Annyira könnyű volt Luke-kal tölteni a vasárnap délutánt, hogy semmi kedvem nem volt visszazuhanni a szar életembe, ahol csak a megoldandó problémák várnak. El kellett azonban ismernem, hogy hatalmas örömmel töltött el, hogy végre nem Ray karmai közül kellett kiszabadítanom a családomat, elég magunknak egy csendes kis lakást találni valahol a városban, lehetőleg ezen a környéken.
Luke jól haladt a tanulással. Türelmes voltam vele, mert végre tudtam, hogy nem elhülyéskedi az egészet. Megígértem neki, hogy segítek tanulni mindenből, nem csak irodalomból, de cserébe mindenképpen jeleznie kell a tanároknak, hogy problémája van. Megírtuk az olvasónaplót a Robbery Under Arms-ból, és ezúttal engedélyeztem, hogy a könyvből ezer évvel ezelőtt készült filmet tekintse alapnak. Együtt néztük meg, és felsoroltam Luke-nak, a film melyik része miben tér el a könyvtől, ő pedig szorgalmasan, de rendkívül hibásan lejegyezte, amit mondtam neki. Ezután együtt javítottuk át az írását, amivel szintén fejlődött. Az olvasónaplót először megfogalmaztuk, úgy, hogy én leírtam, ő pedig megpróbálta átmásolni. Segítettem neki, ahol elakadt (kábé minden mondatnál), és egy háromoldalas esszét pont három órába telt átírni, de legalább készen voltunk. Tudtam, hogy sikerülni fog a teszt is, mert a könyv minden egyes apró részletét eljátszottam/elmutogattam/pálcikaemberekkel lerajzoltam neki, úgyhogy elégedetten söpörtem le a tenyeremet, amikor a könyv utolsó oldaláról feltett kérdésemre is gond nélkül válaszolt.
– Nem is tudom, melyikünk a zseni. Én a csodálatos tanítási módszeremmel, vagy te a kitartásoddal és a szorgalmaddal – gondolkodtam el hangosan, miközben összecsuktam a könyvet.
– Kihagytad a fantasztikus elmémet – kopogtatta meg jókedvűen a halántékát.
– Tudod, mit jelent ez, Hemmings? – sóhajtottam, belecsúsztatva a füzetemet és a könyvemet a táskámba. Luke arca grimaszba torzult.
– Elviszlek – biccentett kelletlenül. Egy csapásra eltűnt a vidámsága, és én sem szívesen csomagoltam össze a cuccaimat. De muszáj volt, az anyám és a húgom vártak rám, nekem pedig ideje volt újra a családom teljesjogú tagjává válnom.
Luke lerobogott a lépcsőn, és felkapta a slusszkulcsát, míg én komótosan követtem, és csigalassúsággal húztam fel a cipőmet.
– Csak nem megszerettél itt lenni, Fey? – vigyorodott el elégedetten. Felemeltem a fejemet a cipőkötésből, és már épp előrukkoltam egy frappáns válasszal, amikor váratlanul kulcs fordult a zárban, és kinyílt a bejárati ajtó. Olyan hirtelen egyenesedtem fel, hogy az összes vér a fejembe szállt. Luke is értetlenül meredt a küszöbön álló bátyjára. James Hemmings legenda volt a suliban, mindenki ismerte őt, konkrétan volt olyan gólya tavaly, aki csak miatta választotta a mi középiskolánkat. Állati jó focista, kapós a csajok körében, hihetetlenül népszerű – és Luke bátyja. Ez az, amit a diákok tudnak róla, én azonban arról is tudok, amiről még a legközelebbi barátai sem. Mégsem érezhettem úgy, hogy bármennyire is ismerném őt, tekintve, hogy még soha, egyetlen szót sem beszéltem vele. Még csak ennyire közel sem álltunk egymáshoz fizikailag. Épp ezért voltam annyira megilletődve, hogy Luke hangja rántott vissza a valóságba.
– Azt hittem, Amber-nél leszel – Luke hangja reszelős volt, mintha neheztelne a testvérére. James egy focilabdát tartott a kezében, a vállán sporttáska lógott, a pólója átizzadt és sáros volt. Meglepetten csukta be maga mögött az ajtót, nyilván nem számított arra, hogy Luke nem egyedül lesz.
– Fociztunk a srácokkal, és gondoltam hazajövök. Anyáék? – fordult körbe kíváncsian. Luke hitetlenül elröhögte magát.
– Anya Moszkvában, apa Londonban. Hagytak üzenetet.
– Aha, tök mindegy – vonogatta a vállát, tekintete pedig rám tévedt. – Ki a vendéged? – lépett közelebb hozzám. A labdát lerakta a padlóra, ami elgurult, és a zongora lábánál állt meg.
– Nem – közölte Luke színtelen hangon. James ártatlanul nézett az öccsére, aki kemény pillantással ismételte meg ezt az egyetlen szót.
– James Hemmings vagyok. Ne is törődj vele – legyintett, ahogy kezet fogott velem.
– Christina Fey – mutatkoztam be én is, mire James elővarázsolta megnyerő mosolyát, és biccentett egyet.
– Oké, Fey, megyünk – jelentette ki Luke, megragadva a csuklómat. Mielőtt bármiféle tiltakozás elhagyhatta volna a számat, Luke kirántott maga után az utcára, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót.
– Mi volt ez? – vontam kérdőre, miközben utána loholtam. Ő ugyanis a kétméteres lábaival megindult a kocsifelhajtóhoz, és úgy tépte fel az autója ajtaját, hogy még az én végtagjaim is belesajdultak.
– Szállj be – szűrte a szavakat a fogai között. Jobbnak láttam engedelmeskedni. Nem mintha bármi mást terveztem volna, de nem akartam, hogy még inkább felhúzza magát. Beültem mellé az anyósülésre, de mielőtt észrevehette volna, kikaptam a slusszkulcsot a kezéből, és a combom alá rejtettem. – Nem vagyok viccelődős kedvemben, Fey – sziszegte.
– Miért? Miért változott így meg minden James felbukkanásával? – értetlenkedtem.
– Ez nem a megfelelő időpont ennek a kitárgyalására – hárított.
– Luke, tegnap éjjel a legféltettebb titkaimat osztottam meg veled, olyanokat, amiket senki nem tud rólam. Megérdemlek ennyi magyarázatot – fontam össze magam előtt a karjaimat.
– Ha tudom, hogy ezzel zsarolsz majd, inkább befogom a fülem, amikor beszélsz – morogta.
– Felőlem játszhatod a tapló nagymenőt, de van egy hírem számodra – böktem bele a mellkasába. – Én átlátok a páncélodon, Hemmings. Tudom, hogy nem egy nagyképű pöcs vagy, akinek, Isten tudja miért, de nagyon szívesen mutatod magad. Nem azért érdekel, hogy mi van James-szel köztetek, mert ki akarlak téged beszélni, vagy mert este lefekvés előtt ezen fogok nevetgélni, hanem mert tudni akarom, mi jár a fejedben, és hogy mit érzel, Luke – hadartam. Nem számítottam rá, hogy ilyen hosszú és összefüggő mondatokat képes leszek kiejteni a számon, úgyhogy egy másodpercre áthatott a büszkeség. De ez tényleg egyetlenegy, kényelmetlenül rövid másodperc volt. Mert a következőben egy ajkat éreztem az ajkamon. Egy ajakpiercinges ajkat. Egy pillanatra annyira megijedtem, hogy ráharaptam Luke szájára, aki erre felmordult, de esze ágában sem volt abbahagyni. Sőt. Gyengéden megfogta a tarkómat, és még közelebb vont magához. Hirtelen csak azt vettem észre, hogy az ölében ülök, lovaglóülésben, és azért rimánkodok, hogy soha, de soha ne hagyjuk ezt abba. Luke keze utat talált a derekamra, de közben szilárdan tartott az ölében, és úgy csókolt, ahogy nem is hittem, hogy ember képes. A fejemben egymást váltogatták a képek róla és Calum-ról, de nem esett nehezemre figyelmen kívül hagyni, és csakis a szájára koncentrálni, mert azzal csodát művelt, mindenféle túlzás nélkül. Amikor sok-sok perccel később levegőért kapkodva szakadtunk el egymástól, a homlokát az enyémnek támasztotta, és lihegve szólalt meg.
– Bocs. De ezt most már tényleg muszáj volt.
– Mi a fene volt ez? – kérdeztem, én is levegő után kapkodva. Luke a fejét csóválta, jelezve, hogy fogalma sincs. Hát, nekem sem volt, ezért inkább lemásztam az öléből, és némán nyújtottam felé az anyóülésen maradt slusszkulcsot. Luke a helyére csúsztatta a kulcsot, de egy darabig még mindketten a gondolatainkba merülve bámultunk előre. Végül beindította a motort, és Calum-ék házához hajtott, azonban útközben is annyira mély volt a csend, hogy még a fülem is csengeni kezdett. Ahogy félrehúzódott úticélunk előtt, és behúzta a kéziféket, felém fordult.
– Fey, én...
