A hét további része úgy telt, mintha egy nagyon puha, ugyanakkor természetellenesen rugalmas, elegáns rózsaszínű felhőn sétálnék azzal a földöntúli arckifejezéssel, amit kizárólag az tud magára ölteni, aki őszintén és teljes szívéből szerelmes valakibe. És én pont így éreztem magam.
Luke szerelmi vallomása, ami egy nyálas filmben is könnyeket csalt volna a szemembe, mert hát hol lehetne szívszorongatóbban szerelmet vallani egy lánynak, mint az óceán partján, mezítláb a homokban állva, száznyolcvan fokban változtatta meg az életemet. Nem azért, mert korábban nem reménykedtem volna abban, hogy ez az egész működőképes lesz köztünk, hanem mert cselekvésre sarkalt. Többé nem akartam titkolózni sem a barátaim, sem senki más előtt, így még akkor elhatároztam, hogy a pénteki meccsig biztosan beszélek Calum-mal, ami persze csak egyfajta formalitás, mert felőlem akár tömeggyilkossággal is fenyegetőzhetne, az sem tántorítana el attól, hogy együtt legyek Luke-kal.
A szerdai volt az első éjjel, amit a műteremben töltöttünk. Thomas és Calum segített becipelni az ágyainkat, amiket otthonról hoztak el anyáék, úgyhogy szuper kis helyünk volt az újonnan beszerelt elektromos tűzhely mellett. Mégis, évek óta nem éreztem magam ennyire biztonságban, mint ott aznap este. Miután Thomas és Calum hazamentek, anya összeütött egy késői vacsorát, amit, étkezőasztal híján a földön ülve ettünk meg. És végre úgy beszélgettünk, mint egy család. Anya elmondta, miért ragaszkodott annyira Ray-hez. Apa halála után elveszett minden hite a világban, az életben, és bár próbált kapaszkodni belénk, nem róhatott ránk ekkora súlyt, amikor mi is gyászoltunk, ráadásul gyerekként. Ray kapóra jött, biztos pontnak látta őt anya, aki nem szenved ugyanattól, amitől ő. Vakon megbízott benne, mert úgy érezte, megfelelő falat képez közte és a bántó külvilág között. Annyira elkényelmesedett abban a valójában cseppet sem ideális kapcsolatban, hogy mindent, ami ennek megtörésére irányult – nyilvánvalóan az én próbálkozásaimat – egyszerűen elengedte a füle mellett, automatikusan bekapcsolt az a védekező mechanizmusa, amire Ray mellett szimplán nem volt szüksége, épp ezért rendesen berozsdásodott. Minden második mondata az volt, hogy mennyire sajnálja, és hogy mi hiába bocsátunk meg neki, ő sosem fog magának, amiért belekényszerített minket egy ilyen életbe. Hozzátette azt is, hogy nagyon büszke rám, amiért volt elegendő bátorságom nem csak lépni, de őket is megmenteni onnan. Debbie is beavatott minket pár dologba. Eleinte nem érezte, hogy bármi helytelen történne vele. Hálás volt Ray-nek, amiért kvázi eltart minket, és esze ágában sem volt ellenkezni, amikor kedvesen megkérte őt valamire. Akkor kezdett gyanakodni, hogy valami nincs rendben, amikor olyasmiket tett vele, amilyet korábban csak Ash – csókolgatta a nyakát, simogatta a combját. Ennél a résznél anya sírni kezdett, én meg olyan dühös lettem, amilyen talán még soha korábban, pedig nem hittem, hogy Ray ezt képes fokozni. Debbie emiatt szakított Ash-sel. Helytelennek érezte volna a fiúval szemben, és persze ő maga sem vágyott egyszerre két férfira. Pontosabban, egy férfira és egy gerinctelen, mocskos állatra. Nem mert szólni senkinek, mert Ray azt mondta neki, hogy ha erről bárki tudomást szerez, Debbie az elmegyógyintézetbe kerül, és hát azt egyikük sem szeretné. Megfélemlítette a húgomat, aki a kiszolgáltatott helyzete és a beszűkült látószöge miatt vakon elhitt neki mindent. Nem tudtam hibáztatni őt. Akkor sem ment volna, ha Ray semmivel nem tartja sakkban, de ez így mégis egészen más színben tünteti fel a dolgokat. Ray bűne ugyanis így már nem az, hogy megerőszakolt egy kislányt, hanem hogy megfenyegette őt, sarokba szorította, még csak arra sem biztosította a lehetőséget, hogy felmérje a saját helyzetét. Ray elvágta őt az élettől, a valóságtól, a társadalomtól, ez pedig csak súlyosbítja az amúgy is legundorítóbb, legalávalóbb dolgot, amit férfi művelhet nővel. Arról már nem is beszélve, hogy Debbie magánéletét egy életre tönkretette. Mégis mikor fog legközelebb megbízni egy férfiban? Mikor enged közel magához bárkit is anélkül, hogy rettegjen? Mikor tűri el legközelebb egy férfi gyengéd érintését? Ray Jones egyszerre vágta rövidre a húgom és az egyik legközelebbi barátom, Ash életét, ami csak megerősít abban, hogy mennyire jól döntöttem a feljelentéskor, és milyen jól tettem, hogy nem hagytam magam befolyásolni sem a testvérem krokodilkönnyei, sem anya könyörgő pillantása láttán. Ray nem egyszerűen börtönt érdemel, hanem azt, hogy ott rohadjon meg a rácsok mögött, úgy, hogy élete végéig egyetlen látogatója se legyen, soha. Amúgy sem törekedett arra, hogy barátokat szerezzen, érezze csak, milyen egyedül lenni a sötétben. Pont úgy, ahogy a húgomat hagyta, miután a lehető legmocskosabb módon kihasználta őt. Anya olyan keservesen sírt Debbie rövid, részletekre egyáltalán nem kitérő beszámolója után, hogy egy nagy hármas ölelésben forrtunk össze. A húgom is sírt, anya is, én azonban képtelen voltam. Ray nem érdemli meg, hogy egyetlen könnycseppet is rápazaroljak, a húgom pedig már biztonságban volt, és tudtam, hogy ez többé nem fog változni, még ha az életem is múlik rajta. Ezután én is beavattam őket abba, én hogyan éltem meg mindezt, és nem hagytam ki azt sem, hogy Luke és én együtt vagyunk. Úgy éreztem, az újonnan egyesült családom megérdemli, hogy elsőként szerezzen erről tudomást.
– Szóval, egyelőre még nem akarjuk nagydobra verni. Finoman adagoljuk majd be a többieknek – csaptam össze a tenyeremet. Anya értetlenül kapkodta a fejét köztem és a húgom között, és Debbie arcán is némi értetlenséget fedeztem fel.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de nem úgy volt, hogy Calum-ba vagy szerelmes? – köszörülte meg a torkát Debbie.
– Mi? – nevettem fel hisztérikusan. – Dehogy – legyintettem, sokkal hevesebben, mint az indokolt lett volna.
– Kislányom, nem töltöttünk együtt túl sok időt az elmúlt négy évben, de te fülig szerelmes vagy abba a fiúba – közölte anya kíméletlenül.
– Na jó – tettem fel a kezem, mielőtt tovább záporozhattak volna rám ezek az elavult tények. – Igen, szerettem őt. Valószínűleg mindig is szeretni fogom. De Luke-ba vagyok igazán szerelmes. Vele akarok lenni, nem Calum-mal. És megfeledkeztek arról az aprócska tényről, hogy Courtney és Calum milyen jól megvannak együtt. Courtney ráadásul a legjobb barátnőm!
– Lehet két embert szeretni egyszerre, Chrissy – mosolygott rám anya. – Főleg, ha két olyan fiúról van szó, mint Luke és Calum.
– Basszus, ők a két főnyeremény pasi a suliban! – tapsikolt Debbie izgatottan. – És mindketten téged akarnak!
– Calum nem akar engem – szúrtam közbe. – Lehet, hogy ezt hiszi, de nem akar. Csak összezavarodott.
– Oké, de majd érdeklődj erről nála tíz év múlva is – kacsintott rám anya.
– A francba – szisszent fel Debbie, ahogy felvette a mellette heverő telefonját. – Már fél három van, holnap suliba kell mennünk! És most legalább félórányi gyalogútra lakunk – biggyesztette le az ajkát a húgom.
– Ne izguljatok, mostantól minden reggel együtt indulunk, és elviszlek titeket a suliba – ígérte anya.
– És mégis mivel? – ráncoltam a homlokomat. Anya büszkén biccentett a bejárati ajtó melletti komódra, ahol ott csillogott egy slusszkulcs.
– Elhoztam a kocsit. Ha már a családi házunk azé a féregé lett, legalább egy autónk had maradjon.
– Ez nem illegális? – grimaszolt Debbie. Anya és én egyszerre fordultunk felé, amolyan „ugye ezt nem egy helytálló érvnek szántad?" pillantással. Debbie behúzott nyakkal motyogott annyit, hogy „oké, szerintem sem".

Másnap tényleg együtt indultunk el otthonról. Anya nagyon professzionálisan festett a csinos nadrágjában, a fehér blúzában és a fekete magassarkújában.
– Évek óta nem láttam rajtad ezt a cipőt – mosolyogtam rá reggel, amikor a sminkjét ellenőrizte a kis kézitükrében. Megegyeztünk, hogy a bejárati ajtó mellé kelleni fog egy teljes alakos tükör.
– Bizonytalan benne a járásom? – pattintotta össze a kis tükröt riadtan.
– Dehogy! – nyomtam puszit az arcára. Magam is meglepődtem a mozdulat természetességén. Nagyon régen pusziltam meg őt csak így, minden ok vagy előjel nélkül. Meg úgy egyáltalán. Mégis úgy tértek vissza ezek a mechanizmusok, mintha soha nem kellett volna elfojtanom őket. Anya is megdöbbent egy rövidke másodpercre, de hamar boldog mosoly terült szét egyre kisimultabb arcán. – Gyönyörű vagy. Nagyon büszke vagyok rád – szorítottam meg a kezét. Anya magához ölelt, és szipogva súgott a fülembe.
– Jaj, remélem, nem folyik le a sminkem.
Amikor végre Debbie is elkészült, mindannyian beültünk a kocsiba, amit ugyan Ray vett, de szinte sosem használt, mindig a pick-up-pal járt mindenhová. Anya azt nagylelkűen otthagyta neki, ezt pedig egyfajta fájdalomdíjként megkaparintotta. Debbie vállalta, hogy a hátsó ülésen utazik. Nem sokkal indulás után rezegni kezdett a telefonom.
– Jó reggelt – vettem fel vidáman.
