– Csak mert beleegyeztem, hogy este elmegyek veled abba hülye buliba, nem vonja maga után egyből azt is, hogy a mai napi tanulást offolhatod – vágtam csípőre a kezemet Luke ágya előtt. Úgy alakult, hogy este a sorozatnézés, beszélgetés és pizzázás közben elaludtunk a kanapén, és csak Charlotte ébresztett fel minket reggel, amikor megérkezett a heti nagybevásárlással. Kissé beállt a nyakam, Luke-nak pedig a bal keze zsibbadt el totálisan, de végre nem a nyomorult ébresztő hangjára keltünk hulla fáradtan. Luke a reggeli után felcaplatott a szobájába, és nyomkodni kezdte az xboxot, miután meggyőzött arról, hogy este ott a helyünk a Delfinben, hiszen minden barátunk ott lesz. Arról azonban nem volt szó, hogy potyára töltöm itt a hétvégét, és hétfőn ugyanúgy karót írjon irodalomból, mintha nem lenne semmilyen segítsége.
– Jól van – dobta félre a kontrollert Luke, amin még én is meglepődtem. – Mi a feladatom, Miss Fey? – pislogott nagy, ártatlan szemekkel.
– Kezdd mondjuk az első három fejezettel – hajítottam az ölébe a Robbery Under Arms-ot, meg egy spirálfüzetet. – Írd le maximum egy oldalon a legfontosabb szereplők karakterét. Hogy te milyennek látod őket – Luke fintorgott, de kinyitotta a füzetet és a könyvet is. Odaadtam neki még egy tollat is, hogy semmilyen akadálya ne legyen, aztán leültem az íróasztalához, ami az ablak alatt állt, és bár próbáltam a fizikaházimra koncentrálni, az ablakból látni lehetett a vízpartot, a tekintetem pedig valahogy mindig visszatévedt oda.

Eltelt egy óra, amikor odagurultam a székkel Luke ágyához, és rákukkantottam a füzetre. Mindösszesen egy név állt a papíron, az is helytelenül leírva, mögötte csak néhány rajz, egy-két betűvel. Irtózatosan felhúztam magam ezen, úgy éreztem, megint semmibe vett. Felpattantam a székről, és nem tudtam türtőztetni magam.
– Te most teljesen hülyének nézel engem? – kiabáltam rá. – Rászánom az egész hétvégémet arra, hogy ne bukj meg, és ez a hála? Hogy rajzolgatsz, és egy egész óra alatt egy kibaszott nevet írsz le, azt is hibásan? Minek nézel te engem, Hemmings, hah? Átverhető idiótának? Jótékonysági szolgálatnak? Egy buta libának, akivel bármit megtehetsz? – már majdnem sírtam, totál elárulva éreztem magam. Azt hittem, sikerült lebontanom a falat, amit maga köré épített, legalábbis belátni mögé annyira, hogy megbízhassunk egymásban. Erre most tönkretesz mindent. Megint.
– Nem, Fey, félreérted – tette le maga mellé a füzetet. A tekintete könyörgő volt, a kezem után nyúlt, én azonban elhúzódtam tőle.
– Mit lehet ezen félreérteni? – felkaptam a füzetet az ágyáról, és megkopogtattam a rosszul leírt nevet a lapon. – Szerintem te értettél félre valamit.
– Nem tehetek erről – suttogta megsemmisülve. Olyan gyorsan változott meg, hogy kis híján beleszédültem. Felállt, és szomorúan vette ki a kezemből a füzetet. – Nem tehetek erről, Fey – mutatott rá ő is a hibás névre. Mégis mi az, hogy nem tehet róla? Mindenki le tud írni egy nyomorult nevet, főleg, ha ott van előtte a könyv! Mindenki, kivéve, ha az illető.... Ó. Ó-ó. Basszus. A szemeim nagyjából biciklikerék-méretűre tágultak, a kezem remegni kezdett, a hangom elcsuklott.
– Diszlexiás vagy – állapítottam meg szaggatottan. Luke szégyenlősen sütötte le a szemét, miközben bólintott. Lerogytam az ágyra, ő pedig odaült mellém. Minden ezért volt. Ezért rossz irodalomból, ezért nem ment neki az olvasás, ezért hárította minden lehetséges módon a számonkérésemet... – Miért nem tud erről senki a suliban? Felmentést érdemelnél, ez így nem fair!
– A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy normális iskolába járjak. Nem bírnák elviselni a szégyent, ha dilisek közé kéne járnom...
– Nem dilisek, hanem segítségre szorulók. És te is az vagy! – néztem rá jelentőségteljesen. – Ez nem olyasmi, amit választhatsz, ezzel együtt születsz. Annyi lehetőség van már manapság, tényleg nem értem a szüleid hozzáállását... – hadartam el egyhuzamban mindent, ami az eszembe jutott. Igyekeztem tisztelettudóan megnyilatkozni a szüleiről, hiszen még sosem találkoztam vagy beszéltem velük, de ez azért mégiscsak abszurd. A fiuk egyértelműen plusz támogatásra szorul, miért kényszerítik bele egy olyan helyzetbe, aminek van számára kedvező alternatívája?
– Mindegy, minek nevezzük ezt, Fey, de muszáj túljutnom rajta – tördelte az ujjait. – És a csapatban is bent kell maradnom, különben a suli még az állami bajnokságra sem jut ki...
– Leállítanád magad? – rivalltam rá. – Ki a francot érdekel a hülye foci, amikor téged arra kényszerítenek, hogy kötelezőket olvass el, miközben...
– Mondd csak ki! – kiabált rám, amikor elakadtam. – Mondd ki, nem tudok olvasni! 
– Jó, nem tudsz olvasni – tártam szét a karjaimat. Láttam, ahogy Luke arcát elönti a meglepetés, valószínűleg ezt így még soha, senki nem közölte vele szárazon. – De ez nem olyasmi, ami téged minősít – tettem hozzá, jóval halkabban. Luke elfordult tőlem, és beletúrt a hajába.
– Valahogy négyest kell szereznem a teszten – motyogta.
– Nem, Luke – léptem oda mellé, a vállára téve a kezemet, amihez nagyjából spiccbe kellett állnom, de mindegy. – Szólnod kell Mr. Doyle-nak.
– Ki az a Mr. Doyle? – ráncolta a homlokát.
– Az irodalomtanár – meredtem rá zavartan. Luke grimaszolt egyet, majd biccentett.
– Nem szólhatok neki.
– Pedig muszáj lesz – vágtam csípőre a kezem. – Ha te nem teszed meg, akkor majd én.
– A szüleim kibuknak majd.
– Na és? Mikor tudják meg leghamarabb, karácsonykor? – néztem körbe, jelezve, hogy évente egyszer hajlandók tudomást venni a gyerekeikről. Luke elhúzta a száját, és félrekapta a tekintetét. – Luke, ha azt akarod, hogy tisztességesen meglegyen a teszted, szólnod kell Mr. Doyle-nak. Szerezhetsz négyest, mert nem a szorgalmaddal vagy a tudásoddal van a baj...
– Ha kiderül, céltáblává válok – fonta össze maga előtt a karjait szégyenlősen. Közelebb léptem hozzá, és a karjára tettem a kezemet. Csak úgy dagadtak az ujjaim alatt az izmai.
– Te Luke Hemmings vagy, nem emlékszel? Akár azt is bejelenthetnéd, hogy titokban a kecskékre izgulsz, akkor is a csajok bálványa maradnál. Ezáltal pedig a srácoké is – mosolyodtam el óvatosan.
– Nem kockáztathatok – ingatta a fejét, meg sem hallva a viccelődésemet.
– Ez nem kockáztatás, hanem racionalitás. Engem sem az alapján osztályoznak le tesiből, hogy gyorsabban futok-e, mint Betty, vagy magasabbra ugrok-e, mint Courtney, ahogy Debbie sem azért kapja a jegyét zeneórán, hogy képes-e olyan jó dalokat írni, mint te. Az iskolarendszer általában működik, de vannak kivételek. Ilyen kivétel vagy te is. Nem tesiből vagy zenéből kell más rendszerben tanulnod, hanem abból, amiből önhibádon kívül vagy jócskán lemaradva a többiektől. Nem tudsz olyan gyorsan futni, nem tudsz akkorát ugrani olvasásból, mint a többség. De ettől még állati tehetséges sportoló és zenész vagy. Nem vagy kevesebb, csak másban vagy több. Ennyi – magyaráztam. Luke bólintott egyet, majd teljesen hirtelen, váratlanul magához rántott, és szorosan átölelt.
– Köszönöm.
– Végig kell csinálnod – toltam el magamtól kissé. – Akár támogatnak a szüleid, akár nem – néztem mélyen a szemébe.
– James-szel már végigcsinálták egyszer. Ezért nem akarták elfogadni, hogy velem is ugyanez vár rájuk...
– James is diszlexiás?
– Diszgráfiás.
– Ó – konstatáltam. Luke bátyja ezek szerint matekból gyenge, pedig legfrissebb infóim szerint kitűnő tanuló. Minden esetre, érdekes előfordulási arány...– És ő most ugyanúgy az osztályával halad matekból?
– Nem. Speciális fejlesztésre jár. A többiek úgy tudják, azért nincs velük matekon, mert akkor vesz plusz edzéseket. Ezért is van egy évvel visszamaradva – magyarázta Luke. Így már érthető, miért is jár egy évfolyamra Luke-kal, amikor másfél évvel idősebb nála.
– Értem.
– Ha szólok erről Mr. Doyle-nak, segítesz? – sóhajtott nagyot.
– Miben?
– Végigcsinálni.
– Persze – bólintottam. – Nagyszerű tettestárs vagyok minden kicselezésben és elferdítésben – kacsintottam rá. Luke elnevette magát, majd átkarolta a nyakamat.
– Tudtam, hogy így van, Fey – nyomott puszit a homlokomra. Valahogy így született meg tehát az életre szóló szövetségünk.