– Ne – állítottam le gyorsan, még mielőtt olyasmit mond, ami mindkettőnknek rosszul esik. – Nem kell magyarázkodnod. Köztünk marad, ígérem – mondtam.
– Mi van? – lepődött meg. – Fey, én nem...
– Még Calum-nak sem szólok róla, esküszöm. Simán tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg – bizonygattam, azt hiszem, sokkal inkább magamnak, mint neki.
– Ezt akarod? – kérdezte komolyan.
– Igen – bólintottam, sokkal határozottabban, mint kellett volna. Luke elkapta rólam a tekintetét, és biccentett. – Köszi a fuvart. Holnap találkozunk! – nyitottam ki az ajtót. Luke nem szólt semmit, még akkor sem, amikor visszacsuktam az ajtót, és elköszöntem tőle. Csak elhajtott. Oké, ez a csók biztosan őt is felzaklatta, amiért nem hibáztathatom. Megcsókolt egy tök nyomi lányt ő, éppen ő, a nagyszerű, a csodálatos, az igazi Luke Hemmings. Én sem dolgoznám fel ezt olyan könnyen.
– Chrissy! – hallottam meg a nevemet Calum-ék ajtajából. A húgom állt a küszöbön, az arca pedig sokkal nyugodtabb volt, mint az elmúlt hetekben bármikor. Leszaladt hozzám a tornácról, és izgatottan szorította meg a kezemet. – Csodálatos híreink vannak! Gyere! – húzott maga után. Már kintről is hangos nevetés és beszélgetés hallatszott, de ahogy beléptünk a nappaliba, minden világossá vált: anya és Sadie egyforma ruhában beszélgettek a kanapén, Thomas ragyogó arccal figyelte a feleségét, Calum pedig Courtney-vel dumált a konyhában.
– Sziasztok – intettem bénán, úgy általánosságban mindenkinek. A ház minden tartózkodója egy emberként kapta felém a fejét, és míg Thomas és Sadie megkönnyebbülten mosolygott rám, anya bizalmas pillantással ajándékozott meg, Courtney amolyan „Jó, hogy látlak" típusúval, Calum pedig csak egy halovány mosolyt engedett meg magának. Debbie izgatottan szorongatta a kezemet.
– Drágám, örülök, hogy jössz! – csillogott anya szeme.
– Ülj csak le, Chrissy, máris megmelegítem az ebédet – pattant fel Sadie.
– Köszönöm, már ettem – mosolyogtam rá Calum anyukájára.
– Ó – szontyolodott el. – Gyere, ülj le, nagy híreink vannak – huppant vissza, és megpaskolta maga mellett a kanapét. Gyanakodva ültem le, tartottam tőle, hogy anya valami őrültséget talált ki. Ez jellemző a tartós kapcsolatukból hirtelen, egy trauma miatt kilépő felnőtt nőkre, nem igaz?
– Miután Sadie elvitt fodrászhoz és kozmetikushoz – mosolygott össze anya Mrs. Hood-dal. – felmerült a kérdés, hogy hol fogunk hosszú távon lakni. Tudom, hogy te hamarosan egyetemre mész, és Debbie is már csak három évig jár középiskolába, de nekem muszáj élnem valahol. Jó távol Ray Jones-tól – tette hozzá, amikor sötét pillantást vetettem felé.
– A ház a tiéd. Rúgjuk ki onnan Ray-t és költözzünk vissza! – adtam meg a számomra legkézenfekvőbb választ. Calum és Courtney ekkor felsurrantak az emeletre. Courtney nyilván érezte, hogy ez a téma csak akkor tartozik rá, ha megosztom vele, Calum pedig kapva kapott az alkalmon, hogy kettesben legyen a barátnőjével, és bizonyítsa neki hűséges szerelmét.
– Sajnos ez nem ilyen egyszerű – csóválta a fejét anya, őszinte szomorúsággal a hangjában. – A házat a nevére írattuk, amikor összeházasodtunk.
– Mi? – döbbentem meg. – Mégis miért?
– Voltak tartozásaink, amiket gond nélkül tudtunk volna törleszteni, ha apád... – anya visszanyelte a könnyeit, és folytatta. – Szóval tudod. Muszáj volt jelzálogot felvenni a házra, hogy fizetni tudjuk a részleteket, de mivel én apád vállalkozásában dolgoztam, ami a halálával megszűnt, csak Ray számított keresőnek a családban. Akkor logikus lépésnek tűnt. Nagyon sajnálom! – szabadkozott anya, mire én megszorítottam a kezét. Láttam rajta, mennyire próbál kiengesztelni minket az elmúlt évekért, és ezt értékeltem, de nem akartam, hogy átessen a ló túloldalára, és már azért is bocsánatot kérjen, hogy létezik. Megnyugtattam, hogy nem haragszom rá, de egy kérdés azért ott motoszkált bennem:
– Miféle jó hírekről beszéltetek akkor?
– Nos – mosolyodott el anya óvatosan. – emlékszel apád műtermére? – ezernyi emlék ötlött fel bennem arról, hogy apa hogyan kattintgatja a fényképezőgépét a szürke vászon előtt, miközben anya segít neki, a húgom és én pedig a sminkszobában játszunk. Apa nagyon sok embert fotózott, újságoknak, modellügynökségeknek, igazi sztár volt a szakmájában. Inkább a külső helyszínes fotózásokat kedvelte, de egy-egy munkához műteremre volt szüksége, és különben is, egy fotósnak műterem dukál. Anya kérdésére bólintottam. – Teljesen megfeledkeztem az épületről. A gyász, és utána Ray annyira elvitte a figyelmemet, hogy minden személyes dolgát elrendeztem, azt az egyet kivéve. Mindig halogattam, mert az a hely majdnem olyan fontos része volt a családi életünknek, mint a házunk, az események pedig magukkal sodortak, és teljesen megfeledkeztem róla. Ha Thomas nem említi meg, lehet, hogy már kétségbeesetten kutatnám az albérleteket.
– Mire akarsz kilyukadni? – ráncoltam a homlokomat, mert még mindig nem nagyon értettem.
– Van egy kis megtakarításom, a számlalekötés épp egy hónapja járt le. Abból a pénzből fel tudjuk újítani a műtermet, csinálhatunk belőle egy kisebb lakást! – lelkesedett anya. Nagyon régen láttam ennyire élettel telinek és motiváltnak. – A műterem teljesen felszerelt, van benne fürdőszoba és egy konyha is, csak egy-két falat kell behúzni a szobáknak. Lakhatunk ott végig, mert mindennel fel van szerelve – magyarázta tovább anya.
– Természetesen amíg a közműveket újra bekötik, itt maradtok – szögezte le Sadie. – Ez nem kérdés.
– De az csak néhány nap – tette hozzá anya. – Na, mit szólsz? – faggatott boldogan. Annyira örültem, hogy újra a régi önmagát látom benne viszont, hogy habozás nélkül borultam a nyakába. Anya elsírta magát, de hosszú évek gyötrődése óta ezek végre örömkönnyek voltak. Magához szorított, belefúrta az arcát a nyakamba, és azt rebegte, hogy köszönöm. Pedig fogalma sem volt róla, hogy én mennyire hálás vagyok neki, amiért kiszabadultunk annak a féregnek a karmai közül. Anya nem sokkal később elhúzódott tőlem, és megtörölte a szemét. – Holnap reggel beadom a válókeresetet és elmegyek a rendőrségre. A húgod is beleegyezett – nyúlt Debbie kezéért anya. A testvérem odajött hozzánk, az ő szeme is könnyes volt. Anya ölébe ült, és nagyokat pislogva nézett rám.
– Ugye nem haragszol rám, Chrissy? Mindazért, amit tegnap este mondtam. Egy szavamat sem gondoltam komolyan. És nagyon sajnálom, hogy kínos helyzetbe hoztalak mindenki előtt... – a jelenet pont úgy festett, mint kiskorunkban. Debbie valami rosszat csinált velem, elmentem anyához vigasztalódni, Debbie odasomfordált, ráült anya térdére, és az orrát lógatva bocsánatot kért tőlem. Ezután nevetgélve átöleltük egymást, és már mentünk is tovább játszani.
– Semmi baj. Úgyis ideje volt bevallanom nekik – legyintettem, Debbie pedig ültő helyében átölelt engem.
– Annyira örülök, hogy minden megoldódik! – csapta össze a tenyerét Sadie. – A tavalyi felújításból maradt még néhány katalógusom, nem nézünk festékszíneket? – ajánlotta fel izgatottan. Anya szeme felcsillant, ahogy Debbie-é is, így ők elvonultak falfestékeket válogatni. Thomas bekapcsolta a tévét, de előtte annyit mondott nekem, hogy nagyon büszke rám, és ezzel sokkal többet tett hozzám, mint azt sejthette.
Habár a családi szálak rendbejöttek körülöttem, Luke csókja egyszerűen nem ment ki a fejemből. Annyira intenzív, annyira igazi volt... Képtelen voltam megszabadulni a gondolattól, hogy többé erre nem lesz alkalmam. Minden egyes másodperce maga volt a vegytiszta élvezet, a piercingje érintése, az ajka nedvessége, a haja finomsága, az apró borostája, az erős keze, ahogy megtartott az ölében... Oké, végérvényesen kijelenthető: belezúgtam Luke Hemmings-be, méghozzá úgy, hogy még ki sem lábaltam teljesen Calum Hood-ból. Ilyen az én formám.