– Még sosem voltál ilyen boldog korán reggel. Sőt, ha belegondolok, még egyáltalán nem voltál ilyen boldog soha – állapította meg Luke a vonal túloldalán.
– Ó, pedig ha tudnád, mennyi minden nyomja a vállamat! – sóhajtottam.
– Ne kímélj, Fey.
– Hát, kezdjük mondjuk ezzel a biztonsági övvel – húztam el magamtól kissé a szoros övet. – A globális felmelegedésről és a kihalófélben lévő állatfajokról már nem is beszélve.
– Ne, csak a koalákat ne! – Luke kissé túljátszotta a szerepét, de nagyon viccesen csinálta, ezért hangos nevetéssel jutalmaztam. – Oké, valójában azért hívlak, mert most fogok indulni a suliba. Elmenjek érted?
– Köszi, de már a suli utcájában vagyunk. Anyával és Debbie-vel jöttem – feleltem, rámosolyogva a parkolóhely után kutakodó anyára, és a fejét a két első ülés közé szorító Debbie-re.
– Ja, oké. Akkor bent találkozunk?
– Várlak – búcsúzkodtam, majd kinyomtam a hívást.
– Basszus – szólalt meg Debbie vékonyka hangon. – Te halálosan szerelmes vagy belé – közölte, a mutatóujját belenyomva az arcomba, mintha valamiféle tudományos vizsgálatot végezne rajtam. Anya végre talált egy szabad parkolót, ahová be is fordult, de a motort nem állította le.
– Hagyj békén – söpörtem le magamról Debbie kezét nevetve. A húgom nyomott egy puszit anya arcára, aztán kikászálódott az autóból, és odasétált a nem messze gyülekező barátaihoz. Én is a kilincs után nyúltam, de anya finoman a kezemre tette a kezét.
– Tudom, hogy semmi jogom tanácsokat osztogatni neked, Chrissy... – kezdte, mire megráztam a fejemet.
– Annak a szakasznak vége, anya. Tudom, hogy visszatértél. Hogy megint az anyukám vagy – öleltem magamhoz, amitől újra eleredtek a könnyei, de ezúttal nem foglalkozott a sminkjével. Ami, vagy állati tartós, vagy nem sírt eléggé, mert hibátlan maradt a make-upja.
– Négy szívvel játszol egyszerre, kislányom, és ennek ritkán van egészséges végkimenetele – mondta halkan.
– Én már meghoztam a döntésemet, anya. Hallottad, Debbie is észrevette, mennyire odáig vagyok Luke-ért! – bizonygattam.
– Persze, drágám – paskolta meg a kezemet. – Elhiszem, hogy te már döntöttél. De ő még nem – vetett rám egy jelentőségteljes pillantást. Rá sem kellett kérdeznem, hogy tudjam, kire céloz. Mintha csak megsejtette volna, hogy róla van szó, Calum kopogott be anya ablakán. Mindketten összerezzentünk, és anya megnyomta a gombot, ami lassan leeresztette az ablakot. – Szia, kicsim! – üdvözölte anya Calum-ot. Nem szabad elfelejteni, hogy nem csak Sadie és Thomas funkcionálnak pótszülőként nálam, hanem anya és apa is hasonló szerepet töltöttek be Calum életében. Annyi, de annyi hétvégén és délután játszottunk nálunk, hogy szinte már az volt a kirívó, ha mindketten otthon voltunk. Még nyaralni is együtt jártunk. Egek, én tényleg jobban ismerem ezt a fiút, mint a tenyeremet.
– Jó reggelt – üdvözölt minket Calum álmos tekintettel. – Hogy telt az éjszakátok? – érdeklődött, legfőképpen anyától, miközben én átöleltem anyut, és kiszálltam az autóból. Calum felegyenesedett az autó mellett, amikor odaértem mellé. Zsebre dugott kézzel várta anya válaszát.
– Tartalmasan – villantott meg egy mosolyt. – Otthon találkozunk? – pillantott rám.
– Ó, délután próbálunk – szólalt meg Calum. Zavartan meredtem rá. – Csütörtök van. Ilyenkor szoktalak tanítani gitározni – emlékeztetett. Ahogy így említette, rájöttem, hogy igaza van, csakhogy az elmúlt időszak olyan zűrös volt, hogy teljesen megfeledkeztem a szokásunkról. De nagyon is kapóra jött a kettesben töltött idő, ugyanis van némi megbeszélnivalóm vele.
– Remek. Akkor Calum-éknál találkozunk! – vigyorgott anya, hátramenetbe téve a sebváltót.
– Ügyes legyél! – kiáltottam utána, mire ő rám kacsintott, elköszönt tőlünk, aztán kitolatott a parkolóból.
– Meglep, hogy nem ellenkeztél Törpilla – jegyezte meg Calum, miközben anyának integettünk. – Nem úgy tűnt mostanában, hogy epekednél a társaságomért.
– Nem tévedsz – fontam össze magam előtt a karjaimat. – De meg kell beszélnünk néhány dolgot – közöltem, majd kikerültem őt, és odasétáltam a gimi épülete mellett gyülekező Betty-hez, Ash-hez és Courtney-hez.
– Sziaaa! – ugrott a nyakamba vidáman Betty. – Milyen volt az első éjszaka? – érdeklődött izgatottan.
– Nagyon jó – mosolyodtam el.
– Első éjszaka? Lemaradtam volna valamiről? Kivel jöttél össze? – kapkodta a fejét Ash.
– Az anyjával meg a húgával, idióta – vetette oda neki Betty.
– Ez valami bizarr cucc? – grimaszolt Ash.
– Tegnap aludtunk először a műteremben – magyaráztam gyorsan Ash-nek, aki hallatott egy „ahha"-t, aztán odafordult a megérkező Calum-hoz. Courtney megpróbált csábosan pislogni Calum felé, de a fiú ezt vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte, mert arról kezdett fecsegni Ash-sel, hogy melyik dalokat kell tökéletesíteniük a koncertig. Calum közbe elővette a telefonját, de nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, mert mi is beszélgetni kezdtünk a lányokkal arról, hogy milyen színű lesz az új szobám fala. Aztán megrezzent a telefonom. Először azt hittem, Luke írt, de eszembe jutott, hogy gyűlöl SMS-ezni, mert nem tudja sem olyan gyorsan begépelni a szöveget, sem olyan gyorsan elolvasni, mint ahogy akárki más, ezért, ha akarna valamit, ő biztosan hívna. Miután ez tudatosult bennem, meg sem lepődtem, hogy Calum neve húzódik az üzenet feladója sávban.
Alig várom a délutánt.
Viszketett az ujjam, hogy megüssem őt, hiszen csak egy lépés választott el tőle, de ehelyett inkább visszacsúsztattam a zsebembe a telefonomat, és nem foglalkoztam Calum idióta üzentével.
Luke és Michael egyszerre érkeztek meg, kábé tíz perccel később. Luke-kal már akkor összekapcsolódott a tekintetünk, amikor leparkolt, és kiszállt a kocsijából. Fogalmam sincs, hogy lehet valaki ennyire szexi, de sürgősen szükségem lenne a receptre, hogy tudjam, mi az ellenszere, ha esetleg mégsem mellettem döntene egyszer. Farmert és fehér pólót viselt, rajta egy piros kockás inggel, amit nem gombolt be. A haja tökéletesen beállítva, a szeme vidáman kékellve, a piercingje hívogatóan csillogva tökéletesítette amúgy is hibátlan külsőjét. És rám mosolygott. Ez a fiú, ez a sokak számára rejtélyt, ugyanakkor felfoghatatlan mennyiségű izgalmat jelentő fiú éppen engem figyelt, amikor abnormálisan széles vállára vette a hátizsákját, és elmosolyodott. A gyomrom olyan bukfencezésbe kezdett, ami csak megerősített abban, hogy semmi keresnivalóm Calum háza táján.
– Jó reggelt – köszöntött mindenkit Michael, Luke azonban csak biccentett. Úgy tűnik, az a jó szokása, hogy mindenki mással bunkó, megmarad. De nem érdekel. Addig nem, amíg velem úgy viselkedik, ahogy tegnap. Meg tegnapelőtt. És azelőtt. Michael, Betty és Courtney is köztünk állt, de a tekintetünk csak akkor vált szét, amikor Calum erősen beleütött egyet a barátja vállába. Egyikünk sem vette észre, hogy a srácok percek óta szólongatták. Amikor összefordultak, hogy megbeszéljék a Névtelen Banda ügyeit, Betty izgatottan kezdte markolászni a felkaromat.
– Aú! – masszíroztam a fájó pontot.
– Mi volt ez? – kérdezte Courtney, ugyancsak nagyon felvillanyozva.
– Micsoda? – játszottam az ártatlant.
– Úgy néztetek egymásra, hogy egy egész romantikus film lepergett a szemeim előtt – tette a szívére a kezét Betty.
– Ez azért fura, mert te nem vagy egy romantikus alkat – jegyeztem meg nevetgélve.
– Ne ködösíts! – rázogatta meg előttem az ujját Betty. Mielőtt azonban tovább faggatózhattak volna, megszólalt a csengő, így mindenki egy emberként indult meg az épület felé. A srácok mind elhaladtak mellettünk (Luke óvatosan végighúzta a kisujját a kézfejemen, Calum pedig a combomon... egyszerűen nem normális, Courtney itt állt mellettem!!!), megragadtam az éppen elinduló Courtney csuklóját.
– Délután beszélek vele. Nem keresett téged? – kérdeztem halkan. Courtney szomorúan csóválta a fejét. – Ne izgulj! – szorítottam meg a kezét. – Mindent elintézek, ígérem – mosolyogtam rá bíztatóan. Nagyon magabiztos voltam, úgy hittem, a legkisebb erőfeszítéssel is tudok hatni Calum-ra, és kész tervem volt. Egyszerűen csak emlékeztetem őt rá, hogy mennyire boldog volt Courtney-vel, és akkor végre beugrik neki, hogy számára ő a tökéletes lány, én csak egy rövid és említésre sem méltó kitérő voltam, mielőtt a stabil és hosszú távú kapcsolatuk elkezdődik.
Így hittem.
Aztán, nem sokkal azután, hogy délután besétáltam a pincébe, minden összeomlott.
Calum a szakadt kanapén ült, és a gitárommal vacakolt, azt hiszem, behangolta. Utoljára Betty buliján játszottam rajta, és már akkor sem volt a legtökéletesebb állapotban, amire nyilván emlékezett, és rendbe akarta tenni, mielőtt gyakorolni kezdünk.
– Szia! – húztam be magam mögött az ajtót. – Anyukád mondta, hogy már régen itthon vagy.
