Köszönjük adrika03- nak a csodás részt 💜

Amikor rólad álmodik
A fények szikrázó táncot jártak minden egyes őszi levélen.
-Nézd! - mutatott egy édes kiskutyára, aki a levelek közt játszott.
Mosolyogva figyeltem az apró teremtést, majd hangos kacagásban törtem ki, mikor az eb megbotlott egy faágban és előre bukfencezett. Ő velem tartott, ám a belülről fakadó melegségét egy erősebb, hidegebb szél piszkálta, mitől szorosabbra húzta magán a kabátját. Természetesen észrevettem a mozdulatot és felálltam.
-Sétáljunk egyet. - nyújtottam felé a kezem.
Ujjainkat egymásba kulcsolva lépdeltünk és mintha a légmozgás is alábbhagyott volna.
Teljesen elmerültem a táj és a párom nézésében, ahogy a levelek egyszerre libbentek a hajával, a napfény a fél arcát beragyogta, míg a másikat különös, csábító árnyékba vonta, viszont mindkét félen ugyanolyan bájosan csillogott a szeme és ahogy a kezemet gyengéden szorította... az enyém meg izzadt. Aigo! Pánikolni viszont nem volt időm, mert meghallottam az ő csodás hangját.
-Gyere! - azzal a lendülettel behúzott engem a legközelebbi pékségbe.
Kicsit furcsa volt a bolt, mármint az elrendezése, de erre se szánt nekem felfogási időt. Vett egy fél kiló kenyeret, amit ráadásul nem engedett, hogy kifizessem. Amint kiléptünk az épületből, a nap már elég alacsonyan járt.
Észre vettem egy szökőkutat, ami eddig nem állt ott. Pár ember sétálgatott, beszélgetett és mi elindultunk feléjük. Jobban mondva, a tengernyi galamb felé, akik az utolsó pár napfényből próbáltak energiát nyerni. Hát ezért volt szükség a kenyérre. Leültünk egy padra, majd apró galacsinokat kezdtünk nekik dobálni.
-Így kell ezt csinálni! - próbáltam elpöccinteni egy darabot, de véletlenül a párom homlokán koppant.
Kezemet a szám elé téve igyekeztem rejtegetni a vigyorom. Szemében egy apró dühöt véltem felfedezni, de ez hamar tovaszállt, mihelyst visszakaptam a nekem járó, szálló ételt. A madarak boldogan csipegették fel a a félre hullott darabokat, miközben mi elhajigáltuk az összes kenyeret. Lassan ránk szállt a sötétség, azonban az utolsó napsugár lemente után is úgy éreztem, ragyog rám, akárcsak a szerencse, hogy ilyen csodás párom van.
Arcát viszont egyre nehezebben tudtam kivenni és hangja is fátyolosnak hatott. Majd hirtelen minden eltűnt, én meg lassan kinyitottam a szemem, ahol egy ismerős, figyelő szempárra leltem.
-Jó reggelt! - csiripelte.
-Jó reggelt! - nyöszörögtem - Mióta vagy fent? - kérdeztem, miközben a szememet dörzsölgettem.
-Nem olyan régóta.
-Akkor nincs reggeli. - vágtam szomorú fejet, persze átlátott a szitán, de ennek ellenére belement egy őszintébb játékba.
-Csináltam volna, csak olyan édesen aludtál. Mit tervezel mára? Vagy egész nap az ágyban akarsz poshadni?
-Mennyi az idő?
-Akkor ráérünk.
Közelebb csúsztam hozzá, átöleltem és azon járt az eszem, hogy melyik parkba menjünk délután.