– Te nagyon jó hatással vagy a barátnőmre – vigyorgott rá Luke-ra Betty, amikor csatlakoztunk a kis csoportosulásukhoz a Delfinben, Marisol buliján. Luke fél kézzel átölelt, míg a másikkal egy zöld színű koktélt tartott.
– Jó, hogy jöttetek! – érkezett meg a társaságba Courtney is, oldalán Calum-mal. Courtney hosszú haja laza hullámokban omlott napbarnított, fedetlen vállára, a füle mögé még egy fehér liliomot is odatűzött. Tényleg gyönyörű volt. A kezében két poharat tartott, az egyikbe belekortyolt, a másikat felém nyújtotta. – Dinnyés vodka. Igyál! – utasított mosolyogva. Felnéztem a mellettem álló Luke-ra, mintha csak engedélyt kértem volna tőle, ő azonban csak nevetve vonogatta a vállát, amolyan „nekem tök mindegy" arckifejezéssel. Hát, ha neki mindegy, akkor nekem is. Lehúztam a piát, ami totálisan leégette a nyelőcsövemet, borzalmas íze volt, a gyomromban pedig szinte még mindig fortyogott. De Courtney legalább boldog volt. Calum kevésbé, ott mellette. A srácok kicsit kiszakadtak a hármasunkból, és egy fél lépéssel odébb beszélgettek, míg mi a pultnál támaszkodva vitattuk meg a hétvége eddigi eseményeit. Természetesen a fő téma a „megcsókolt már Luke?" volt, amire nem győztem ismételgetni a nemeket, amit sem a féljózan Betty, sem az egyáltalán nem józan Courtney nem hitt el, holott ez volt az igazság.
– Bocs – dugta be a fejét közénk Calum. – Elrabolnám Törpillát egy kicsit – ragadta meg a felkaromat.
– Vidd csak, táncoljatok egyet! – kiáltott Courtney, már kikérve a következő adag piáját. Ahogy elhaladtunk a srácok mellett, találkozott a tekintetünk Luke-kal, de ő elkapta a fejét, és elnevette magát. Felsétáltunk a szokásos, deszkákból eszkábált táncparkettre, ahol csupa ismerős arc táncolt. A múltkori bulival ellenben ide tényleg csak a mi sulinkból engedtek be embereket. Épp egy rongyrázós DJ dala szólt, így eközben nem annyira tudtunk beszélgetni, amit nem bántam. Tartottam tőle, hogy olyasmit mondana, ami fájna valakinek. Vagy Courtney-nek, vagy nekem. És egyikhez sem volt kedvem szombat este, miután Luke Hemmings felettébb nyomasztó titkot osztott meg velem, amit azóta sem sikerült teljesen felfognom. Mármint, nem azt, hogy diszlexiás, ez előfordul. Na de hogy a saját szülei tagadják meg tőle az egészséges fejlődés lehetőségét? Ez az, amit képtelen voltam feldolgozni. A düh munkálkodott bennem, és attól is féltem, hogy ha Calum újabb adagot zúdít rám a lelki fröccséből, nem leszek vele olyan türelmes, mint délután. A nyugalom, hogy biztonságosan rophattam egy ritmustalan tuc-tuc zenére, alig két percig tartott. Ahogy lecsengett a dal, már fel is hangzottak a kirakott hangfalakból Ed Sheeran Perfect-jének első hangjai, én pedig olyan gyorsan próbáltam lelépni, ahogy csak tudtam. Mielőtt azonban megmenekülhettem volna, Calum elkapta a csuklómat, és közelebb húzott magához, így mi is egyikévé váltunk a katonás rendben kettesével összerendeződő pároknak. Calum a derekamat fogta, kicsit lejjebb, mint az indokolt lett volna, a másik kezünkön pedig összefonta az ujjainkat, és elidőzött rajta a tekintete.
– Én ezt nem csinálom – jelentettem ki, és épp elhúzódtam volna tőle, de ő visszatartott.
– Kivel? Velem? Magaddal? Luke-kal? – sorolta. Épp csak a legkézenfekvőbbet hagyta ki.
– Courtney-vel – néztem rá értetlenül. – Tudod, ő a barátnőd.
– Mondjak valamit, Törpilla? – közelebb hajolt hozzám, és belesúgott a fülembe. Még a hangos zene ellenére is gond nélkül megértettem, amit mond. – Rohadtul nem érdekel egy lány sem, amíg te nem állsz szóba velem.
– Szóba állok veled. Még táncolunk is – pillantottam körbe, rámutatva a lényegre. Calum nagyot sóhajtott, és közelebb vont magához, amiről nem hittem, hogy lehetséges. Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver, és tudtam, hogy ennyire közel még sosem álltam ahhoz, hogy történjen köztünk bármi. Mégis képtelen voltam megtenni. Nem nyelte volna be a gyomrom, ha Courtney szeme láttára csókolom meg Calum-ot. És valahogy az sem hagyott nyugodni, hogy a többiek milyen olcsó ribancnak tartanának, ha kiszúrnák ezt. Ahogy erőnek erejével eltávolodtam tőle, rájöttem: tulajdonképpen nem is akarom, hogy megcsókoljon. Sem most, sem itt, sem máskor, vagy máshol. Én már csak a legjobb barátot láttam benne, és bár életem végéig ő lesz az első, a nagy, a mindent elsöprő szerelmem, akit az ember sosem felejt el igazán, valahogy már nem volt fontos, hogy viszonozza a halványuló érzéseimet. Talán azért, mert bizonyos körülmények miatt napról napra lettem felelősségteljesebb, felnőttesebb. De talán azért, mert meguntam, hogy évekig vártam rá, a partvonalról figyeltem, mégsem történt semmi. Mert nem történhetett. És láttam, hogyan néz Courtney-re. Sem nekem, sem magának nem bocsátaná meg, ha egy kósza csók köztünk mindent elrontana a barátnőjével. Kihúztam a kezem az övéből, hátráltam pár lépést, ám ekkor beleütköztem két lassúzó párba is, akik méltatlankodva horkantottak fel. Sűrű bocsánatkérések közepette lemenekültem a táncparkettről, és becéloztam a pultot, ami körül alig lézengett egy-két részeg alak. Meg a félig részeg Betty.
– Láttam! – közölte, össze-összeakadó nyelvvel.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – legyintettem, majd feltenyereltem a fából készült pult tetejére. – Elnézést, kaphatnék egy vodkanarancsot? Köszi! – szóltam a szorgos italkimérő csajszinak, aki biccentett egyet, és már hozzá is látott a rendelésemnek. – Mi van? – fordultam Betty felé, aki félig felvont szemöldökkel meredt rám.
– Nem is szereted a vodkanarancsot.
– A ma este nem a szeret-nem szeret dologról szól – vetettem oda neki, miközben előbányásztam a pénzt a piámra, és kifizettem.
– De, szerintem nagyon is arról szól – mondta, kótyagosan Calum felé biccentve, aki a dal utolsó refrénjénél jött le a tánctérről.
– Ó, Istenem – felkaptam a poharamat, és eloldalogtam a pulttól, a kicsit csendesebb partrész felé orientálódva. A Delfin ezen részén székek és asztalok vannak, itt leginkább a józanodni vágyók töltik az idejüket, én azonban baromira kapósnak éreztem. Főleg, hogy az egyik asztalnál megláttam Courtney-t, Luke-ot és Michael-t. Odasétáltam hozzájuk, a homok minden lépésnél besüppedt alattam.
– Szia, Chrissy – üdvözölt Courtney. Csak negyedik alkalommal sikerült kimondania a nevemet.
– Sziasztok – leültem Luke és Michael közé, a kipárnázott, fonott ülőkére, szembe az óceánnal.
– Képzeld, a srácok azt állítják, túl sokat ittam – újságolta Courtney, miközben a térdére könyökölt, a fejét pedig a tenyerébe támasztotta. A homokot bámulva beszélt tovább. – Pedig ez baromság. A romlott spagetti miatt vagyok szarul.
– Mindannyian azt a spagettit ettük ma, Courtney – mondta lassan Michael.
– Nem tehetek róla, hogy erősebb a gyomrotok – motyogta.
– A májunk az erősebb, nem a gyomrunk – röhögött össze Luke Michael-lel.
– Ash merre van? – nyújtogattam a nyakamat, a dobos után kutatva.
– A tesóddal táncol – válaszolta Michael lazán.
– Itt van a tesóm? – csodálkoztam el.
– Aha, fullosan néz ki – vigyorgott a színeshajú. Válaszul csak belebokszoltam a vállába. – Hé! – dörzsölte meg a fájó pontot.
– Törpilla! – ért oda az asztalhoz Calum. Jaj, a francba, talán a másik irányba kellett volna menekülnöm.
– Calum! – kapta fel a fejét Courtney, amitől láthatóan igencsak megszédült. – Gyere, ülj le mellém – ragadta meg a csuklóját, Calum azonban lerázta magáról a barátnője kezét.
– Beszélnünk kell – tátogta felém. Michael a telefonját kezdte nyomkodni, Courtney azzal volt elfoglalva, hogy ne hányja el magát, így egyedül Luke figyelte a kis diskurzusunkat. Konkrétan úgy kapkodta a fejét köztünk, mintha egy teniszmeccsen lett volna.
– Nem érek rá – feleltem.
– Szerintem nincs semmi dolgod – fordult körbe Calum.
– De akkor sem érek rá.
– Chrissy, a francba már – túrt bele a hajába. Nagyot sóhajtottam. Oké, a táncparketten mégsem lehet úgy beszélgetni, mint normálisan, kettesben. Hátha valami fontosat akar mondani. Feltápászkodtam a fiúk közül, és arrébb sétáltunk, olyannyira, hogy a Delfin határát jelző kerítés tövében álltunk meg. Magam előtt összefont karral figyeltem Calum-ot, akiből láthatóan minden alkohol elpárolgott.
– Törpilla, én azt hiszem... – kíváncsian vártam a folytatást, de Calum néhány másodpercig nem szólalt meg. – Azt hiszem, szakítok Courtney-vel – azt hittem, rosszul hallok. Sőt, reméltem, hogy így van. Hogy mit csinál?