– Aha, elmaradt az utolsó órám – vonta meg a vállát, letéve a gitárt maga mellé. Még soha nem izgultam ennyire, amikor beszélnem kellett vele. Izzadt tenyeremet görcsösen törölgettem a farmerembe, amikor odasétáltam a kanapéhoz, és leültem Calum mellé. Habár idefele mindent szóról szóra elterveztem, mégsem jutott semmi az eszembe. Az agyam nem működött, totálisan cserben hagyott. – Mintha mondani akartál volna valamit – jegyezte meg. Remélem, nem azt várja, hogy közlöm vele, hogy őt akarom, és csak érte élek, mert akkor csúnyán pofára fog esni.
– Courtney napok óta várja, hogy jelentkezz – kezdtem, bosszantóan vékony hangon. Calum kifújt egy adag levegőt, és félrekapta a tekintetét.
– Most meg akarsz győzni arról, hogy mellette van a helyem?
– Nem meggyőzni akarlak, hanem emlékeztetni – feleltem, valamivel határozottabban. – Mert amíg nem bukott ki belőlem az a...– nagyot nyeltem, és mivel nem találtam megfelelő szót a szerelmi vallomásra, a legegyszerűbb módot választottam. – az a dolog, addig ezzel te is pontosan tisztában voltál.
– Ő kért meg erre? – kérdezte, enyhe éllel a hangjában.
– Ő, a józan ész, én magam, mondhatnék akármit – tártam szét a karjaimat. Calum felugrott a kanapéról, és leült a dobszerkó mögötti székre, így velem szembe kerülve.
– Nem tudok vele lenni – megragadta a két viseltes dobverőt, és ráütött velük az egyik dobra.
– Ez csak kifogás – álltam fel én is.
– Nem kifogás, hanem ellenérv – újabb ütés, ezúttal egy másik dobra.
– Te is tudod, hogy ennyi idő alatt nem tud ilyen gyökeresen megváltozni minden – kopogtattam meg a cintányért. Calum ekkor a lábdobot használta.
– Az én érzéseim nem változtak, Törpilla.
– Tessék? – a kezem megállt félúton az egyik magasra szerelt dob felé. Calum megpörgette a dobverőket a levegőben.
– Tényleg azt hitted, hogy én csak most kezdtem el érdeklődni irántad? – vonta fel a szemöldökét, őszinte meglepetéssel. Az eddigi életem ekkor egyetlen csapásra, egy tökéletesen időzített bombarobbanással megváltozott. Amikor kezdtem úgy érezni, hogy minden rendbe jöhet körülöttem, hogy anya végre újra a régi önmaga, hogy a húgom megszabadult attól a mocskos féregtől, hogy a családom megint családként működik, emellett pedig fülig beleszerettem Luke Hemmings-be, Calum Hood-nak van képe ilyesmivel előállni. Minden egyes vele eltöltött perc, ami, lássuk be, hosszabb, mint egy harminckét évados sorozat, lepörgött a lelki szemeim előtt, és az egész átértékelődött bennem. Ahogyan finoman hozzámért. Kölcsönadta a ruháit. Az ölébe ültetett videójátékozás közben. Megszárította a hajamat. Összebújva filmeztünk. Összekulcsolta az ujjainkat. Indokolatlanul sokszor átölelt. Belepuszilt a nyakamba. Minden terhet, amit csak tudott, levett a vállamról. Megtanított gitározni. Mocskos viccekkel poénkodott. A karjaiban aludtam el, amikor sírva beállítottam hozzá. Apró dolgok, amik akkor annyira természetesnek tűntek, hogy még én sem szűrtem le belőlük semmit, holott megrögzötten kutattam a lehetséges jeleket, egy-egy durvább időszakomban még azt is szerelme egyik zálogának tekintettem, hogy kinyitotta előttem az ajtót. A teljesen egyértelmű, tökéletesen világos jeleket mégsem vettem észre öt teljes éven keresztül. Kicsordult az első könnycseppem, és tudtam, hogy azt hamar követni fogja a következő is, ezért úgy rontottam ki a pincéből, hogy kis híján az ajtó is kiszakadt a helyéből. Felrohantam a konyhába, ahol Sadie és Thomas nyugodtan készítették elő a vacsorát.
– Chrissy? – pillantott fel a zöldségpucolásból Sadie, amikor elrohantam előttük, ki az utcára. Hallottam, hogy Calum követett, így amikor ő viharzott el a konyhapult előtt, őt az apja szólította meg.
– Calum? – de ő sem foglalkozott vele. Utánam jött, és néhány méterrel a házuk után elkapta a csuklómat. Szabad kezemet az arcom elé szorítva hagytam, hogy maga felé fordítson. A hajamat teljesen összekócolva fújta a szemem elé a szél.
– Eressz el – kértem sírva. Calum egy lépéssel közelebb jött hozzám, a kezével gyengédebben fogta a csuklómat. Az egyik hajtincsemet a fülem mögé igazította, és óvatosan elhúzta az arcom elől a kezemet. Összekulcsolta az ujjainkat, és olyan gyorsan hajolt közel hozzám, hogy esélyem sem volt ellenkezni. Nem csókolt meg, de a homlokát az enyémnek támasztotta. – Istenemre mondom, Calum Hood, jaj neked, ha megcsókolsz – szipogtam.
– Mi lenne abban olyan rossz? – kérdezte, és bár lehunytam a szemem, hallottam a hangján, hogy mosolyog. Tudtam, hogy most kell letépnem a sebtapaszt, mert ha nem teszem meg, tényleg csókolózni fogunk. Azt pedig nem kockáztathattam meg, már csak Luke és Courtney miatt sem.
– Nekem... – nyeltem vissza a könnyeimet. – Van valakim – Calum egy röpke pillanatig még nem mozdult, de utána gyorsan elhúzódott tőlem.
– Hogy mi? – kérdezte döbbenten.
– Van valakim – ismételtem, ezúttal egybefüggően. Calum arcán a meglepetés és a düh egyvelege váltakozott, én pedig tudtam, hogy jó döntést hoztam, amikor arra kértem Luke-ot, hogy előbb had avassam be Calum-ot, és csak utána legyünk hivatalosan is egy pár. Ha mindezzel Calum egy hétköznap reggel szembesül a suli előtt, biztos, hogy személyi sérülésbe torkollik. Ha másnem, én nyírom ki magam, amiért ezek ketten utálni kezdik egymást.
– Luke az, ugye? – túrt bele a hajába idegesen, hátat fordítva nekem.
– Igen – suttogtam. Reméltem, hogy nem hallja a válaszomat, de a szél biztosan elvitte odáig a hangomat, mert a következő pillanatban Calum olyan pillantást vetett rám, amilyet az elmúlt tizennyolc évben még soha. Dühös volt, csalódott, kínzó, fájdalmas. Utána akartam szólni, de nem jött ki hang a torkomon. Újból eleredtek a könnyeim, és lerogytam a járdaszegélyre. Úgy záporoztak a könnyeim, mint Courtney bulijának éjszakáján. Akkor, amikor rájöttem, hogy Calum hazahozta őt, ahelyett, hogy engem mentett volna meg Faszkalap Harry-től. Annyira sírtam, hogy még a fejem is belefájdult. Nem tudtam, hogyan tovább. Nem szereztem őt vissza Courtney-nek, sőt, ha lehet, csak még inkább összekuszáltam a szálakat. És halvány lila gőzöm sem volt arról, hogyan mászhatnék ki belőle. Pár perccel később hallottam, hogy csukódik a ház ajtaja, és nyikorog a tornác lépcsője. Aztán leült mellém valaki. Lassan pillantottam fel, azt hittem, Calum az, és finoman közli, hogy többé nem akar látni, de legnagyobb döbbenetemre Sadie társult hozzám. Felhúzta a térdeit, és összekulcsolta alatta az ujjait.
– Tudtad, hogy apukád és én már az egyetemen megismerkedtünk? – szólalt meg. Felhúzott térdemre hajtottam a fejemet, és próbáltam erőnek erejével visszafogni az eldurvult bőgésemet.
– Azt hittem, apa és Thomas voltak jó barátok.
– Ők is ott ismerkedtek meg, de anyukád és én is ugyanarra az egyetemre jártunk – mosolyodott el nosztalgikusan. – Apád és én találkoztunk a leghamarabb, az első napon. Gólyaként bekerülni egy akkor egyetemre, hát, elég komoly kihívás volt. Apád elkésett az első előadásról, és csak mellettem volt már hely. Levágódott mellém, pár perccel később kifogyott a tollam, ő pedig kölcsönadta a sajátját, pedig neki is csak egy volt. Azt mondta, ne aggódjak miatta, mindent megjegyez – nevetett fel. Láttam rajta, hogy a könnyeivel küzd. Nekem is nehezemre esett nem újabb hisztérikus sírásban kitörni apa említésére. – Aztán minden egyes nap egymás mellett ültünk. Nem sokkal később megismerkedtünk Thomas-szal és Pearl-lel az egyik diákszövetségi bulin. Pearl és én nagyon jó barátnők lettünk, ahogy Thomas és apád is.
– Ezt nem tudtam – töröltem meg a szemem.
– Thomas-szal már akkor is szimpatikusak voltunk egymásnak, de az igazság az volt – nagyot sóhajtott, és beletúrt a hajába, mintha vacillálna, hogy folytassa-e. – hogy én fülig szerelmes voltam az apádba – ennél meglepőbb történettel aligha rukkolhatott volna elő. Elkerekedett szemekkel néztem rá. – Nem sokkal később randira is hívott. Jól éreztük magunkat, de nem tudtunk kilépni a komfortzónánkból. Nem voltunk egymáshoz valók szerelmesekként. De barátként fantasztikusan működtünk. Ezt sokáig nem akartuk beismerni, de amikor Thomas végül rászánta magát az udvarlásra, és Pearl is bevallotta, hogy odáig van apádért, minden világossá vált. Később is nagyom fontos részei voltunk egymás életének, sőt, tudom, hogy mélyen, legbelül egy kicsit végig szerelmesek voltunk egymásba. De az a plátói szerelem, ami talán csak egy elképesztően szoros barátság túlgondolt szövődménye volt, teljesen eltörpült amellett, ami Pearl és David, valamint ami Thomas és köztem kialakult. És látod, hogy végül jó döntést hoztunk, különben sem te és Debbie, sem Calum nem lenne itt – magyarázta. Totálisan leesett állal meredtem a mellettem ülő Sadie-re. Nem akartam hinni a fülemnek. Ő és az apám...? Mármint, hasonló helyzetbe keveredtek, mint Calum és én?