Mégis felcaplattam az emeletre, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal odalent. A tévé nem érdekelt, a festékszínek még annyira sem, Calum és Courtney pedig megfelelő társaságnak tűntek. Reméltem, hogy a közelükben megfeledkezhetek egy kicsit arról, hogy Luke mennyire hihetetlenül szexi.
Mielőtt bekopogtam volna Calum szobájába, megállt a kezem az ajtó előtt félúton. Veszekedés szűrődött ki, és bár nem vagyok egy hallgatózó típus, a helyzetre való tekintettel megengedtem ennyit magamnak.
– Hogy érted azt, hogy szünet? – hallatszott Courtney hangja. – A szünet olyankor szokott kelleni, ha valami nem stimmel.
– Nem erről van szó – szabadkozott Calum. – Csak kissé bonyolult lett most az életem...
– Bonyolult? – Courtney meglepett hangja. – Mégis mitől lenne bonyolult éppen a te életed? – némi él volt a hangszínében, amit meg tudtam érteni. Az ő helyzetéhez képest Calum-é maga a megtestesült kiegyensúlyozottság. Oké, nem mintha Calum-nak bármire is lenne joga panaszkodni.
– Courtney, kérlek, érts meg... – folytatta Calum.
– Megérteném, ha elmagyaráznád.
– Összekuszálódtak a szálak. Csak egy kis időre van szükségem.
– Nekem nincs időm, Calum – sziszegte fojtott hangon Courtney. – A suliból már csak néhány hónap van hátra. Tudod, hogy a húgom megkapta a speciális támogatást abba a londoni intézetbe. Elmegyek vele, de csak akkor jövök vissza, ha lesz, aki várjon rám... – összeszorult a torkom. Courtney miért nem beszélt erről? Miért nem említette, hogy Európába készül? És mégis miért akarom őt minden erőmmel visszatartani?
– Courtney, nézd... – Calum hangja elcsuklott, de nem tudom, azért-e, mert a könnyeivel küzdött, vagy mert nem tudta kimondani a „szünet" valódi okát. Ami, minden kétséget kizáróan, én voltam. Hirtelen állati dühös lettem Calum-ra. Miért nem vette komolyan, hogy ne szakítson Courtney-vel? – Néhány napot kérek. Ennyit, nem többet – ígérte a fiú. Nem tudom, Courtney hogy reagált, de a következő pillanatban feltépte az ajtót, és úgy viharzott el mellettem, hogy észre sem vett engem. Calum kijött a folyosóra, ő persze egyből kiszúrt. És az arckifejezésem is rögtön elárulta, hogy végighallgattam őket. – Ó. Szia – túrt bele idegesen a hajába, és már vissza is fordult a szobája felé, én azonban fennhangon szólaltam meg.
– Mi a fenét műveltél?
– Azt, amit helyesnek éreztem – válaszolta egyszerűen.
– Ami, épp az ellenkezője annak, amit kértem tőled – fontam össze magam előtt a karjaimat. Calum a szemét forgatta.
– Nem tudom, miért csinálod ezt, Törpilla. Te képes lennél együtt lenni valakivel azok után, hogy én szerelmet vallok neked? – tárta szét a karjait. Nos, ebbe így ennyire konkrétan sosem gondoltam bele. Mindig reménykedtem, mindig elképzeltem, milyen érzés lehet tudni, hogy viszontszeret, de azokban a fikciókban sem másik fiú, sem másik lány nem szerepelt, ezért nem tudtam megválaszolni a kérdését. Legalábbis, nem úgy, ahogy ő várta.
– Soha senki nem vallott még nekem szerelmet. Te pláne nem – közöltem szárazon. Calum a plafont bámulva fújt ki egy nagy adag levegőt.
– Azt várod, hogy szerenádot adjak neked az ablak alatt?
– Nem várom ezt – ráztam a fejem. – Egyáltalán nem. Sőt. Őrültség ez az egész – dörzsöltem a homlokomat. – Öt éven át minden egyes nap a fél karomat odaadtam volna azért, hogy a lehető leghalványabb érdeklődést mutasd az irányomba. A csajaidat utáltam, tényleg, nagyon utáltam őket – nevettem fel keserűen. – De tudtam, hogy egyikük sem marad meg melletted sokáig. Aztán jött Courtney. A csinos, a kedves, az odaadó, a barátságos, a gyönyörű Courtney, akit te a saját bevallásod szerint is nagyon szeretsz. És én is. Nem tehetem meg ezt vele, érted? Még akkor sem, ha valahol mélyen, legbelül én is akarom. Nem megy, Calum. Most már nem – mondtam ki őszintén azt, ami azóta nyomja a lelkemet, hogy kicsúszott a számon, hogy szerelmes vagyok belé. Sőt, tulajdonképpen azóta, hogy rájöttem, Courtney mennyire értékes lány. Calum a bal vállával nekidőlt a falnak, és maga előtt összefont karokkal meredt rá a padló egy pontjára.
– Biztos vagy benne, hogy mindez Courtney miatt van? Valaki más nem játszik közre abban, hogy ennyire elzárkózol előlem? – leesett, hogy Luke-ra céloz, és magamban még el is mosolyodtam a naivságomon, merthogy pár órája biztosan rávágtam volna, hogy dehogy. De pár órája még nem csattant el köztünk az a csók, aminek életem legjobb három percét köszönhetem.
– Még ha közre is játszana – köszörültem meg a torkom. – akkor sem lenne jelentősége. Merthogy mi nem vagyunk együtt – tettem hozzá, szúrós pillantással megajándékozva őt.
– Most mi sem – adta meg a számára elfogadható választ. Hitetlenül nevettem fel.
– Szerintem egészen más a helyzet, Cal – közelebb léptem hozzá, annyira, ami régen teljesen bevett és normális volt köztünk, a kialakult kényes szituációban azonban kicsit túlléptem a határt, ami akkor még nem tűnt fel. – Nekem még sosem volt senkim. Nem volt egyetlen fiú sem, akit eléd helyezhettem volna. A pozíciód biztonságban volt. Most viszont úgy érzed, megingott az elsőbbséged, és azt hiszed, érzel irántam valamit, holott ez csak egy figyelemmel elkényeztetett kétségbeesett fiú gyenge próbálkozása – Calum úgy vigyorodott el, mintha teljes érvrendszert tudna felhúzni az elmondottjaim ellen.
– Ez az úgynevezett „pozíció" – mutogatott szamárfüleket az ujjával. – annak a fiúnak jár, akibe öt éve szerelmes vagy, ugye? – magabiztosan billentette oldalra a fejét. Legszívesebben lekevertem volna neki egyet, de komolyan.
– Hm, vicces, mennyire büszke vagy magadra. Akkor is az voltál, amikor behúztál egyet Jamie-nek, csak mert megcsókolt engem?
– Jamie-nek azért húztam be, mert egy kis pöcs – ciccegett, elkapva a tekintetét rólam.
– Ő ugyanezt mondja rólad – vontam vállat. Persze, gőzöm sem volt, Jamie mit mond Calum-ról, mert a buli óta nem beszéltünk, és matekon sem hajlandó a tízméteres körzetembe merészkedni, de azért szórakoztató volt Calum arcán látni a düh és a hitetlenség váltakozását.
– Tök mindegy. Rohadtul nem Pöcsfej Jamie véleménye fog érdekelni.
– Az enyém sem érdekel? – kérdeztem tőle szigorúan. Kíváncsian pislogott felém. – Az én véleményem az, hogy Courtney mellett a helyed, engem meg pont olyan gyorsan kell elfelejtened, mint amilyen gyorsan eszedbe jutott, hogy én amúgy egy partiképes lány vagyok – Calum a szemét forgatta.
– Úgy próbálsz lebeszélni engem erről, hogy kezdem azt hinni, sokkal inkább magadat akarod beetetni ezzel.
– Telj csak el nyugodtan az egóddal, Hood – veregettem meg a vállát. – De ha lecsitul ez az őrület, ne fuss hozzám vigaszért, amiért két szék közül a pad alá estél – ezzel sarkon fordultam, és leszaladtam a lépcsőn. Tudtam, hogy Courtney már messze járhat, mégis megkíséreltem utolérni őt. A fejemben egymást kergették a gondolatok arról, hogy őszintének kéne-e lennem vele, és bevallani neki azt, ami Calum és köztem... Nos, nem folyik, vagy mindenkinek jobb a békesség, és hagynom kell, hogy Calum álljon elő a farbával, már ha egyáltalán valaha igénye nyílik erre. Mi lesz, ha szakítanak? Mégis milyen indokkal fogja lenyomni Courtney torkán mindezt? Merthogy a lánynak igaza van: szünet abba a kapcsolatba kell, ami valamiért nem működik. És az övékével az égvilágon semmi baj nem volt, amíg elő nem rukkoltam a saját nyomorommal.

