– Fey! – egyből felismertem Luke hangját, amikor kedd reggel a szekrényemhez léptem. Valójában már a lépcsőnél kiszúrtam, hogy ott ólálkodik, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Egyrészt, baromi nagy bunkó volt velem tegnap, és bár én azért mentem el hozzá, hogy segítsek neki, úgy hálálta meg, hogy sértegetett, másrészt, a tegnapi kis „majdnem-csók" Calum-mal eléggé padlóra küldött, főleg, hogy Courtney kereste, amikor már éreztem az ajkamon az ajka melegét, és abban a pillanatban ugrott, ahogy a lány füttyentett egyet, én meg úgy hoppon maradtam, ahogy csak illik. Egyszóval: sem kedvem, sem türelmem nem volt aznap reggel Luke Hemmings-hez. – Te most direkt nézel levegőnek? – kérdezte, nekitámaszkodva az enyém melletti szekrényhez, miközben én elővettem a matekkönyvemet. Továbbra sem reagáltam. – Fey! – szólítgatott újból, egyre türelmetlenebb hangszínen. Én azonban zavartalanul pakolásztam ki-be a táskámból, ami láthatóan rettentően idegesítette ezt a vadbarmot. Merthogy nem sokkal később, legalább tizenöt „Fey!" után akkorát csapott a szekrényem ajtajára, hogy az hangos csattanással bevágódott, és a zár is rákattant.
– Hé! – rikoltottam fel. – Normális vagy? – fröcsögtem, és újra bepötyögtem a számkódot a zárba, hogy kinyithassam az ajtót.
– Mi a bajod? – rivallt rám.
– Nekem? – meredtem rá hitetlenül. – Feláldozom a délutánomat, csak azért, mert te egy idióta vagy, aki képtelen kettesnél jobb jegyet szerezni irodalomból, megpróbálok neked segíteni, és te úgy hálálod meg, hogy sértegetsz. Ezek után csodálkozol, hogy rohadtul semmi kedvem a hülyeségeiddel foglalkozni? – kiabáltam rá feszülten. Olyan heves voltam, hogy még Luke is meglepetten hátrált egy lépést. Kivettem a pénztárcámat a szekrényemből, majd erőteljesen becsaptam az ajtaját. A vállamra kanyarítottam a táskámat, kikerültem Luke-ot, és elindultam a terem felé, ahol a matekórám kezdődött.
– Fey! – szólongatott Luke tovább, de nekem eszem ágában sem volt lefékezni a hömpölygő tömegben. Luke azonban kitartónak bizonyult, mert alig egy másodperccel később megragadta a csuklómat, és kirántott az emberáradatból, a falhoz húzva engem.
– Ha elkések miattad, felrúgom a golyóidat a hasüregedbe – fenyegetőztem, a terem felé pislogva, hátha kiderül, hogy a tanár a közelben van-e már.
– Csak hallgass meg, Fey, oké? – kérte. Azt hiszem, először láttam ennyire őszintének, ezért bizonytalanul ugyan, de bólintottam egyet. Luke közelebb húzódott hozzám, és a fülembe súgott. – Ebédszünetben találkozzunk a sportpálya bejáratánál – ebédszünetben még senki nincs a sportpályánál, ezért nem nagyon tudtam hova tenni a helyszínt, de végül beleegyeztem, és csatlakoztam Betty-hez, aki időközben odaért mellénk, és értetlenül méregetett minket. Együtt sétáltam be a terembe a barátnőmmel, és egymás mellé is ültünk le a hátsó sorban.
– Én nem akarok beleszólni, ne érts félre, de nem vagytok egy kicsit túlságosan közeli viszonyban Luke-kal? – suttogta Betty, miközben előszedte a könyvét és a füzetét.
– Nincs köztünk semmi, és ezt már komolyan a homlokomra fogom tetováltatni. Calum is állandóan ezzel cseszeget – forgattam a szemem. Betty merész vigyorra húzta a száját.
– Tényleg?
– Csak úgy félt, mint a kishúgát – sóhajtottam. – Tegnap kis híján megcsókolt, de pont akkor hívta Courtney – dőltem hátra a székemben. Betty egy pillanatra döbbent arcot vágott, aztán a fejét csóválta.
– Hihetetlen. Az a lány nem is olyan hülye, mint ahogy elsőre gondolná az ember.
– Tudom – bólogattam. – És ez nagyon megnehezíti, hogy utáljam – tettem hozzá. Betty egyetértően biccentett, de aztán gyorsan behúzta a nyakát, mert megérkezett a matektanár, és ordítással kezdte az órát, amiért valaki egy pukipárnát tett a székére. Remekül indult a napunk.

Ebédszünetben félve ugyan, de a sportpálya bejáratához mentem. Sejtettem, hogy Calum keresni fog, és nem érti majd, miért nem vagyok a szokásos helyünkön, ahogy abban is biztos voltam, hogy gyanút fog, amiért Luke is eltűnt, és szánt szándékkal nem is szóltam neki a programomról, mert reméltem, hogy egy kicsit talán féltékeny lesz. Azok után, hogy tegnap majdnem megcsókolt, igazán kijár nekem ennyi.
Luke a sportpálya bejáratánál támasztotta a falat, amikor odaértem a megbeszélt helyre. A vállán ott volt a hátizsákja, kezét lazán a zsebébe süllyesztette, és ott volt az arcán az a sokatmondó kelletlenség, amivel általában megajándékoz mindenkit, aki nem szimpatikus neki. Az utóbbi pár napban egy-egy rövidke pillanat erejéig hagyta, hogy egy őszinte félmosolyt én is elkapjak, de összességében még én is csak a mogorva, nemtörődöm Luke Hemmings-et ismertem.
– Eljöttél – közölte, amikor megálltam előtte.
– Ne kérdezd, hogy miért, mert nem tudom – feleltem.
– Az ellenállhatatlan sármom miatt – magabiztos vigyor kúszott az arcára, majd sarkon fordult, és belökte a sportpályára vezető hatalmas, kétszárnyú ajtó egyik oldalát.
– Azt hittem, ez zárva van napközben – jegyeztem meg, ahogy követtem őt a lelátóra.
– Mindenki ezt hiszi – odasétáltunk a legalsó sorhoz, ahol én is ültem a tegnapi edzés alatt, és leültünk a hideg, érdes műanyag székre. Luke elővett a táskájából két szendvicset, és az egyiket felém nyújtotta. – Annyira lenyűgözted tegnap Charlotte-ot, hogy készített neked ebédet. Csodálkoztam, hogy két szendvicset kapok, megörültem neki, erre benyögte, hogy ezt neked küldi... – akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott Charlotte, Luke-ék házvezetőnője. Bár, úgy tűnik, ő jóval több ennél. Elvettem Luke-tól a szendvicset, és mivel nem vettem ebédet korábban, habozás nélkül csomagoltam ki, és kezdtem falatozni.
– Közel álltok egymáshoz, igaz? – kérdeztem, kis idő elteltével. Állítólag beszélni akart velem arról, hogy miért volt tegnap akkora tapló, de mivel nem igazán tűnt úgy, hogy megered a nyelve, kénytelen voltam én kezdeményezni valamiféle beszélgetést. Luke nyugodtan piszkálgatta a csomagolását a szendvicsén.
– Nem sok emberrel találkoztam eddig, aki elfogadott, a defektjeimmel együtt – mondta csendesen. Először nem ismertem fel a helyzet komolyságát, és elnevettem magam.
– Luke, az, hogy egy bunkó vagy, nem elfogadás kérdése. Lehetnél, mondjuk, kedves.
– Naná, hogy nem érted – emelte az ég felé a tekintetét. Még egy halvány mosoly sem futott át az arcán, és egyetlen kósza sértés sem hagyta el a száját, ebből sejtettem, hogy valami komolyabbról lehet szó.
– Akkor magyarázd el!
– Miért, érdekelne téged? – pillantott rám lesajnálóan.
– Olyan hihetetlen ez? – vontam fel a szemöldökömet. – Tőled még soha senki nem kérdezte meg, mi jár a fejedben?
– Dehogynem. A csajok szex után – vont vállat. Én meg totál ledöbbentem. Miért dőlök be neki, amikor egy kis ideig emberi módon viselkedik?
– Hogy te mekkora idióta vagy – markoltam fel a táskámat, és már talpra álltam, amikor a nevemen szólított, és megragadta a csuklómat. Olyan esetlenül és könyörögve nézett rám, hogy megesett rajta a szívem, és visszaültem. – Ez az utolsó esélyed, Hemmings – figyelmeztettem.
