Még két nappal később is hatalmas sztorinak számított, hogy segítettem a srácon a mosdóban. Amint kirugdostam magam a letargiából, és realizáltam, hogy milyen jól kezeltem a helyzetet, csak úgy dagadt a mellkasom a büszkeségtől.

Bár az azóta is foglalkoztatott, hogy mi történt a sráccal mikor összeesett, mivel a közeli ismerőseim közül nem nagyon ismerte senki, valószínűleg majd ha visszajön elkapom egy óra előtt, hogy mi volt, lehet még a nevét is megtudakolom.

Csak tudnék figyelni az órán is úgy, ahogyan elkalandoznak a gondolataim. Ma végre kisütött a nap, én pedig már mióta bejöttem mennék haza íjászkodni. Szerencsére ez az utolsó órám, így már indulhatok is mire vége, amit már a lábamon dobolva vártam, mint egy megfeszített rugó. Komolyan, ilyenkor olyan, mintha minden perc végtelen lenne. Mindig ilyen kényelmetlen volt ez a pad, vagy csak most vagyok túlérzékeny?

Alig bírtam már magammal, minden apróság elterelte a figyelmem mire végre véget ért az óra és kisétál a tanár.

Mindenki szedelőzködött, én pedig villám gyorsasággal kaptam össze magam és suhantam az ajtó felé, hogy végre szabaduljak.

Ahogy kiléptem azonban egy lányt láttam a folyosó túloldalán, amint felém baktatott, és felvette velem a szemkontaktust, tehát valamit szeretne tőlem.

Egészen kistermetű, kerekded, nőies de sportos formákkal, ízléses, de divatos ruhákkal és kiszőkített, barnából átmenetes göndör hajjal, ami csak úgy lobogott, ahogy kapkodta felém a lábait.

Nem hiszem, hogy életem során láttam volna bármikor, így gőzöm sem volt, mit akarhat.

- Szia! - integetett néhány méterre tőlem, majd lassan beérte ő is a hangját.

- Helló - bólintottam.

- Te vagy Rhett Hart, igaz? - kérdezte mosolyogva.

- Igen, miért? - húztam fel a szemöldököm kicsit értetlenül.

- Én Lina Wilson vagyok, gyógyszerészetre járok, szóval gondolom nem ismersz, de nem is emiatt jöttem, hanem igaz te voltál az aki hétfőn segített Blake-nek? Mármint tudod, a srác aki összeesett - hadarta előre-hátra billegve magassarkújában, de annak ellenére, hogy én is mindössze százhatvannyolc centi vagyok, kisebb nálam.

Ha az a célja hogy így szedjen fel, amennyire vágyok most egy kapcsolatra és amennyire nem vonzódok szexuálisan a nőkhöz, úgy képen vágnám hogy még Kínában is éreznék méretes kebleinek a rengését.

Más bajának apropóját ne használja senki ilyenre, ha akar tőlem valamit, keressen rá egy indokot maga, és akkor tárgyalhatunk normálisan.

- Igen - válaszoltam kicsit fintorogva.

- Á, szuper! Csak azért kerestelek meg, hogy ha van hozzá kedved akkor esetleg velem jöhetsz meglátogatni, szerintem örülne neki, még nem volt bent nála senki. De csak ha szeretnél, gondoltam lehet érdekel hogy van, vagy hasonló. De ha van terved délutánra, akkor mindegy, csak egy ötlet volt.

- Oh, hát, igazából nincs semmi tervem, meg gondolkodtam is rajta, hogy hogy van, szóval szívesen elkísérlek. De biztos nem bánja, ha megyek?

- Dehogy, mikor kérdeztem tőle, azt mondta nem bánja. Meg amúgyis csak én mentem volna be hozzá, így meg azért csak jobb.

- Akkor persze, menjünk - bólintottam, és az egyetem régi épületének a kijárata felé vettük az irányt. - Hogyhogy nem látogatja senki? - kérdeztem mikor a villamos felé tartottunk.

- Hát, az apja szerintem tesz rá hogy hogy van, inkább örül, hogy nincs otthon, testvérei nincsenek, barátok közül pedig csak én vagyok, akivel igazán jóban van, mivel elég visszahúzódó. De amúgy nagyon kedves, én nagyon bírom.

