felragyogott. – Ezt te csináltad? – kérdezte.

- Igen... - felelte a fiú. – De most kezdhetem elölről! – kaparászta mutatóujja körmével elkeseredetten a narancssárga csíkot.

- Add nekem! – mondta a lány.

- Tessék? – kérdezte meglepetten Jay.

- Inkább add nekem! Szerintem nem baj rajta az a csík! Nekem így is tetszik! – mondta határozottan és kinyújtotta apró kezét a papír felé.

- Miért adnám neked? Te tetted tönkre! – húzta távolabb az asztalon a rajzot a lánytól. De az csak kuncogott.

- Neked adom az üveggolyómat! – emelte fel a kis kék tárgyat. – Tudod ez a legbecsesebb kincsem! Itt találtam az udvaron az első napomon! – árulta el suttogva.

A fiú rövid ideig mérlegelt, majd neki kedvezőnek ítélte meg a cserét így átnyújtva a rajzot megkapta az üveggolyót.

- Így ni! Most már mind kettőnknek van valamilye a másiktól, ami a barátságunk kezdetére emlékezteti! – mosolygott elégedetten a lány.

- Ba... Barát? – kérdezte elképedve Jay.

- Bizony! – bólintott nagyot, komolyat a lány és egész vörös hajzuhataga meglódult a mozdulattól.

- Onnantól kezdve, attól a perctől összetartoztunk! – biccentett elégedetten Jay az emlékre visszagondolva. – Együtt jártunk általánosba, majd gimnáziumba is. Semmi nem választhatott el minket. Mindig nálam volt az üveggolyója, az ő falán pedig ott volt a tigrisem. De gimiben már koránt sem volt ennyire egyszerű minden.

- El kéne mennünk korcsolyázni délután! Lassan vége a februárnak! Be fognak zárni a jégpályák! – zuhant le Jay mellé a padba Hayley. Vörös haja kócos volt, ami általános jelenségnek számított, főleg hétfő reggelente. Jay-nek ingerenciája lett volna még jobban összeborzolni a tincseket. A lány inge kitűrődött kicsit a szoknyájából, harisnyája pedig kibolyhosodott a sok hordástól. Egyenruhája fölött Jay egyik cipzáras melegítőfölsője volt, amit a fiú szekrényéből vehetett ki mikor beért a suliba. Ez amolyan megszokott dolog volt, a fiú már nem is szólt érte.

- Komolyan? Tudod, hogy milyen pocsék vagyok a korcsolyázásban... - Jay fel sem nézett a könyvéből.

- Ugyan már! – vette kezébe Hayley a fiú vázlatfüzetét és szórakozottan lapozgatni kezdte. Jay mindenki mástól azonnal elvette volna, de Hayley-nek nem lehetett nemet mondani. – Soha nem is fogsz megtanulni, ha nem jársz el velem!

- Ma is még akkora a pofád, mint tegnap? – csapott az asztalra valaki. Erre már Jay is felnézett, sőt lerakta könyvét, mikor meglátta unokatestvére vérfagyasztó tekintetét. Hayley a fölé tornyosuló Evelyn-re nézett, majd Jay-re, majd értetlenül megint vissza a lányra. Próbálta eldönteni, hogy a lány kifakadása mégis kinek szól.

- Bocsi, te hozzám beszélsz? – kérdezte a festett szőke lányt.

- Ne add itt az ártatlant! Nem fogok elolvadni a nagy boci szemeidtől! – fonta keresztbe a karját Evelyn.

- Kifejtenéd, mire gondolsz? – támasztotta arcát a tenyerére Hayley és várakozón nézett rá.

- Hah... Nevetséges! Egyszerűen nevetséges! – horkantott a lány.