– Célozni akarsz valamire? – ráncoltam a homlokomat. Sadie beharapta az ajkát, és egy fűszálat kezdett piszkálgatni a talpa mellett. –Tudsz valamit erről... Calum és köztem... – dadogtam. Sadie elmosolyodott.
– Őszintén csodálkozom rajta, hogy te csak most tudtad meg, Chrissy.
– Hát, én a saját érzéseimmel voltam elfoglalva – motyogtam.
– Megértem – paskolta meg a térdemet, majd felállt, és leporolta a nadrágját.
– Sadie! – szóltam utána, mire ő megfordult, és kíváncsian nézett vissza rám. – Mit akartál ezzel az egésszel üzenni? Elég fáradt vagyok most a párhuzamokhoz.
– Nem tudom, miről beszélsz. Én csak elmeséltem egy történetet négy barátról – vont vállat, majd rám kacsintott, és visszament a házba. Aha, szóval azt akarja, hogy ne erőltessem a dolgot Calum-mal, mert Luke-kal sokkal jobban járok hosszú távon. Meg röviden is. De mégis hogy felejtsem el Calum-ot, amikor bevallotta, hogy ő is szerelmes volt belém mindvégig? Hogy bocsássam meg magamnak a gyávaságomat, amivel elvágtam magam a boldogságtól?

– Na végre! – harsogta Debbie, amikor beléptem a műterembe. Mindenhol por szállt, a levegőben, a padlón, a konyhaszekrényen. A munkálatok elkezdődtek, összesen öt falat kell felhúzni a műterem hátsó részébe, így három aprócska szoba fog kialakulni. Egy anyának, egy Debbie-nek, egy nekem. Ez azonban rengeteg porral és törmelékkel jár. – Kész a vacsora, már azt hittük, nem jössz – mondta a húgom, miközben töltött egy pohárba narancslevet. Anya a konyhapultnál állt, és beleszagolt az előtte heverő spagettibe, amit minden bizonnyal Debbie készített. Nem válaszoltam semmit, csak leraktam a táskámat és a pulcsimat. A cipőmet inkább magamon hagytam.
– Jaj, drágám – simogatta meg anya a hátamat. Nyilván nem kellett megmagyaráznom neki, mi a bajom. – Elmondta neked?
– Elmondta? – ráncoltam a homlokomat.
– Calum – meredt rám anya.
– Mi? – értetlenkedtem. Debbie felkönyökölt a konyhapultra, és a tenyerébe támasztotta az állát.
– Calum végre elmondta, hogy szerelmes beléd? – sóhajtotta a testvérem.
– Tessék? – szinte sipítottam. Anya és Debbie összenéztek.
– Te tényleg nem tudtál róla? – szólalt meg anya kis idő elteltével. – Azt hittem, csak magadat áltatod.
– Állj – egyenesedtem fel. – Mindenki tudott róla, hogy tetszem neki?
– Mindenki tudott arról, hogy tetszetek egymásnak – húzta ki magát Debbie is. – Egyikőtök sem egy színészpalánta.
– Miért nem szóltatok nekem erről? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Szóltunk – felelte Debbie lassan. – Mindig az volt a válaszod, hogy „Nem vagyok szerelmes belé, úgyhogy szállj le rólam" – oké, ha eddig döbbent voltam, akkor új csúcsot állítottam be meglepettség terén. Mindenki tudta körülöttem, hogy Calum-mal kölcsönösen érzünk egymás iránt valamit? Én pedig elengedtem a fülem mellett minden erre irányuló megjegyzést. Taps, Christina Pearl Fey, hatalmas taps. Sarkon fordultam, és anélkül rohantam ki a műteremből, hogy visszanéztem volna. Először nem tudtam, hová akarok menni, csak az ösztöneim hajtottak. De amikor néhány perccel később megpillantottam egy táblán a Luke-ék városrészét jelző irányt, nem haboztam. A máterembe való költözés egyben azt is jelentette, hogy sokkal közelebb kerültünk Luke otthonához, és a tengerparthoz is, de kábé negyedórányival messzebbre a sulitól. Nem volt rossz csere, mit ne mondjak. A lépteimet lelassítottam, inkább megfontoltan sétáltam. Igyekeztem minden gondolatomat összeszedni, és megfogalmazni azt, amit én sem tudok pontosan. De érzem. És ezért tudom, hogy a lehető legjobb döntés ezt tenni.
– Fey, hát te? – nyitott ajtót Luke meghökkenten.
– Bejöhetek? – kérdeztem, az ujjaimat tördelve. Luke félreállt az útból, és szélesebbre nyitotta előttem az ajtót.
– Történt valami? – fürkészte az arcomat, kicsit közelebb lépve hozzám. A dereka köré fontam az egyik karomat, a másikkal megsimogattam az arcát.
– Rájöttem valamire.
– Éspedig? – billentette oldalra a fejét.
– Elfelejtettem mondani neked valamit legutóbb a parton – mondtam. Luke gyanakodva méregetett, mintha rögtön a legrosszabbra gondolt volna. Lábujjhegyre álltam, és a két kezem közé fogtam az arcát. Közel hajoltam hozzá, annyira, amennyire csak engedte a magasságkülönbségünk, és olyan határozottan szólaltam meg, ahogy csak bőgés nélkül ki tudtam préselni magamból a szót: – Szeretlek – Luke nem mérlegelt, azonnal megcsókolt, a fenekemnél fogva felemelt a földről. Erősen tartott, így meg sem fordult a fejemben, hogy nem lennék biztonságban. Folyamatosan csókolóztunk, miközben felsétáltunk az emeletre, a szobájába. Beugrott, hogy valójában nem is voltam itt azóta, hogy összejöttünk, így megpróbáltam kiélvezni a különleges alkalmat. Luke hanyatt fektetett az ágyán, aztán fölém kerekedett, a csípőm mellett térdelt kétoldalt, és a fülem mellett tenyerelt. Elszakította az ajkát az ajkamtól, én pedig megsimogattam a borostáját.
– Nem csinálok tovább semmit, ha nem akarod – mondta halkan. De én akartam. Akartam őt, mindenestül, azonnal. Mohónak és kiéhezettnek éreztem magam, egy akaratos kislánynak, aki nem hajlandó adni senkinek a csokijából. Lerángattam róla a pólót, ezt pedig egyértelmű válaszként értelmezte. Újra megcsókolt, de ezúttal már ő is felsőmnél babrált. Nem kínoztam sokáig, felemelkedtem az ágyról, és gyorsan kibújtam a pólómból. Lassan és óvatosan csókolt, mintha azt üzenné, bármikor leállíthatom. Én azonban nem gondoltam ilyesmire. Tudtam, hogy ha van ember a földön, akivel mindennél jobban át tudom és át is szeretném élni az első alkalom szenvedélyét és fenségét, akkor az Luke Hemmings. Levette a melegítőjét, és én is kigomboltam a nadrágomat. Luke valahogy a hátam alá csúsztatta a kezét, és egy gyors mozdulattal a melltartómtól is megszabadított. Amikor a ruhadarab lehullott rólam, Luke egy pillanatra felemelte a fejét, és szaggatottan vette a levegőt. Elmosolyodtam, és újra megcsókoltam őt. Finoman lehúzta rólam a nadrágot, és a bugyim alá vezette az ujjait. Olyan gyengéden és óvatosan érintette a bőrömet, hogy teljesen biztos lettem abban, hogy tökéletesen választottam. Én is beleakasztottam a hüvelykujjam a bokszerje szélébe, és mozdulatról mozdulatra lejjebb húztam azt rajta. – Annyira gyönyörű vagy – súgta a fülembe, miközben lehámozta rólam az utolsó akadályt képző fehérneműt. Lágyan végighúzta az ujjait rajtam, aztán az éjjeliszekrényéhez nyúlt, és elővett a fiókból egy sötétkék zacskót. A fogával tépte fel a csomagolást, és feltérdelt, amíg felhelyezte az óvszert. Észrevette, hogy eközben annyira kapkodtam a levegőt, hogy kész csoda, hogy addig nem ájultam el. – Hé – simogatta meg a hajamat, félbehagyva a tevékenységét. – Hagyhatjuk a francba, hallod? Nem muszáj ezt csinálnunk.
– Nem – ráztam a fejem, megsimogatva az arcát. – Akarom. Fogalmad sincs, mennyire akarom ezt, Luke! – kicsordult az első könnycseppem, amit Luke finoman letörölt a hüvelykujjával.
– Akkor mi a baj? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom – vallottam be. – Ez az első alkalom nekem... – sóhajtottam. Csak akkor jutott eszembe, hogy ez így talán elég ijesztő információ lesz neki, amikor már kimondtam. Elkerekedett szemekkel meredtem magam elé. – Nem hiszem el, hogy ezt hangosan kimondtam.
– Chrissy – simította végig a hajamat. – Tudom. Emiatt nem kell szégyenkezned. Ha velem akarod először csinálni, az nagyon megtisztelő, de muszáj megértened, hogy semmi sem kötelező. Én addig várok, ameddig te magadtól azt nem mondod, hogy most szeretnéd – annyi érzelem kavargott bennem, össze-vissza dobálva egymást, hogy megszólalni is nehezemre esett. Nem azért sírtam, mert szomorú voltam valami miatt. Valójában nem tudom, mi játszódott le bennem ott, meztelenül fekve, egy meztelen férfival magamon, és reméltem, hogy egyszer, amikor majd idősebb és talán tapasztaltabb leszek, megértem. Egy nő és az első alkalom olyan kényes páros, amilyet csak az igazán jóravaló fiúk kezébe illik odaadni. Ezt persze nagyon nehéz eldönteni, megélni meg pláne, de ha egyszer rávesszük magunkat, akkor olyan ajándékot kaphatunk, amit nagy butaság elszalasztani. Nem szexuális élményekről vagy pillanatnyi élvezetekről beszélek, hanem valódi, őszinte, tiszta és korlátok nélküli szerelemről. Ez az, amit én kaptam Luke Hemmings-től. Nem csak azon az éjszakán. Hanem minden egyes alkalommal, amikor kiállt értem. Amikor megvédett. Amikor megnevettetett. Amikor mellettem állt, társként, barátként, szeretőként, néha testvérként. Rájöttem, hogy nekem ő az az egy, az egyetlen, a nagy ő, amiről mindenki beszél. Akit lehet követni, lehet pótolni, lehet utánozni, de a helyét betölteni soha. Jöhet nála kedvesebb, nála odaadóbb, nála helyesebb férfi – még akkor is, ha pillanatnyilag teljesen elképzelhetetlennek tartok egy ilyen személyt – ha nem Luke Hemmings lesz, akkor már veszett fejsze nyele. Egyetlen nagy, egyetlen igaz szerelem létezik az életben, és belophatja magát örökre a szívünkbe az első nagy szerelmünk, ott pislákolhat az iránta való érzésünk lámpása, de akkor sem érhet fel hozzá. Őhozzá. Az egyhez, az egyetlenhez, a nagy őhöz, akiről mindenki beszél. Hirtelen minden szenvedés, minden átsírt éjjel, minden egyes szorongással eltöltött pillanat értelmet nyert. Mert mindezekért cserébe megkaptam őt. Luke Hemmings-t. Többre pedig soha nem vágytam, és nem is fogok.