- Értem - bólintottam. Első ránézésre nem tűnt ellenszenvesnek, bár sok mindenkivel van így a dolog. Azt mondjuk aranyosnak találom, ha valaki félénk, mivel én sokszor elég szószátyár tudok lenni, de aztán mindig elszégyellem magam. - Azt gondoltam, hogy nem túl szociális alkat, mert már lassan egy éve járunk egy szakra és még látásból is alig ismertem meg, még a teljes nevét sem tudom.

- Na igen, nincs benne sok hajlam a beilleszkedésre, pedig próbálom noszogatni dehát nem lehetek ott mindig, akkorsem ha szeretnék - tárta szét a karjait megadóan.

Az út a kórházig kissé kínos csendben telt, igazából csak érdektelen dolgokról tudtunk beszélgetni. Az ellenkezőjét hinné az ember, de egy ismeretlen szaktárs kórházi látogatása a barátjával nem valami jó társalgás indító.

- Amúgy mi történt vele? - kérdeztem, mikor már a kórház hófehér, néhol kicsit koszos falai, és a fertőtlenítő szagban jártunk, Lina pedig a telefonjából fel-le pillogva nézte a másodikon, hogy hova kellene mennünk.

A szavamra felém kapta a fejét, és erősen elgondolkodott.

- Van egy kis problémája az evéssel - mondta végül felfelé nézve, láthatóan mélyen a gondolataiban, mintha nem igazán tudná, hogyan fejezze ki magát.

- Cukorbeteg, vagy ilyesmi? - vontam fel a szemöldököm. - Nincs benne semmi gáz, a nővérem például Wilson-kóros.

- Nem, ez inkább... lelki eredetű.

- Anorexia, bulímia, vagy ilyesmi? - pislogtam elkerekedett szemmel. - Dehát tiszta izom.

Sokat olvastam lelki betegségek után, de olyan, hogy valakinek evészavara legyen és így nézzen ki... olyan nem létezik. Nem bírná a szervezete ha éhezne és mellette úgy edzene, hogy ilyen formái legyenek.

- Evészavar, de egy kicsit bonyolult a problémája. A BNO-10 szerint maradjunk annyiban hogy sok az "XD" a kórtörténetében.

Az utolsó mondat szinte kínai volt nekem, de ha azt vesszük, hogy a lány gyógyszerész hallgató, valószínűleg érdeklődik az orvostudomány, meg a pszichológia iránt.

- Akkor ha jól értem addig koplalt amíg össze nem esett?

- Mondhatni - ingatta a fejét. - Amúgy elvileg ez az, itt van Blake.

Egy folyosón, a sokadik ajtó előtt álltak meg, ahova Lina nyitott be elsőként, majd mögötte szorosan mentem és becsuktam az ajtót magunk mögött.

Egy hat ágyas kórterembe csöppentünk, ami egy kicsit lehangoló is volt.

A legtöbb függöny el volt húzva, egyszerű ágyak voltak, mellettük egy székkel, meg egy apró szekrénnyel, a szoba sarkában pedig egy kulcsra zárható szekrény volt.

Blake balra a második ágyon feküdt, fekete rövidujjúban, hogy a karjából lógó infúzió zavartalanul műkődhessen.

Kicsit sápadt volt, de még ígyis jobban nézett ki, mint amikor vérző orral összerogyott a férfi mosdóban.

Mikor meglátta a kedvesen mosolygó lányt a zöld tekintetébe halvány fény férkőzött, ami azonnal jól palástolt rémületbe csapott át, ahogy meglátott engem is apró léptekkel a függönyhöz settenkedni.

- Helló - intett neki Lina. - Elhoztam a megmentődet is, ahogy mondtam - mutatott rám tetőtől talpig.

Erre hitetlenül, kicsit ingerülten felhúzta a szemöldökét.

- Nem mondtál semmit - jelentette ki. - Annyit mondtál, hogy ma bejössz, és hozol valami meglepetést, amire azt hittem, hogy a kulcsom az.

Nagyon módszeresen kerülte a tekintetem, mintha annyira zavarban lett volna, hogy csak Linára tudott nézni, de még neki sem a a szemébe.

- De, de még annál is jobbat hoztam - mutatott újra rám.

- Mindegy... - sóhajtott kissé csüggedten ahogy nekidöntötte a fejét az ágytámlának. - Azért köszönöm hogy bejöttetek, tényleg nem kellett volna.