Ahogy kiléptem a házból, kiszúrtam Courtney-t. Már nagyon messze volt, de a fehér strandruhája szinte világított a napfényben. Nekiiramodtam, és futás közben végig szidtam magamat, amiért sosem csatlakoztam Betty hétvégi edzéseihez, amire mindig hívott. Amikor belátható közelségbe kerültem Courtney hátához képest, lihegve kezdtem skandálni a nevét, amit szinte egyből meghallott. Szerencsére, mert hát nem biztos, hogy valaha utolértem volna. Megtorpant, és a szemét törölgetve várta, hogy odaérjek hozzá.
– Ne is kérdezd – szipogta, amikor megálltam előtte, és előregörnyedve próbáltam munkára bírni kimerült tüdőmet. – Azt hiszem, épp most szakított velem.
– Mi van? – egyenesedtem fel, a szúró oldalamat nyomva. A nap a szemembe sütött, és még egy csomó hajszál is belemászott a számba. Szörnyen vonzó lehettem.
– Azt mondta, szünetre van szüksége. Az a szakítás előszobája, nem? – kérdezte sírdogálva.
– Figyelj – szorítottam meg az oldalamat, amitől a szúró fájdalom csak felerősödött. – rossz embert kérdezel. A legközelebbi ilyen jellegű kapcsolatom a kedvenc könyveim főszereplő srácaival volt.
– De te jobban ismered Calum-ot mindannyinknál – sóhajtotta. – Nem beszélnél vele? Nem kell rávenni semmire, csak az érdekel, mi a baja... – a kezemért nyúlt, és megszorította. – Kérlek, Chrissy, nagyon fontos lenne nekem! – a kiskutya-szemeit látva képtelen voltam nemleges választ adni. És semmi plusz erőfeszítésembe nem kerül, mert úgyis rá kell vennem Calum-ot, hogy folytassák Courtney-vel.
– Rendben! – mondtam, mintha én tennék szívességet neki. Courtney megkönnyebbülten mosolyodott el, és ölelt magához.
– Annyira hálás vagyok neked, Chrissy! – na persze, ha tudná, hogy miattam tart itt a kapcsolata, kétlem, hogy ennyire lelkesen ölelgetne.
– Semmiség – legyintettem, ahogy eltávolodtunk egymástól. – Hogy van a kishúgod? – érdeklődtem, remélve, hogy ezzel kiugraszthatom a nyulat a bokorból, és beavat a londoni útba, amit meghallottam.
– Jól – felelte furán. – Változatlanul. Ahogy az orvosok szerint élete végéig lesz – magyarázta. Nem fedeztem fel a hangjában sem fájdalmat, sem keserűséget. Nyilván hozzászokott már a tényhez, hogy beteg a testvére, és nem igazán hatják meg a rá irányuló kérdések.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Ugye tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz? – szorítottam meg ezúttal én az ő kezét. – Segítünk, amiben csak tudunk.
– Pillanatnyilag nem érzem úgy, hogy bármi jogom lenne panaszkodni – simított végig szomorú mosollyal a vállamon. Tudtam, mire céloz. Nyilván sem ő, sem a többiek nem hülyék, és sejtik, mi történt Debbie-vel.
– Egyikünk problémája sem fontosabb a másikunkénál – szögeztem le. – Így működnek a barátságok.
– A pompomlány barátságokban komoly hierarchia van – grimaszolt. – Letört köröm a töredezett haj előtt, pattanás a narancsbőr előtt.
– A pompomlányok kissé komolyan veszik a dolgokat, nem? – buggyant ki belőlem a kényszeredett nevetés. Istenem, mit meg nem adnék azért, ha egy letört köröm lenne a legnagyobb gondom! Courtney is vigyorogva karolta át a vállamat.
– Határozottan.

Anya olyan csinos kosztümben jelent meg hétfőn reggel a Hood család konyhájában, hogy meglepettségemben visszaköptem a közepesen rossz kávét, amit Calum főzött. Ő az étkezőasztalnál rágcsálta unottan a melegszendvicsét, és közben a telefonját nyomkodta. Nem beszéltem vele a tegnap délutáni összezördülésünk óta, de tudtam, hogy nem kerülgethetem sokáig a forró kását, és rá kell beszélnem, hogy ne szakítson Courtney-vel. Debbie épp elmosogatott maga után, Thomas a fia mellett reggelizett, Sadie pedig nem sokkal korábban ment el készülődni. Az éjszakát a pincében töltöttük, Thomas és Calum arrébb pakolta a dobfelszerelést, hogy ki lehessen húzni a viseltes kanapét, amiről nem is tudtam, hogy kétszemélyes. Mint kiderült, nem is, merthogy Debbie és anya épphogy elfértek rajta. Én egy felfújható vendégágyon aludtam mellettük, és bár anya legalább fél óráig győzködött, hogy nem fog rajta megfájdulni a dereka, nem engedtem, hogy azon aludjon. Utólag remek taktikának tűnt, mert biztos, hogy én aludtam kényelmesebben, de akkor tényleg nagy önfeláldozónak hittem magam.
– Ez meg honnan van? – pislogott nagyokat Debbie álmosan. Anya mosolyogva végighúzta a kezét a bézsszínű anyagon.
– Tetszik? Tegnap vettük Sadie-vel.
– De miért ezt vetted fel? – tettem le a kávésbögrémet a konyhapultra. Thomas felállt az asztaltól, odasétált anya mellé, és büszkén átkarolta a vállát.
– Mégsem mehet hálóingben egy állásinterjúra.
– Mi? – rikoltottunk fel egyszerre a húgommal. – Állásinterjúd lesz? – tapsikolt Debbie.
– Bizony – bólogatott anya. – Thomas intézte.
– A cégünknél marketingmenedzsert keresnek, anyátoknak remek érzéke van hozzá. Még tegnap elküldtem a főnökömnek a szakmai önéletrajzát, és mivel munkamániás a fószer, rögtön visszajelzett, hogy várja hétfő reggel.
– Nem akarok ünneprontó lenni – köszörültem meg a torkomat. – De apa halála óta nem dolgoztál. És előtte is csak a közös családi vállalkozásban. Elég referencia ez?
– Szerencsére a cégnek kivételes család- és felzárkóztatáspolitikája van. A hányattatott családi háttér jobb ómen, mint egy több éves szakmai tapasztalat – magyarázta Thomas. – Plusz, az állás még nincs meghirdetve, csak két hete szabadult fel a pozíció.
– De ez így nem... tisztességtelen? – nyeltem egy nagyot.
– Tudod, mi a tisztességtelen? Hogy Ray Jones évekig elvágott attól, amit igazán szerettem volna! Végre érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy érdemi munkát végezzek, és eltartsam a családomat. Ha ehhez aprócska tisztességtelen lépésekhez kell folyamodni, ám legyen! – tárta szét a karjait anya. Nem tűnt idegesnek, sem az interjú, sem a kérdéseim miatt. Inkább magabiztosan láttam, olyannak, amilyennek már ezer éve nem. És ez minden kétségemet eloszlatta.
– Mehetünk? – lépett oda Calum hozzánk, a mosogatóba csúsztatva a tányérját. Debbie és én egyszerre néztünk végig magunkon.
– Pizsamában vagyunk – közölte a húgom.
– Van öt percetek – kopogtatta meg az órája számlapját Calum.
– Különben nélkülünk gyalogolsz, vagy mi? – nevettem el magam. Még ha autós fuvarral tartana sakkban minket, megérteném, de ez így nem volt túl alkuképes ajánlat. Calum kiöltötte rám a nyelvét, aztán újra a telefonjáért nyúlt. Debbie a pincébe ment felöltözni, az én cuccaim azonban Calum szobájában voltak, ezért felmentem az emeletre, és belebújtam egy farmerbe, meg a melltartómba. Épp kivettem a komódban a részemre felszabadított fiókból az egyik pólómat, amikor Calum váratlanul benyitott. Halk sikoly hagyta el a számat, és magam elé kaptam az első ruhadarabot, ami a fiókból a kezembe akadt. Szerencsétlenségemre épp egy melltartó volt az. Calum becsukta maga mögött az ajtót, és elröhögte magát.
– Tudod, egy melltartó van a két melledre – vihogott a saját idióta poénján.
– Had ne kommentáljam most ezt a sziporkázást – forgattam a szemem. Calum elhallgatott, de a mosoly ott bujkált a szája sarkában. És a szemét sem vette le rólam. – Megtennéd, hogy kimennél? Öltözködnék – mordultam rá. Calum összefonta maga előtt a karjait, és akármennyire is gyógyulok ki a Hood-őrületemből, nehéz lett volna nem észrevenni a dudorodó bicepszét a fekete pólója alatt.
– Csak nyugodtan. Láttalak már így, a strandra is így jársz – vonogatta a vállát. Kiöltöttem rá a nyelvemet, és hátat fordítottam neki.
– Menj ki, Calum, és ezt tök komolyan mondom.
– Most mind a százhatvan centiddel megfenyegettél, Törpilla? – nevetett ki egyszerűen. A hangja közelebbről hallatszott, úgyhogy tudtam, hogy hamarosan ott fog állni, centiméterekre tőlem.