Ahelyett, hogy az a bizonyos rózsaszín felhő megingott volna alattam, olyan stabillá vált, mint a beton. Aznap éjjel, amikor Luke már elaludt, írtam egy SMS-t anyának, hogy biztonságban vagyok, de holnap innen megyek suliba, ne aggódjon miattam. A másnap pedig nem is hasonlított két átlagos gimnazista reggeléhez, sokkal inkább volt egy nászúton lévő friss házaspáré. Luke pólójában voltam, miközben reggelit csináltunk, és az ölében ülve ittam meg a kávémat, miközben végig a nyakamat puszilgatta. Öltözködés közben végig incselkedtünk, rengeteget nevettünk, csókolóztunk, ölelkeztünk. Úgy éreztem, egy aprócska buborékban vagyok, amikor Luke a közelemben van, a szappanfal pedig valamiféle különleges védelemmel van ellátva. Útközben teli torokból énekeltük Luke válogatás-listáját, és annyira, de annyira felszabadultnak éreztem magam, mint még soha. Egész végig nem gondoltam Calum-ra, Courtney-re, a kialakult helyzetre. Luke Hemmings képes volt elfeledtetni velem mindezt, és ez csak újabb bizonyíték volt rá, hogy mennyire összeillünk. Jó mellette.
– Akkor, estig még találkozunk? – kérdezte, amikor behúzta a kéziféket a parkolóban. Jellemző, hogy anyának tíz percébe tellett találni egyet, Luke Hemmings meg behajt ide és azonnal megáll egy elegáns távolságra lévő parkolóban.
– Miről beszélsz? – csúsztattam a telefonomat a táskámba. – Együtt megyünk oda a többiekhez, nézd, Betty és Michael már ott vannak – mutattam a srácok felé, akikhez épp odalépett Ash.
– Úgy értettem, találkozunk-e még úgy, mint barát és barátnő – kulcsolta össze az ujjainkat a sebváltó felett.
– Ja, igen – csettintettem a nyelvemmel. – Tegnap este el akartam mesélni valamit, de annyira elterelted a figyelmemet, hogy esélyem sem volt – biggyesztettem le az ajkamat tettetett szomorúsággal. Luke elvigyorodott, és áthajolt hozzám, hogy gyors csókot leheljen a számra. – Elmondtam Calum-nak. Hivatalosan együtt vagyunk. Már, ha nem gondoltad meg magad – tettem hozzá kuncogva. Luke a fülem mögé simított egy hajtincset.
– Az elmúlt tizenkét óra melyik részében érezted azt, hogy meggondoltam magam?
– Azt hiszem, reggel egy kicsit csúnyán néztél rám, amikor megittam az utolsó korty tejet – gondolkodtam el hangosan, mire Luke elnevette magát, és ezúttal megcsókolt, úgy, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva. – Szóval, áll még az esti bulimeghívás a meccs utánra?
– Csak ha a barátnőmként jössz – nyitotta ki az ajtaját. Én is kiszálltam, és a kocsi felett szóltam vissza neki. Igaz, hogy ehhez lábujjhegyre kellett állnom, de nem zavart. Azon a reggelen egyáltalán semmi nem zavart.
– Máshogy nem is lennék hajlandó.
Ahogy megkerültük a kocsit, és egymás mellé értünk, Luke megtorpant, és olyan lassan kulcsolta össze az ujjainkat, hogy egy örökkévalóságnak tűnt. Ezután magabiztos léptekkel indultunk meg a barátaink csoportosulása felé, ahol Betty-hez, Ash-hez és Michael-höz már csatlakozott Courtney és Calum is. Esküszöm, lelassítva láttam a jelenetet: Luke és én egymás kezét fogva vonulunk az enyhe szélben és a vakító napsütésben, rutinosan kerülgetve a hömpölygő diáksereget, akik közül a lányok elalélva csorgatják a nyálukat Luke után, egy-egy csaj kiszúrja, hogy fogjuk egymás kezét, ők elképedve bökdösik a barátnőjüket, a srácok pedig úgy tekintetek Luke-ra, mint a példaképük aranyszobra, és olyan irigykedve nézegetik a mellizmát, hogy már-már féltékeny leszek. És aztán ott vannak a barátaink, akik sejtették ezt az egészet, mégsem tudtak semmi konkrétumot. Betty boldogan öklözött bele a levegőbe, Michael elismerően bólogatott, Ash a homlokát ráncolva kapkodta a fejét, Courtney izgatottan ugrándozott Betty mellett, Calum pedig... Nos, ő mélyen a szemembe nézett, aztán átkarolta Courtney derekát. A lány meglepődött, de láthatóan nem volt ellenére a dolog. Amikor már csak néhány lépés választott el minket tőlük, Calum egyszerűen megcsókolta Courtney-t. Luke-ot is legalább annyira sokkolta a dolog, mint engem, mert lassított a lépteinken. Ezután persze a többiek figyelme is inkább Calum-ra és Courtney-re esett, Betty grimaszolva nézte őket, Ash és Michael értetlen pillantást váltottak, én pedig nem igazán tudtam hova tenni a dolgot. Vajon csak azért teszi, mert meglátott minket Luke-kal, vagy tényleg rájött, hogy nekik együtt kell lenniük? A meggyőzőképességem volt ilyen erős, vagy a féltékenysége?

Betty, Courtney és én megbeszéltük, hogy a délutáni meccs előtt Betty-éknél töltjük az időnket. Tanítás után elbúcsúztam Luke-tól, aki még egy utolsó edzésre sietett, Courtney elköszönt Calum-tól, aki, fogalmam sincs, mit tervezett, de még arra sem tudott határozott választ adni, hogy eljön-e a meccsre. Útközben megettünk egy hotdogot ebéd gyanánt, aztán amikor végre megérkeztünk Betty-ék házába, mindkét barátnőm nekem esett.
– Hihetetlen, hogy nem mondtál róla semmit! – fakadt ki Betty. – Azt megértem, hogy a féreg nevelőapádat eltitkoltad, de hahó, ő Luke Hemmings! Vele dicsekedni kell! – magyarázta, miközben a konyhába ment, és töltött magának egy pohárba narancslevet.
– Nem titkoltam el – ültem le a kanapéra. – Egyszerűen csak nem akartuk nagydobra verni, amíg nem lettünk biztosak mindketten a folytatásban.
– És mondd – kucorodott le mellém Courtney vigyorogva. – Lefeküdtetek már? – Betty csillogó szemekkel somfordált oda hozzánk, és ült le mellém. Úgy várták a válaszomat, mint a Messiást.
– Basszus, ne már! – röhögtem el magam. – Ez kicsit kényes téma, nem gondoljátok?
– Ezek szerint akkor már csak én vagyok szűz. Szuper – motyogta Betty.
– Hidd el, jobb olyasvalakivel csinálni először, akit igazán szeretsz. Én tizenhat voltam, de azt kívánom, bárcsak egy fa odújába pakolta volna be a farkát – fintorgott Courtney.
– Fúj! – nevettünk fel Betty-vel. – Ki volt rád ilyen rossz benyomással? – faggatózott Betty. Courtney a tenyerébe temette az arcát.
– Ha elmondjátok bárkinek is, tuti, hogy kinyírlak titeket! – fenyegetőzött. Amikor villámgyorsan bólogatni kezdtünk, jelezve, hogy tartjuk a szánkat, Courtney folytatta. – Harry – eltartott pár percig, amíg összeraktuk, hogy ki a fene az a Harry. Nekem hamarabb ugrott be, mint Betty-nek, neki ugyanis nem volt semmilyen élménye vele.
– Faszkalap Harry? – képedtem el totálisan. – Az idióta, akinek a karmai közül Luke mentett meg? – ráncoltam a homlokomat. Betty meglökte a térdemet.
– Na, mégiscsak köszönhetsz neki valamit. A kapcsolatotok akkor kezdődött el igazán Luke-kal – tette a szívére a kezét a barátnőm, nosztalgikusan elmerengve.
– Ez igaz. Előtte még csak nem is köszönt nekem – emlékeztem vissza a bunkó Luke Hemmings-re.
– Chrissy – húzódott közelebb hozzám Courtney. – Szeretném megköszönni, hogy beszéltél Calum-mal. Azt mondta, rájött, hogy mi ketten mennyire összeillünk, és ez a szünet jó volt arra, hogy ebben teljesen biztos legyen. Tudom, hogy ha nem beszélsz vele, még mindig rágódna, úgyhogy nagyon-nagyon hálás vagyok! – ölelt magához.
– Ugyan – simogattam meg a hátát. – Ez természetes. Ezért vagyunk barátok – Courtney elhúzódott tőlem, és mosolygott.
– Nekem még sosem voltak ennyire igazi barátaim.
– Nekem sem volt még ennyire épeszű szurkolólány barátnőm – jegyezte meg Betty.
– Semmilyen szurkolólány barátnőd nem volt eddig – nevettem el magam. Betty egyetértőn biccentett.
– Luke-nál buli lesz a meccs után. Mindannyian megyünk, ugye? – pislogott Courtney.
– Én biztosan – tettem fel a kezem.
– Azt egyből gondoltuk, Mrs. Hemmings – fricskázott bele a karomba Courtney.
– Ó, ha jól sejtem, Mrs. Hood is ott lesz – vigyorogtam rá.
– Én valószínűleg. De nem tudom, Calum jön-e. Elég fura volt, azt mondogatta, hogy tanulnia kell – ráncolta a homlokát Courtney.
– A tanulás és Calum Hood egy mondatban? – vihogott fel Betty. – Bocs, de ez még ahhoz képest is meredek, hogy Luke Hemmings és Chrissy járnak – megeresztettem felé egy „ne már" pillantást. – Jól van – sóhajtotta. – De ez akkor is egy borzalmas kifogás. Pláne péntek délutánra.
– Calum már csak ilyen – vonogattam a vállamat, mintha mit sem sejtenék az egészről. Később, amikor Betty bekapcsolta a tévét, és a téma átterelődött valami hülye valóságshow-ra, kimentem a konyhába egy pohár vízért, majd elővettem a telefonomat a farzsebemből, és bepötyögtem egy gyors üzenetet.