- Ne is mondj ilyet, dehogynem kellett! Nem hagylak a kórházban napokig egyedül rohadni, akkor sem, ha megint magadtól kerültél ide.

- Többször is volt már ilyen? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Akkor komoly probléma lehet, mert csak úgy nem éhezteti magát az ember rendszeresen a kórházig.

- Néha megesik - vont vállat a lány módszeresen Blake-et nézve, aki lesütötte a tekintetét.

- Értem - bólintottam. - Amúgy én még be sem mutatkoztam, Rhett Hart vagyok, szaktársak vagyunk, bár ezt gondolom tudod.

- Én Blake Madden, köszönöm, hogy segítettél a mosdóban. - Most először nézett rám, de nem tudott sokáig szemkontaktust tartani, mintha félelmetesnek tartotta volna az intimitást.

Én viszont személy szerint akaratlanul is figyeltem a világítóan zöld szemeit, amik így megnézve olyanok voltak, mintha smaradgok lennének. Meg úgy általánosságban is az arcát megszemlélve, egészen jóképű volt. Pont az én esetem lenne, ha kapcsolatot keresnék.

- Hát, azért nem vagyok olyan szívtelen, hogy otthagyjak valakit a földön fekve, vérző orral, még akkor sem, ha épp szar napom van - mosolyogtam rá, de ő csak kicsit kevert érzelmekkel pillantott maga mellé.

- Láttam már olyat, aki megtette - motyogta keserűen.

Lina gondolom azonnal érezte, hogy kezd elnehezedni a hangulat, és egyre kínosabbá válni a szinte ismeretlenek közt feljövő felkavaró téma utáni kötelező kínos csönd, így nagy levegőt véve törte meg azt.

- Szóval, hogy érzed magad? Nem is mondtad mi volt miután behoztak.

- Nem volt semmi különös. Rá akartak venni mikor magamhoz tértem hogy egyek, én pedig nem akartam. Erre azt mondták, hogy akkor szondával fognak etetni, én meg azt egyáltalán nem akartam, úgyhogy végül ettem magamtól, ennyi történt. Azóta pedig megfigyelés alatt tartanak, de adnak táplálékkiegészítőt is és beszéltem az áterrel hogy írjon fel megint gyógyszert, holnap fognak kiengedni.

- De legalább rá tudtak venni, hogy táplálkozz. Apád írt valamit?

Erre Blake csak szemforgatva felhorkantott halkan.

- Megkérdezte hol a faszban vagyok, mondtam, hogy kórházban, annyit írt rá hogy gratulálok, azóta semmi. - Ahogy kimondta vállat vonva nézett a plafon felé.

Elég kellemes szülő-gyerek kapcsolat lehet, ha ilyen gyengéden válaszolt arra hogy a fia kórházba került.

Nem tudom mi lehetett köztük, de az biztos, hogy nem valami egészséges. Én pedig a magam kotnyelességével kíváncsi lennék rá, mi folyik köztük.

- Kedves apád lehet - állapítottam meg félmosollyal.

- Az - bólintott elhúzva a száját.

- Talán túl kedves is - tette hozzá Lina szemforgatva.

Egyértelműen éreztem a feszültséget a levegőben, teljesen biztos volt, hogy ez egy nagyon durva téma Blake számára, így inkább nem feszegettem tovább, de valamire mindenképp el akartam terelni a szót, hogy ha már itt vagyok, ne csak kínosan szorongva álljunk a barna hajú mellett, de ő megelőzött.

- Köszönöm, hogy bejöttetek - mondta lesütött fejjel. Kicsit rosszkedvűnek tűnt, de nem akartam nagyon firtatni. Nekem sem biztos, hogy jól esne, ha valaki ismeretlenül bele akarna mászni az életembe mikor éppen kórházban szenvedek, akkor sem, ha nagyon érdekel mi járhat a fejében, jobb, ha ebben a helyzetben csak kifejezem az együttérzésem, a többit pedig Linára bízom.

- Én amúgyis meg akartalak keresni mikor visszajöttél volna, kíváncsi voltam mi történt, meg hogy minden rendben van-e, szóval igazából jó volt, hogy Lina elhívott.

Erre csak eleresztett egy félmosolyt, és mintha egy kevés fény csillant volna meg a szemében, de még mindig ugyanolyan lehangoltnak tűnt.