– Mi van? – döbbentem le.
– Nem tehetem meg ezt. Egyikőtökkel sem.
– Pontosan mit? – ráncoltam a homlokomat.
– Vele azt, hogy együtt vagyunk, de közben köztünk van ez a valami... – mutatott először magára, aztán rám. – Veled meg nyilvánvalóan azt, hogy együtt maradok vele.
– Oké, nézd, Calum – dörzsöltem meg a homlokomat. – Engem nem zavar, hogy együtt vagy vele. Sőt. Azt szeretném, ha együtt is maradnátok! – néztem rá komolyan. Calum hitetlenül csóválta a fejét.
– Nem tehetem. Nem csaphatom be őt is, magamat is, téged is... – sorolta. Nem is értettem, miről beszél.
– Calum, ennek semmiértelme. Nem csapsz be senkit. Tudom, hogy mit érzel iránta. És örülök neki,őszintén! – bizonygattam. Hihetetlen. Ha valaki három hete azt mondja, hogyezen az éjszakán a Delfinben arról győzködöm Calum Hood-ot, hogy ne szakítson Courtney-vel, biztosan nagyon csúnyán arcon röhögöm.
– De én képtelen vagyok erre – nézett mélyen a szemembe.
– Mire? – kérdeztem, kicsit halkabban. Calum megfogta a csuklómat, közelebb húzott magához, és az ujjait összefonta az enyéimmel.
– Arra, hogy úgy tegyek, mintha minden ugyanolyan lenne köztünk, mint egy hete. Vagy egy éve. Mert nem ugyanolyan.
– Akkor, ha ügyet csinálunk belőle – feleltem. – Én túlleszek rajta. Neked is ezt kell tenned. Túllépni rajta.
– Rajtad túllépni? – nevetett fel Calum, kissé erőltetetten. – Még akkor sem menne, ha akarnám. Az életem része vagy, Törpilla. Méghozzá a legjobb. Eszem ágában sincs túllenni rajtad.
– Úgy értettem, azon, hogy többek legyünk barátoknál – sziszegtem. Egyre feszélyezettebben éreztem magam, és nagyon reméltem, hogy Courtney elég részeg ahhoz, hogy ne vegyen észre semmit.
– Törpilla, ne kérj tőlem olyasmit, amit nem tudok megígérni – rázta a fejét. Tehetetlenül álltam ott, vele szemben. Annyira ellentétes és szélsőséges érzelmek kerítettek hatalmukba, hogy szinte levegőt is alig kaptam. A fiú, akiért annyi évig odavoltam, hirtelen akar tőlem valamit, de történetesen épp akkor, amikor összebarátkoztam a barátnőjével, és kezdem túltenni magam rajta? Elfogadni, hogy mi ketten sohasem működnénk igazán jól együtt egy párként? Mégis miféle csúfos játékot űz velem a sors?
– Minden rendben? – lépett oda mellém, legnagyobb meglepetésemre, Luke Hemmings. A farzsebébe süllyesztette a kezeit, fekete bőrdzsekije nagyon dögösen állt rajta. Egek, miket beszélek? Semmi okom Luke Hemmings-et dögösnek találni. Ez talán valami fura fétis nálam, hogy amint igazán, nagyon komolyan összebarátkozok egy sráccal, szexinek látom? Jó lenne távol tartani magam Michael-től és Ash-től.
– Kopj le, Hemmings – biccentett Calum jelentőségteljesen. A kezemet továbbra sem engedte el, amit Luke is észrevett.
– Minden rendben? – ismételte Luke, ezúttal célzottan nekem intézve a kérdését. Nagyon jól esett, hogy így törődött velem, ezért akaratlanul is elmosolyodtam, és bólintottam egy aprót.
– Luke, most komolyan. Tűnj már el. Baromi rosszkor jöttél – elégedetlenkedett Calum.
– Örülj, hogy én jöttem, és nem a csajod – kapta el összefonódó ujjainkat, és kissé felemelte a kezeinket, jelezve, hogy ezt nem biztos, hogy Courtney-nek is látnia kéne.
– Aki nem érti a kapcsolatunkat Törpillával, annak semmi keresnivalója a közelünkben – szögezte le Calum.
– Mert te talán értesz bármit is? – vihogott Luke. – Őszintén meglepne.
– Köszönjük a szörnyen értékes és elengedhetetlen hozzászólást, megtennéd, hogy visszamész a buliba? – rivallt rá Calum, kicsit túl erőszakosan. Kihúztam az ujjaimat az övéi közül, és hitetlenül pislogtam.
– Neked mi bajod van? – tártam szét a karjaimat.
– Hogy mi a bajom? – bökött bele a mellkasába. – Mármint, azon kívül, hogy félbeszakított egy életbevágóan fontos beszélgetést? – mutatott rá Luke-ra.
– Úgysem jutottunk volna egyről a kettőre – sóhajtottam. – Ezt mindketten tudjuk.
– Oké, most már komolyan mondom, Hemmings, hogy húzzál el innen – mondta Calum, úgy, hogy le sem vette rólam a szemét. Luke még egy percig kitartott, de végül odahajolt hozzám, a fülembe súgta, hogy az asztaloknál vár engem, aztán elsétált. – Hogy érted azt, hogy nem jutottunk volna egyről a kettőre? – faggatózott Calum, ahogy Luke hallótávolságon kívülre ért.
– Úgy, ahogy mondom. Ennek semmi értelme.
– Mit vársz tőlem, Törpilla? Őszintén. Ne úgy, ahogy az elmúlt öt évben – tette hozzá, kíváncsian fürkészve engem.
– Nem akarom, hogy szakíts Courtney-vel. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha minden marad a régiben. Mi ketten legjobb barátok vagyunk, te pedig Courtney-vel jársz – magyaráztam, az ujjaimat tördelve. Calum beharapta az alsó ajkát, amit régen kiborítóan szexinek találtam, és nyilván még mindig nem vagyok immúnis, de már legalább az arckifejezésemet tudtam kontrollálni.
– Azért még nálunk maradsz, ugye? Nem költözöl át Luke-hoz, vagy haza? – szólalt meg, kis idő elteltével. Gyorsan megráztam a fejemet.
– Maradok, ha neked megfelel. Nagyon szeretek nálatok lakni – Calum bólintott, aztán kifújt egy nagy adag levegőt.
– Oké.
– Oké – hunytam le a szemem én is. Mivel ez semmiféle lezárása nem volt a kapcsolatunknak, tekintve, hogy el sem kezdődött semmi olyasmi, amit épp lezártunk volna, nem éreztem úgy, hogy elbúcsúztunk volna. Megbeszéltük, hogy minden folytatódik a megszokott módon, úgyhogy egyszerűen csak sarkon fordultam, és visszamentem az asztalokhoz. Lehuppantam Luke mellé, aki épp Michael-lel beszélgetett valami új filmről.
– Jól vagy? – hajolt oda hozzám Luke. Mosolyogva fordultam felé, és mutattam rá az arcomra.
– Látod ezt?
– Öhm, talán egy szúnyogcsípés? – vizsgálgatta az arcomat.
– Nem – mordultam fel. – Nézd! – ezúttal a szemem alá raktam a mutatóujjamat. Luke olyan értetlenül meredt rám, hogy szinte már megsajnáltam. – Nincs könnycsepp! Egy darab sem! – világosítottam fel, mire ő hallatott egy hangos „aha"-t, és megveregette a vállamat.
– Örülök, hogy jól vagy, Fey, de ha legközelebb megkérdezem, elég lesz egy „igen" is. Vagy „aha", ha nincs kedved a szádat tépni – nevetve bokszoltam bele a vállába, épp akkor, amikor öt újabb vendéggel bővült a társaságunk. Megérkezett ugyanis Calum, aki Michael mellé ült le, és búskomoran bámulta az asztalon hagyott kiürült poharakat. Vele egyszerre csatlakozott hozzánk Betty, aki Courtney-t támogatta a bárpulttól idáig, valamint a kipirult Ash, és... és a húgom. Michael-nek igaza volt, igazán nagyon jól festett. Szűk farmert és csillogós haspólót viselt, ami egyből felhívta a figyelmet mind a tökéletes alakjára, mind az irigylésre méltó barnaságára. A haja frissen mosva, kivasalva omlott a vállára, és a sminkje is nagyon profinak látszott. Úgy követte Ash-t, mint egy pulikutya. A dobos persze ezt nem bánta, de nekem elég furcsa volt, hogy nemrég még szakítottak, most meg úgy viselkednek, mintha egész végig együtt lettek volna. Debbie nem tűnt önmagának, ezt azonnal kiszúrtam. De nem tudtam rájönni, mi nem stimmelhet vele.
– Ó, téged is látni néha? – mosolyogtam rá a testvéremre, aki annak a fotelnek a kényelmetlen karfájára ült le, amit Ash foglalt el. Beleivott a narancssárga italba, amit a kezében hozott, válaszra nem méltatott.
– Oké-oké, van egy ötletem – csapta össze a tenyerét Ash. – Üvegezzünk! – ó, basszus, basszus, basszus...
– Benne vagyok! – kiáltott fel Betty, összeakadó nyelvvel.
– Az totál béna – oltotta le gyorsan Michael. – Inkább játszunk „Én még sosem"-et! – javasolta. Na, egyre jobb a helyzet, köszi, Michael.
– Zsír – lelkesedett a félholt Courtney is.
– Én nem játszok – jelentette ki Calum.
– Dehogynem – legyintett Michael, és közben összeszámolta, hány piát kell hoznia, és már el is surrant a pulthoz.
– Ez egy rossz ötlet – suttogtam magam elé.
– Lelépjünk? – kérdezte Luke. Bólintottam, és felálltam, Luke pedig szintén rögtön talpra állt.
– Állj! – tette ki elénk a kezét Betty. – Ha most elhúztok, szétkürtölöm mindenkinek, hogy dugtatok! – közölte kíméletlenül.