– Bocs... És nem – mondta, a szemembe nézve. – Még soha senki nem kérdezte meg tőlem, mi jár a fejemben. Legalábbis nem úgy, hogy komolyan érdekelte volna.
– Hát – gyűrtem össze az elfogyasztott szendvicsem csomagolását. – engem komolyan érdekel.
– Tudom – vakarta meg a tarkóját Luke. – Emiatt estem annyira kétségbe tegnap. Ezért voltam olyan bunkó. Még nem tudom kezelni azt a helyzetet, hogy valaki nem érdekből tölti velem az idejét.
– Calum, Ash és Michael is a barátaid. Nem érdekből – emlékeztettem. Luke legyintett.
– A lányokra értettem.
– Oké, avass be – csaptam a térdemre. – Miért vannak veled a csajok? A pénzedért? Hírnévért? Hogy a bátyád közelébe férkőzzenek? – soroltam a lehetséges indokokat.
– Nagyjából ebben a sorrendben – bólintott. – Plusz mert egy adonisz vagyok – tette hozzá, magára öltve az idegesítő mosolyát.
– Ja, és a hihetetlen szerénységed sem lehet utolsó szempont – nevettem fel, Luke-kal egyszerre. Kellemes bizsergés futott végig a bőrömön a nevetését hallva, és ez jobban megrémisztett, mint Ray egy részeg estéjén.
– Most komolyan, Fey – sóhajtott egyet, gyorsan véget vetve a jókedvnek. – Őszintén sajnálom a tegnapit. Nem akartalak megbántani – kissé úgy tűnt, mintha nem olyan könnyedén találná a szavakat, vagy legalábbis nem egyszerű kimondania, ugyanakkor nem tudtam megkérdőjelezni az őszinteségét. Az biztos, hogy nem gyakran kér bocsánatot.
– Tudom – feleltem végül. Néhány percig némán ültünk a lelátón, egyikünk sem tudta, mit kellene mondani. Fura volt kettesben lenni vele itt, ahol a madár se jár ilyenkor, még furább, mint a szobájában, tegnap délután.
– Akkor – törte meg a csendet. – hajlandó vagy továbbra is segíteni irodalomból? – kérdezte, már-már reménykedve. Láttam rajta, hogy megbánta, hogy akkora tuskó volt, és bár sejtettem, hogy nem az volt az utolsó alkalom, úgy éreztem, egyre jobban tudom kezelni a kilengéseit. Vagy, legalábbis elviselni őket.
– Igen – fújtam ki egy nagy adag levegőt. Luke megkönnyebbülten mosolyodott el.
– Köszönöm – annyira idegennek hatott ez a szó a szájából. Ma két olyan dolgot is gyakorolt, amit eddig nemigen: a bocsánatkérést, és a köszönetmondást. Hiába, mindenki fejlődik.

Kedd délutánra azt terveztem, hogy elmegyek Betty-vel futócipőt venni, később pedig Calum-mal lógok a pincéjükben, és begyakorlok egy újabb dalt a gitáron.
Suli után valóban ott várt Betty a gimi épülete előtt, maga előtt összefont karokkal, Michael-lel és Ash-sel beszélgetve. Odaléptem hozzájuk, bár a tömeg csaknem elsodort, amikor az ellenkező irányba soroltam ki.
– Áh, szia, Chrissy, épp rólad beszéltünk – üdvözölt Ash.
– Állatira kifogyhattatok a témából – bújtam bele a pulcsimba, merthogy a szél egyre erősebben fújt, rajtam meg csak egy vékony felső volt.
– Arról volt szó, hogy mégis merre lehettél ebédszünetben – avatott be Michael. – Hármasban kajáltunk, mert sem te, sem Luke, sem Calum nem volt ott.
– És Courtney sem – szúrta közbe Betty.
– Jó, de ő még nem állandó tag az asztalnál – legyintett Michael.
– Calum úgy rá van függve, mint egy addiktív a drogokra – grimaszoltam. – Kétlem, hogy ennél több kéne ahhoz, hogy az asztaltársaság tagjává váljon.
– Féltékeny vagy? – húzogatta a szemöldökét cukkolóan Michael. Fogalma sem volt róla, mennyire beletrafált.
– Persze, minden vágyam, hogy Calum Hood a bugyimba nyúlkáljon a szünetekben. Meg néha az órákon is – forgattam a szemem, ügyesen játszva, mennyire hidegen hagy a dolog.
– Ezt mondhattad volna korábban is, akkor nem kezdek ki vele – torpant meg a csoportunk mellett Courtney, vidáman mosolyogva. Tudta, hogy ironikusan beszéltem az előbb (vagyis, hogy annak tüntettem fel), ezért egy szuper kis poénnal robbant be a beszélgetésbe. Ez a lány tényleg olyan, mint egy társadalmi csoda. Nem lehet utálni, akármennyire is próbálkozom.
– Szia, Courtney – köszönt neki Betty, Ash és Michael egyszerre. Én csak egy lélegzetvételnyi idővel később.
– Milyen napotok volt? – érdeklődött kedvesen. – Nem is láttalak ma, Chrissy – fordult felém kíváncsian.
– Ja, sok volt a dolgom – legyintettem.
– Luke-kal? – kérdezte vigyorogva.
– Tessék?
– Te korrepetálod irodalomból, nem? Azért, hogy indulhasson a diákolimpián – magyarázta gyorsan.
– De, de nem vele voltam – füllentettem. Az a húsz percnyi ebédszünet nem számít annak, oké? A többiek gyanakodva pislogtak, de nem szólaltak meg. – Na, indulhatunk? – pillantottam Betty-re, aki rögtön behúzta a nyakát, és beharapta az ajkát. Már itt rosszat sejtettem. – Mi van? – ráncoltam a homlokomat.
– Betty említette, hogy vásárolni mentek, és megengedte, hogy csatlakozzak – köszörülte meg a torkát Courtney. – Ha nem bánod – tette hozzá. Megáll az eszem. Ez a csaj még akkor is figyelmes, amikor befurakodik a legjobb barátnőm és énközém.
– Már hogy bánnám – erőltettem magamra egy alig hihető mosolyt. A fiúk valahol itt veszítették el az érdeklődésüket a beszédtémánk iránt, de meghallottam, ahogy azt susmorogják, hogy „vigyázz, jön". Felkaptam a fejemet, és megláttam, ahogy a húgom vonul ki az épületből, jócskán a szokásos diáktömeg után. Egy olyan topot viselt, ami láttatni engedte a hasa egy vékony vonalát, és olyan ijesztően soványnak tűnt, amilyennek korábban még soha. Az arca beesett és szürke volt, a haja lapos és zsíros. Leszegett fejjel került ki minket, miközben Ash úgy húzta ki magát, mint egy kakadu, aki a nőstényt akarja lenyűgözni. Borzalmasan haragudtam rá, amiért újra és újra cserben hagyott, és minden lehetséges alkalommal Ray-t választotta helyettem, de mégiscsak a testvérem volt, az egyetlen testvérem, ezért átfurakodtam Ash és Betty között, és utána szaladtam. – Debbie! – kiabáltam, egymás után többször is, de csak egy-egy erőtlen „hagyj békén" volt a reakció. Nem sokkal később végül utolértem, megragadtam a csuklóját, ami szörnyen vékony volt, és magam felé fordítottam. Elég távol voltunk a többiektől ahhoz, hogy ne hallják, amit beszélünk. – Mi van veled? – mértem végig rosszallóan. Úgy festett, mintha napok óta nem enne. Szombaton láttam utoljára, és bevallom, akkor nem az volt a prioritásom, hogy a húgomat analizáljam, de akkor még nem tűnt ennyire siralmasnak a helyzet. Amikor Debbie elkapta a tekintetét, és oldalra fordította a fejét, félrecsúszott a haja is, és megláttam egy hatalmas, kék véraláfutást a nyakán. Elborzadva nyúltam a bőre felé, ő azonban elhúzódott. – Ezt ő tette? – hülye kérdés, mégis ki tette volna? – Fojtogatott téged? – kérdeztem, totálisan ledöbbenve. Debbie szemében könny csillant, de egy gyors és durva mozdulattal megszabadult a könnycsepptől. 
– Elköltöztél. Semmi közöd hozzá.
– Mégis mit művelt veled? – fojtott hangon beszéltem, nem akartam, hogy bárki más is meghallja. – Mit művelt még veled, Debbie? – kérdeztem, megszorítva a csuklóját, ő azonban kiszabadult a szorításomból.
– Szállj le rólam.