– Menj. Ki. Innen – tagoltam szájbarágóan, bár sejtettem, hogy esze ágában sincs engedelmeskedni. Épp erőt vettem magamon, hogy felé forduljak, de akkor egy meleg kezet éreztem meztelen derekamon. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, és olyan erősen markoltam a plusz melltartómat, hogy elfehéredtek az ujjaim. Calum odahajolt a fülemhez, és úgy szólalt meg, hogy az egész testem libabőrössé vált.
– Ez az én szobám, Törpilla – fogalmam sincs, honnan szereztem ennyi lelki erőt, de megfordultam, és a mellkasához támasztva a kezemet, eltoltam őt magamtól. Leeresztettem a takaróként aligha jól funkcionáló melltartót. Ott álltam vele szemben, farmerben és fekete csipkés melltartóban, és igaza volt, nem először lát ennyit a testemből. De most először nézett rám úgy, hogy attól tartottam, hogy a következő pillanatban megcsókol, és talán fel is fal az ajkaival. A szemével már biztosan megtette.
– Na, ha elégedett vagy, nyugodtan kimehetsz, és hagyhatsz öltözködni – remegett a hangom, amikor ismét megszólaltam, és ezt Calum is észrevette, mert magabiztos mosolyra húzódott a szája.
– Sokkal elégedettebb vagyok, mint hiszed – mondta, majd egészen az ajtóig hátrált, a kilincs után nyúlt, és kioldalgott a folyosóra. Mielőtt felvettem volna a pólómat, odaálltam a falhoz, és jó sokszor belevertem a fejemet. Tényleg csak én vagyok ilyen szerencsétlen? A srác, akibe öt éve szerelmes vagyok, végre észrevesz, de történetesen épp akkor, amikor Luke Hemmings és Courtney Sharidan is képben van. Mi pedig mindkettejüket nagyon kedveljük, kár is ezt szépíteni. Biztosan igazam van. Calum csak megrémült, hogy többé nem csak vele foglalkozok majd, és ez egy természetes védekező mechanizmus. Muszáj, hogy így legyen.



Végül hármasban sétáltunk be a suliba, és bár Calum többször próbált mellém sorolni, mindig magam mellé rántottam a húgomat, hogy legyen egy védőfal köztünk. Calum élvezte a kis játékunkat, én baromira ideges voltam, Debbie meg nem értette, miért ráncigálom. Eleinte eltűrte, de amikor a gimi épületéhez vezető zebra előtt piros lett a lámpa, Calum újra bepróbálkozott, én pedig akkorát rántottam a húgom vállán, hogy fájdalmasan feljajdult.
– A picsába már, mi a franc van veletek? – masszírozta a fájó pontot.
– Basszus, ne haragudj – simogattam meg a vállát. – Nagyon fáj? – mielőtt válaszolhatott volna, zöldre váltott a lámpa.
– Ó, egek – morogta, és átvágtatott a zebrán. A helyzetben csak az volt az ijesztő, hogy így kettesben maradtam Calum-mal. Ő elégedetten vigyorogva sétált át a túloldalra mellettem, és kivette a zsebéből a kezét. Tudtam, mi lesz a következő lépése, ezért szikrákat szóró szemmel pillantottam rá.
– Meg ne próbáld – sziszegtem. Calum felvonta a szemöldökét, amolyan „azt hiszed, nem merem?" stílusban, és a kezemért nyúlt. Összekulcsolta az ujjainkat, és legalább három lépés erejéig joggal volt szörnyen büszke magára, akkor azonban megláttam a kis csoportunkat az épület mellett. Szerencsére idejében kitéptem a kezem az övéből, még mielőtt Courtney, vagy akárki más kiszúrhatta volna a mancsolásunkat. – Egy verőfényes napon kinyírlak téged, Calum Thomas Hood – motyogtam.
– Annál jobban szeretsz te engem, Christina Pearl Fey – suttogta vissza, épp mielőtt odaértünk volna a barátainkhoz. Courtney látványosan elkapta a fejét Calum-ról, és Betty felé fordult, Michael és Ash lepacsiztak Calum-mal, Luke azonban kifurakodott Michael és Betty között, és nagy elánnal megindult a suli bejárata felé.
– Ennek meg mi baja van? – nyújtogatta a nyakát Luke irányába Ash. Mindenki egy emberkén fordult felém, és hát nem csalt a megérzésük. Tuti, hogy miattam van kiakadva, de nem értem, mi olyan nagy szám neki abban, hogy megcsókolt, én meg azt javasoltam, hogy tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Ez nekem kell, hogy fájjon, nem pedig neki.
– Honnan tudjam? – vonogattam a vállam, mintha szemernyit sem hatna meg a dolog. – Talán megjött neki. Megyek, adok neki egy tampont – grimaszoltam, és belevetettem magam a reggeli diákseregbe. Nem volt nehéz dolgom, amikor meg akartam találni őt, hiszen mindenki fölé magasodik, legalább tíz centivel, de általában egy fejjel. Már majdnem elérte a bejáratot, én azonban idejében megragadtam a csuklóját, és visszatartottam. – Hé! Szia – mosolyogtam rá. Reméltem, hogy indíthatunk egy kedves beszélgetéssel, vagy ilyesmi.
– Hagyj békén – mordult fel, és már folytatta is volna az útját, én azonban elé ugrottam.
– Mi a bajod? – fürkésztem az arcát, ami grimaszba torzult, és megragadta a hátizsákja vállpántját.
– Tegyél úgy, mintha meg sem történt volna mindez, Chrissy, és akkor nem fog zavarni – vetette oda nekem flegmán.
– Ez a problémád? Hogy azt javasoltam, tegyünk úgy, mintha nem történt volna meg? – lepődtem meg teljesen. Most komolyan, ő a nagy Luke Hemmings. Megcsókol lányokat, aztán úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. A suliból a lányok hetven százaléka megvolt neki, mégsem tudom, pontosan melyikük. Épp emiatt a stratégia miatt. Mert úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. Hogy mindenki biztonságban maradjon.
– Nem ez a bajom, Fey – közelebb hajolt hozzám, a szeme csak úgy villódzott, de nem voltam biztos benne, hogy ez a harag jele-e, vagy valami másé. Annyira halkan beszélt, hogy még én is alig hallottam meg, így attól nem kellett tartanom, hogy bárki más fültanúvá válik. – A bajom az, hogy legszívesebben minden egyes alkalommal, amikor öt méternél közelebb vagy hozzám, addig csókolnálak, amíg szusz van bennem. Ez az én bajom, tessék – közölte kíméletlenül, majd anélkül, hogy megvárta volna a reakciómat, kikerült, és behömpölygött a tömeggel az épületbe. Oké, nem hibáztatom azért, hogy nem várt sokáig a reakciómra, merthogy még így is öt percbe telt, amíg felocsúdtam. Ez most az volt, amire gondolok? Luke Hemmings... Létezik, hogy tetszem neki? Mármint, hogy őszintén tetszem neki? Nőként tekint rám, és nem a legjobb barátjaként vagy a kishúgaként? Elképzelhető ilyesmi? Akárhogy is volt, muszáj volt kiderítenem. Olyan gyorsan iramodtam neki, hogy a tegnapi énem Courtney után szaladva biztosan nagyon irigy volt. Profiként kerülgettem az utamba keveredő diákokat, tanárokat, gördeszkákat, gitártokokat, tankönyvkupacokat. Csak szaladtam, Luke mondatát ismételgetve magamban. „Legszívesebben minden egyes alkalommal, amikor öt méternél közelebb vagy hozzám, addig csókolnálak, amíg szusz van bennem". Ha ez egy ajánlat volt, állok elébe! Szinte rémisztő volt a lelketlen iskolaudvarra kilépni, hiszen ezt a helyet mindig csak nyüzsgő szünetekben láttam eddig. Most azonban egyetlen ember sem volt a közelben. Úgy kapkodtam a lábaimat egymás után, hogy már akkor sejtettem, hogy másnap kegyetlen izomláz fog gyötörni. Befordultam a sportpálya bejáratához, de nem láttam senkit. Oké, akkor vagy bent van, vagy valahol máshol duzzog. Egy életem, egy halálom! Belöktem a sportpálya vaskos kapuját, ami első próbálkozásra kinyílt. Annyira megkönnyebbültem, amikor megláttam őt a lelátó alsó sorában, hogy a szívem is kihagyott egy ütemet. Kicsit kilihegtem magam, aztán felszaladtam hozzá.
– Luke! – támaszkodtam meg az előtte lévő szék háttámlájában.
– Fey, most inkább ne – kérte, rám sem nézve.