– Nem tennél ilyet. A legjobb barátnőm vagy – sziszegtem.
– Józanul egészen biztosan – bólogatott. – De amit most teszek, arra már nem fogok holnap emlékezni, úgyhogy nem vagyok érte hibáztatható – vonogatta a vállát.
– Ne már, maradjatok! – kérlelt minket Ash is. – Csak egy kis móka, semmi komoly.
– Ha én maradok, ti is kibírjátok – szólt oda nekünk Calum. Luke elég csúnyán nézett a barátjára, de őt ez nem különösebben hatotta meg. Igazából nem is derült ki, hogy elmenekülhettünk-e volna, mert a következő másodpercben megjelent Michael, a kezében egy üveg tequilával meg egy kerek tálcával, rajta nyolc pohárkával.
– Nem tudtam, mennyi feles kéne, ezért hoztam egy egész üveggel. Na, kezdhetjük? – pillantott körbe érdeklődően. Luke és én kelletlenül visszahuppantunk a helyünkre, Michael pedig megtöltötte az összes poharat.
– Oké, először én – ült le a homokba törökülésbe Betty izgatottan. Valahogy kezdett visszatérni a beszédképessége. – Én még sosem csókolóztam lánnyal – mondta, és kuncogva beleivott a felesébe. A játék értelmében annak is vele kell innia, aki már valaha csókolózott lánnyal, ezért, nyilvánvalóan, az összes fiú belekortyolt a saját italába.
– Te kis lotyó! – csodálkozott el Ash.
– Én erről miért nem tudok? – pislogtam nagyokat.
– Régen történt, egy béna buliban – legyintett.
– És kivel? – csillant fel Michael szeme.
– Ne hidd, hogy megadom neked ezt az elégtételt, és elárulom – csóválta a fejét Betty. Még mindig kicsit ködösen beszélt, és nem minden szó jött ki elsőre a száján, de tényleg sokat javult. Pedig még ivott is.
– Oké, én vagyok a következő – csapta össze a tenyerét a Betty mellett ülő Ash. – Én még sosem szexeltem nyilvános helyen – Ash beleivott a piájába, rajta kívül csak Luke kortyolt egyet.
– Fúj – meredtem rá. – Hol? Csak hogy tutira elkerüljem azt a helyet – fintorogtam.
– Nem kötök mindent az orrodra, Fey – játékosan végighúzta az ujját az orromon, én pedig automatikusan elmosolyodtam.
– A kocsi hátsó ülése annak számít? – szólalt meg Calum, egyenesen ránk bámulva. Kicsit úgy tűnt, nekünk szánja a kérdését.
– Nappal volt? – gondolkodott el Ash. Calum bólintott. – Akkor igen – vonogatta a vállát. Calum is ivott egy korty tequilát. Debbie-n volt a sor.
– Én még sosem szerettem bele a legjobb barátomba – mondta. Nem akartam hinni a fülemnek. Rámeredtem a húgomra, aki gonosz vigyorral az arcán figyelt engem. Mi a fene baja van ma este mindenkinek velem? A társaságban megfagyott a levegő, nyilván a többség tudta, ezt kinek szánta Debbie.
– Ó, csessze meg – mordult fel Betty, és hatalmasat kortyolt a piájából.
– Mindig is tudtam, bébi – kacsintott rá Michael.
– Ne is álmodj róla, Szivárvány-fej – hűtötte le egy pillanat alatt Michael-t a barátnőm. – Még általánosban – legyintett, mintha semmi jelentősége nem lenne ennek. Pedig tudtam, miért fontos: hogy elterelje rólam a figyelmet. Méghozzá egyetlen ember miatt, aki a lassacskán magához térő Courtney. Calum szerint a srácok kiszúrták, mit érzek iránta, Betty és Debbie is tudja, egyedül Courtney az, akinek ez az infó új lehet. És semmi kedvem elcseszni a barátságunkat azzal, hogy kiderül, szerelmes vagyok a pasijába.
– Senki más? – köszörülte meg a torkát Calum. Na jó, az már biztos, hogy ellenem összeesküdtek ma. Vetettem rá egy elhallgattató pillantást, és Betty újból megmentett, ugyanis hangosan követelte a következő játékost. Aki én voltam. Nem akartam senkivel sem szemétkedni, még akkor sem, ha megérdemelnék, ezért valami semleges téma után kutattam.
– Én még sosem kavartam részegen – beleittam a tequilámba, bár fintorogva, mert Faszkalap Harry-re gondoltam. Rajtam kívül egyébként ivott Luke, Calum, Courtney és Michael is. A többiek feltehetőleg azért, mert vagy elkötelezett kapcsolatban vannak (Ash, Debbie), vagy nem szokták rendszeresen a sárga földig inni magukat (Betty). A kör folytatódott, egyre keményebb kérdésekkel (ki készített már magáról meztelen képet – a kérdező Calum, az ivók Luke, Michael és Debbie; ki okozott már kis híján balesetet – a kérdező Luke, az ivók ő maga, Calum és Betty; ki hallotta már a szüleit szexelni – a kérdező Michael, az ivók Ash és Betty), míg el nem értünk újból Debbie-hez.
– Én még sosem költöztem el otthonról, csak mert egy hisztis picsa vagyok – kocogtatta meg a pohara oldalát a húgom. Amolyan „ezt te sem gondolod komolyan" fejjel meredtem rá, és olyan erővel szorítottam a poharamat, hogy belefehéredtek az ujjaim. Erről a témáról persze mindenki tudott a társaságban, egyedül a valódi indíttatásom volt kissé homály mögött, konkrétan csak Calum, Luke és Debbie tudott róla. Magamra erőltettem egy hamis vigyort, és beleittam a piámba. Anélkül nyúltam az üvegért, hogy kiürült volna a poharam, és egy kicsit túl is töltöttem. Nagyjából csurig. A többiek felszisszentek, Luke és Ash megjegyezték, hogy talán nem kéne, de nem foglalkoztam velük.
– Ezt most játékon kívül – jeleztem, és lehúztam a tequila felét. Az alkohol teljesen szétmarta a bensőmet, de tudtam, hogy szükségem van rá, máskülönben talán lekevernék egy pofont a saját testvéremnek. És némi bátorság is kellett a saját kérdésemhez.
– Én még sosem védtem a holttestemen keresztül is a férfit, aki veri a családomat – néztem mélyen Debbie szemébe, a poharamat határozottan a térdemen tartva. A húgom szája megremegett, a szeme szikrákat szórt. Biztos vagyok benne, hogy ha kevesebb alkohol van a többiekben, azonnal leszűrték volna a lényeget, de így kellett nekik pár perc. Merthogy, konkrétan bevallottam az igazat mindenkinek.
– Rád várunk, Debbie – szólalt meg Luke, az ő hangja törte meg a beállt csendet. Mindenki teljesen ledöbbent. Ash ijedten kapkodta a fejét Debbie és köztem, Courtney szomorúan piszkálta a homokot maga mellett, Betty a szája elé kapta a kezét, és könnyek gyűltek a szemébe, Calum idegesen markolászta a fotelje karfáját, Michael a homlokát ráncolva meredt rám, Luke-ból pedig csak úgy áradt a feszültség. Debbie nem volt hajlandó inni, ezért Luke átvette a szót. – Én még sosem néztem végig, ahogyan a nevelőapám megpróbálja megölni a nővéremet – a dolog egyre inkább elfajult, és bár önkényesen kiteregettem a legféltettebb családi titkainkat, Luke-nak ehhez nem volt joga. A többiek eddigi szörnyülködő arckifejezése még rosszabbá vált, már tényleg mindenki döbbenten próbálta visszaszerezni a fonalat.
– Állj – tette fel a kezét Betty, és lerakta a poharát az asztalra. – Ezért költöztél el otthonról? Mert Ray ver titeket? – mindenki kíváncsian várta a válaszomat, Debbie-t kivéve. De már mindegy volt. Már kiborult a bili, innentől kezdve csak hazugságok hálóján keresztül tudnék kimenekülni. Amihez egyáltalán semmi kedvem.
– Igen – válaszoltam határozottan, egyenesen a húgom szemébe nézve.
– Jézusom – csúszott ki Courtney száján. – Miért nem szóltál róla nekünk? – kérdezte, ő is sokkal józanabban, mint eddig. A durva hírek biztosan ilyen hatással vannak.
– Várjunk csak – ráncolta a homlokát Michael. – Az a fickó megpróbált téged kinyírni? – kérdezte letaglózva. Az emlék hatására homok ízét éreztem a számban.
– Maradjunk annyiban, hogy ha Luke és én nem járunk véletlenül épp arra, Törpillának már a májában is homok lenne – szólalt meg Calum.
– Mi van? – hökkent meg Betty. – Ti tudtatok erről? – meredt Calum-ra és Luke-ra a legjobb barátnőm. A két fiú a szemét lesütve kerülte el a válaszadást.
– Hát persze – pattant fel Debbie. – Már megint a szokásos forgatókönyv. Christina sajnáltatni kezdi magát, mindenki a lábai előtt hever, mert „jaj, ő a szegény, a sérült, a csonka családból, akit rohadtul kell félteni" – Debbie kissé túljátszotta a szerepét, de azért így is elég bántó volt. – Te is tudod, hogy Ray nem egy rossz ember, csak megelégelted, hogy nem te vagy mindennek a középpontja a családunkban! – kiabált le Debbie.
– Mégis hogy mondhatsz ilyet? – álltam talpra én is. – Apa halála óta minden csakis rólad szól! Arról, hogy te ne szenvedj semmiben hiányt! Én már nagylány voltam, egyedül kellett feldolgoznom, anya veled beszélgetett, téged hordott terapeutához, meg táncórára, mindenhova, ahova csak akartál menni! Chrissy meg majd túlteszi magát a dolgokon, az a legfontosabb, hogy a kis Debbie lelke meggyógyuljon! – már én is kiabáltam. De nem érdekelt. Olyan volt, mintha csak mi ketten lettünk volna ott, ezért minden eddigi sérelmemet ki mertem mondani.