- Örülök neki, nem akartam mindig egyedül járkálni ide - mosolygott rám a lány. Tényleg csupaszív embernek tűnik, olyannak aki egy kész energiabomba, és jó a környezetében lenni. A kezdeti ellenszenvem után, így háromnegyed órával később már egészen szimpatikus, szívesen megismerném. - Meg jó lenne, ha lenne egy egészséges baráti köröd - simított a vállamra a rövid ujjaival, de hamar le is vette róla.

Erre már nem is reagált semmit Blake.

- Ne csináld már, lassan egy éve jársz egyetemre és még egyetlen szaktársaddal sem beszéltél rendesen, épp itt az ideje, hogy elkezd - fonta keresztbe a karját.

Ennyire visszahúzódó lenne?

Akkor nem csoda, hogy nem tudott róla senki semmit akit csak kérdeztem.

- Nem hagyhatnánk a témát? - sóhajtotta megadóan. - Majd eldöntöm, ha szeretnék valakit megismerni.

- Jól van na, csak próbálok vigyázni rád. Mindegy, ha van valami, amit hozhatok még ma akkor csak szólj.

- Egy kis béke jó lenne. - Most játékosan mosolygott a lányra, ami valahol egész megnyugtató volt, örültem, hogy végre nem csak keserűséget láttam a szemében.

- Izé... menjek haza? - kérdeztem magam mögé, az ajtó felé mutatva. - Nem gond, biztos nagyon fáradt vagy egy ilyen rosszullét után.

Egy kicsit már valahol kezdtem feleslegesnek érezni magam, meg ami azt illeti zavarban is voltam, nem akartam leterhelni nagyon Blake-et, annak ellenére sem, hogy amúgy ha kettesben lettünk volna kifejezetten szívesen beszélgettem volna vele, mert így úgy tűnik, hogy hárman már sokan voltunk neki, akkoris, ha Linát ismeri, a kettejük dinamikája előttem bizonyára visszahúzódóbbá tette előttem.

- Nem, dehogy - vágta rá azonnal a barna hajú. - Igazából csak nem tudom mit tudnék mondani - tette hozzá kicsit zavarban.

- Semmi baj, akkor csak maradok még egy ideig - legyintettem.

Még ott voltam egy tíz-húsz percet, igazából néhány közbeszóláson túl csak biodíszletként funkcionáltam amíg Lina és Blake egymással beszéltek. Próbáltam becsatlakozni és aktív része lenni a szóváltásnak, de Blake akaratlanul is mindig leblokkolta utána a beszélgetést. Elég erős volt az ellenállás a részéről, akkoris, ha érződött hogy ő az ellenkezőjét akarta ennek.

Mindenesetre miután eljöttem, azon töprengtem, hogy szívesen találkoznék vele kettesben, kíváncsi vagyok akkor milyen mikor ki van szolgáltatva nekem teljesen egyedül, és nem tud Linának válaszolni, ha nekem leáll az agya.

Ahogy hazaértem és ledőltem az ágyamba, az volt az első dolgom, hogy Blake-et majd a profiljáról Linát is bejelöltem facebookon, mikor pedig ezzel megvoltam, tüzetesen elmeséltem a váratlanul alakult délutánomat Liamnek telefonon, vele nagyon közel állunk egymáshoz, olyan, mintha családtag lenne. Végigsegített az Aiden elvesztése utáni időszakomon is, amiért nem tudok elég hálás lenni neki. Nagy örömmel fogadta a hírt, hogy jól van a srác akinek segítettem, és azt is, hogy ő is, meg Lina is szimpatikusak voltak.

Elég nehéz volt bárkivel akár egy kicsit is mély kapcsolatot kialakítanom a szakítás óta, igazából elég elutasító voltam a legtöbb emberrel aki jó embernek tűnt, a többiekkel pedig csak jópofiztam, minden barátomból csak néhai ismerős lett, akivel talán egyszer-egyszer összefutunk egy kávéra, vagy bulizni, de csak muszájból. Liammel viszont, mint barát, úgy érzem megfogtam az isten lábát, mert ő a legjobb támaszom, és én is próbálok az lenni számára. Kifejezetten támogatta, hogy közeledjek Lina meg Blake felé, ami jól esett, bár még mindig ott volt a lelkemben az elemi ösztön, hogy eltaszítsak minden nemű kötődést, és azt hiszem ezt nem is lesz egyszerű egyhamar leküzdenem.