- Tegnap odajöttél hozzánk a ruhaboltban és elkezdtél fenyegetőzni. Olyanokat mondtál, hogyha a közeledbe jövünk, akkor feltöltesz rólunk meztelen fotókat a netre! – Jay köpni nyelni nem tudott. Hayle utálta Evelyn-t, ami nem csoda, hiszen gimnázium eleje óta piszkálta a csatlósaival együtt, de túl okos volt, semmi bizonyítékot nem lehetett felhozni ellene, és bár tudta, hogy barátnője meglehetősen forró fejű és néha neveletlen vagy problémás, de soha nem ártana senkinek és még csak nem is mondana hasonlót. Értetlenül nézett tehát most rá, de Hayley zöld szeméből a saját értetlenségét látta visszatükröződni.

- Én nem voltam tegnap a plázában! – nyögte ki végül a lány visszafordulva a vádlók felé.

- Oh valóban? – nevetett fel Evelyn szárazon. – Akkor biztosan csak hallucináltuk! Tömeg hallucináció, mi? Mind a négyen! És azt is, ahogy megpofoztál, mikor azt mondtam, hogy feljelentelek, ha nem hagysz békén!

Hayley egyre rémültebbnek tűnt. Szeme ide-oda járt ahogy próbált visszaemlékezni és lába remegni kezdett.

- Elég legyen...! – morogta Jay. – Hayley soha nem ütne meg senkit, ez nevetséges! És egyébként is megmondta, hogy nem volt a plázában – közben kezével óvatosan a lány keze után nyúlt.

- Miért talán tudod, hogy hol volt tegnap? – kérdezte Evelyn fenyegetően közelebb hajolva ezúttal a fiúhoz. Jay, aki világ életében rajzolt és festett, jól ismerte a színeket, soha nem gondolta volna, hogy a csokoládé barna lehet egy hideg árnyalat. A lány szeme mégis fagyosnak tetszett így közelebbről. Nem tetszett neki a meggyőződés, ami Evelyn szeméből sütött. Ha hazudna, az nem így nézne ki. Jay sokszor látta hazudni. – Talán nem tudsz róla annyit, mint hiszed! Lehet, hogy csak nagyon jó színész! – megszólalt a csengő, mindenki a helyére indult, de azért egy mondatot még odavetett Hayley-nek. – Hazug picsa! – azzal sarkon fordult és elviharzott.

Jay megfogta barátja másik remegő kezét is. Hayley tekintete zavaros volt és tőle szokatlan módon szótlan, ahogy még mindig próbált vissza emlékezni az előző napra, könnyek gyűltek a szemébe Evelyn szavaitól és tehetetlen dühtől, amit érzett.

- Szeretnél korcsolyázni délután? – súgta oda hirtelen a fiú. Hayley lassan bólintott és apró mosoly kúszott a szájára, de tekintete üveges maradt és maga elé szegezte továbbra is, egy pontot bámulva a padlón.

***

- Meg fogok bukni... - nyöszörögte a lány a fiú mellkasának döntve a fejét, ahogy kijött az alap matek órájáról.

- Dehogy fogsz! – legyintett a fiú.

- Aha... - nyújtotta át a lány a papírt, amit addig szorongatott. Jay Fél kezével a lány haját simogatta, másikkal Halyey feje fölött a dolgozatot nézte, amin bizony valóban egyes osztályzat állt. – Ha kapok még egyet év végéig, akkor megbuktat... Ezt muszáj kijavítanom!

- Menni fog ez! – bíztatta Jay, de azért elég aggodalmasan olvasgatta a lány borzasztó egyenlet levezetéseit.

- Könnyen beszélsz, Mr. Színötösemeltmatek... Ha csak fele olyan tehetséges lennék, mint te...! – nézett fel rá durcásan a lány.

- A matek is tanulható, Hayley! Nem kell hozzá semmilyen érzék! – legyintett a fiú szórakozottan. – Délután elmagyarázhatom!

- Nem épp ezzel terveztem tölteni a péntek délutánom...

- Akkor ne segítsek?

- De!

- Na ugye! – nevetett fel. – Akkor nálam?

- Utálnak a szüleid... - húzta el a száját a lány.