– Ez nem igaz – suttogta Debbie megbántva. – Anya évek óta azért küzd, hogy újra megöleld! Hogy az anyádnak tekintsd!
– Annak tekinteném, ha úgy viselkedne – feleltem. – Első lépésként, mondjuk, elhagyhatná Ray-t.
– Ray nem rossz ember! – bizonygatta ökölbe szorított kézzel Debbie.
- Hogy a picsába ne lenne az – ugrott fel Luke is. – Annyi homokot tömött a nővéred szájába, hogy simán megfullad, ha nem lépünk közbe.
– Te ebbe most ne szólj bele, légy szíves – vetett egy gyors pillantást Debbie Luke-ra.
– A nevelőapád ver titeket? – kapott észhez Ash is, szintén talpra állva.
– Ash, kérlek, ne most – csóválta a fejét Debbie.
– De, de, nagyon is most – ellenkezett a barátja. – Miért nem szóltál nekem erről? – faggatózott Ash.
– Mert Chrissy fújja fel a dolgot. Nincs semmi gond otthon – legyintett Debbie. Basszus, szerintem ő tényleg elhiszi, hogy rendben van az, ami ott megy.
– Bocs, de Luke és Calum szerint is veszélyes a pasas. Én hiszek nekik – közölte Ash, óvatosan odaállva mellénk. Debbie döbbenten meredt a fiúra.
– Inkább nekik hiszel, mint nekem?
– Miért nem szóltál nekem? – kérdezte Ash, továbbra is teljesen letaglózva. Meg tudtam érteni a reakcióját.
– Mert nem volt miről – hisztizte Debbie. – Ray néha iszik, persze, mégis ki nem? – fordult körbe, némi támogatást várva. A többiek azonban, Courtney, Betty és Michael is szomorúan pislogtak felénk. Ők is nekünk hittek, nem pedig a húgomnak.
– Miért véded őt ennyire? – léptem kicsit közelebb Debbie-hez, a hangomat is lehalkítva. – Mivel tart sakkban? Anya miatt csinálod? Megmenthetjük őt, együtt! – a kezéért nyúltam, ő azonban elhúzódott tőlem, elkapta a tekintetét, és hátat fordított nekünk. Szipogni kezdett, majd miután többen is a nevén szólítottuk, sőt, Courtney feltápászkodott, és megpróbálta átölelni, ő azonban lerázta magáról a barátnőmet, és nekiiramodott a tengernek. A kivilágított partszakaszon maradt, de beszaladt a vízbe, majdnem térdig. Sírva borult a térdére, és a tenyerébe temetett arccal kezdett sírni. Ash rögtön megindult, de a srácok egy emberként fogták vissza.
– Ezt most inkább hagyd Törpillára – veregette meg a hátát Calum. Biccentettem neki egyet, majd lassan odasétáltam a testvéremhez. Leültem mellé a vízbe, nem törődve azzal, hogy csurom víz lesz az alsó felem.
– Ne faggass tovább, Chrissy, különben olyasmit mondok, amit mindannyian nagyon megbánunk – kérte Debbie elfúló hangon.
– Akármi is történik veled otthon, el kell mondanod. Nem miattam. Nem azért, hogy bizonyítsam az igazamat. Hanem azért, mert belefulladsz ebbe a némaságba – válaszoltam halkan, de azért igyekeztem minél határozottabb hangszínt megütni. Debbie felnézett rám, a tekintete ködös volt, elveszett. És akkor rájöttem.
Az élet periódusokból áll. Vannak köztük nyugodtabbak, izgalmasak, boldogok, vidámak. No meg vannak olyanok is, amikor a düh teljesen elborít mindent. A gondolkodást, a látásmódot, a cselekvőképességet. Ez a periódus – többek között – olyankor jelentkezhet, amikor féltünk valakit, akit nagyon szeretünk. A szerelmünket. A barátunkat. A szüleinket. A testvérünket.
A lábam úgy egyensúlyozott a kavicsokon az út felé rohanva, hogy egy kötéltáncos biztosan megirigyelte volna. Elborult aggyal – ezúttal nem az alkohol hatására – mindenféle következménytől eltekintve meneteltem előre. A gondolkodásom, a látásmódom, a cselekvőképességem új irányt vettek, és egyetlenegy cél lebegett a szemem előtt: a puszta kezemmel megfojtani Ray Jones-t. Tudtam, hogy nagyon messze van a házunk a Delfintől, de nem bántam, mert így legalább lesz elég időm kitervelni, hogyan tüntetem el annak a mocskos féregnek a hulláját.
Oké, ezt így mindet nagyon kecsegtető volt elképzelni, de a tudatalattim tisztában volt vele, hogy gyilkosság helyett valami sokkal rosszabbat fogok tenni Ray-jel. Megfogom a húgom és anya összes cuccát, és elköltöztetem őket, még ma éjjel. Történjék bármi.
– Fey! – ordítozta Luke a Delfin parkolójában.
– Törpilla, állj már meg! – hallottam Calum hangját is.
– Chrissy, mire készülsz? – sikoltotta, meglehetősen józanul Betty.
– Chrissy, mi a fene történt? – csatlakozott, az ugyancsak kijózanodott Courtney.
– Hé, ne már – lihegett Michael is. – Nem mehetsz csak úgy oda! – kiabálta.
– Hova akarsz egyáltalán menni? – üvöltötte Ash is.
– Hozzánk – szólalt meg Debbie vékonyka hangon. Csak akkor torpantam meg, amikor a húgomat meghallottam. – Chrissy! – sietett oda hozzám sírva. Felé fordultam, ő pedig megszorította a kezemet. – Ne tedd meg. Akármire is készülsz, ne!
– Nem hagyom, hogy még egyetlen éjszakát is egy fedél alatt töltsön vele anya, vagy te – közöltem kimérten.
– Mi a franc történt? – ért oda hozzánk Ash.
– Hidd el, hogy nem akarod tudni – vetettem rá egy gyors pillantást, és már vissza is tértem Debbie-hez. – Összepakolunk, és eljöttök onnan, még ma este.
– Ez őrültség, Chrissy! Nincs hová mennünk! – ellenkezett Debbie.
– Dehogyisnem – szúrta közbe Luke és Calum, tökéletesen egyszerre. Hirtelen minden szempár rájuk szegeződött, és ők is egymásra pillantottak.
– A házunk tök üres, Fey, te is tudod – mondta, a torkát köszörülve Luke.
– A szüleim bármikor szívesen látnak titeket, Törpilla – kontrázott Calum. Semmi kedvem nem volt ebbe a vitába beleszállni, mert ott, akkor, egyáltalán nem érdekelt, hol töltjük a ma éjjelt. Egy dologban voltam biztos: nem abban a házban, amit eddig az otthonunknak tartottunk.
– Oké – sóhajtottam. – Luke, elvinnél? – fordultam felé. Bólintott, és már el is indultunk a házuk felé (gyalog érkeztünk a buliba, hiszen nagyon közel laknak a Delfinhez), de Calum utánunk szólt.
– Ittál. Nem vezethetsz.
– Csak két feles volt, nem több – kiáltott vissza a válla felett Luke. Calum azonban nem hagyta ennyiben, elállta az utunkat.
– Nem engedem, hogy Törpilla beüljön melléd – jelentette ki magabiztosan.
– Na jó – lépett közbe Betty, amiért egy életre hálás leszek neki. – Mielőtt olcsó gimis szerelmi drámát kreáltok ebből a baromira komoly helyzetből, állítsátok le magatokat. Hívok egy taxit, amibe négy ember fog beszállni. Chrissy, Debbie, Ash és Michael – Luke és Calum szólásra nyitotta a száját, Betty azonban tárcsázás közben oltotta le őket. – Kuss, különben egymás seggéből húzhatjátok ki a fejeteket – meglepő, de ezek után egyiküknek sem volt kedve hadakozni. Ash és Michael odaálltak mellénk, amíg Betty hívott egy taxit, és Michael nagyon magabiztosan feszített mellettünk, Ash szörnyen letört és csalódott volt. Debbie meg sem próbált közelíteni felé, ami számomra érthető, ahogy minden, ami miatt Ash panaszkodott nekem. Hogy Debbie nem hagyja, hogy közeledjen felé. Az érintések alól kibújik. De mindez nem azért történt, amire Ash gyanakodott. Valami sokkal rosszabb miatt, amit a húgom kénytelen volt éjjelről éjjelre eltűrni, különben Ray megfosztott volna minket az utolsó materiális dologtól, amink apától maradt. A régi, közös otthonunktól. A kishúgom pedig úgy kapaszkodott abba a házba, mintha az megmenthetné az életét, holott a legundorítóbb, legmegalázóbb dolog helyszínévé vált, ami egy tizenöt éves kislánnyal történhet.
Mielőtt a taxi begurult volna elénk, Luke megragadta a csuklómat, és félrevont a többiektől.
– Biztos, hogy ne menjek utánatok? – kérdezte, az arcomat fürkészve.
– Biztos – bólintottam, a könnyeimmel küszködve. – Nem akarom, hogy ezt végignézd.
– Csak nem szeretném, ha valami ostobaságot csinálnál – suttogta.
– Arra célzol, hogy megfojtom azt a vadállatot? – szorult ökölbe a kezem. Luke elhúzta a száját. – Nem kell aggódnod. Ennél azért gyávább vagyok. Hisz még Calum-nak sem mertem bevallani, hogy szerelmes vagyok belé – horkantottam fel. Luke beharapta az alsó ajkát, és elkapta rólam a tekintetét.
– Törpilla – jött oda hozzánk Calum is. – Biztos, hogy ne menjek utánatok? – kérdezte, szóról szóra ugyanazt, amit az imént Luke.
– Kár a gőzért, nélkülünk akar menni – válaszolt helyettem Luke. Calum vetett rá egy gyors, de jelentőségteljes pillantást, aztán rám nézett.