– Van egy hírem számodra – közöltem, lerogyva elé a székre. Felvont szemöldökkel várt, én azonban még nem jutottam elé oxigénhez, ezért felemeltem a mutatóujjamat, jelezve, hogy várjon egy kicsit, amíg újra erőre kapok. Ő türelmes volt, de láttam, hogy nagyon kevés választja el attól, hogy csúnyán kiröhögjön. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de aztán rájöttem, hogy tök felesleges mondanom bármit, ha csinálhatom is. Felpattantam a helyemről, egy gyors mozdulattal lovaglóülésben helyezkedtem el rajta, és mielőtt elutasíthatott volna, a két kezem közé fogtam az arcát, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg őt, amilyennel még soha, senkit. Oké, nem mintha sok emberrel csókolóztam volna már, de akkor is holtbiztos, hogy ez volt mind közül a legőszintébb, legszenvedélyesebb. Luke egyből reagált, a keze a derekamra csúszott, kis idő múltán a pólóm alá is. Beletúrtam a hajába, a hüvelykujjammal a piercingjét cirógattam. Akármeddig is tart ez a pillanat, biztos, hogy nem elég hosszú. Luke óvatosan elhúzódott tőlem, de közben a jobb kezét az arcomra vezette, és a fülem mögé igazított egy hajtincset. Úgy mosolygott, ahogy még sosem láttam. Boldogan. A gyomrom liftezni kezdett a tudatra, hogy ezt én idéztem elő benne.
– Már öt perce becsöngettek – jegyezte meg somolyogva.
– És téged most tényleg ez érdekel? – hajoltam újra közelebb hozzá, és ő sem tiltakozott, de egy gyors csók után megint elhúzódott.
– Irodalom az első óránk. Most írjuk a tesztet – mondta, mintegy mellékesen. A rohadt életbe! Nem fogok a klotyón lehúzni egy egész hétvégi kemény munkát, még akkor sem, ha a Luke Hemmings-szel való csókolózás sokkal többet ér, mint az összes kötelező irodalom együttvéve. Felugrottam az öléből, megragadtam a kezét, és rohanni kezdtünk kifelé. Egy dolog azonban még az eszembe jutott, úgyhogy a sportpálya kapuján kívül lefékeztem, de a kezét nem eresztettem el.
– Elképzelhető, hogy a többieknek egyelőre nem szólunk... – először magamra mutattam, aztán rá. – erről?
– Titkolózni akarsz? – csodálkozott.
– Nem! – tiltakoztam azonnal. – Én csak nem akarom így a nyakukba zúdítani...
– Áh – értette meg. – Calum nyakába nem akarod zúdítani.
– Tudod, hogy nem érdeklem őt – meredtem rá, egy kicsit még magammal is elhitetve, hogy ez igaz. Luke vetett rám egy „ne áltassuk magunkat" típusú pillantást, aztán megszólalt.
– Az igazgatót viszont érdekelni fogja a tanulmányi eredményem a pénteki meccsig, és most van lehetőségem javítani, úgyhogy... – biccentett a suli irányába.
– Ja, persze – bólogattam, majd ismét nekiiramodtunk. Az irodalomóra helyszínéig meg sem álltunk. A folyosó üres volt, akkor már tíz perce tartott az első óra. Mielőtt benyitottunk volna az irodalomra, Luke maga felé fordított, megfogta az arcomat, és gyors, de határozott csókot lehelt az ajkamra. Ezután már az ördöggel is megküzdöttem volna, annyi energiát éreztem magamban. Benyitottunk, Mr. Doyle érdeklődve vezette ránk a tekintetét. Ahogy mindenki más is. A teremben bent ült Betty, Courtney és Calum is. Őket szúrtam ki elsőként, Betty értetlenül, Courtney izgatottan, Calum pedig dühösen pislogott felém.
– Elnézést – köszörülte meg a torkát Luke. – Chrissy nem érezte jól magát, pont összefutottunk, amikor az órára tartottam.
– Mit kell érteni az alatt, hogy „nem érezte jól magát"? – vonta fel a szemöldökét a tanár.
– Elhányta magát – jelentette ki Luke rezzenéstelen arccal. A többiek mind felnevettek, kivéve a barátaimat. Egy pillanatra megharagudtam rá, de aztán rájöttem, hogy ha ez az ára annak, hogy mindketten megírhassuk a tesztet, örömmel megfizetem. Mr. Doyle odapattant elém, és nagyon szakértőnek tűnő szemmel vizsgálgatni kezdett. Hogy hihetőbb legyen a mese, fájdalmasan a hasamra szorítottam a kezemet.
– Gyomorrontás lehet? – kérdezte kedvesen.
– Azt hiszem, romlott tejet raktam reggel a kávémba – magyaráztam, és igyekeztem nagyon élethűen játszani a beteget. – Fura íze volt.
– Adtam neki egy hányáscsillapítót és vizet – mondta Luke, bebizonyítva, hogy nem csak állt fölöttem, miközben szenvedtem. Ő nagyon profin adta elő magát, még én is elhittem, hogy ápolgatott.
– Jól tette, köszönöm! – biccentett Mr. Doyle. – Mr. Hemmings, elkészítette az olvasónaplót? – méregette gyanakodva. Azt hiszem, ez a próba. Ha Luke nemleges választ ad, azt jelenti számára, a rosszullétem csak kitalált, és így próbál időt nyerni és beférkőzni a tanár bizalmába. Ha azonban kirakja az asztalra az elkészült olvasónaplót, egy csapásra szavahihetővé válunk. Luke turkált egy kicsit a hátizsákjában, majd előhúzott belőle egy mappát. Három oldalnyi, olvasható, sűrű írást helyezett az asztalon heverő kupac tetejére. Mr. Doyle a szeme elé tolta a szemüvegét, felvette Luke munkáját, és elolvasott néhány sort. Hümmögött, és elismerően bólogatott, majd visszarakta az olvasónaplót a többi közé. – Mr. Hemmings, kérem, foglaljon helyet, és töltse ki a tesztet – nyújtott át neki egy tesztsort. Luke hálásan elmosolyodott, majd az utolsó üresen maradt helyek egyikéhez sétált. Amikor elhaladt Calum mellett, a szeme szinte szikrákat szórt. – Miss Fey, kérem, menjen le az orvoshoz.
– Mi? – rökönyödtem meg. Az oké, hogy Luke-nak kibulizzuk a jó jegyet, de velem mi lesz? – Hoztam olvasónaplót! – jutott hirtelen eszembe, és kirángattam a saját munkámat a táskám aljából. A többi tetejére tettem, és reménykedve pislogtam.
– Nagyszerű, köszönöm. De jobban szeretném, ha látná egy orvos.
– Csak egy egyszerű gyomorrontás volt a romlott tojás miatt! – ellenkeztem. Ekkor Courtney akkorát tüsszentett, hogy kis híján lerepült a tető. A tanárnak remélhetőleg nem tűnt fel, de én egyértelműen kihallottam, amikor azt mondta, „tej", és rögtön beugrott, hogy a romlott tejre fogtam a „rosszullétemet". – Nézze, Mr. Doyle. Egy kis megsavanyodott tej miatt nem csúszhatok le erről a tesztről! – erősködtem. Mr. Doyle arcán mérlegelés suhant át.
– Biztos, hogy jól van? – méregetett.
– Persze, kijött, aminek ki kellett – paskoltam meg a hasamat, átváltva a gyógyult szerepére. Mr. Doyle nagyot sóhajtott, és elvett egy üres tesztet a kupac tetejéről.
– De ha rosszul van, nyugodtan szaladjon! Egy ideje a pályán vagyok, de még soha senki nem könyörgött nekem, hogy dolgozatot írhasson – motyogta, sokkal inkább magának, mint bárki másnak. Leültem a Luke mögötti, utolsó helyre, és dolgozni kezdtem. Magam miatt nem aggódtam, ezt a kötelezőt már hátulról is kívülről fújom, de Luke teljesítménye miatt nagyon is rettegtem. Ha nem sikerül összekaparnia legalább egy hármast, nem indulhat a diákolimpián. Az első selejtező meccs pedig már ezen a héten lesz.

Harminc kínkeserves perccel később megszólalt a csengő, Mr. Doyle pedig beszedte a teszteket. Mindenki kivonult a teremből, Luke és én maradtunk bent utoljára. Luke odalépett a tanári asztalhoz, és zavartan megköszörülte a torkát.
– Tanár úr, lehetne esetleg, hogy megnézi most a tesztemet? Tudja, a diákolimpia miatt – magyarázta. Mr. Doyle levette a szemüvegét, és a kitöltött tesztek tetejére dobta.
– Ne feszítsék túl a húrt – dörzsölte meg az orrnyergét. Értetlenül néztünk össze Luke-kal. – Akkor mondom úgy, hogy értsék – sóhajtott fel a tanár. – A romlott tejet, vagy tojást – vonta fel a szemöldökét jelentőségteljesen – csak azért nézem el, mert látom, mennyire igyekeztek. De maradjunk a határokon belül, világos? – nézett ránk felváltva. Aha, szóval annyira mégsem vagyok jó színész. És Mr. Doyle sem most jött le a falvédőről. Ezt jó megjegyezni róla. Luke és én lehajtott fejjel elmotyogtunk egy gyors köszönömöt, és kislisszoltunk a teremből.
– Szólnod kellett volna, itt volt a lehetőség! – bokszoltam bele Luke vállába, a diszlexiájára célozva. Luke elfintorodott.