- Ez nem is igaz! – tiltakozott a fiú.

- Nem-e? – vonta fel fél szemöldökét Hayley keresztbe font karral.

- Talán egy icipicit... - mutatta Jay ujjait közelítve egymáshoz.

- Akkor inkább nálam! Az én szüleimet csak szimplán nem érdekli! Mint ahogy én se... - a lány pillanatra elkomorult, a fiú már nyúlt felé, hogy megszorítsa a vállát, vagy valami hasonló, de a lány arca egy pillanat alatt megváltozott. – El fogok késni tesiről! Délután találkozunk! – azzal elrohant.

Így találta magát Jay délután a lány ágya szélén ülve miközben Hayley melegítőnadrágban hevert mellette elterülve és plafont bámulta. Meg se próbálta leplezni, hogy mennyire unja a matekot. Gondolatai újra és újra elkalandoztak. X-re és Y-ra gondolt.

- Héj! Figyelsz te egyáltalán? – bökte meg Jay a hasát a tollával, mire a lány összerándult és felsikkantott.

- Ez nem valid, ilyet nem csinálunk! – fordult a hasára a lány. Belepillantott a fiú térdén heverő füzetbe amelyben ott volt levezetve az egyenlet.

- Min gondolkoztál? – kérdezte a fiú.

- Azon, hogy kegyetlen vagy! – vont vállat a lány. Jay kételkedve nézett rá. – Komolyan mondom! – nevetett fel Hayley. – Mármint... Itt van X és Y – bökött a füzetre. – Ők mindig is együtt voltak, az egyenlet kezdete óta! Együtt változtak, együtt nőttek fel! – húzta ujjait egyre lejjebb a sorokon, ahogy a fiú rendezte az egyenletet. – De X eltűnik az egyenletből, csak Y marad. Kapott egy pontos értéket, hogy ő mennyit ér, pedig mikor X jelképezte az értékét, akkor mennyivel jobb lehetett neki. Nem gondolod, hogy... hogy magányos? – Jay döbbenten hallgatta a lányt. Nagyon szeretett rajzolni, de igazából soha nem volt igazán nagy fantáziája, mindig a valóságot tükrözte a rajzain is. A lány történetét ugyan nem igazán tudta átérezni, de valamiért mégis elszomorította kicsit. Neki mindig csak az számított, hogy mennyi az egyenlet eredménye. Tényeket akart, az igazságot az ismeretlenekről.

- Néha súlyos árat kell fizetni a tudásért! – igyekezett olyan hangon mondani, mintha viccelődne a lánnyal, de a történet X-ről és Y-ról később sem hagyta nyugodni, bár fogalma sem volt, hogy miért.

***

- Miért jöttél el velem rajz órára? – kérdezte értetlenül Jay miután kiléptek a tetőtéri teremből.

- Mi ebben olyan különös? – kérdezte Hayley és vörös ruháját húzogatta.

- Ugyan már, Hayley! Utálsz egyhelyben ülni, ugyan azt a dolgot nézve és soha nem érdekelt a rajzolás! És most hirtelen itt vagy az órám kezdete előtt két perccel, egy festék készlettel, EBBEN a ruhában – mutatott a vörös egyberuhára a fiú, mire a lány arca, egy, a ruhához nagyon hasonló árnyalatot vett fel. – és azt mondod, hogy jössz köcsögöt festeni két szál hervadt napraforgóval!

- Talán csak szívesen töltenék veled időt iskolán kívül is! Olyan dolgokat csinálva, amit te szeretsz! – vont vállat a lány.

- Mi ez a hirtelen kedvesség? – kérdezte Jay gyanakodva. – Nem fogsz meggyőzni a bungee jumpingról, soha amíg élek! – tette hozzá, kezeit pedig védekezően maga elé emelte, mire Hayle-ből kitört a nevetés.

- Jaj, nem erről van szó! – kuncogott.

- Biztos? – engedte lejjebb a kezeit gyanakodva a fiú.