– Megágyazok nekik a próbateremben, jó?
– Köszi – nyeltem egy nagyot.
– Te maradhatsz akkor a szobámban – tette hozzá.
– Ma este még nem – csóváltam a fejemet. Calum meglepetten pislogott. – Ma éjjel Luke-nál alszom, ahogy terveztük – óvatosan Luke-ra néztem, némi megerősítést várva. Ő átkarolta a vállamat, és nyomott egy puszit a halántékomra.
– Tuti? – kérdezte Calum, felváltva pillantva kettőnkre.
– Tuti – bólintottam. A taxi ekkor érkezett meg, mi pedig, az eredeti felállás szerint beszálltunk. Ash lediktálta a címet, a sofőr pedig a házunkhoz hajtott. Megkértük, hogy várjon egy kicsit, mert lesz még egy fuvar Calum-ék címére, aztán mindannyian kiszálltunk. Útközben egyetlen szót sem szóltunk, gyanítom, mindannyinknak túl sok, vagy épp túl kevés mondanivalója volt ahhoz, hogy szavakat pazaroljunk erre. Ahogy felléptem a tornácra, láttam, hogy a konyhában ég a villany. Kopogás nélkül rontottam be, anya pedig szörnyen rémülten szorított egy zsebkendőt a tenyerére, egy kinyúlt, fehér hálóingben. Annyira gyanútlan, magányos és kiszolgáltatott volt, hogy minden harag, amit eddig iránta éreztem, semmivé foszlott. Nem menthette meg a családunkat, ha nem is tudta, mi ellen kell harcolnia.
– Szia, anya – szaladtam oda hozzá, és átöleltem. Ezzel csak bővítettem az érthetetlen cselekedetek garmadát, ilyesmire ugyanis évek óta nem volt példa. Anya azonnal viszonozta az ölelésemet, és olyan szorosan tartott, hogy kis híján megfulladtam. Mindketten könnyekben törtünk ki, amikor eltávolodtunk egymástól. Anya végigsimította az arcomat, de megfeledkezett arról, miért is tartott egy zsebkendőt a tenyerén, merthogy egy hosszú vércsíkot hagyott a bőrömön maga után.
– Istenem, nagyon sajnálom! – szabadkozott, újabb zsebkendőt vett elő, és letörölte a vérnyomot az arcomról. Meg a könnyeim egy részét is. – Mi ez az egész, Christina? – kapkodta a fejét. Michael és Ash megbízható testőrként álltak az ajtóban, Debbie pedig berohant a szobájába, és egyértelműen hallható volt, ahogy pakol. – Mit művel a húgod? – nyújtogatta a nyakát.
– Mi történt a kezeddel, anya? – fogtam meg a kezét gyengéden. Felfelé fordítottam a tenyerét, amin egy hosszú és mély vágás éktelenkedett.
– Semmiség – húzódott el tőlem.
– Anya? – fürkésztem az arcát szipogva.
– Összekaptunk Ray-jel, és véletlenül eltört egy bögre. Tényleg nem számít – hadarta.
– Tudod, mi számít, anya? – simogattam meg az arcát. Csillogó szemmel pillantott rám. Nem tudtam, a remény van-e rá ilyen hatással, vagy a könnyek. – Most azonnal elmegyünk innen – ahogy ezt kimondtam, Debbie egy megrakott bőröndöt dobott ki a szobája ajtaján, és átrohant a hálószobába, ahol anya tartotta a cuccait. Ray horkolása egyből megütötte a fülünket, ahogy nyílt az ajtó.
– Segítünk Debbie-nek – motyogta Michael, és megragadta Ash karját is. Így már én is biztonságban éreztem a húgomat, és visszatérhettem anyához.
– Fogalmad sincs, mit művel Ray, amikor te nem látod, ugye? – kérdeztem, elfojtott hangon. Anya szemei elkerekedtek, de nem azért, mert rájött valamire, hanem mert minden lehetséges rossz egyszerre tódult a fejébe. A térde megrogyott kissé, de stabil maradt a tartása. – Nem maradhattok itt egy perccel sem tovább – jelentettem ki.
– Christina, ha arról van szó, hogy a parton homokot tömött a szádba... – kezdte anya, de gyorsan leállítottam.
– Arról van szó, amit Debbie-vel tett – mondtam halkan, a padlóra szegezve a tekintetemet.
– Ez lehetetlen, a húgod jól kijön vele! – nyögte anya, és amint kimondta a szavakat, megértette. Rájött. Ott, akkor éjjel a konyhában anya megértette, kivel élt együtt négy évig. Megértett engem, amiért annyit harcoltam ellene, a kapcsolatuk, Ray ellen. Megértett, miért menekültem el innen minden áron. Mert éreztem, hogy ez a fickó sokkal rosszabb, mint egy agresszív alkoholista. Anya és Debbie sokáig nem osztották a véleményemet, és anya is az utolsó pillanatig hitte, hogy jól választott. Mondogatta magának, hogy lehetne rosszabb is. Hogy vannak, akik ennyire sem szerencsések. De amikor a húgom egy újabb összepakolt sporttáskát készített ki, felfogta, mi mindenen kellett keresztülmennünk, amikor a gyász annyira elhomályosította az ítélőképességét, hogy még Ray-t is megfelelő társnak hitte. Az arca megkeményedett, az a megtört, rozoga nő, aki az elmúlt években költözött a testébe, egyszeriben megszűnt létezni. Előbújt belőle az az anyaoroszlán, akire annyira, de annyira számítottam Ray első dühkitörésétől kezdve, és akinek az eltűnése olyan mély sebeket ejtett kettőnk kapcsolatán, hogy azt hittem, soha többé nem tudom őt igazán az anyámnak tekinteni. Megindult a hálószoba felé, ahol Ray töltötte józanodását, kikerülte Debbie-t és a fiúkat, majd úgy berontott, hogy az egész ház beleremegett. A srácok rögtön utánamentek, ahogy Debbie és én is. Anya felrázta Ray-t, aki kábán ült fel az ágyban.
– Mit akarsz? – morogta, a szemét dörzsölve.
– Hogy lehettem ennyire vak, ilyen sok évek keresztül? – anya sokkal inkább magától kérdezte ezt, semmint Ray-től. A férfinak nem nevezhető alak értetlenül nézelődött, és lassan kitisztult előtte a kép. Nem egyedül voltunk, így ha akárkire is kezet emelne, sokszoros túlerővel kell szembenéznie.
– Miről beszélsz? – kérdezte, a fiúkat sasolva. Mindketten ugrásra készen várakoztak a háttérben.
– Ha még egyszer egy ujjal is hozzáérsz a lányaimhoz, a férjem sírjára esküszöm, Ray Jones, hogy nem éled meg a másnapot! – anya fenyegetően közel hajolt Ray-hez, aki csak nagyokat pislogott. Talán még mindig dolgozott benne a pia. – Nem gondolsz rájuk, nem nézel meg róluk egy nyomorult fényképet sem, még a létezésünket is elfelejted! Legközelebb akkor hallasz rólunk, amikor a bíróságon találkozunk. Fulladj bele a hányásodba, te undorító féreg! – anya búcsúként megszorította kissé Ray nyakát. Először kicsit megijedtem, hogy nem fogja tudni kontrollálni az indulatait, és talán megfojtja, de őszinte büszkeséggel töltött el, hogy amikor Ray köhögni kezdett, anya eleresztette őt, kihúzta magát, és bár egy rossz hálóing volt rajta, olyan méltóságteljesen vonult ki a szobából, mint az angol királynő. Az anyám visszatért, én pedig hihetetlenül megkönnyebbültem. Sejtettem, hogy a fiúknak is lesz egy-két szava Ray-hez, így örömmel néztem végig, ahogy Michael bemosott neki egyet, Ash pedig úgy beletaposott a nemiszervébe, hogy még akkor is fájdalmasan üvöltött, amikor már rég a taxiban ültünk. Anya felhevülten, de nagyon elégedetten szorongatta a kezünket, amikor beültünk a taxi hátsó ülésére. Michael berakta a csomagokat hátra, és bediktálta a sofőrnek Calum címét.
– Innen boldogultok, ugye? – könyökölt be a mellettem lévő ablakon. Bólintottam, megköszöntem a segítségét, ő pedig behajolt az autóba, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Üzensz valamit Ash-nek? – kérdezte Debbie-től.
– Csak mondd meg neki, hogy köszönöm – kérte a húgom. Michael biccentett, aztán felegyenesedett, és megpaskolta a kocsi tetejét, jelezve a sofőrnek, hogy indulhat. A taxis gázt adott, és Calum-ék felé kanyarodott.
– Nehéz nap? – nézett a visszapillantóba. Anya és Debbie túlságosan elvarázsoltak voltak ahhoz, hogy válaszoljanak, ezért én tettem meg.
– Így is mondhatjuk.
– Akármit is műveltek azzal a fickóval odabent, biztosan megérdemelte. Én tartom a számat, esküszöm! – ígérte, majd mielőtt bármit reagálhattam volna, felhangosította a rádiót.
Amikor néhány perccel később kiszálltunk Calum-ék háza előtt, a sofőr kiszedte a bőröndöket a csomagtartóból, én pedig a pénztárcám után kezdtem kutatni. – Kérem – legyintett a férfi. – Tekintsenek a napi jótevőjüknek – mosolyodott el. Anya és Debbie annyira a történtek hatása alatt voltak, hogy észre sem vették a diskurzusunkat.
– Ne vicceljen, kérem, maga megdolgozott ezért a pénzért – ellenkeztem.
– A taxisok harmadik szabálya: sose fogadj el pénzt síró nőtől! – csóválta a fejét.
– Mi az első két szabály? – ráncoltam a homlokomat.
– Minden munkáért fizetség jár – nyitotta ki a hüvelykujját. – És a munkát meg kell fizetni – következett a mutatóujja.
– Ezek nem állnak ellentétben a harmadik szabállyal? – értetlenkedtem.