– Tuti, hogy én ebben az életben nem vallok be neki semmit. Majdnem felnyársalt a tekintetével.
– Ki nyársalt fel majdnem a tekintetével? – lépett oda hozzánk Betty, Courtney-vel és Calum-mal.
– Doyle – biccentett a terem felé Luke. – Csak tudni akartam, bejárjak-e edzésre. Ha nem lesz meg a hármas, akár ki is nyírhatnám magam annyi idő alatt – vonogatta a vállát.
– Oké, miket válaszoltál? – kérdezte Courtney. – Ebből könnyen kideríthetjük, hogy milyen lett.
– Nem-nem – rázta a fejét Luke. – Arra sem emlékszem, mit reggeliztem, kizárt, hogy ezzel belém állítsátok az ideget! Fogalmam sincs, milyen válaszokat jelöltem!
– Hol voltatok az óra elején? – szólalt meg végre Calum is. Sokkal szigorúbban, mint ahhoz joga lett volna, amit mindenki észrevett.
– Átbeszéltük a könyvet – válaszoltam gyorsan, mielőtt Luke tehette volna meg, némileg meggondolatlanul. Calum bólintott, de egyértelműen látszott az arcán, hogy nem hitt nekem.
– Ott jönnek Michael-ék – mutatott a folyosó végére Calum. – Megbeszéljük a délutáni próbát? – fordult Luke felé, aki beleegyezően biccentett, és már ott is hagytak minket. Amikor Calum elsétált mellettem, a kisujjával gyengéden végigsimított a kézfejemen. Alig bírtam ki, hogy ne forduljak utána, és üvöltsem le a fejét. Courtney itt áll fél lépésnyire tőlünk! Ez az ember egyszerűen nem normális.
– Hogy vagy? – karolta át a vállamat Betty. – A buli óta nem beszéltünk.
– Minden rendben, azt hiszem – feleltem, még mindig Calum húzásától megrészegülve. Mi van, ha Courtney kiszúrja? – Anya állásinterjúra ment ma, apa régi műtermét lakássá alakítjuk, és a válókereset már a bíróságon van – foglaltam össze. – A büntetőfeljelentést nem kell megtennünk Debbie miatt, ha úgy dönt, hogy felelősségre akarja vonni miatta Ray-t, kiegészítjük a vallomásával az én feljelentésemet. De szerintem pont elég neki, ha többé nem kell látnia ezt az alakot.
– Annyira sajnálom, hogy nem beszéltél róla – hajtotta a vállamra a fejét Betty. – Ezért költöztél Calum-hoz is. Hihetetlen, hogy nem vettem észre semmit.
– Még Debbie is titkolózott előttem. Hidd el, jó néhány dolog nekem is csak most válik világossá – paskoltam meg a karját.
– Chrissy, beszélhetnénk egy percre? – köszörülte meg a torkát Courtney. Megállt bennem az ütő, de tényleg. Tuti, hogy észrevett valamit, és most akar elküldeni melegebb éghajlatokra.
– Nem kell elvonulnotok. Tudom, hogy valami nem stimmel Calum-mal – közölte Betty. Courtney ártatlanul pislogott. – Hé, nem kell sunnyogni. Eddig minden reggel úgy kapaszkodtatok egymásba, mintha egy hurrikán közepén állnátok, most meg egymásra se néztetek.
– Jó, oké – sóhajtotta Courtney. – Szünetet tartunk. Megkértem Chrissy-t, hogy beszéljen vele. Csak tudni akartam, hogy sikerült-e – motyogta.
– Nem beszéltünk még – mondtam, félig-meddig az igazat. Tényleg nem beszéltem vele Courtney-ről. Arról igen, hogy hogy festek melltartóban, de az nem ehhez a kérdéskörhöz tartozik. – De ígérem, hogy elintézem – szorítottam meg a kezét bíztatóan.
– Egy pillanat – kapta fel a fejét Betty. – Te hazudtál! – csettintett a nyelvével. Összerezzentem, még sosem rettegtem ennyire attól, amit a barátnőm mondani készül. – Arról, hogy mit csináltatok Luke-kal reggel. Láttam, hogy hazudtál, és csak most esett le!
– Dehogy hazudtam – vihogtam fel erőltetetten.
– Ti csókolóztatok! – dörzsölte a tenyerét izgatottan Courtney. Betty és én is értetlenül néztem rá. – Mi van? – vont vállat. – Titkolózol róla és elkéstek az óráról. Mi más lehetne? – végülis, egészen logikus magyarázat.
– Nem csókolóztunk – kamuztam tovább.
– Aha, ne húzzuk egymás idejét, szivi – lökte meg a vállamat Betty. – Minden részletet tudni akarunk! – kifújtam egy nagy adag levegőt, és már épp erőt vettem magamon annyira, hogy a legjobb barátnőimnek kitálaljak, amikor megszólalt a csengő.
– Ó, talán majd legközelebb – vigyorodtam el, majd elköszöntem tőlük (mindketten kiöltötték a nyelvüket), és a folyosó vége felé indultam, ahol a matekórám lesz. Útközben összepacsiztam Ash-sel, Michael pedig futólag megölelt, azt súgva a fülembe, hogy örül, hogy jól vagyunk. Calum rám kacsintott (?), Luke pedig megajándékozott egy szívdöglesztő mosollyal, amikor elhaladtunk egymás mellett. Mielőtt beértem volna a terembe, érkezett egy üzenetem anyától.
Megkaptam!!!
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, sőt, még egy könnycsepp is legördült az arcomon. Anya élete új értelmet nyert. Visszakapta az életét.

– Gyere el a meccsre pénteken! – cirógatta meg a nyakamat Luke. Már három teljes napja tart a titkos kis románcunk, amit mindketten baromira élvezünk. És bár nagyon izgalmas a titkolózás, alig várom, hogy a suli folyosóján is egymás kezét fogva sétálhassunk végig. Azt azonban nem merem megtenni, hogy Calum arcába tolom ennyire nyíltan, azelőtt, hogy megbeszélhettem volna mindent kettesben. Úgy éreztem, valaki leadta neki a drótot, hogy rá akarom beszélni Courtney-re, ezért kerülni kezdett. Mármint, személyesen. Az üzenetei azonban úgy bombázzák a telefonomat, hogy egy-egy vészesebb percben majd' felrobban a készülékem. Olyanokat írogat, hogy „elképesztően szexi vagy, Chrissy, szerintem elképzelésed sincs, mennyire", vagy „a fél karomat odaadnám azért, ha most az ölemben ülnél, és megcsókolnál". Eleinte annyit válaszoltam neki, hogy „Hagyjál már békén idióta!!!!", de amikor ezzel csak még inkább szítottam a tüzet, rájöttem, hogy a legjobb, ha nem reagálok. Luke-nak nem szóltam erről egy szót sem, ezért kettős ellenérzések tomboltak bennem. Calum elől Luke-ot titkolom, Luke elől Calum-ot. Mintha mindkettejüket megcsalnám a másikkal, holott nekem eszem ágában sincs bármiféle romantikus viszonyt folytatni Calum-mal. Nem, az a hajó már rég elment, én meg nem vagyok egy jó úszó, ha már ennél az analógiánál maradunk. De kettejüket sem ugraszthattam egymásnak, hiszen nem csak barátok, de még ugyanabban a bandában is zenélnek, egy hét múlva ráadásul debütáló koncertjük lesz a lezsírozott klubban, úgyhogy nagyon ügyesen kell játszanom a lapokkal, hogy az első valódi koncertjük tényleg sikeres legyen. A meccset azért hozta fel ennyire magabiztosan Luke, mert tegnap kiderültek az irodalom dolgozatok eredményei, ő pedig olyan stabil négyest szerzett, mint egy betonoszlop. Amikor megtudta, boldogan rontott ki a teremből, aminek az ajtaja előtt várakoztunk. Mi is, és szinte az egész focicsapat, a bátyját és néhány másik srácot leszámítva. Azonnal kiszúrt engem, és azt hittem, megcsókol, de idejében kapcsolt, és csak a derekamnál fogva megpörgetett a levegőben. Luke Hemmings hivatalosan is kvalifikálta magát a diákolimpiára. Anya belevetette magát a műterem felújításába, végre ugyanaz az energikus, vidám nő, aki apa halála előtt volt. Szerencsére a húgom is kezd kisimulni, boldogan válogatja a színeket és a bútorokat anyával délutánonként. Hallottam, ahogy anya óvatosan felvetette a rendőrséget és a pszichiátert, de Debbie egyelőre visszautasította. Tudom, hogy előbb-utóbb belátja majd, hogy mindkettő az ő javát szolgálja majd, és akkor beadja a derekát, csak ki kell várni. Minden esetre, jót tesz neki a felújítás és a költözés, mert van, ami elterelje a figyelmét. Tegnap anya, Thomas és Sadie még Ray munkaidejének vége előtt hazamentek, és minden cuccunkat összeszedték, csak a beépített bútorokat hagyták ott, és a műterembe is vitték őket, ahol ma éjjel először fogunk aludni. A munkálatok ugyan elkezdődtek, de először egy építész szakvéleményére volt szükségünk, hogy az építtető céget megbízhassuk. Néhány fal, és mennyi hócihő! A munkálatok valószínűleg a jövő héten elkezdődnek, de már nagyon várjuk, hogy újra hármasnak élhessünk. Luke és én a tengerparton ücsörögtünk, a házukhoz közeli partszakaszon, mert tudtuk, hogy errefelé egyik barátunk sem lakik, így kisebb a lebukás veszélye. Ő a víz felé nézett, én vele szemben ültem, a lábai között.