Chrissy:
Ha már kamuzol neki, legalább hihetően csináld.
Calum szinte egy másodpercen belül válaszolt. Nem is lehet ilyen gyorsan gépelni!
Calum:
Talán azt szeretnéd, hogy mondjam el neki az igazat?
Chrissy:
Azt szeretném, ha kicsit hitelesebben bújnál ki az esti meccs alól. Tanulás, most komolyan? Akár azt is mondhattad volna, hogy Ibizára költözöl.
Calum:
Ki a szart érdekel a kifogásom? Nem megyek, ennyi a lényeg, amit meg kell érteni ebből az egészből.
Chrissy:
A barátnődet érdekli, miért nem akarod vele tölteni a péntek estét.
Calum:
Mit szólsz bele ebbe egyáltalán? Törődj inkább a friss kapcsolatoddal.
Chrissy:
Nem kell kétszer kérned.
Calum:
Jó.
Chrissy:
Jó!

Óriási hangzavar és felfordulás volt a suli körül, amikor visszaértünk a meccsre. Háromnegyed órával hamarabb mentünk, hogy még legyen időm beköszönni Luke-nak, és Courtney is átöltözhessen és bemelegíthessen, ő ugyanis szurkolóként ugyanolyan fontos szereplő, mint a focisták. Betty mindenképpen jó helyet akart szerezni, állítása szerint azért, mert „muszáj közelről látnom, ahogy a sok bárgyúképű elcseszi a lehetőségeket, és csak az atlétika csapat szerez érmet a diákolimpián", de Courtney és én tudtuk, hogy valójában csak szívesen nézegeti a focista fiúkat, ahogyan izzadva küzdenek a suli hírnevéért. A sportpálya közvetlen közelében, és bent is nagyon sokan voltak, az ellenfél focistái és szurkolói is megérkeztek, Sydney egy másik nagy gimnáziumából. Azok a lányok már beöltözve nyávogtak a kapu mellett, az ú ruhájuk piros és fekete volt, míg Courtney-ék kék és fehér kombóban táncoltak. A vendégszurkolók haja két copfba volt fonva, a sminkjük erős és csillogós volt. Betty hunyorogva nézett rájuk, amikor beléptünk a stadion területére.
– Basszus, ezeknek lekopott a bőr az alumínium vázukról, vagy mi a szarért csillognak ennyire? – még a szemét is eltakarta a kezével, ahogy elhaladtunk a csacsogó lányok mellett.
– Szerintem arany van a bőrük alatt – motyogtam. A lelátókhoz vezető lépcső előtt megálltunk, mert onnan elváltak az útjaink, legalábbis egy rövid időre. – Köszönök Luke-nak, rendben? Mindjárt jövök. Foglalj nekem is helyet! – kértem, a barátnőm pedig biccentett, és felmászott a lelátó alsó sorában, átfurakodva két ellenszurkoló páros között. Besétáltam az öltözőkhöz vezető folyosón, az ajtók mögül hangos kiabálás szűrődött ki. Az egyik sötétszürke ajtó hatalmas betűkkel hirdette, hogy itt bizony a mi csapatunk öltözik, ezért határozottan bekopogtattam. Alig pislogtam egyet, máris feltépték az ajtót. Méghozzá James, Luke bátyja. Félmeztelenül. A kezében ott lógott tiszta meze, a haja még tökéletesen állt. A többiek sem voltak mindannyian felöltözve a háttérben, de a beszélgetés rögtön abbamaradt, amint megláttak engem a küszöbön.
– Sziasztok – intettem nekik bénán. Luke ekkor bukkant fel a vizesblokkból, épp az arcát törölgette. Megtorpant, amikor észrevette a némaságot, és elvette a fehér törölközőt a szeme elől. Elmosolyodott, és átverekedte magát a csapattársai között.
– Köszi, ez az enyém lesz – vigyorgott rájuk, amikor kilépett a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót. Csak halkan jegyzem meg, hogy ő sem viselt pólót, csak a nadrágja és a zoknija volt rajta. – Szia! – ölelt magához.
– Szia – csókoltam meg. – Úgy örülök, hogy látlak – simogattam meg az arcát.
– Én is örülök! – mondta.
– Remélem, nem hoztalak nagyon kínos helyzetbe – húztam el a számat, a csapattársaira célozva.
– Előttük? – röhögte el magát. – Van fogalmad róla, mekkora király leszek most köztük?
– Eddig is az voltál, nem? – billentettem oldalra a fejemet. Luke elgondolkodva bólintott, és újra megcsókolt. – Csak sok szerencsét akartam kívánni.
– Szükségünk is lesz rá – sóhajtotta. – Tavaly ők nyerték az egész versenysorozatot.
– A szurkolólányaik úgy ki vannak sminkelve, mint a prostik.
– Gondolod, hogy némi smink rajtunk is segítene? – nevetett Luke. – Kölcsönadhatnál egy kis rúzst – súgta, miközben megint megcsókolt.
– Nincs rajtam rúzs – feleltem mosolyogva.
– Ó, persze, mindig elfelejtem, hogy neked természetesen ilyen gyönyörű az ajkad – finoman beleharapott az alsó ajkamba, én pedig önkénytelenül is elvigyorodtam.
– Hemmings, rád várunk. Vonszold be a hátsódat! – rikkantott ki az öltözőből egy izmos csapattárs. Na, vele szemben aztán semmi kedvem nem volt ellenkezni, ezért sok szerencsét kívántam Luke-nak, egy utolsó, sietős csókot leheltem az ajkára, aztán már be is csukódott mögötte az öltöző ajtaja. Azt terveztem, hogy a lelátó előtt elkanyarodok a büféhez, és veszek egy csomag perecet, amit Betty úgy szeret, és csak azután csatlakozom hozzá. A zene üvöltött az egész stadionban, mindenki felfokozott állapotban volt. Akármennyire fontos is egy döntő mérkőzés, az idény első meccse legalább olyan jelentőséggél bír, még ha a végső eredményt ez nem is befolyásolja olyan erőteljesen. A diákok egy emberként szurkolnak tizenkét srácért, a szurkolólányok a lelküket kiteszik, megmutatva, hogy a mi csapatunk minden tekintetben leelőzi az ellenfelet. Nem sok meccsre jártam az utóbbi négy évben. Apa nagy sportkedvelő volt, ő jó néhány ilyen alkalomra elcipelt a húgomat és engem, de általában a városi csapatokra volt kíváncsi, a gimis diákolimpiai találkozók nem mozgatták meg annyira a fantáziáját. A halála után azonban minden kapcsolatom megszűnt a sporttal, egyedül Betty-re voltam kíváncsi, de mivel általában órákat kellett utazni a versenye helyszínéig, nem tartottam vele. Háromszor rendezett a sulink atlétikaversenyt, azokon természetesen a leghangosabb szurkolója voltam – további három emberrel, akik rajtam kívül érdeklődtek az atlétika iránt. Betty ezért is örült a tanulmányi átlagos szabály bevezetésének. Mert azt gondolta, így a kevésbé népszerű sportágak előtérbe kerülhetnek, hiszen a focisták és a szurkolólányok, akik mindig megtöltik a stadionokat, nem fogják megugrani a lécet. Bevallom, Luke esetében én is kételkedtem az első percben, de ahogy szép lassan megnyíltunk egymás előtt, és megtudtam, mi okozza a nehézségeit, már tudom, hogy ő az egyik legokosabb és legkitartóbb fiú, akit ismerek.

– Na végre! – tapsikolt Betty, ahogy felverekedtem magam a lelátóra. Alig húsz percig tartott a kis körutam, mégis teljesen megtelt minden emberekkel. – Már azt hittem, összeházasodtatok a hátsó folyosón – motyogta, de ahogy felé nyújtottam a pereces zacskót, egyből megenyhült. – Ó, szuper vagy! Köszönöm! – vigyorgott, kibontva a csomagolást. – Courtney-ék mindjárt kezdenek – biccentett a pálya irányába. Követtem a tekintetemmel a mozdulatát, és megláttam, ahogy mindkét csapat szurkolói fegyelmezett sorokban várakoznak. A kék-fehérek, vagyis mi két sort alkottak, a baloldaliban a legelső ember Courtney volt. Amikor meglátott minket (Betty olyan vadul kezdett integetni neki, hogy kis híján fejbe kólintott), széles mosolyra húzódott hibátlanul kirúzsozott ajka, és intett egy aprót, de ügyelt rá, hogy ne billenjen ki a szerepéből.
– Szerinted győzni fogunk? – kérdeztem a barátnőmtől, aki úgy ropogtatta a perecet, mintha ezer éve nem evett volna.
– Viccelsz? Luke Hemmings szárnyal. Minden létező értelemben – kacsintott rám. Somolyogva csóváltam a fejemet. – Apropó – köszörülte meg a torkát, felém tartva a pereces zacskót. Kivettem belőle néhány szemet, és ráérősen enni kezdtem őket. – Calum mit szólt hozzá?
– Hogy mi? – kaptam Betty felé a fejemet.
– Csak érdekelne, hogy mi volt a reakciója.
– Mi lett volna? Örült – vonogattam a vállamat. – Ő boldog Courtney-vel, nyilván azt akarja, hogy nekem is jó legyen.
– Chrissy – sóhajtotta Betty, felém fordulva. – Most nem hall minket Courtney – mondta. – Nyugodtan bevallhatod, mi ez a feszkó köztetek, mert Courtney-t talán becsaphatjátok, ő nem ismer titeket még annyira, de én öt éve a legjobb barátnőd vagyok. Engem nem tudsz átverni – rázta a fejét.
– Úgy, ahogy a Ray-ügyet sem tudtam eltitkolni? – csücsörítettem viccelődve. Betty felhorkantott.
– Ne keverjük össze a két témát. Mi a fene történik veled és Calum-mal? – amikor nem válaszoltam, Betty gondterhelten dörzsölte meg a homlokát. – Valakinek beszélned kell róla, Chrissy. Calum és Luke érthető okokból kizárva, Debbie minden bizonnyal azzal van elfoglalva, hogy ne omoljon össze totálisan lelkileg, az anyukádat nem fogod ezzel terhelni...Csak én maradtam – tárta szét a karjait. Tudtam, hogy igaza van, és nem azért nem akartam beszélni neki a történtekről, mert úgy éreztem, olyan baromi könnyen fel tudom egyedül is dolgozni. Az egyetlen indokom, amiért magamban tartottam mindezt, az volt, hogy ha kimondom, ha beszélek róla, akkor valósággá válik. Akkor azt már nem lehet egy fura álomként kezelni. Nem tudom visszafordítani. Így pedig még nem tűnik olyan komolynak a helyzet. De azzal is tisztában voltam, hogy ha nem beszélek ki magamból mindent, abba könnyedén beleőrülhetek.