– A harmadik szabály felülírja az első kettőt. Remélem, minden rendbe jön – búcsúzott, és már be is ült a volán mögé. – Sok sikert! – kiáltott ki a nyitott ablakon, amikor elhajtott. Elmerengve bámultam a távolodó autó után, és azt kívántam, bárcsak mindenki kifogna egy ilyen taxisofőrt, amikor ennyire szüksége van rá, mint most nekünk. Akármennyire is csekélységnek tűnik, a lehető legjobbkor jött. Visszaadta a hitemet az emberiségben, a férfiakban, és ez a megerősítés annyira kellett nekem, mint egy falat kenyér.
Szükségtelen volt csengetnünk, Calum szülei ugyanis kirontottak a házból, lerobogtak a tornác lépcsőjén, és szorosan megölelték anyát és a húgomat.
– Annyira örülök, hogy eljöttetek végre onnan! – magyarázta Sadie. – Borzalmas dolgok történtek az otthonotokban.
– Minden Christina érdeme – pillantott rám anya. – Egyetlen éjszakáról lenne szó. Maradhatnánk itt reggelig? – kérdezte Thomas-t és Sadie-t.
– Addig maradtok itt, amíg csak akartok. Tudjátok, hogy mi mindig itt voltunk és leszünk is nektek – simított végig anya vállán Thomas.
– Reméltük, hogy hamarabb jöttök – tette hozzá Sadie, elindulva befelé. Anya követte őket, bár kissé bizonytalan volt, hiszen apa halála óta nem járt a házukban. Annak idején minden második napot itt töltöttünk, felváltva, hol náluk, hol nálunk voltunk. Anya és Sadie nagyon jó barátok lettek, csakúgy, mint apa és Thomas, valamint Calum és én. Akaratlanul is elmosolyodtam az emlékek hatására.
– Chrissy, gyertek – intett Sadie mosolyogva. Az ajtóban ekkor bukkant fel Calum. Azt a melegítőt viselte, amiben aludni szokott, meg egy fehér pólót. A haja kócos volt, a kezét zsebre dugta, és a jobb vállával nekidőlt az ajtófélfának. Engem figyelt.
– Ma nem alszom itt. De holnap jelentkezek, ígérem! – mondtam. Anya értetlenül fordult felém, de Sadie és Thomas csak biccentettek, hiszen őket beavattam abba, hogy hol töltöm a hétvégét. Bevezették anyát a házba, de Calum nem moccant, ahogy Debbie sem.
– Biztosan nem maradsz itt? – kérdezte a húgom csendesen.
– Holnap jövök – pusziltam bele a hajába. Debbie bólintott, aztán a lépcső felé indult. Mielőtt felléphetett volna az első fokra, még visszafordult.
– Köszönöm, Chrissy. Hogy sosem mondtál le rólunk – a szívem összeszorult egy percre, és megjelent előttem apa képe. Eddig biztosan forgott a sírjában, közel sem nyugodott békében, de Calum-ék háza előtt, amikor a húgom mögött becsukódott a biztonságot jelentő ajtó, némán megüzentem apának, hogy többé nem hagyom, hogy bármi rossz történjen anyával vagy a testvéremmel. Valahogy éreztem őt aznap éjjel, mintha ő is segített volna felnyitni anya szemét. És nem első sorban azáltal, hogy elkezdett körvonalazódni, mi is történt Debbie-vel, sokkal inkább úgy, hogy anya visszanyerte a régi önmagát. Még nem teljesen, nem egészen száz százalékosan, de tudtam, hogy többé nem az a félénk, árnyékos anyuka, aki az elmúlt négy évben volt. Ma éjjel végre bátran viselkedett, amiért szörnyen hálás voltam neki. Mindeközben persze a szívemet egyre apróbb darabokra zúzta szét a tudat, hogy a kishúgom miken ment keresztül. Ahogy percről percre jobban tudatosultak bennem a történtek, úgy formálódott bennem az indulat és a düh megvetéssé és bosszúszomjjá. Homokot töm a számba? Legyen. Megüt? Nyugodtan. De hogy a kistestvéremet bántsa? A kislányt, akinek én fontam be a haját reggelente, amíg anya és apa reggelit készítettek nekünk? Debbie-t, aki a legkedvesebb ember ezen a földön? Na, azt már nem fogja megúszni szárazon, erről magam gondoskodom.
– Nagyon bátor voltál ma, Törpilla – sétált le hozzám az úttestre Calum. Csak ekkor vettem észre, hogy percek óta bámulom a házuk bejáratát.
– Melyik részre célzol? Amikor kéretlenül közlöm a barátainkkal, hogy a mostohaapánk ver minket, vagy amikor kérdés nélkül a nyakatokba sózom a családomat? – billentettem oldalra a fejemet. Calum beharapta az alsó ajkát, visszanézett a házukra, aminek az ablakaiban szép sorban gyulladtak ki a fények hajnali háromkor. Amikor megint rám nézett, csillogó szemmel válaszolt. Ismertem ezt a tekintetet, olyankor vált ilyenné, amikor büszke volt rám valamiért.
– A barátainknak már nagyon régen el kellett volna mondanod. Azért a barátaid, hogy melletted álljanak és segítsenek, ahogy csak tudnak – a következő pillanatban váratlanul megfogta a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat. – A családod pedig az enyém is. Sokkal hamarabb kellett volna idehoznod őket – akármennyire is igyekeztem a beszélgetésünkre koncentrálni, nem ment. Calum a hüvelykujjával apró köröket kezdett rajzolgatni a kézfejemre, én azonban gyorsan kihúztam a kezemet az övéből, és összefontam magam előtt a karjaimat. Csalódott arckifejezéssel fürkészett engem.
– Ezt megbeszéltük – suttogtam reszketve. Kezdett kijönni rajtam mindaz a stressz, ami az elmúlt egy órában ért, és az alkohol hatása sem volt mellékes. – Mennem kéne – hátráltam egy lépést.
– Van köztetek valami? – kérdezte hirtelen. Nem válaszoltam azonnal, elvégre, magam sem tudom a választ. A pár napja még egyértelmű nem helyét kezdte átvenni a nem tudom, már ami a magam részét illeti. Luke Hemmings lassan ugyan, de megmozgatta a fantáziámat, aznap éjjel viszont hányingerem volt mindenféle szexuális töltetű és értelmű kapcsolattól, így még a gondolat is elborzasztott, hogy nekem valaha valakivel olyan viszonyom is lesz.
– Ezt most úgy kérdezed, mint a legjobb barátom, vagy mint a srác, aki szerint van köztünk valami? – szólaltam meg végül, jó néhány perc elteltével. Calum erőltetetten nevetett fel.
– Van különbség a válaszok között?
– A legjobb barátomnak azt mondanám, nem tudom. A srácnak, aki szerint van köztünk valami, azt, hogy foglalkozzon a saját kapcsolatával – sóhajtottam fáradtan. Rám nehezedett egy egész családi dráma öles súlya, és bár tudtam, hogy vége a szenvedésnek, mégsem éreztem akkora megkönnyebbülést, mint reméltem, ez pedig felemésztette az energiámat. Nem volt kedvem hosszas kapcsolatelemezgetésbe belefolyni Calum-mal, ahhoz meg különösen nem fűlött a fogam, hogy Courtney-t így átverjem.
– Miért nem akarod, hogy szakítsak Courtney-vel? – kérdezte, amikor újabb lépést tettem hátrafelé.
– Mert ő a barátom. Ahogy te is. És tudom, hogy jó párost alkottok. Olyat, amilyet mi ketten – mutattam először rá, aztán magamra. – sosem fogunk.
– Az elmúlt tizennyolc évben kivételes páros voltunk, Törpilla – mosolyodott el keserűen.
– Azt a fajta párosítást eszemben sincs megszüntetni – bólintottam. Calum szólásra nyitotta a száját, de én megelőztem. – Hosszú nap volt. Holnap beszélünk. Jó éjt, Cal – intettem neki, majd sarkon fordultam, és meg sem álltam Luke hodály palotájáig.
Útközben nem mertem zenét hallgatni, mert bár biztonságos a környék, mégiscsak hajnali három óra volt. Elő is vettem a telefonomat, mert folyamatosan rezgett, és úgy éreztem, jobb, ha azonnal kéznél van, ha segítséget kéne hívnom. Számtalan nem fogadott hívás és üzenet várt, többségében a barátaimtól, de néhány a húgomtól és anyától is.

Betty:
Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek. Sajnálom, hogy nem mondtad el, de megértem. Remélem, sikerült elhoznod onnan anyukádat. Amint tudsz, hívj fel! Legszívesebben grillsütőn égetném szénné annak a faszcibálónak a belső szerveit.

Ezen akaratlanul is elmosolyodtam, főleg, mert láttam a lelki szemeim előtt, ahogy Betty az öklét rázogatva ezt közli Ray-jel is. Megráztam a fejem, mert Ray Jones képe pont nem az, amit hajnali háromkor, a sötét, üres utcán látni szeretnék. Nem mintha létezne ilyen hely és idő, de ez azért mégiscsak túlmegy egy határon.

Michael:
Írj, ha biztonságban vagytok! Baromira aggódok.

Neki gyorsan válaszoltam is, mert tudtam, hogy őt a rövid, lényegre törő reakciók épp eléggé megnyugtatják. Bepötyögtem, hogy „Minden rendben. Nagyon köszönöm a segítséget! Hétfőn találkozunk!", és elküldtem. Még át sem léptem a következő üzenetre, máris jelezte a rendszer, hogy Michael elolvasta az üzenetemet, és egy szívecskével válaszolt.

Courtney:
Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom, mert tudom, mennyire szar érzés, ha mindenki csak sajnálkozik. De szeretném, ha tudnád, hogy megértelek, és elhiszem, mennyire kegyetlenül szar volt mindezt magadban tartani. Számíthatsz rám, Chrissy, akármikor! Te vagy az egyik legjobb barátnőm!

