Ültök a vonaton, és a semmibe bámulok. Az Ő arca rémlik fel előttem újból, mint villámlás a ködből. Próbálok menekülni az emlékek elől, mint ahogy magától tőle is éppen teszem. Milyen buta voltam. Minden szavadat elhittem, és most nézzenek rám. Összetörtem, remegve és legyengülten ülök itt. Mintha még az a tini lány lennék, aki akkor voltam. Fáj ez az egész, kegyetlenül. Ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, egyetemben az ablakon az esővel, tudatosul bennem a vége. Ennyi volt. Többet nem láthatom a mosolyod. Soha többé nem érinthetlek. Ugyanakkor eszembe jut az összes kis hazugságod. Mint kés a sebben, úgy marad ez az egész bennem. Ha akkor nem lettem volna ilyen naiv, talán most nem lennék itt.
Azt ígérted szeretni fogsz, basszameg. Érzem az indulatokat felgyülemleni, és kell vennem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam.
Az üres kabinba lép egy idős nő.
- Ideülhetek, kedvesem? - kérdi.
- Csak nyugodtan. - válaszolom elcsukló hangon.
A hölgy elfoglal egy helyet, és nem is foglalkozom vele tovább. Annak ellenére, hogy nyár van a hideg a csontomig hatol.
Minden egyes szélfújást megérzek az üvegen keresztül is. A következő megállón leszáll a nő, és csak távozása után veszem észre az itt
felejtett könyvet. Egy kis Shakespeare szonettek gyűjtemény. Tudom, hogy már semmi értelme utana kiáltani. Kezembe veszem a rongyos könyvet. Talán ő volt az én őrangyalom. Belemerülök a könyvbe, úgy ahogy jó ideje már semmi nem foglalt le. Milyen különös, hogy olyantól érkezik a segítség, akitől nem számítottuk volna.

Halika! Ez az első ilyen írásom. Igen, látszik, hogy kezdő vagyok, de ha tetszett és szeretnéd hogy folytassam jelezd :))