– Azt hiszem, szerelmes belém – fújtam ki a levegőt. Betty tettetett csodálkozással vonta fel a szemöldökét. – Ne – roskadt meg a vállam. – Könyörgök, mondd, hogy te nem tudtál róla – az még oké, hogy anya, a húgom és Calum szülei is készpénzként kezelték, hogy mi ketten többet érzünk egymás iránt, de hogy a legjobb barátnőm is tudott volna róla, és végignézte, ahogy évekig szenvedek?
– Voltak jelek – adta meg a legegyszerűbb választ Betty. – De nyilván nem lehettem semmiben sem biztos.
– Remek – dörzsöltem meg a homlokomat. Betty válaszra nyitotta a száját, de mielőtt meghallhattam volna a mondanivalóját, felcsendült a hangfalakból Taylor Swift Shake It Off-ja, és az ellenfél szurkolólányai táncra perdültek. A mieink ugyanolyan fegyelmezett sorban álltak, még csak oldalra sem fordították a fejüket.
– Mit fogsz csinálni? – üvöltötte oda nekem Betty, túlharsogva a zenét.
– Mire gondolsz? – kérdeztem, ugyancsak hangosan kiabálva.
– Calum-ra... – forgatta a szemét Betty. A nevet le tudtam olvasni a szájáról, nem kellett meghallanom.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. Betty megfogta a kezemet, és megszorította.
– Szuperül működtök barátokként. De kétlem, hogy megérné kockára tenni a barátságotokat, Luke és Courtney bizalmát... – sorolta, a fülembe ordítva. Bólintottam egyet, mert tudtam, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy igaza van. Valójában meg sem fordult a fejemben az, hogy szakítok Luke-kal, és Calum karjaiba rohanok. De az a bizonyos kínzó, „mi lett volna, ha...?" nem hagyott nyugodni. Mi lett volna, ha elég bátorságom lett volna korábban bevallani Calum-nak, hogy többet érzek iránta? Mi lett volna, ha ő vallotta volna be? Mi lett volna, ha sem Luke, sem Courtney nem jön be a képbe? Összejöttünk volna valaha, vagy évekig húztuk volna ezt a furcsa titkolózást, amíg a kényelmünk úgy szolgálja? Megráztam a fejem, remélve, hogy a kósza gondolatok a mozdulat hatására kibukfenceznek onnan, és inkább a sportpályára koncentráltam. Ott úgyis sokkal valóságosabb dolgok történnek, mint az agyamban.

Habár a meccs sokkal izgalmasabb volt, mint hittem, mégis örültem, amikor a bíró lefújta, mert már alig vártam, hogy megcsókolhassam Luke-ot. A csapatunk két góllal győzött, míg az ellenfél egyet sem rúgott. A kettőből egyet Luke szerzett, a másodikat pedig James, akinek Luke adta a gólpasszt. Az edzőjük magából kikelve örült, és a srácok is nagyon boldogok voltak, még ha a fáradtság javarészt uralta is az arckifejezésüket. Courtney-ék is elégedettek voltak, mert nemcsak a focisták, de a szurkolólányok is ügyesebbek voltak az ellenfélnél. A csapatok tagjai mezt cseréltek, és amikor Luke kibújt átizzadt pólójából, megremegett a térdem. Annyira ellenállhatatlanul nézett ki, miközben kezet fogott sorban mindenkivel, a vállára vetve a másik csapat mezét, hogy legszívesebben legurultam volna a pályára, hogy a lehető legszenvedélyesebb csókkal biztosítsam őt az érzéseimről.
– Együtt megyünk a bulijába, vagy majd ott találkozunk? – kérdezte Betty, még mindig tapsolva.
– Majd ott találkozunk, jó? – válaszoltam. A barátnőm biccentett egyet, megölelt, aztán átfurakodott vagy tizenöt emberen, hogy lejusson Courtney-hez. Én a másik irányba indultam, az öltözők felé, de úgy terveztem, hogy előtte meglátogatom a mosdót, és talán még a büfét is, mert nem akartam az a fajta barátnő lenni, aki öt percre is képtelen elengedni a pasiját. Először a büfét céloztam meg, kértem egy szelet csokit, és miközben egy viszonylag védettebb, kevésbé frekventált helyre húzódtam, elővettem a telefonomat. Csak Debbie-től várt egy üzenet arról, hogy ki nyerte a meccset, és hogy eljöhet-e Luke bulijába. Gyorsan visszaírtam neki, hogy a mi csapatunk nyert, és nyugodtan eljöhet a buliba, de ha így dönt, akkor készüljön fel rá, hogy Ash is ott lesz. Tudomásom szerint nem beszéltek múlthét óta, Ash nem tudta feldolgozni, hogy Debbie nem bízott benne eléggé, Debbie pedig nagyon szégyellte magát a történtek miatt. Reméltem, hogy majd képesek lesznek tisztázni a dolgaikat, mert Ash jó hatással van a testvéremre, ugyanakkor tudtam, hogy Debbie-nek rengeteg mindent kell feldolgozni, és ehhez szüksége van egy kis időre, amikor egyedül lehet, és csak magával foglalkozhat. Miután megettem a csokimat, és elmentem a kiürült mosdóba is, az öltözők felé vettem az irányt. A folyosó sötét volt és pangott az ürességtől, de amikor az egyik bekapcsolódó lépcsőházhoz értem, lépéseket hallottam. Lassítottam, azt hittem, az egyik idegen csapattag tévedhetett el, de hirtelen elém toppant Calum. Úgy tűnt sietett, és nagyon keresett valakit, ezért kissé meglepődött, amikor meglátott.
– Szia!
– Szia – köszöntem neki zavartan. – Azt hittem, nem fogsz idejönni – ráncoltam a homlokomat. Calum bólintott, aztán közelebb jött hozzám. Nem hátráltam, habár a vészcsengő kongani kezdett bennem.
– Úgy volt, de aztán rájöttem, hogy muszáj mondanom neked valamit – bólintott.
– Fel is hívhattál volna – vontam vállat, tettetett nyugalommal. A szívem majd' kiugrott a helyéből, mert összezavart Calum viselkedése. Miért ilyen feszült?
– Ez nem telefontéma – felelte szigorúan. – Chrissy, nézd – a kezemért nyúlt, és még ekkor sem húzódtam el tőle, hagytam, hogy mindkét kezemet megfogja. – Tudom, hogy sokat hibáztam az elmúlt öt évben, leginkább azt rontottam el, hogy nem voltam veled őszinte.
– Ne, Calum, kérlek – ráztam a fejemet. Az egész testem remegni kezdett.
– Nem, most már végigmondom – közölte határozottan. – Törpilla, azt akarom, hogy... – hihetetlen, de valamiféle égi erő nagyon küzd az ellen, hogy Calum kerekperek megmondja, mi a célja velem, merthogy abban a szent minutumban, amikor a mondandója lényegi részéhez érkezett, megcsörrent a telefonom. – Kérlek, ne vedd fel – lehelte, amikor kihúztam a kezem az övéből, és a zsebemhez nyúltam. Egy ismeretlen szám keresett. Összerándult a gyomrom, mert az ismeretlen szám egyet jelenthetett: valami baj van.
– Sajnálom – arrébb sétáltam Calum-tól, és fogadtam a hívást. A hangom határozatlan és vékony volt. – Igen?
– Christina Fey? – ismeretlen, mély férfihang. – Carl Keneth rendőrnyomozó vagyok. Ray Jones ügye miatt keresem – meglepetten pislogtam, épp a fiúk öltözője előtt.
– Üdvözlöm – nyögtem.
– Azért hívom, mert az édesanyja épp az imént hagyta el a kapitányságot. A szabályok tiltják, hogy erről tájékoztassuk az érintetteket, de Mrs. Jones jóváhagyta, hogy ezt elmondjam önnek. Terhelő vallomást tett Mr. Jones ellen, orvosi látleletekkel támasztotta alá a bántalmazást. Az ügy nyomozati szakaszba lépett, innentől felgyorsulnak az események. Javaslom, hogy keressenek fel egy ügyvédet – magyarázta a rendőr.
– Rendben, köszönöm – sóhajtottam. Ekkor kivágódott az öltöző ajtaja, és kiszivárogtak a fiúk. Mindannyian kiabáltak, pacsiztak, örvendeztek. Megpróbáltam lefogni a telefonom mikrofonját, hogy a rendőr ne hallja. Luke is felbukkant, épp a bátyja mögött, aki ráugrott az egyik előtte haladó srác hátára, és vihogva mentek ki az épületből. Luke megállt a néhány lépéssel odébb várakozó Calum mellett, és kezet fogtak. Engem néztek, miközben folytattam a telefonhívást. – Van valami hivatalos teendőm ezzel kapcsolatban?
– Az ügyvédjük mindent elintéz.
– Köszönöm a tájékoztatást!
– Habár nem tisztem megítélni az emberek döntéseit, szerintem maga nagyon bátran cselekedett, Miss Fey – mondta. Elmosolyodtam, de nem a boldogság vagy az elégedettség miatt, hanem a testemben szétáradó nyugalom hatására, amiért biztos lehettem benne, hogy Ray Jones többé nem élvezi a rendőrség védelmét, így képtelen ártani a családomnak.
– Köszönöm! – elbúcsúztunk, majd kinyomtam a hívást. Visszasétáltam a gyanakvó tekintettel várakozó fiúkhoz. Fura volt őket így, egy elhagyatott folyosón kettesben látni. – A rendőrségtől kerestek – csúsztattam vissza a telefonomat a zsebembe. – Anya vallomást tett Ray ellen. Megindult a nyomozás.
– Van egy ügyvéd ismerősöm, megadjam a számát? – kérdezte Calum azonnal.
– Köszi, de szerintem anya intézi. Nagyon a kezébe vette a dolgokat – magyaráztam.
– És akkor minden rendben? – mosolyodott el Luke. Bólintottam, mire átkarolta a derekamat, közelebb húzott magához, és adott egy puszit a homlokomra. Úgy éreztem, a csókot szándékosan nem kockáztatja Calum közvetlen közelében. Jamie-vel is mi történt... – Calum, ugye te is jössz a buliba? Akár zenélhetnénk is – ajánlotta fel Luke. Calum keserű mosolyra húzta a száját, és megrázta a fejét.
– Nem, azt hiszem, inkább otthon töltöm az estét.
– Ne viccelj már, mindenki ott lesz! – győzködte Luke. – Courtney is!