Courtney üzenetét olvasva akkora bűntudat fogott el, hogy még a könnyem is kicsordult. Én is így éreztem iránta. Amikor elmesélte a saját családi drámáját, átéreztem a helyzetét. Tudtam, hogy nem túloz, és csak még inkább tisztelni kezdtem őt, amiért olyan remekül teljesít a szurkolócsapatnál, és mindemellett még csak nem is egy beképzelt ribanc, mint a csapattársai. Nagyon megszerettem ezt a lányt, holott amikor Calum és ő összejöttek, úgy éreztem, itt a világvége, és a vesztemért egyedül ő a felelős. Kicsit el is szégyelltem magam, amiért ilyen előítéletes voltam vele szemben, és csak remélni mertem, hogy Calum komolyan vette, amikor arra kértem, hogy ne szakítson vele. Az mindent elrontana.

Anya:
Köszönöm, hogy felnyitottad a szememet. Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hittem neked. Remélem, egy nap képes leszel megbocsátani nekem a megbocsáthatatlant.

Újabb könnyek törtek elő belőlem, ahogy anya szavait olvastam. Tudtam, hogy nem azért tart ki Ray mellett, hogy minket bosszantson, vagy kiszúrjon velünk. Anya beleesett abba a hibába, amibe olyan sokan: a gyász elvette a józan ítélőképességét, és feltétel nélkül megbízott valakiben, aki mindezt kihasználta. Anya valóban elhitte, amikor azt mondta nekem, hogy Ray jó ember, ha nem iszik. Rájöttem, hogy nem hibáztathatom ezért anyát, az egyedüli felelőse a velünk – különösen Debbie-vel – történteknek Ray Jones. Ő, és nem más.
– Szia! – ahogy Luke kinyitotta előttem az ajtót, olyan meglepett arcot vágott, mintha bárki becsöngethetett volna hozzá éjjel negyed négykor, csak épp én nem.
– Szia! Bejöhetek? – kérdeztem halkan. Luke félreállt az útból, és szélesebbre tárta az ajtót. – Valaki mást vártál? – fordultam felé, amikor becsukódott az ajtó.
– Nem, én csak – túrt bele zavartan a hajába. – nem számítottam rá, hogy visszajössz.
– Zavarlak? – ráncoltam a homlokomat. Luke elnevette magát, és közelebb lépett hozzám. Szinte fejbe vágott a felismerés, hogy ugyanolyan szettet viselt, mint Calum. Fekete melegítő, fehér póló, kócos haj. Ez biztosan valamiféle egyen-pizsama a menő fiúk körében, ki tudja. Luke elsimított egy hajtincset a szemem elől, és mosolyogva válaszolt.
– Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy itt vagy.
– Anya és Debbie Calum-éknál vannak – magyaráztam. – De mi megbeszéltük, hogy a hétvégét itt töltöm. És a hétvége holnap estig tart. Persze, csak ha még a részedről is áll az ajánlat – tettem hozzá félénken. Luke megsimogatta az arcomat, aztán közelebb vont magához, és átölelt. Nem mondott semmit, csak álltunk a bazinagy házuk nappalijában, épp a zongora és a kanapé között, és ölelkeztünk.
– Megágyazok neked odafönt – suttogta rekedtes hangon, amikor eltávolodott tőlem. Én azonban ismertem magamat, és tudtam, hogy habár állati fáradtnak érzem magam, és az energiaszintem valahol a nulla és a mínusz kétezer között lebeghet, biztosan nem tudnék még egy darabig elaludni.
– Nem maradnál fent velem még egy kicsit? – kérdeztem óvatosan. Luke elmosolyodott.
– Dehogynem.

Így történt, hogy Luke Hemmings és én a világ legszebb nappalijának kanapéján reggel fél kilencig beszélgettünk. És csak beszélgettünk, beszélgettünk, ő hallgatott, én meséltem, volt, hogy sírtam, volt, hogy kiabáltam, ő pedig néha nevetett, néha mogorván meredt maga elé, néha ökölbe szorult kézzel ütötte a kanapé háttámláját, és indulatosan ordítozott. Mindent megosztottam vele, ő pedig olyan szívélyesen fogadta, ahogy sosem reméltem. Nemhogy róla nem voltak ilyen képzelgéseim, de még a legjobb barátnőmnek sem mertem soha elmondani ennyire részletekbe menően, ilyen konkrétan a Ray-jel kapcsolatos eseményeket. Az első másodperctől kezdve egészen az utolsóig. Úgy láttam, Luke egyszerre büszke, amiért megosztottam mindezt vele, és állatira mérges, amiért csak most tárulkoztam ki ennyire valakinek.
– Calum is tudott ezekről, ugye? – kérdezte, amikor a madarak már versenyt csicseregtek odakint.
– Persze – bólintottam. – Általában hozzá menekültem, ha Ray hazaért.
– Miért nem tett semmit? – rázta a fejét értetlenül. – Ő a legjobb barátod. Meg kellett volna védenie téged.
– Megpróbálta. De a rendőrség folyton félresöpörte Ray ügyeit, ő pedig nem mindenható.
– Jaj, ne védd már ennyire! – horkantott fel Luke. – Ha Calum annyira férfias lenne, és annyira szeretne téged, mint ahogy mindig hangoztatja, már sokkal régebben kimenekítette volna onnan a családodat.
– Nem lett volna hozzá joga – csóváltam a fejemet.
– Ahhoz volt joga, hogy otthon lógassa a tökét, mialatt téged megvertek? – kerekedtek el a szemei.
– Segített rajtam. Megengedte, hogy nála lakjak – emlékeztettem az egyik legfrissebb fejleményre.
– Fey, ez nem nagy cucc négy év alatt – pillantott rám lesajnálóan.
– Mi bajod van vele? – ekkor esett le, hogy ezzel Luke kifejezetten Calum-ot támadja, közel sem a helyzetet.
– Semmi – tette fel a kezét védekezőn. – Barátok vagyunk, egy bandában zenélünk, tudod. De szerintem borzalmasan viselkedik veled.
– Mire célzol?
– Húzogatja előtted a mézesmadzagot. Ne is ellenkezz, mindenki látta – szólt közbe gyorsan, amikor látta, hogy beszédre nyitom a számat. – Úgy viselkedett veled, mintha lenne nála esélyed, de persze mindig azt mondta, hogy ti csak barátok vagytok, semmi több. Aztán, amikor megtudja, hogy te szívesen lennél valami több is, rögtön úgy mászik rád, mintha az elmúlt öt év meg sem történt volna. Mintha neki valamiféle előjoga lenne rád. Tök undorító és megalázó, és ha te ezt nem látod, akkor én azon nem tudok segíteni, Fey – vonogatta a vállát. Lehunytam a szemem, és lejátszottam magam előtt néhány jelenetet, amikor Calum és én még Courtney előtt együtt voltunk. Valóban elég személyesek voltak ezek a pillanatok, és egy kívülálló simán hihette azt, hogy mi vagy szerelmesek vagyunk egymásba, vagy azok leszünk. A részemről ez nyilván nem volt kérdéses. És egész este úgy viselkedett, főleg Luke-kal, mintha neki több joga lenne beszélgetnie velem vagy segítenie rajtam. Mintha versengett volna azért, hogy számomra továbbra is ő legyen az első, minden körülmények között. Gyorsan megráztam a fejem, hátha kimennek belőle az ilyen gondolatok, de Luke sajnos bogarat ültetett a fülembe, ami akkor sem múlt el, amikor órákkal később felébredtem. A beszélgetésünk egyik késői szakaszában, olyan fél kilenc környékén becsuktam a szememet, teljesen gyanútlanul, és a fáradtság akkor győzött le. Arra riadtam fel, hogy valaki a konyhában mókuskál. Mivel tudtam, hogy Charlotte vasárnap sosem jön, tudtam, hogy vagy Luke az, vagy valamelyik családtagja, esetleg egy rablógyilkos. Reméltem, hogy az első opció testesül meg, de amikor megtorpantam a konyha ajtajában, nem hittem, hogy ennyire támadólag hat rám a látvány. Luke egy szál bokszerben, félmeztelenül, nekem háttal ostromolta a kávéfőzőt, a haja kócos volt, a hátizma megfeszült, amikor a falra szerelt szekrény legfelső polcához nyúlt – ahhoz a polchoz, amit én még létráról sem biztos, hogy felérnék, neki pedig egy egyszerű mozdulatba tellett.
– Jó reggelt – köszörültem meg a torkomat, amikor ráeszméltem, hogy pont elég ideig bámultam őt.
– Jó reggelt – fordult felém, és meglepetésemre neki sokkal kipihentebb volt az arca, mint nekem. – Kávé? – biccentett a főző felé, én pedig bólintottam, és beljebb mentem a konyhába. Feltornáztam magam az egyik bárszékre, és igyekeztem nem elaludni ülve. Luke úgy sürgött-forgott a konyhában, mintha ez tök természetes lenne. Oké, tekintve, hogy javarészt egyedül van itt, nyilván képes megcsinálni két pirítóst meg egy kávét. – Arra gondoltam – kezdte, amikor egy szelet kenyeret csúsztatott elém, és leült a másik bárszékre, meglehetősen könnyedebben, mint én. – hogy ma tanulhatnánk. Jó figyelemelterelés lenne neked, nekem pedig hármast kell írnom holnap.
– Remek ötlet – csettintettem a nyelvemmel, miközben megkavartam a kávémat. – Figyelj, Luke – sóhajtottam, mire ő kíváncsian rám nézett. – Köszönöm, hogy meghallgattál az éjszaka. Meg hogy végig segítettél Ray-jel. Komolyan – néztem mélyen a szemébe. Luke felvonta a szemöldökét, és kicsit közelebb hajolt hozzám.
– Barátok vagyunk, Fey. Ez a természetes. Nem kell megköszönnöd.
– De az én lelkiismeretem így nyugodt – szögeztem le. – Nagyon hálás vagyok.
– Oké – terelte gyorsan a témát. – Reggeli után nekiállunk annak a Robbery-nek, rendben? – nem volt kifogásom.