- Igen! – mosolygott rá a lány. – Csupán... mindig azt csináljuk, amit én találok ki! Szóval gondoltam, hogy megleplek!

- És mire fel a ruha? – kérdezte Jay. – Nem azért mondom, nagyon csinos vagy! – mentegetőzött gyorsan. – Csupán nem láttalak még soha ilyesmiben – valójában az esetek nagy százalékában az iskolai egyenruhában vagy valami nagyon bő nadrágban és pólóban látta Hayley-t. Még nyáron se hordott szoknyát magától.

- Tetszik? – kérdezte csillogó szemmel a lány. – Talán... - hajolt közelebb lesütött szempillákkal. – többet kéne ilyet hordanom. – bökött mutatóujjával a fiú mellkasára, és tekintetét az ajkára függesztette, aki ettől teljesen elvörösödött. Hayley megint hangosan kacagni kezdett.

- Ez aljas volt... - morogta Jay és idegesen megigazította inge gallérját.

- Bocsánat! – sóhajtott a lány. – Tudod milyen nap van? – kérdezte kezeit összefűzve háta mögött.

- Szeptember 13, csütörtök – mondta a fiú.

- Pontosan! – biccentett elégedett a lány és tekintete ellágyult. – És éppen 13 éve ismertelek meg! Azt mondják, a 13 szerencsétlen szám, de tudod... Ez azért elég szerencsésnek hangzik! – csak most nézett a fiúra, aki viszont le se tudta venni róla a szemét.

- Nem gondoltam, hogy te ennyire számon tartod ezeket a dolgokat – nyögte ki, mert semmi más nem jutott hirtelen az eszébe. Agyát ismeretlen köd töltötte meg.

- Szentimentálisabb vagyok, mint hitted, nem igaz? – biccentette félre a fejét a lány. Valóban nem tartotta számon, még a születésnapokat sem.

- De eddig soha nem... ünnepeltük ezt meg, vagy hogy nevezzem ezt! Akkor most miért...? – Hayle megfogta a fiú kezét.

- Te soha nem kezdeményeznél, szóval figyelj és tanulj! – azzal közelebb húzva magához megcsókolta.

***

- Oh man! El se hiszem! – túrt vörös tincseibe a lány kilépve az iskola kapun. – Ez csak valami rossz vicc, ugye? – kérdezte az osztálycsoportot figyelve.

- Nem hiszem... - morogta Jay saját telefonja kijelzőjét figyelve. Szinte automatikusan nyúlt már Hayley keze után, pedig még csak egy hete jártak hivatalosan.

- Ha Evelyn bulit tart és arra mindenki hivatalos... Az rám attól még nem vonatkozik, igaz? – kérdezte Hayley.

- Szerintem de... - motyogta a fiú.

- Te elmész? – kérdezte a lány és aggodalmasan pislogott föl Jay-re.

- Rettenetes, amit művel veled és az utolsó dolog, amit akarok az ott lenni a születésnapján de... Az unokatestvérem... Anyám el fog zavarni, minden áron... - közelebb húzta magához a lányt és átölelte a derekát. – Te eljössz?

- Nem hiszem... - mondta a lány. – Egyre több fura dolgot terjeszt rólam... A legutóbbi az, hogy táncon, az öltözőben... Nem is emlékszem már, mit állított, hogy mondtam, és, hogy megtéptem a haját... A teljes tánc csapat ellenem fordult, ki akarnak rakni, de nincs ember a helyemre. Ki fogok lépni valószínűleg!

- De a hip hop a mindened! – ölelte szorosabban az derekát a fiú ösztönösen.

- Ajánlottak nekem egy helyet pár hónapja, egy versenyen egy akrobatikus rock and roll csapatban. Akkor nem akartam elfogadni, de... Most jól jönne egy váltás, messze Evelyntől!

- De ne hagyd kérlek, hogy ő befolyásolja az életed, jó? – kérdte aggodalmasan Jay.