– Debbie, minek kell még történnie, hogy végre elköltözz onnan? – sziszegtem. Nem reagált, csak a koszos betont bámulta. – Anyát is bántotta? Őt is fojtogatta?
– Az egész a te hibád – vetette oda nekem. Fájtak a szavai, még hátra is tántorodtam, annyira mellbevágó volt. – Ha nem jelented fel, nem megy el inni, nem részegedik le, és nem agresszíven jön haza.
– Debbie – sóhajtottam. – Ez a te döntésed. Bármikor elköltözhetsz onnan, mégis mi tart vissza? Anya? Ő is eljöhet! Minden csak kifogás. Bár tudnám, mivel tart ott benneteket!
– Ő szeret minket – közölte Debbie szárazon. – Törődik velünk.
– Te jó ég – dörzsöltem meg a homlokomat. – Ha az a törődés, hogy fojtogatnak, akkor abból kösz, de inkább nem kérek.
– Nem mindig ilyen.
– De! – fogtam a fejemet. – De igen, Debbie, ő mindig ilyen! – észre sem vettem, de szinte már kiabáltam. – Fogd már fel, hogy ő nem az alkohol miatt lesz agresszív, hanem mert egy vadállat!
– Ő legalább nem hagy ott minket a szarban – fröcsögte a húgom, a könnyeivel küszködve. Nem akartam hinni a fülemnek.
– Tudod mit? – nevettem fel kényszeredetten. – Azt kívánom, bárcsak megtenné!
– Folyton csak provokálod őt – folytatta Debbie. – Ha te nem idegesíted fel, sosem bánt minket!
– Basszus, te hallod, amit mondasz? – rivalltam rá. – Ha Luke és Calum nem keveredik oda a strandra szombaton, már a temetésemet kéne szervezned! Te tényleg nem látsz a szemedtől? Mivel tart ennyire sakkban, hm? – Debbie nem reagált. – Mivel? – ekkor már ordítottam. Teljesen felment bennem a pumpa, a húgom meg csak állt velem szemben, némán, önmaga árnyékaként, és nem hagyta, hogy segítsek neki. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, ami nagyon ismerős volt.
– Debbie, jobb, ha most elmész – kérte Luke határozott, de halk hangon. Debbie úgy fordult meg, hogy rám sem nézett, el sem köszönt, csak lehajtott fejjel elsétált. Az indulatok még mindig forrtak bennem, és legszívesebben lekevertem volna egyet ennek az idiótának, így amikor megfordultam, szinte gondolkodás nélkül bokszoltam bele a mellkasába. Luke az első ütésnél elkapta a csuklómat, és a dereka köré fonta a karjaimat. Ő is átölelt engem, és a hátamat simogatva ismételgette, hogy minden rendben lesz. Ez tulajdonképpen Calum mindenkori munkaköre volt, de meglepően jól esett Luke vigasztalása.
– Miért küldted el? – kérdeztem tőle sírva. Láttam, ahogy a pólóján vékonyka csíkot húzott maga után a könnycseppem.
– Mert nem mondta volna el az igazat, és ha balhét csapsz, mindenki megtudja, hogy valami nem oké otthon. Azt pedig nem szeretnéd – soha ilyen hálát még nem éreztem Luke Hemmings iránt. És ez egyszerre borzasztott el, és töltött el reménnyel.

– Én csak azt mondom, hogy Luke sokat törődik veled, láthatóan hátsószándék nélkül – magyarázta Courtney, a szívószála végét rágcsálva. – Szerintem igenis tetszel neki, de nem csak egy éjszaka erejéig.
– Figyelj – csóválta a fejét Betty. – Én ismerem Luke fajtáját. Elhiteti a csajokkal, hogy odáig van értük, megdugja őket, aztán úgy tesz, mintha a világon semmi nem történt volna.
– De Luke is megváltozhat. Chrissy megváltoztathatja! – mutatott rám Courtney.
– Jaj, ez csak a duma, évezredenként egy pasival történik ilyesmi, és az nem Luke Hemmings lesz – legyintett Betty.
– Titeket nem zavar, hogy én is itt vagyok? – szólaltam meg végre, elég unottan. Kábé félórája ültünk az egyik bevásárlóközpont éttermeinél, ahová azután kerültünk, hogy Betty negyvenöt perc alatt kiválasztott egy új futócipőt, további félóra alatt megszerezte az eladó srác telefonszámát, Courtney bement a gyógyszertárba valami vitaminért a kistestvérének, én pedig vettem egy új jegyzetfüzetet, mert az előző betelt. A téma mindvégig Luke volt, és az, mennyire édesen vigasztalt, amikor összevesztem a húgommal. Courtney-nek és Betty-nek is azt kamuztam, hogy amiatt csaptunk össze Debbie-vel, mert ő neheztel rám, amiért Calum-nál lakok és nem tudom elfogadni anya új férjét, egy szóval sem említettem, hogy ez az új férj veri a családomat, és pár napja kis híján megölt a tengerparton. Szóval, igazából nem is hazudtam, csak nem mondtam el a teljes sztorit. A lányok már összeboronáltak Luke-kal, és az igazság az volt, hogy nagyon hosszú ideig nem gondoltam Calum-ra. Courtney egyszer említette, de akkor sem az ugrott be, hogy milyen bosszantóan féltékeny vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretném Calum-ot, mint, mondjuk, tegnap, sokkal inkább azt mutatta, hogy kezdem elfogadni Courtney-t. No nem mint Calum csaja, hanem mint a barátom. Egyre ijesztőbb dolgok történnek ma velem, amik kivételesen nem köthetők egytől egyig Ray-hez.
– Oké, mi a véleményed? – kérdezte Courtney csillogó szemekkel.
– Hát, Luke egyáltalán nem az esetem – mivel szőke, kék szemű, piercinget hord és egy bunkó. Akik nekem bejönnek, azok fekete hajúak, barna szeműek, piercing-mentesek és kedvesek. Na jó, a többesszám nem indokolt. Merthogy neve is van. Calum Hood.
– Chrissy, te hol jársz? Rohadtul nem erről beszéltünk – vihogott össze Betty Courtney-vel. – Arról volt szó, hogy szombaton csaphatnánk egy házibulit nálunk.
– Házibulit? Nálatok? – értetlenkedtem. Valahogy nem állt össze a kép, amiben Betty konzervatív szülei beleegyeznek, hogy egy rakás tizenéves szétcsapja a házukat.
– Canberra-ba utaznak a hétvégére – legyintett Betty. – Na, mit szólsz? – mocorgott a helyén izgatottan. Courtney ugyanolyan reménykedve várta a pozitív válaszomat, mint a legjobb barátnőm.
– Nem tudom... – húztam el a számat. Őszintén szólva, a hétvégére azt terveztem, hogy kiolvasom az aktuális könyvemet, és begyakorlom azt a dalt, amit Calum ma tanít meg gitározni. Emellett pedig, némi háziírás és tanulás, nem szombati lerészegedés és vasárnapi józanodás.
– Ne már, Chrissy, mégis mikor lesz legközelebb ilyen lehetőségem? – dörzsölte a tenyereit Betty. – Végzősök vagyunk, hahó!
– Most a jóváhagyásomra vársz? – nevettem fel. Mindkét lány vadul bólogatni kezdett.
– Nélküled nem rendezem meg – közölte Betty, maga előtt összefonva a karjait.
– Na, tök szuper lenne! – noszogatott Courtney. – Megkérhetnénk a fiúkat, hogy játsszon a Névtelen Banda! – csettintett a nyelvével. Betty-nek annyira tetszett az ötlet, hogy ugrálni kezdett ültő helyében.
– Ó, basszus, oké, legyen! – egyeztem bele. Mégis mit tehettem volna ekkora túlerőben? Ugyanakkor egyértelmű, hogy ennek a bizonyos estének csak hátrányos kimenetelei lesznek. Egy. Nem lesz időm olyasmire, amit terveztem a hétvégére. Kettő. Nem lehetek kettesben Calum-mal. Három. Ha tényleg rögtönzött koncertet ad a Névtelen Banda, csak még több csaj fog totál beleszeretni Calum-ba. Négy. Még közelebb kerülök ahhoz, hogy Courtney-t komolyan megkedveljem. Egyik sincs összhangban a hosszútávú céljaimmal, de nem tehettem mást, Betty kiskutya-szemeit és Courtney meggyőző-képességét ismerve. Az első nálam szokott beválni, a második pedig Calum-nál, szóval igencsak tehetetlen voltam.

– Kérdezhetek valamit, Törpilla? – köszörülte meg a torkát Calum, miután századjára játszottam el Taylor Swift ezer éves Love Story című számát.