– Nem is volt kérdés, hogy ott leszek – csókoltam meg mosolyogva. Mostanában ez vált a kedvenc elfoglaltságommá. Csókolózni, mosolyogni, csókolózni, mosolyogni...
– Este lesz egy buli nálunk. Szeretném, ha ott lennél.
– Kérésed számomra parancs – hajoltam oda hozzá ismét. Luke megsimogatta az arcomat, megcsókolt, de aztán elhúzódott.
– Úgy, mint a barátnőm – tette hozzá. Ó. Így már nem olyan egyértelmű a helyzet.
– Luke – túrtam bele a hajamba, aminek hála egy kiló homok került a fejemre. – Még nem beszéltem Calum-mal.
– Ez egy burkolt számonkérés lett volna – bólintott. – Egyáltalán minek külön szólni neki?
– Ő is előre közölte velem, amikor Courtney-vel hivatalosan járni kezdtek – vágtam rá azonnal.
– Ők már nyolc potenciális gyereket megcsináltak addigra – meredt rám Luke. – Nem tartozol neki ezzel, mert semmivel sem volt tisztességesebb.
– Nem akarom, hogy a banda rovására menjen ez az egész – csóváltam a fejem.
– Attól tartasz, hogy túlságosan elvonod a figyelmemet? Mert ez egy tök reális félelem – belepuszilt a nyakamba, mire libabőrös lettem. Nevetve simogattam meg szúrós borostáját.
– Attól tartok, hogy konfliktus lesz köztetek Calum-mal – mondtam ki. Luke felemelte a fejét, és a szemöldökét ráncolva meredt rám.
– Tőlem nem kell féltenie.
– Én tudom, de ő... – vontam vállat. Luke az arcomat fürkészve kutakodott a gondolataimban. Utáltam, amikor ezt csinálta, de el kellett ismernem, hogy jó benne.
– Ki vele, Fey. Mit titkolsz?
– Nem titkolok semmit – tiltakoztam. – Láttad, mit művelt Jamie-vel. Gondolod, hogy áldását adná ránk, ha még egy geek srácot is kiütött, aki csak megcsókolt?
– Fey – sóhajtotta, elnézve a fejem fölött. – Tudni akarom.
– Nincs mit mondanom – erősködtem. Luke rám nézett, mélyen a szemembe. A bűntudat úgy nyilallt belém, mint az alattomos fájdalom. Még össze is rezdültem. – Jó – temettem a tenyerembe az arcomat. – Azt hiszem, tetszem neki. De biztos, hogy csak azért, mert úgy érzi, elveszítheti az első pozícióját – tettem hozzá gyorsan. Luke beharapta az ajkát, és elkapta rólam a tekintetét.
– Miből gondolod, hogy tetszel neki? – szűrte a szavakat a fogai között.
– Nem tudom, női megérzés – kamuztam, próbálva menteni a menthetőt.
– Kamuszag van, Fey – támaszkodott meg a kezén a háta mögött.
– Oké, írt néhány üzenetet... – csóváltam a fejem, jelezve, hogy semmit sem számítanak.
– Miket?
– Semmi komoly, tényleg.
– Vagy te mondod meg, mit írt, vagy ő – hajolt közelebb hozzám. Éreztem, hogy nagyon komolyan beszél, ezért nagyot nyeltem, és bevallottam minden SMS-t. A titkos érintéseket és a múltkori melltartós akciót nem említettem, egyrészt, mert féltem, hogy akkor örökre összevesznek, másrészt, akármennyire is csúnya ezt gondolni, mégiscsak úgy éreztem, azok a rövid, de nagyon intim pillanatok méltó lezárásai annak a köztünk lévő szerelmi kapcsolatnak, ami soha nem fog elkezdődni. Mintha egy közös örökséget mentettem volna meg magunknak, amire visszaemlékezhetünk, ha majd sok-sok év múlva már nem leszünk részei egymás életének, és mégis eszünkbe jut a másik. Luke higgadtan végighallgatott, aztán szigorúan bólintott egyet. – Miért nem mondtad el korábban? – kérdezte végül.
– Nem tartottam fontosnak – sütöttem le a szemem. Hahó, még csak három napja vagyunk együtt, még nem készültem fel az első veszekedésre! Ami fura, mert korábban állandóan martuk egymást.
– Védted a seggét – fordította le a saját nyelvére.
– Ő a legjobb barátom – válaszoltam csendesen. Luke kifújt egy nagy adag levegőt, majd felállt, és leporolta a homokot a nadrágjáról. Én is talpra álltam, és kétségbeesetten próbáltam rájönni, mire gondolhat.
– Működni fog ez az egész köztünk, Fey? – kérdezte, a tengerre meredve. Összeszorult a gyomrom. Nagyon fájt ezt hallani tőle, egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Azt hittem, kiabálni fog velem, megesket, hogy legközelebb azonnal beismerek mindent, vagy talán összeverekszik Calum-mal. De azt nem hittem, hogy ilyen konkrét kérdés elé állít nem csak engem, hanem az egész kapcsolatunkat is.
– Persze, hogy működni fog – bólogattam hevesen.
– Csak tudod – túrt bele a hajába. – mégiscsak ő az a srác, akibe egész életedben szerelmes voltál. Mégis hogy vehetném fel vele a versenyt? – a pillantása nagyon bizonytalan és elveszett volt. Megértettem, hogy miért így reagált: ő, aki mindig győz, és mindenben a legjobb, legyen az a sport vagy a zene, esélytelennek érzi magát, ezért úgy gondolja, egyszerűbb emelt fővel távozni és harc nélkül feladni, mintsem otthagyni a fogát a csatatéren. De nekem eszemben sem volt ilyen simán hagyni, hogy kicsusszanjon az ujjaim közül. Most, hogy már végérvényesen belezúgtam? Tök kizárt.
– A versenyt már akkor megnyerted, Hemmings, – öleltem át a derekát. – amikor először láttalak félmeztelenül focizni – Luke végre elmosolyodott, és ő is átölelt engem. Adott egy puszit a fejem búbjára.
– Mi van, ha ez nem lesz elég?
– Most bennem nem bízol, vagy magadban? – toltam el magamtól kissé. – Ha magadban, akkor emlékeztetnélek, hogy egy nagyképű seggfej vagy, és az egyetlen ember, akiben megbízol, az te magad vagy – Luke a szemét forgatva nevetett. – De ha bennem nem bízol, akkor most muszáj elmondanom neked valamit... – nagy levegőt vettem, mintha valami nagy bejelentésre készülnék. – Egy kapcsolat alapja az, hogy a felek kölcsönösen megbíznak egymásban. Én megbízom benned, és elhiszem, hogy nem kavarsz azzal a meghatározhatatlan mennyiségű lánnyal, akikkel eddig tetted, te pedig cserébe elhiszed nekem, amikor azt mondom, hogy nem akarok semmit Calum Hood-tól. Igen, akartam, jobban, mint az talán egészséges volt, de amikor láttam, mennyire szereti Courtney-t, elmúlt, érted? – vontam vállat. – Fogalmam sincs, mi történhetett, de amikor Betty bulija után közöltem vele, hogy szeretem őt, eljött az a pont, ahol mindent elvágtak. Mintha az, hogy pár perccel azelőtt még bolondultam érte, egy távoli, nagyon halvány emlékké fakult volna. Nem közömbös nekem, és soha nem is lesz az, de ezzel annak a fickónak is meg kell birkóznia, aki utánad jön majd az életembe, sőt, neki sokkal rosszabb lesz, mert Calum Hood és Luke Hemmings nyomát is be kell töltenie bennem, ami, valljuk be, lehetetlen küldetés.
– Ezek szerint – ráncolta a homlokát. – lesz még valakid utánam? – pillantott le rám. Belebokszoltam a karjába, mire ő felnevetett, aztán lehajolt és megcsókolt. – Akkor most én is mondok neked valamit, Fey.
– Had halljam – húztam ki magam, bár a magasságkülönbség így is bosszantóan nagy volt.
– Jól figyelj, mert nem mondom túl gyakran senkinek – suttogta a fülembe.
– Minden idegszálammal rád koncentrálok, Hemmings. Mondd! – mosolyogtam rá. Nem érdekelt, hogy ha azt közli velem, hogy szakítani akar, vagy csak szórakozott velem. Ott, abban a pillanatban, a homokos tengerparton összeölelkezve Luke Hemmings-szel úgy éreztem, soha nem leszek még egyszer ilyen boldog az életben, ezért tudtam, bármilyen információval megbirkózom. Luke egészen közel hajolt hozzám, a lehelete csiklandozta a fülem alatti érzékeny részt.
– Szeretlek.