- Bár ilyen egyszerű lenne... - mosolygott szomorúan Hayley. Nem vallotta volna be, de félt. Rettentően félt azoktól a dolgoktól, amiket Evelyn mondott. – Itt felszállok! – bontakozott ki az ölelésből és gyors csókot nyomott Jay szájára, majd már fent is volt a buszon. Megint felvette a szokásos pajkos mosolyát és ahogy a jármű megindult lelkesen integetett. Jay viszonozta a gesztust egész addig, amíg még látták egymást, másik kezével pedig a zsebében lapuló kék üveggolyót szorította.

***

- Mégis mi a jó élet ütött beléd! – Evelyn szinte sikított.

- Tessék? – kérdezte Hayley akinek levegőt vennie nem volt ideje, mert így is majdnem elkésett edzésről és csak akkor esett be az öltözőbe.

- Mit csináltál? – emelt fel egy szakadt fellépő ruhát a lány. Tombolt, szeme szikrákat szórt.

- Én? – kérdezte értetlenül Hayley.

- Tegnap te zártad az öltözőt, miután mindenki elment, mert még nyújtani akartál! Mikor elmentünk ez még nem így nézett ki, ma én érkeztem először! Csak te voltál itt egyedül, felügyelet nélkül! – fenyegetően magasodott a lány felé és mutató ujja hosszú, gél lakkos körmével a lány mellkasát böködte, aki megszeppenten nézett rá.

- Nézd Evelyn, én nem értem, hogy mi bajod van velem! – hangja kicsit megremegett, de azt nem engedte meg magának, hogy sírjon.

- Adhatod itt az ártatlant! De ne gondold, hogy... - a mondatot nem tudta befejezni, mert benyitott az edző.

- Kezdünk! – mondta, majd Hayley-re nézett. – Tempó! Átöltözni!

Evelyn, mint egy sértett pulyka, vöröslő fejjel elvonult. Az edző is ki akart menni, hogy kezdhessék a bemelegítést, de Hayley utána somforgott, és csendesen megszólalt.

- Öhm, Miranda! – motyogta lesütött szemmel.

- Igen? Csak nem fáj neked is valamid? – kérdezte szemforgatva. Az utóbbi időben ugyanis sokan jöttek hozzá azzal, hogy valamilyük fáj, megrándult, meghúzódott és nem tudtak teljes értékű tagént közreműködni az edzésesen. A nőnek láthatóan elege volt a csapatból.

- Kilépek! – mondta ki határozottan és megmásíthatatlanul a lány. Miranda szeme tágra nyílt.

- De hát te vagy a legjobb táncosunk, nincs is pót tagunk, de miért...? – kezdte, majd mély levegőt vett. Arca visszarendeződött a szokásos flegma kifejezésbe. – Én nem fogok könyörögni neked. De ha kilépsz, akkor többet nem tudunk visszavenni, mert új tag fog kerülni a csapatba, a pozíciódat pedig át veszi valaki más! – ez utóbbira Hayley összerándult, mintha fájna neki valami, mert tudta, hogy Evelyn fogja megkapni a vezető szerepét, mégpedig csak úgy az ölébe fog hullani, pedig Hayley megküzdött érte, de arra gondolt, amit a másik, jelen állás szerint új edzőjével egyeztetett.

- Köszönöm, de én ebből a csapatból nem kérek többet! – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy a terembe éppen bevonuló lányok is hallják. – Köszönök mindent, Miranda! Viszont látásra, további sok sikert! – azzal sarkon fordult és elindult.

***

- Elmehetnénk valahova a délután! – mondta Jay. Mióta Hayley azt mondta, hogy mindig csak ő találja ki a programokat a fiú is igyekezett aktivizálni magát és bár nem volt a legkreatívabb, de Hayley értékelte a próbálkozásait.