– Nem, tényleg nem tudom jobban! – esküdöztem. Nemrég negyed óráig faggatott arról, hogy direkt csinálom-e ennyire rosszul, majd szörnyen kedvesen kinevetett.
– Nem erre gondoltam – rázta a fejét, és letelepedett mellém a szakadt kanapéra. Éreztem, hogy itt valami komoly témáról lesz szó, ezért félretettem a gitárt az állványra, és törökülésbe húztam a lábaimat. – Tudod, hogy Courtney és én...
– Hogy dugtok? – mondtam ki érzelemmentes hangon. Bár belül is sikerülne ennyire figyelmen kívül hagynom az egészet!
– Nos – krákogott zavartan. – Igen... Szóval, hogy nagyon jól érezzük magunkat együtt.
– Oké – feleltem furán, újra a gitár után nyúlva, de Calum megragadta a csuklómat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Megmagyarázhatatlan volt a tekintete, ami kissé zavart, hiszen életünk eddigi tizennyolc évében ő nyitott könyv volt számomra. Még a húgommal sem ismertük egymást annyira, mint vele. És most totál tanácstalan voltam, nem tudtam, mi jár a fejében.
– Azt akartam, hogy te tudd meg először.
– Mit? – ráncoltam a homlokomat, rosszat sejtve. Calum mély levegőt vett, és a szemembe nézett, ahogy kimondta:
– Együtt járunk – hú. Oké, ez persze várható volt, sőt, a suliban valószínűleg ezt készpénzként kezelték, de mégiscsak nagyon szívszorító volt ezt így egyenesen és hivatalosan hallani tőle. Egy pillanatra még el is szédültem, mert tudatosult bennem az, ami korábban még soha. Calum Hood többé nem kizárólag az enyém. – Soha nem éreztem még ilyet, Chrissy – folytatta elalélva. Muszáj volt megkeményítenem magam, és mosolyogva végighallgatni az ömlengését, különben gyanút fog, azt pedig nem hagyhatom, pláne nem ebben a helyzetben. Úgy, hogy most barátnője van. Igazi. Barátnője. – Én... Nem tudok nem rá gondolni. Courtney annyira gyönyörű, hihetetlenül csinos, okos, nagyon jókat lehet vele beszélgetni, mindenkivel barátságos és figyelmes, nyitott... – ez az, Calum, forgasd is még meg bennem azt a rohadt tőrt, nem elég, hogy ezer sebből vérzek... Valahogy lenyeltem az emberfejnyi méretű gombócot, ami a torkomban strázsált, és szólásra bírtam magam.
– Örülök, hogy jól alakulnak a dolgaitok. Tényleg nagyon aranyos lány.
– És baromira kedvel téged és Betty-t – mondta gyorsan. – Amióta találkoztatok, csak azt hangoztatja, mennyire jófej vagy, és hogy nagyon örül, hogy végre barátkoztok – annak én is marhára örülök.
– Aha, én is nagyon bírom őt – és ez csak fokozódna, ha nem pörögne a farkadon minden lehetséges alkalommal.
– Tudod, eddig nagyon felszínes barátságai voltak. Csak a pompomlányokkal lógott, akik már halálra untatták és idegesítették. Nagyon örül, hogy végre normális lányokkal is dumálhat – magyarázta Calum. Na jó, módosítok: tulajdonképpen nem is az zavar, hogy szexelnek, lelkük rajta, Calum eddig is sok csajjal feküdt le. Ami kiborít, az sokkal inkább az, hogy Calum a kislábujjától a feje búbjáig beleszeretett. Őszintén, komolyan szerelmes belé. Úgy érez iránta, ahogy irántam sosem fog, és ahogy én iránta mindig. Ettől pedig a görcsös hányinger kerülgetett.
– Hát, választhattál volna rosszabbul is – veregettem meg a vállát, majd felálltam, és a telefonom után nyúltam a dobszerkó melletti székhez. – Kimegyek levegőzni kicsit – intettem az utca irányába, egy halovány mosollyal. Calum zavartan pislogott, de azért bólintott egyet, és ő is a saját telefonját vette a kezébe. A nappaliban ott ültek Calum szülei, de egyikük sem kérdezte, hová sietek ennyire. Kirontottam a bejárati ajtón, és kész csoda, hogy odáig is kibírtam, ott ugyanis kitört belőlem a zokogás. Lerogytam a fűre, és csak sírtam... Mit sírtam, bőgtem! Fájt, szorított a mellkasom, a torkom, úgy éreztem, mintha valaki fojtogatna. Minden teher, amit valaha cipeltem, apa halálától kezdve, lassacskán agyonnyomott. És nagyon úgy tűnt, hogy az egyetlen támaszomat is elveszítettem. Többé pedig nem fogom visszakapni, mert Courtney végérvényesen elvette tőlem. Ja, és hogy mi a legszörnyűbb az egészben? Nem tudok haragudni rá. Ahhoz túlságosan valódi. Pont, mint Calum iránta érzett szerelme. Hogy lehet, hogy a valódiság egyszerre átok és áldás?

A hét további részében mindösszesen két dolog kötötte le a figyelmemet. Az egyik Luke korrepetálása volt, a másik pedig Betty szombati házibulija.
Luke-kal minden ebédszünetet a kihalt sportpályán töltöttünk. Fogalmam sem volt, hogy ennyire vicces és nyílt tud lenni, mint abban a napi húsz percben ott, velem. Nem beszéltünk semmi kemény témáról, nem faggatott Ray-ről, vagy hogy hol van az apám, amiért nagyon hálás voltam neki, és én sem kérdezgettem őt a családjáról, és hogy miért lehet alig látni a bátyjával, James-szel. Csak ültünk a lelátó legalsó sorában, és majszoltuk a szendvicset, amit Charlotte csomagolt nekünk minden áldott nap, közben pedig nagy vonalakban elmondtam, miről szólnak a kötelezők, és megpróbáltam rávenni, hogy legalább egy-egy fontosabb fejezetet olvasson el belőle. Sokszor hazudta azt, hogy tüzetesen átolvasta azt, amit kijelöltem neki, és láttam rajta, hogy tényleg foglalkozott vele, de valahogy nem maradt meg benne semmi momentum, amit betudtam annak, hogy rohadtul nem érdekli őt a könyv, ugyanakkor mégiscsak gyanús volt kissé. És már nem tudtam megvádolni azzal, hogy nem végezte el a feladatát, mert a rövidebb, kisebb kérdésekre tudott válaszolni. Elhessegettem mindenféle értetlen gondolatot, és arra koncentráltam inkább, mekkora előrelépés már ez is.
Betty-nek a szünetekben és délutánonként segítettem a szervezkedésben, amiből persze Courtney is kivette a részét. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag pedig nem bántam mindezt, sőt, egyre jobban élveztem a társaságát. Már abban a rövidke időben, amikor sikerült megfeledkeznem arról, hogy Calum szerelmes belé, ő pedig minden bizonnyal viszonozza is ezt. Courtney létrehozott egy zárt eseményt a Facebook-on, és meghívta azokat, akiket Betty jóváhagyott, Betty a kaját és a piát írta össze, nekem pedig az volt a feladatom, hogy meggyőzzem a srácokat arról, hogy játszaniuk kellene a bulin. Calum-ot otthon kezdtem puhítani, reggelente, amikor még beszédképtelen, hogy ne tudjon egyből tiltakozni. Pénteken még egyikük sem hozta fel a suliban a témát, az idő pedig szorított, ezért a sportpályán rákérdeztem Luke-nál.
– Szóval, Calum említette a holnapot?
– Betty buliját? – hunyorgott rám a napsütésben Luke, és a táskájában pihenő napszemüvegéért nyúlt.
– Aha.
– Ja, ott leszek.
– És a gitárod is? – billentettem oldalra a fejemet. Luke óvatos mosolyra húzta a száját.
– Azt akarod, hogy leénekeljem a bugyidat, Fey?
– Felejtsd el, Hemmings, a bugyim a bőrömhöz van varrva a közeledben – löktem meg a térdét. Luke felnevetett, és elkapta a kezemet.
– Fogunk játszani a bulin – mondta, lassan elengedve a kezemet. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ekkor azonban még kár volt. – Egy feltétellel.
– Akármi is az, nem szerepelhetek benne meztelenül – tettem fel a mutatóujjamat. Luke tovább nevetett, majd folytatta.
– Te is énekelni fogsz – közölte, úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Mi? – pislogtam totál lefagyva.