– Tudom, de... – nyelt egy nagyot Calum. – Valahogy ez most nem az én napom. De bepótoljuk az ünneplést, ígérem! – veregette meg Luke vállát, aztán kikerült minket, és elindult a folyosó vége felé, a kijárathoz.
– Utána kéne mennem. A hívás előtt mondani akart nekem valamit – jegyeztem meg halkan. Luke amolyan „de kis naiv" stílusú mosolyra húzta a száját.
– És neked fogalmad sincs róla, mit akart közölni veled, igaz?
– Miért, neked már elmondta? – hökkentem meg. Oké, sejtettem, hogy mivel kapcsolatos a mondanivalója, na de hogy pontosan mi, arról a leghalványabb gőzöm sem volt. Luke elnevette magát, és újabb puszit nyomott a homlokomra.
– Menj utána, ha szeretnél. Megvárlak – mondta. Ott, abban a pillanatban szívem minden szerelme egyetlen fiúra koncentrálódott: Luke Hemmings-re. Tudta, mit akar mondani nekem Calum, és még csak eszébe sem jutott arra kérni, hogy többet ne beszéljek a legjobb barátommal, sőt, még azt is vállalta, hogy megvár, ha meg akarnám hallgatni. Rájöttem, hogy a döntésem nem csak végleges, de a legjobb is.

Luke palotájánál annyi ember tolongott, hogy alig tudtunk megállni a felhajtón. James már kinyitotta a házat, így a buli már javában zajlott. A kerti medencében fürödtek ruhában is, meg nélküle is – mármint, totál meztelenül – és a teraszra kitett teli hordó sör is vészesen fogyott. A zene hangosan szólt, mindenki üvöltött, táncolt, ivott vagy kavart valakivel. Tudtam, hogy itt a helyem, elvégre, a házigazda barátnője lennék, de akkor sem volt kedvem egy rakás idióta között elcseszni a péntek estémet, ahelyett, hogy Luke-kal lennék, vagy esetleg a családommal. Úgy terveztem, hogy tiszteletemet teszem, ott maradok félórát, hogy mindenki lássa, hogy megjelentem, aztán óvatosan elszivárgok, és otthon megbeszélem anyával ezt az ügyvéd-dolgot. Mindez persze csak egy nagyon idilli kis világban működne – ami nyilvánvalóan nem az enyém. Luke először a söröshordót célozta meg, és két megtöltött pohárral tért vissza a zongora mellé, ahol én lecövekeltem. Időközben Betty és Courtney is megtaláltak, így nem egymagam vártam Luke-ra és a sörre.
– Sokkal jobbak voltatok, mint a kis ribik – kortyolt bele a saját piájába Betty, Courtney-nek célozva a szavait. – Komolyan mondom, azok egy lábon sem bírnak önállóan megállni. Hogy akarnak pompomlányok lenni?
– Azért elég ügyesek voltak – mosolygott Courtney. – Volt néhány elem a koreográfiájukban, amit mi évek óta képtelen vagyunk megcsinálni.
– És ez pontosan kinek is a hibája? – lépett oda hozzánk egy nagyon magas, barna bőrű, lélegzetelállítóan gyönyörű lány. Természetesen ismertük őt, Grace Moon az iskola dívájaként írta be magát a sulitörténelembe. Ja, és az első kilencedikesként, aki megnyerte a Téli Bál királynői címét. Hülye klisék. Courtney a szemét forgatta, ahogy Grace természetellenesen hosszú és vékony mutatóujja köré tekerte az egyik hajtincsét.
– Téged ki hívott meg, Grace? – kérdezte Courtney.
– A szurkolók kapitánya vagyok. Egyértelmű, hogy itt a helyem – vihogott fel a lány kelletlenül.
– Én vagyok a szurkolók kapitánya – mondta Courtney, olyan higgadtsággal, mintha ezt már nem először kéne a csapattársa tudtára adnia.
– Tök mindegy – legyintett lenézően Grace. – Amúgy sem a szurkolók miatt jöttem – tette hozzá, érzékien megnyalva az alsó ajkát.
– Had találjam ki – horkantott fel Betty. – Kivetetted a mérgező kis hálódat James Hemmings-re – a barátnőm is jól ismerte ezt a lányt, elvégre, mindketten sportolók, sok időt töltenek egyszerre a sportpályán. Grace eddig egyáltalán nem volt a figyelmem középpontjában, sőt, ami azt illeti, még csak a tágabb sugarában sem, ezúttal azonban hegyeztem a fülemet.
– Jó helyen tapogatózol, Futólány – vigyorodott el Grace, mire Betty arca megvető grimaszba torzult. – De egy sorral lejjebb kéne nyúlnod – mondta, a következő pillanatban pedig, amikor felfogtam, mire is célzott, odalépett közénk Luke.
– Sziasztok – üdvözölt minket, a bal kezében tartott poharat pedig felém nyújtotta. A lányok miatt nem tudott odaállni mellém, én ugyanis egészen a zongora széléhez húzódtam. Grace úgy vihogott fel, mint egy ló, és fogdosni kezdte Luke bicepszét.
– Azta, Luke! Te gyúrtál? – nyávogta felháborítóan magas hangon. A féltékenység zöld tüze egyetlen ezredmásodperc alatt söpört végig rajtam, és azt kívántam, bárcsak ugyanilyen gyorsan tüntetné el ezt a lányt is innen. Forrongtam a dühtől, legszívesebben megfogtam volna ennek a lánynak a bosszantóan csinos seggét, és átdobtam volna egy másik kontinensre. Az egy dolog, hogy szemet vetett a pasimra, de hogy még ilyen nyíltan ki is kezdjen vele? Épp előttem? Pillanat. Oké, egy pillanat. A hat barátunkon kívül tud egyáltalán bárki arról, hogy mi járunk? Vagy, hogy egyáltalán ismerjük egymást? Hirtelen már nem is annyira Grace idegesített, hanem az, hogy ilyen sokáig elhúztuk a hivatalos bejelentést. Nem Grace volt a mumus, hanem én. Luke fintorogva tolta le magáról a lány kezét.
– Aha – motyogta. Akkorát kortyoltam a sörömből, hogy alig győztem nyelni. Amikor a szénsav végigfutott a torkomon, megint rádöbbentem valamire: amikor bánatomban iszok, mindig egy katasztrófa közepén találom magam. Jobb lenne félretenni ezt a sört, még akkor is, ha ez a legkevésbé rossz ízű, amit eddig kóstoltam. A zongora teteje ideális választás lett volna a poharamnak, de egy hangszert semmiképp sem szégyeníthettem meg így, ezért inkább lehajoltam, és a padlóra raktam a sörömet, egészen a falhoz tolva, nehogy valaki véletlenül felrúgja.
– Nincs kedved megmutatni, hogy lőtted azt a bomba gólt? Tudod, az ollózást – próbálkozott újból Grace. Courtney és Betty hitetlenül bámulták a lányt, én azonban kíváncsi voltam Luke reakciójára.
– Miért mutatnám meg? – nevetett fel kínosan.
– Hát, mert... – Grace szorgosan kutatott valami helytálló kifogás után. Közben Betty odahajolt hozzám, és a fülembe súgott.
– Ha nem te állítod le, akkor én fogom – őszintén szólva, tudtam, hogy Betty jobban kezeli az ilyesmit nálam, ezért nem tiltakoztam.
– Mert jelentkezni fogok a lánycsapatba – húzta ki magát büszkén Grace. – Bizony.
– Nincs is lánycsapat – meredt rá Courtney. Grace jelentőségteljes pillantást vetett rá, de mielőtt még jobban belegabalyodhatott volna a dolgokba, Betty közbeszólt.
– Jól van, ribikém, ha nem esett volna még le, Luke-ot kurvára nem érdekled.
– Mi van? – sipította Grace. – Miből gondolod? – fonta össze maga előtt a karjait. Hirtelen úgy kezdtek el beszélni Luke-ról, mintha nem állna ott mellettük. A tekintetünk összekapcsolódott, és amikor Luke vicces arckifejezést öltött fel, annyit üzenve, hogy „ez totál megbolondult", elnevettem magam. – Te meg mit röhögsz? – förmedt rám. – Ki vagy te egyáltalán? – mért végig fennhéjázva.
– Hát, belőle gondolom, hogy nem érdekled Luke-ot – szúrta közbe Betty.
– Mi? – értetlenkedett Grace.
– Nem úgy nézel ki, mint ő, úgyhogy biztosan nem érdekled Luke-ot – magyarázta a barátnőm. Grace továbbra is üres tekintettel kapkodta a fejét.
– Chrissy és Luke együtt járnak – közölte Courtney, a kelleténél tagoltabban és hangosabban Grace-szel az infót. Pont úgy beszélt vele, mint egy szellemi hátramaradottal szokás. Ha belegondolok, nem biztos, hogy Grace Moon nem az.
– Ez igaz? – visította Luke felé fordulva. Luke elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és magához húzott. Átkarolta a derekamat, és megcsókolt. Kissé zavarba jöttem, de ha ez az ára annak, hogy bizonyítsak, állok elébe.
– Szeretnél még valamit, Grace? – kérdezte Luke, amikor elszakadtak egymástól az ajkaink. A lány felhúzta az orrát, és bár úgy fürkészett engem, mintha megöltem volna a kiskutyáját, többé nem jött oda hozzánk.
– Ennek a lánynak az életkora magasabb, mint az IQ-ja – jegyezte meg Betty.
– Idén ő a bál szervezőbizottságának elnöke – újságolta Courtney. – A meccs előtt volt a gyűlésünk. Megszavaztatta az „Éjjeli Égbolt" tematikát az idei bálra. Csak mert „Moon" a vezetékneve. Akár a Grace-Bál nevet is kaphatná az egész – fintorgott Courtney. Ó, a híres Téli Bál. Minden évben a tanév közepén rendezik meg, egyfajta búcsú ez a végzősöknek, és köszöntés a gólyáknak. Eddig kizárólag azért voltam ott minden évben, mert Calum folyton elrángatott. Elsőben kettesben mentünk, akkor Betty nagyon lázadt, és egy másik buliba ment, de az utóbbi két évben csoportosan mentünk, Michael és Ash is csatlakozott hozzánk. Azt hittem, idén Ash biztosan kiesik a sorból, mert a húgommal megy majd, de a kialakult helyzet ezt erősen megkérdőjelezi. Ahogyan azt is, hogy Calum és Courtney együtt mennek. És én Luke-kal. Feltéve, ha elhív. Ez nem olyan magától értetődő. A telefonom megrezzent a zsebemben. Azt hittem, Debbie keres, esetleg anya, de legnagyobb meglepetésemre Calum írt üzenetet.
Calum:
Mindig harcolni fogok érted, Törpilla.