Most azonban a lány megrázta a fejét, majd tőle szokatlan módon a füzete fölé görnyedt és írni kezdett bele. Jay a leírtak szerkezetéből rájött, hogy nem jegyzetet készít valójában, hanem a gondolatait gyűjti össze. Jól ismerte a lányt, nem kellett beleolvasnia, hogy ezt tudja. Ha túl sok minden kavargott a fejében, akkor leírta minden gondolatát.

- Hogyhogy nem? Nincs kedved? – mikor Hayley nem válaszolt, bár tudta, hogy ilyenkor nem kéne zavarnia, mégis, aggódott, tehát feltette a kérdést. – Vagy talán túl nyomulós lettem mióta együtt vagyunk? – kérdezte félve.

- Nem – felelte szárazon Hayley. Bár Jay furcsának találta, nem igazán firtatta. Betudta annak, hogy Hayley most nem tud ezzel foglalkozni. A lány egy hirtelen mozdulattal kitépte a füzet lapot, majd összehajtogatva egyenruhája ingének zsebébe tette.

- Minden oké? – kérdezte Jay. Hayley ránézett és elmosolyodott. De ez nem a szokásos pajkos mosolya volt, hanem valami hűvösebb, udvariasabb és zöld szeme is távolságtartóan csillogott.

- Csak kicsit ideges vagyok, mert délután orvoshoz megyek! – mondta végül.

- Milyen orvos? – kérdezte Jay.

- Hát, talán nem is orvos, hanem pszichológus. Anya iratott be, mert szerinte „furcsa vagyok" – vont vállat. Jay ezt különösnek találta. Ismerte Hayley anyját. Soha nem tűnt volna fel neki semmi a lányával kapcsolatban. Ekkor azonban megszólalt a csengő a lány pedig felpattant és a szekrényéről magyarázva elsietett.

Csak becsöngőkor tért vissza és levetve magát Jay mellé idegesen rázni kezdte a lábát. A fiú óvatosan lefogta. Érezte, hogy valami megváltozott a lány aurájában a szünet alatt. Ez zavarta, pedig most tűnt minden a megszokottnak.

- Ne haragudj – mentegetőzött a lány, lenézve a térdén pihenő kézre és ujjaival kezdett babrálni. – Csak kicsit ideges vagyok, tudod délután megyek pszichológushoz!

- Igen, mondtad az előző órán! – biccentett Jay. Nem értette, hogy a lány miért ismételte meg, mintha új információ lenne. Bár most nem említette az anyját.

- Nem is... - mondta a lány. – Előző órán én... Nem is emlékszem rá... - túrt idegesen a hajába. – Különös... - motyogta és elkezdte ujjai között forgatni a tollat.

- Gondolatokat írtál a füzetedbe! – emlékeztette a fiú.

- Igen? – lapozta fel a füzetét a lány. De simán túlpörgette a kitépett lap maradványát. Jay észrevette, hogy eltűnt a papír a zsebéből. Különösnek találta, de úgy döntött, inkább figyelmen kívül hagyja.

- Mindegy! – mondta, de bal kezével, amelyikkel nem jegyzetelt keresztbe nyúlt maga előtt és megfogta a lány bal kezét az asztal alatt. Éreznie kellett, hogy a lány ott van és valóságos, mert újabban nem mindig volt ebben biztos.

***

- Argh! – sikította idegesen Evelyn. – Meddig süllyedsz még le? Fenyegető levél? Még alá is írod... Nem elég, hogy közveszélyes, de még hülye is vagy!? – Jay érezte, ahogy Hayley automatikusan megszorítja a kezét. A fiúnak az volt az érzése, hogy Evelyn szándékosan bajba akarja keverni barátnőjét, de akkor miért nem szólt még egy felnőttnek sem? Mert nem tette meg, se eddig, se most, hanem csak erőszakosan Hayley kezébe nyomta a papírt. Ahogy elolvasta, döbbenetében először elengedte a lány kezét. Azonban arra gondolt, hogy az utóbbi lehet véletlen összeesés is... Vagy valaki direkt pont azt akarja elhitetni, hogy nem véletlen.