– Te is énekelni fogsz Betty buliján, Fey – ismételte Luke halál nyugodtan.
– Biztos, hogy nem – ráztam a fejem.
– Akkor sajnos mi sem játszunk – vont vállat, és lapozott egyet az ölében tartott könyvben.
– Te most megzsarolsz engem? – böktem bele a saját mellkasomba. Luke úgy válaszolt, hogy fel sem pillantott.
– Ez nem zsarolás, hanem feltétel.
– Zsarolás – motyogtam.
– Jó, akkor megzsaroltalak – nézett végre rám. – Fey, állati az a dal, amit írtál. Felhangszereltük neked, nem is értem, hogy Calum miért nem ezt tanította meg neked, miért azt a bugyuta dalt...
– A Love Story nem bugyuta dal! – keltem Taylor védelmére. Luke a szemét forgatta.
– Ma délután megtanítom neked, te pedig holnap eljátszod a bulin, és bombasztikus sikert aratsz vele. Deal? – tartotta elém a tenyerét, feltehetően azért, hogy belecsapjak.
– Luke, én még soha nem álltam ki közönség elé énekelni. Még az oviban sem. Lebőgnék, és még a mostaninál is nagyobb nyomi lennék – tiltakoztam.
– Nem is vagy nyomi – grimaszolt.
– Az ebédszünetet a kihalt sportpályán töltöm – pillantottam körbe.
– Velem! – csettintett a nyelvével. – Ez azért nem olyan rossz ómen.
– A jövő héten a gimnázium királyává is koronáztatlak, de komolyan – meredtem rá.
– Aranyos vagy, de azt hagyjuk meg a sulibálra – mosolyodott el. – Na, Fey, ne izgulj már! Az embereknek hallania kell a dalodat. Hallaniuk kell téged – tette hozzá, kicsit halkabban.
– Nem vagyok én olyan érdekes – sütöttem le a szemem szégyenlősen. Luke váratlanul megfogta a kezemet, és a hüvelykujjával apró köröket rajzolt a kézfejemre.
– Te vagy a legérdekesebb lány ebben a gimiben, Fey. Sőt, egész Ausztráliában – annyira zavarba hozott, hogy percekig nem mertem ránézni, a kezemet azonban nem engedte el.
– Megemelted a tétet – mosolyodtam el óvatosan.
– A világot mégsem mondhattam. A végén még azt hinnéd, hátsószándékaim vannak – lökte meg a vállát a vállammal. Éreztem, hogy nagyon visszafogja a mozdulatot, amiért hálás voltam, hiszen neki egyetlen válla olyan széles, mint az én magasságom. A csengő éles hangja hasított a levegőbe, úgyhogy szedelődzködni kezdtünk. – Akkor délután Calum-nál – mondta, miközben kinyitotta a kaput előttem.
– Egy nap alatt meg lehet tanulni? – kérdeztem tőle, ahogy a diákoktól hemzsegő iskolaudvar felé sétáltunk.
– Az önbizalmat? Nem, azzal születni kell – kacsintott rám, és menet közben kezet fogott az egyik csapattársával, sőt, még a vállát is megveregette a srácnak.
– A dalra gondoltam, seggfej – sóhajtottam. Luke megtorpant a suli egyik hátsó bejárata előtt, mert tudta, hogy nekem arra kell folytatnom az utamat, neki pedig a másik irányba.
– Az sima ügy lesz, ne aggódj – mosolygott, majd a következő pillanatban olyasmi történt, amire aztán a legmerészebb álmaimban sem gondoltam: gyengéden megfogta a tarkómat, és csókot lehelt a homlokomra. Elmormogott egy köszönésfélét, és már csatlakozott is a közelben portyázó csapattársaihoz. Kellett pár perc, amíg feldolgoztam ezt a puszit, de végül arra jutottam, hogy ez elkerülhetetlen volt. Minden nap együtt töltjük az időnket, segítek neki irodalomból, és valamiért az az érzésem volt, hogy senki, sem a Névtelen Banda tagjai, sem a csapattársai nem ismerik Charlotte-ot, aki pedig bizonyosan fontos része az életének.
– Láttuk! – szaladt oda hozzám Betty és Courtney. – Basszus, majdnem lesmárolt! – ugrált izgatottan Betty.
– Ez csak egy baráti puszi volt – legyintettem, és ezt nagyon komolyan gondoltam.
– Persze, baráti puszi – figurázta ki a hangomat Courtney viccesen. – A barátok nem puszilóznak! – vajon tudja, hogy Calum-mal szoktunk „puszilózni"? Sokszor látott már minket együtt, de igazán bensőséges helyzetben még soha. Oké, úgy azért viszonylag kevesen láttak minket, nagyjából csak a Névtelen Banda, de mindegy.
– Mellesleg, a Névtelen Banda vállalta, hogy játszani fog a bulidon – mondtam Betty-nek, ahogy a közös kémiaóránk helyszíne felé sétáltunk hármasban.
– Tudom, te is eljátszol egy dalt – bólintott Betty.
– Mi? – döbbentem le. – Veled ezt megbeszélték?
– Aha, Calum és Luke ötlete volt.
– Kinyírom őket – vicsorítottam. Courtney és Betty elröhögték magukat, nekem pedig eszembe jutott, hogy néhány hete ez mennyire abszurd kép lett volna. Betty ki nem állhatta az üresfejű pompomlányokat, amilyennek Courtney-t is gondolta, én meg utáltam minden lányt, akibe Calum potenciálisan beleszerethet. Azt a részt persze továbbra sem bocsátottam meg neki, de ugyanazt tettem, amit az elmúlt években mindig. Calum érdekeit néztem, nem a sajátjaimat, akármennyire is fájt lemondani Calum-ról, és a reményről, hogy valaha belém is szerelmes lehet. De nem volt helytálló érvem a kapcsolatuk ellen. Láthatóan tényleg nagyon odáig voltak egymásért, és Courtney őszintén barátkozott velünk. Nem lett volna túl fair, ha megfúrom a kapcsolatukat most, hogy mindkét fél a barátom. Úgyhogy ideje újból bevetnem azt a képességemet, amiben eddig is verhetetlen voltam: a néma szenvedést.

– Ne, ne, itt kicsit lassabban, figyelj, valahogy így – Luke lefogta a megfelelő akkordot a gitárján, és eljátszotta a kérdéses részt. – Hallottad? Ne olyan pörgősen, ahogy az előbb – nagyon koncentráltam, amikor a következő alkalommal lejátszottam azt a rövid részt, és amikor Luke elégedetten bólogatott, én is megeresztettem egy mosolyt. – Megy ez, Fey – tette félre a saját gitárját, és a földön lévő kólájáért nyúlt. Én is letettem a hangszeremet, és hátradőltem a szakadt kanapén. – Na, hogy bírod? – érdeklődött, szomorú kiskutya-szemeket meresztve. Ez szokatlan volt tőle, de az elmúlt héten rájöttem, hogy valójában sokkal törődőbb, mint azt mutatja.
– Hát, még nem jött infó a rendőrségről – vontam vállat. – De a húgom nagyon rossz bőrben van, attól tartok, gyakrabban veri őket Ray – temettem a tenyerembe az arcomat.
– Sajnálom – mondta Luke halkan. – Az a pasas egy pszichopata, de ezúttal nem rá céloztam – értetlenül néztem fel rá. – Úgy értettem, hogy bírod azt, hogy Calum és Courtney láthatóan hosszabb távra terveznek – Luke kérdése fura görcsöt alakított ki a gyomromban. Szerettem volna azt mondani, hogy egyáltalán nem érdekel, de úgyis átlát rajtam, minek hazudnék? Ráadásul éreztem, hogy nem gúnyolódni akar, nem is viccből kérdezi, hanem őszintén érdekli, hogyan élem meg a dolgot.
– Nincs közöm hozzá – feleltem. – Nem állhatok oda Calum elé, hogy hahó, azóta szeretlek, amióta az eszemet tudom. Courtney pedig rendes lány. Inkább vele járjon, mint akárki mással – magyaráztam, szomorú mosollyal.
– Szerintem ha odaállnál elé, és megmondanád neki, változnának a dolgok – hajolt előre Luke, a térdére támasztva a könyökét.
– Na ja, egy életre elmarnám magam mellől a legjobb barátomat – forgattam a szemem. Luke a fejét csóválta.
– Honnan tudod, hogy ő nem így érez?
– Minden egyes nap találkozunk. Ezer és ezer alkalma lett volna közölni, hogy többet szeretne, de a leghalványabb utalást sem tette meg soha. Biztos, hogy nem akar tőlem semmit – hadartam. – Miért, talán mondott neked valamit? – kaptam fel a fejem, Luke azonban gyorsan tiltakozni kezdett.