Mielőtt bármit is tehetett volna Evelyn hirtelen elővett egy vizes palackot és tartalmát Hayley arcába loccsantotta, majd elviharzott. Jay meredten bámulva állt ott. Túl sok információ volt ez az agyának. Csak akkor kapott észbe, mikor Hayley sírva a földre rogyott. A fiú akkor azonnal ott termett mellette a földön és szorosan átölelte. Fejét gyengéd, oltalmazó mozdulattal a saját vállához szorította, hogy a lány had sírhasson és egyenletes ritmusban simogatta a hátát, hogy megnyugtassa. Közben arra gondolt, hogy az egész képtelenség. Hayley soha nem ártana senkinek. Valaki, aki bánt másokat, nem ülne itt így zokogva. Nem akart kételkedni a lányban, egy pillanatig sem, hiszen soha nem adott rá okot. Tekintetét azonban képtelen volt elszakítani a lány mellett heverő elázott üzenetről, aminek egy részén elfolyt a tinta.

***

- Akkor te tutira elmész? – kérdezte a telefonban Hayley. Az ágyán feküdt könyökére támaszkodva. Lábait a levegőben lóbálta, miközben halkan szólt a zene az ezer éves CD lejátszójából, amit Jay szerelt meg neki.

- Muszáj lesz! – morogta Jay. Telefonja az asztalán hevert kihangosítva miközben nyakkendőt kötött a tükör előtt. Valójában csak próbálkozott vele. Mindig Hayley kötötte meg neki, mert ő képtelen volt megjegyezni a mozdulatsort. Egy idő után pedig nem is próbálkozott, hisz Hayley mindig ott volt, ez volt a megszokott. – Legfeljebb ha nagyon rossz, akkor csak oda adom az ajándékot és lelépek! – suttogta a készülékbe, mire Hayley felkuncogott a vonal másik végén. – Te nem jössz akkor, igaz? – kérdezte a fiú.

- Semmiképpen! – gördült a hátára Hayley és hunyorogva nézett a lámpa fényébe. – Inkább alszom egyet!

- Lehet, hogy ha le tudok lépni feltűnés mentesen, akkor átlógok hozzád! – mondta a fiú.

- Oké, az szuper lenne! – mondta a lány lelkesen.

- Most viszont mennem kell! – búcsúzkodott a fiú. – Szeretlek!

- Én is szeretlek! – mondta a lány és tekintete a nyitott szekrénybe akasztott vörös ruhán pihent.

***

- Szia Jay, tegnap nem jöttél! – köszönt a lány, mikor kinyitotta neki az ajtót. A fiú azonban azzal a lendülettel majdnem rá is csapta. – Mi a baj? – kérdezte értetlenül a lány és belépett az előszobába.

- Még kérded? Egyáltalán, hogy van képed ideállítani, mintha mi sem történt volna? – kérdezte felháborodottan a fiú.

- Miről beszélsz, Jay? Nem értem... - suttogta szomorúan a lány.

- Ne add itt az ártatlant! – forgatta a szemét Jay. Hayley most először látta a hasonlóságot Jay és Evelyn között. Ugyan az a hangsúly és ugyan az a rideg barna szempár. Jay soha nem volt vele rideg.

- De tényleg nem tudom, hogy miről beszélsz! Mond már el, hogy mi történt! – fakadt ki a lány.

- Hogy mi történt? Mi történt? – kiabált a fiú. Hayley egész testében remegett. Még soha nem látta ilyennek Jay-t. A fiú soha nem kiabált. Pláne nem vele. – Azt mondod, hogy nem jössz el a buliba, majd beállítasz és mikor azt hiszed, hogy nem látlak megcsókolod Evelyn pasiját!? A vörös ruhában, amit akkor viseltél, mikor mi... Ennyire utálod Evelyn-t, hogy képes vagy semmibe venni engem? Ennyire nem számítok neked? Ugyan abban a ruhában voltál... Csak játszottál velem is? Evelyn unokatestvére vagyok! Biztos jó poén összejönni velem emiatt nem?