– Nem, de pasiból vagyok én is.
– Ez nem jelent semmit. Én pólyás kora óta ismerem.
– Én meg a férfigondolkodást ismerem. Pont ugyanúgy játszik, mint te. Fél, hogy ha elmondaná az igazat, elveszítené a barátságodat, mert nem viszonzod az érzéseit.
– Jézusom, te ismered az „érzés" szót? – kaptam a szívemhez viccelődve. Muszáj volt oldanom kicsit a feszültséget, különben felrobban a pince, annak meg nem annyira örültek volna az ideiglenes szüleim. Luke elmosolyodott, és újra a kezébe vette a gitárját.
– Játszd el újra, ameddig tudod, és folytassuk onnan! – nem tehettem mást, az ölembe húztam a hangszert, és zenélni kezdtem. Ahogy a húrok az ujjaim alá simultak, megfeledkeztem minden problémámról. Szerettem ezt a megnyugtató érzést, és nagyon szokatlan volt, hogy mindezt épp Luke Hemmings közelében sikerült újra és újra átélnem. De nem bántam, mert tudtam, hogy minden titkom, kezdve a családi kríziseimtől egészen Calum-ig, biztonságban van nála. Hirtelen rádöbbentem, hogy gyakorlatilag Luke Hemmings az egyetlen ember, aki minden létező defektemmel tisztában van, mégsem menekült el tőlem hanyatt-homlok. Elgondolkodtam: mi van, ha igaza van? Talán Calum is ugyanazt szajkózza, amit én, már hosszú évek óta. Hogy ha kockáztat, és bevallja, hogy mit érez irántam, elveszíthet. A biztonságra játszunk mindketten, és lehet, hogy emiatt szalasztjuk el életünk nagy szerelmét. Mert a barátságokból szövődnek a legperzselőbb, legmagabiztosabb szerelmek.

Betty bulija előtt annyira ideges voltam, mint amikor esténként arra vártunk, hogy Ray hazaérkezzen, és meglepetés volt, hogy agresszív részegként, vagy álmos részegként lép-e majd be a házba. Később persze kiderült, hogy az az este az abszurditásoké volt, és ez már akkor is érezhető volt, amikor beléptem Betty szobájába, ahol ő és Courtney hangosan csacsogtak és ruhákat válogattak. Kissé félve kukkantottam be, de ők harsányan nevetve intettek, hogy jöjjek csak be. Courtney épp Betty-t sminkelte, egy kevés fekete szemhéjpúdert vitt fel, és arról beszélt közben, hogy nem tud különbséget tenni a legtöbb sminkmárka között.
– Szia, Chrissy, jó, hogy jössz! – üdvözölt Courtney jókedvűen. – Kiválasztottunk neked három ruhát, öltözz át, hogy összeválogathassam a sminkedhez a színeket! – kérte. Én meg úgy éreztem magam, mintha fejbe vágtak volna, olyan gyorsan történt minden.
– Válaszd a virágost! – javasolta izgatottan Betty. Ahogy mocorgott, Courtney ecsetje elcsúszott, és egy hosszú, vékony fekete csíkot húzott végig az arcán. Mindketten elnevették magukat, mintha legalábbis ovi óta a legjobb barátnők lennének, aztán Courtney sietősen letörölte az ujjával a nemkívánatos sminkfoltot.
– Biztos, hogy a fekete jobban fog tetszeni, de van még ott egy kék ruha is – mondta Courtney, miközben folytatta Betty csinosítását. Odaléptem a fal melletti fotelhez, amiben három ruha hevert. Az egyik egy virágos volt, Betty favoritja. Kábé a térdemig érhetett, szívalakú mellrésszel, alatta vastag, fekete övvel. Csinos volt, de nem az én stílusom. Félretettem a ruhát, és felemeltem a következőt, a kéket. Ez egy hosszú maxiruha volt, de mivel Betty magasabb nálam (oké, ez nem akkora teljesítmény...), ezért jócskán a talpam alá ért volna, ha belebújok. A színe nagyon tetszett, a mélykék egy elegáns változata volt, de nagyon nem az én stílusom maga a fazon, ezért ezt is passzoltam, és a kezembe vettem a feketét, amire Courtney tippelt. Egy overall volt, spagettipánttal, elegáns behúzással a derékrésznél, csinosított, szűk szárral.
– Elszaladok átöltözni – szóltam a lányoknak, mire ők biccentettek egyet. Átvonultam a fürdőszobába, felvettem az overallt, és a hatalmas tükörben jól megnéztem magam. Az igazság az, hogy ahhoz képest, amin mostanában keresztülmentem, nem is festettem rosszul. Eltekintve persze a borzalmas frizurámtól és a zsíros bőrömtől. De figyelembe véve, hogy Ray kis híján megölt, a családom nem hisz nekem, Debbie egy jellemtelen szar alaknak tart, szerelmes vagyok a legjobb barátomba, aki egy olyan csajba szerelmes, aki minden bizonyosság szerint nagyon közeli barátnőm... Na, ezekhez képest tényleg a legjobb formámban voltam. Arról pedig igyekeztem minden gondolatomat elterelni, hogy ma este el kell játszanom a dalt a bulin. Reméltem, hogy a fiúk túl részegek lesznek, mire sor kerülne rá, így elfelejtik, de sejtettem, hogy legalább egy ember tuti lesz, aki nem hagyja, hogy eltussoljam a dolgot.
Miután átöltöztem, visszamentem Betty szobájába. A barátnőm hivatalosan is elkészült, egy mályvaszínű koktélruhát viselt, ami tökéletesen passzolt kisportolt alakjára. Általában lófarokba fogott haja ezúttal begöndörítve omlott kecses vállára, a sminkje pedig egyszerre volt elegáns, kihívó és bájos. Tudtam, hogy egyedül Courtney Sharidan képes ilyesmire, hogy a lehető legellenkezőbb jellemzőket nemcsak egybegyúrja, hanem egyenesen természetessé teszi őket együtt. Courtney-re láthatóan még nem volt idő, ő ugyanis még csak egy sima farmer-póló kombinációt viselt, a haja is gyors kontyban volt.
– Gyere, te jössz! – lobogtatta meg az ecsetet Courtney, és biccentett, hogy üljek le Betty helyére. Engedelmeskedtem neki, és fogalmam sincs, miért, de nagyon megbíztam benne, amikor megkért, hogy csukjam be a szemem, és csak lazítsak.
– Szerintetek eljön mindenki? – kérdezte Betty izgatottan.
– Ha igen, ahhoz az egész utca is túl kicsi lesz – nevetett Courtney, miközben felvitte a bőrömre az alapozót.
– Olyan sok embert meghívtál? – kaptam el a csuklóját. Courtney egy pillanatra meglepődött, de aztán elmosolyodott.
– Ja, persze, te is énekelsz, és lámpalázas vagy.
– Mi? – ciccegtem. – Dehogyis. Nem vagyok lámpalázas.
– Tuti? – lépett oda Courtney mellé Betty. – Csak mert alsóban egyszer verset kellett mondanod a karácsonyi ünnepségen, és lehánytál a színpadról – elfintorodtam, ahogy eszembe jutott az ominózus este. Calum is fellépett akkor, és minden erejét bevetette, hogy megnyugtasson, de borzasztó ideges voltam. Rettegtem, hogy félremondok valamit, hogy totálisan beégek. Annyira befeszültem, hogy az első szó után belerókáztam a nézőközönség első sorába. Ez volt az egyik utolsó alkalom, hogy apa bejött a suliba, és színpadon látott engem. Nagyon szégyelltem magam, de apa biztosított róla, hogy sokkal élvezetesebb volt így az előadás.
– Azóta eltelt néhány év – közöltem. Betty bólintott egyet, és megszorította a kezemet.
– Fantasztikus leszel, Chrissy – bíztatott Courtney is. – A fiúk nem győznek majd megverekedni ezért a vagány rocksztár-csajsziért – el sem akartam hinni, hogy épp Courtney ilyesmit mond nekem. Úgy éreztem, őszintén büszke rám, mintha örülne, hogy ismer valakit, aki le tud fogni néhány hangot a gitáron. Mintha komolyan gondolná mindazt, amit mond rólam. És amikor kinyithattam a szememet, Betty boldogan vigyorogva állt újdonsült barátnőnk mellett, és türelmetlenül kérte, hogy nézzek tükörbe. Megfordultam, és amikor megpillantottam magamat, szinte el sem akartam hinni, amit látok. Courtney valóságos csodát művelt, mindezt pedig úgy, hogy megmaradtam Chrissy-nek. Nem volt rajtam hat kiló vakolat, csak egy elegáns fedőréteg, ami csökkentette a bőröm csillogását és a kedves kis pattanás-barátaim lábnyomát. Felkent egy kevés pirosítót, bár úgy sejtettem, hogy mire eléneklem a dalt, természetes arcpír is borítja majd a fejemet. A szempilláimat spirállal emelte ki, a szemhéjtussal pedig kihangsúlyozta a szememet. A szemhéjamra egy nagyon szolid, szinte púderszínű port vitt fel, ami tökéletesen illett hozzám. A számra csak egy halványan csillogó szájfényt kaptam, így az összkép nagyon kellemes, finom, de egyben határozott is volt.
– Azta – csodálkoztam el, mire Courtney elmosolyodott.
– Jó lesz így?
– Viccelsz? – óvatosan megérintettem az arcomat. – Te ezt tanultad valahol? – fordultam Courtney felé, aki lecsukta a szemhéjpúdereket rejtő paletta tetejét.
– Igen, a pompomlányok között – nevetett fel.
– Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyesek vagytok – csúszott ki a számon. – Úgy értem – köszörültem a torkomat zavartan. – azt hittem, ti csak a csillámporos, strasszköves, vad sminkekben vagytok jártasok.
– Ugyan, ez sokkal közelebb áll hozzám – legyintett, és elővette a földre dobott táskájából a saját ruháját. – Mit gondoltok? – mutatta felénk a szűk, fekete farmerét és a piros rózsákkal díszített ujjatlan felsőjét. – Jaj, várjatok, van hozzá egy magas sarkú is – rángatta elő a cipőjét is a táskából. Egy platformos tűsarkú volt, ami tökéletesen illett a szereléséhez.
– Calum a szájával fogja letépni rólad – bólogatott elismerően Betty. Courtney vigyorogva sietett át a fürdőszobába, magunkra hagyva minket Betty-vel. A barátnőmnek csak ekkor esett le, amit mondott, és a szája elé kapta a kezét. – Basszus, Chrissy, nagyon sajnálom, nem úgy gondoltam... – mentegetőzött, én pedig gyorsan megöleltem őt, biztosítva róla, hogy nem haragszom rá. Annyira a lámpalázammal voltam elfoglalva, hogy el sem jutott az agyamig, amit mondott.
– Ne aggódj – nyugtattam. – Már hozzászoktam a gondolathoz.
– Biztos? – tolt el magától a barátnőm. – Mármint, nem baj, ha még szerelmes vagy belé...
– Ugye tudod, hogy ha mondogatod, azzal nem segítesz? – fintorodtam el. Betty elhúzta a száját.
– Igaz, bocsi – amikor Courtney visszatért, Betty-vel ketten estünk neki az arcának. Fura volt, hogy megbízott bennünk ennyire, de nem akartam ezen agyalni. Ma este nem. Háromszor annyi időbe telt, amíg őt kisminkeltük, mint a mi elkészülésünk, de rengeteget nevettünk közben, és annyira felszabadultnak éreztem magam, amilyennek már nagyon régen. Nem azon járt az eszem, hogy Courtney az én álmomat éli, nevezetesen, hogy Calum barátnője, nem is arra gondoltam, hogy egyikük sem tudja a legsötétebb titkomat... Csak élveztem, hogy egy rövid időre egy normális lány lehetek a normális barátnőimmel, amint egy normális házibulira készülődünk.
– Hahó! – hallottunk meg egy ismerős hangot odalentről.
– Uh, ez Michael – egyenesedett fel Betty, kezében a sminkpalettával.
– Nem baj, úgyis kész vagyok – állapította meg Courtney, a tükörbe nézve. – De ügyesek vagytok! – simított végig a szemöldökén. Közben hallottuk, hogy Michael nem egyedül érkezett, mert csörömpölés és beszélgetés szűrődött fel. Azonnal megismertem Calum, Luke és Ash hangját. Gyorsan lecsekkoltuk magunkat még utoljára, Courtney felvette a cipőjét (én a piros tornacipőmbe bújtam bele, mert hát azt tudtam, hogy Betty kölcsönad egy ruhát, de a lábbelire valahogy nem gondoltam), aztán lementünk a földszintre. A ház bejárati ajtaja a nappaliba vezetett, ahol a srácok már elkezdték széttolni a bútorokat, hogy a rögtönzött „színpadot" kialakítsák. Ash és Michael épp a tévét takarták le egy pokróccal, Luke és Calum pedig a hangszereket hordták be Luke kocsijából, amikor csatlakoztunk hozzájuk.
– Bakker, akárki bejöhetett volna, és kirámolhatta volna a kecót! – zsörtölődött Michael.
– Michael, ez nem Bronx – grimaszolt Betty. Michael felegyenesedett, és beletúrt ezúttal sötétkékre festett hajába.
– Váó – csodálkozott el Ash, ahogy ránk nézett. Luke ekkor lökte be a bejárati ajtót, a dobszerkó egyik darabját cipelve.
– Csá – üdvözölt minket, úgy, hogy ránk sem pillantott, és odavitte a dobot a nappaliba. A hatalmas kanapét Michael és Ash a falhoz tolta, így egy viszonylag nagy színpad és tánctér alakult ki a konyhában, a nappaliban és a lépcső előtt. Luke lesöpörte a kezét, és miközben Ash elkezdte összerakni a dobszerkót, felénk fordult. Mi csak álltunk a legalsó lépcsőfokon, és arról egyeztettünk, hogy hány tálnyi chipset tegyünk ki első körben, amikor a fiúk közötti beszélgetés hirtelen abbamaradt.
– Mi van? – kaptam fel a fejemet a beállt csendre. Calum ott állt előttünk, a lépcső aljánál, és olyan leplezetlenül bámult ránk, hogy már feszengeni kezdtem.
– Bocs – rázta meg a fejét, és megdörzsölte a homlokát. – Csak még nem láttalak így – mondta, rám pillantva. – Pedig már ismerlek egy ideje – mosolyodott el óvatosan. Mélyen a szemébe néztem, és megpróbáltam átadni neki minden gondolatomat így, némán üzenve. Azt, hogy szeretem, és hogy nagyszerű páros lennénk. Hogy azóta nem tudom kiverni a fejemből, amióta csak tudom, mi a különbség fiúk és lányok között. De Calum vagy nem értette, amit üzenni próbáltam, vagy nem érdekelte, a következő pillanatban ugyanis odalépett Courtney elé, átkarolta a derekát, és finoman leemelte a lépcsőfokról. Courtney elnevette magát, Calum nyaka köré fonta a karjait, és szenvedélyesen megcsókolta. Betty alig láthatóan megszorította a kezemet, de aztán ellépett a turbékoló pár mellől, és a konyhába ment. Nekem sem volt már keresnivalóm ott, ezért követtem a barátnőmet, és némi kézremegéssel szedegettem elő a tálakat a chipsnek és a mogyorónak. Luke nem sokkal később szintén csatlakozott hozzánk, és kivett egy üdítőt a hűtőből. Ha nem tudtam volna, hogy most először van itt, biztosan azt hiszem, hogy itt lakik, olyan otthonosan mozgott a házban. Betty persze örült, ha nem kell tutujgatni a vendégeket, ezért ő is teljes természetességgel kezelte Luke viselkedését.
– Nyolcra jönnek a vendégek, remélem, készen leszünk addigra – mondta, miközben kiporciózott egy zacskónyi chipset.
– Ne aggódj emiatt – kacsintott Luke. Csakhogy ekkor Betty meglátta, amint Michael arrébb tesz egy méregdrága vázát, és eszébe jutott, hogy azt a szülei zárt szobájába kell elsuvasztania, így elsietett. A hűtőhöz fordultam, hogy kivegyem a fagyasztóból a sok sört, amit korábban pakoltunk be, de váratlanul beleütköztem Luke-ba, aki a pultot épp a hűtő mellett támasztotta.
– Bocs – motyogtam, és kinyitottam a fagyasztót. Luke-nak persze esze ágában sem volt lépni egyet oldalra, hogy több helyet biztosítson nekem. Egy darabig figyelte, ahogy dolgozok, és láttam, hogy jól szórakozik. – Ahelyett, hogy röhögsz rajtam, nem segítenél inkább? – csaptam a combomra. Luke elnevette magát, letette az üdítőjét a pultra, és könnyedén átnyúlt a fejem fölött, hogy a fagyasztóban utolsóként bent maradt karton sört egy laza mozdulattal kiemelje onnan, és betegye a hűtőbe. Amikor morogva megköszöntem, és becsuktam a fagyasztó és a hűtő ajtaját is, összeért a bőrünk.