- Jay a legjobb barátom vagy és szerelmes vagyok beléd! Ott se voltam a bulin! Én... Én aludtam! Egész éjjel! Meg akartam várni, amíg átjössz, de a telefonhívás után elaludtam! És nem jöttél, úgyhogy fel sem ébredtem! – Hayley arcán megállíthatatlanul csorogtak le a könnyek.

- Ne nézz teljesen hülyének, jó? – elrántotta karját, mikor Hayley felé nyúlt. – Evelyn-nek igaza volt, egy hazug picsa vagy! Itt a rohadt üveggolyód! – adta át a kis kék tárgyat, nem mondta ki, de mind a ketten tudták, hogy ez nem sima harag és a fiú szándéka több, mint szakítás. Ez azt jelentette, hogy semmissé teszi az elmúlt 13 évet. Hayley megremegett, még hangosabban tört ki belőle a sírás, de megváltozott a tekintete, mintha nem ismerné fel Jay-t.

Sarkon fordult és feltépve az ajtót kirohant. Karjával eltakarta arcát. Jay nem követte, de mikor meghallotta kint a csattanást és a fojtott kiáltást feltépte az ajtót. Mikor megértette, mi történt oda akart rohanni, de lába földbe gyökerezett, karja teste mellé hullott. A látványtól mozdulni se bírt csak állt és döbbenten nézte.

A kék üveggolyó a reflektor fényében szikrázva végig gurult a színpadon. Az idősebb Jay-t játszó színész, aki a színpad jobb sarkában ült rosszul megkötött nyakkendőben, lábát lelógatva az emelvényről elkapta az apró tárgyat.

- Az élet nagyon hasonlít erre az üveggolyóra, tudják? – kérdezte elmerengve és a magasba emelte kék golyót, hogy a hátrébb ülők is láthassák. Hangja érzelemmentes volt, de szeme szomorú volt, szinte könnyeket véltek benne felfedezni azok a nézők, akik elég elöl ültek. – Apró, nincs belőle két teljesen egyforma és könnyen kiesik az ember kezéből. Nagyon egyszerű elveszíteni, ha nem vigyáz az ember. Csak egyszer válik figyelmetlenné és zsupsz... Kiszalad az útra, jön egy autó és kész...- azzal egy gyors mozdulattal feldobta, majd pontosan elkapva markába zárta és felállva a tizenhét éves Jay-t játszó színészhez ment, aki továbbra is a díszleten vágott ajtóban állt megmerevedve, akár egy szobor.

A férfi együttérzően megszorította a fiú vállát, de az erre nem reagált semmit. A férfi ekkor elővett egy levelet és a fiúnak adta, aki erre megmozdult, megfordulva feltépte és olvasni kezdte. Szeme egyre jobban elnyílt a csodálkozástól, majd sírva fakadt. Inge ujjával törölgette szemét.

- Tudják – kezdte magyarázni az idősebb Jay. – pár nappal Hayley balesete után jött meg a pszichiátriai kutatás eredménye.

- Disszociatív személyiségzavara volt! – szólalt meg halkan a fiatalabb. – És én nem hittem neki! – kiáltotta, majd megint kezébe temette az arcát. A férfi átölelte, majd mikor a fiú felnézett elővette az üveggolyót és a fiú kezébe tette.

Ekkor felszaladt a színpadra az óvodás Jay-t játszó kigyerek is. A tizenhét éves Jay a felnőttre nézett, aki biccentett, mire a fiú lehajolt és a gyerek kezébe adta a golyót, aki hálásan mosolygott rá.

- Már mindenhol kerestem! – kiáltotta boldogan. – Tudod, ez a legbecsesebb kincsem! – suttogta, mintha titkot mondana el! - Hayley-től kaptam, mikor barátok lettünk!