– Izgulsz? – kérdezte, újra a szájához emelve az üdítőjét.
– Ugyan, dehogy – legyintettem, kissé túljátszva a szerepemet.
– Csak mert eszembe jutott, hogy alsóban volt egy kislány, aki a karácsonyi műsor alatt leokádta a közönséget, és meg mertem volna esküdni rá, hogy te voltál az – méregetett jókedvűen.
– Túl sokat képzelődsz, Hemmings – fontam össze magam előtt a karjaimat. Luke elvigyorodott.
– Fogalmad sincs, mennyire.
– Ó, egek – sóhajtottam, és ott is hagytam, mielőtt még jobban felbosszanthat. Segítettem a fiúknak összeállítani a színpadot, gyorsan összepakoltunk Courtney-vel, Betty-vel bezártam a tabu helyiségek ajtaját (a szülői hálót és a dolgozószobát), feltekertük a szőnyegeket, és kivittük őket a kerti tárolóba. Ezután megérkezett három hordó sör, amit Betty rendelt tegnap, ezeket is segítettem begurítani a házba, kettőt a teraszra vittünk, egyet a konyhában hagytunk. Betty úgy tervezte, hogy a kert is potenciális bulihelyszín, ezért a teraszra vezető ajtót kinyitottuk, odakintre pedig kipakoltunk egy jó pár adag kaját és piát. Előkészítettük a műanyag poharakat több helyre, melléjük alkoholos filcet, hogy mindenki ráírhassa a nevét, és elég legyen egy poharat elhasználniuk.
– Na – csapta össze a tenyerét Betty a színpaddá avanzsált nappalit bámulva. – szerintem ez egy legendás buli lesz.
– Az biztos – értett egyet Calum, majd átkarolta a barátnője vállát, és puszit nyomott a homlokára.
Nem sokkal később megérkeztek az első vendégek. A házikoncert előtt természetesen hatalmas hangfalakból üvöltött a zene, szinte rázkódott a ház a zajtól. Én a teraszon beszélgettem Ash-sel és Michael-lel, a többiek szétszórva buliztak a házban.
– Te beszéltél mostanában Debbie-vel? – szegezte nekem a kérdést váratlanul Ash.
– Utoljára kedden – ráncoltam a homlokomat. – Miért, történt vele valami? – rémültem meg. Ash gyorsan a fejét rázta, és megnyugtatóan végigsimított a felkaromon.
– Nem hiszem. De úgy járkál a suliban, mintha önmaga árnyéka lenne.
– Igen, ezt én is észrevettem – bólintottam szomorúan. Már majdnem kicsúszott a számon, hogy Ray talán gyakrabban bántja őt, amióta elköltöztem és feljelentettem őt, de szerencsére idejében visszafogtam magam. – Biztosan megviseli, hogy eljöttem otthonról.
– Tényleg ennyire tré volt a helyzet? – kérdezte Michael, belekortyolva a sörébe. – Még sosem találkoztam a mostohaapáddal, de anyukád nem tűnik olyannak, aki csak úgy beenged a családjába akárkit – hát, pedig ha tudnád, Michael...
– Maradjunk annyiban, hogy nem mindenben hittek nekem – mosolyodtam el keserűen. Michael együttérzően karolta át a vállamat, Ash pedig zavartan sütötte le a szemét. Nem azért nem voltam velük őszinte, mert tartottam a reakcióiktól. Tudtam, hogy ha van valaki a bolygón, aki hisz nekem Ray-jel kapcsolatban, az Betty, Michael és Ash lesz, de több ellenérvem volt, mint pozitív indokom. Egyrészt, ez nem csak az én titkom. Debbie-re ugyanúgy hatással van az, ha kitálalok, mint rám. Ash pedig első sorban mégiscsak hozzá áll közel, még akkor is, ha most épp nincsenek együtt. Másrészt az, hogy Calum és Luke nyakig benne vannak a dologban, pont elég rossz példa ahhoz, hogy Betty-t, Michael-t és Ash-t minden erőmmel távol tartsam ettől. Nem szükséges, hogy még több barátom áldozza be a szombatjait csak azért, hogy a rendőrségen dekkoljon velem, és valljon arról, hogy a nevelőapám hogyan próbál megfojtani tengerparti homokkal.
– Gondolod, hogy Debbie eljön ma? – kérdezte Ash, és reménykedve az ajtó felé pillantott. Automatikusan követtem a tekintetemmel az övét.
– Nem tudom – vallottam be. – De ha tippelnem kéne, akkor nem – mondtam őszintén. – Kétlem, hogy önszántából velem töltené a szombat estéjét.
– Plusz én is itt vagyok – húzta el a száját Ash. – Engem is akkora ívben kerül, mintha pestises lennék – együttérzőn mosolyogtam rá a húgom volt barátjára, és sosem voltam még ennyire dühös Ray-re. Még akkor sem, amikor megpróbált megfojtani. Mert ezúttal már nem csak arról volt szó, hogy hármunk életét tönkreteszi, hanem Ash-ét is. Kevés barátom van, de értük tűzbe megyek, úgyhogy egyszerre öntött el a magabiztosság és a büszkeség, amikor arra gondoltam, hogy feljelentettem őt, és hamarosan véget ér ez az egész rémálom.
– Hé, Fey – lépett mögém Luke, megérintve a derekamat. Ahogy beszélni kezdett, rajtam tartotta a kezét, ami egyszerre volt meglepő és bizsergető érzés. – Ideje színre lépned – biccentett a hangszerekkel felpakolt nappali felé. Hirtelen felfordult a gyomrom, ahogy arra gondoltam, hogy ott fogok állni mindenki előtt, és eléneklem nekik azt a dalt, aminek a valódi tartalmát a családomon kívül csak Luke és Calum értheti. Riadtan pislogtam Luke-ra, aki közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgott. – Minden rendben lesz, Fey.
– Miből gondolod? – dörzsöltem a tenyereimet idegesen.
– Hallottalak játszani. Menni fog. Mindenkit lenyűgözöl majd – kacsintott rám, majd adott egy puszit a fejem búbjára. Jóleső érzés járta át a testemet, és tudtam, hogy ha most nem vágok bele, akkor már csak rosszabb lesz. A hányinger végig kerülgetett, amíg odasétáltam a hangszerekhez, és felültem egy fekete bőrrel borított bárszékre, a gitárom mellé.
– Sziasztok – köszörültem meg a torkomat zavartan. Mindeddig azt hittem, láthatatlan vagyok, és csak az a néhány ember tud egyáltalán a létezésemről, akikkel rendszeres kapcsolatban vagyok. Erre most egyetlen szavamra mindannyian rám szegezték a tekintetüket, és odagyűltek a nappaliba. Ez persze nem segített az állapotomon, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hány kíváncsi szempár szegeződik rám. Valaki lecsavarta a zenét, a hangfalak elnémultak. –Én... Eljátszok nektek egy dalt. De nyugi, nem én szórakoztatlak titeket egész este, rögtön utánam Luke, Calum, Ash és Michael zúzza fel a nappalit! – próbáltam oldani a feszültséget, ami nagyrészt sikerült is, a spontán közönség ugyanis egy emberként nevetett fel. Magamhoz vettem a gitáromat, és lefogtam a kezdő akkordokat. A tekintetemmel valami megnyugtató, ismerős arcot kerestem, és szinte rögtön meg is találtam: Luke Hemmings ott állt a lépcső aljánál, bíztatóan elmosolyodott, és felemelte a sörösüvegét.
Elengedtem magam. Nem azért, mert nem érdekelt, mit gondolnak rólam, hanem mert nem volt tétje. Ha valaki szerint rossz a hangom, rosszul gitározom, megvan a joga ahhoz, hogy így lássa. Eleinte nagyon meg akartam felelni Ray-nek, anyának, apa emlékének, minden egyes embernek, akihez valaha közöm volt, de egy ideje már nem ez a célom. Rájöttem, hogy magamnak sokkal nehezebb megfelelni, mint akárki másnak, de a végén ezerszer jobb érzés, úgyhogy érdemesebb magamra koncentrálni. A gitárjátékom váratlanul jó volt, tegnap nem is számítottam rá, hogy ilyen gördülékeny lesz. Párszor belehibáztam, de nem estem kétségbe, hanem gyorsan korrigáltam, és inkább az énekre figyeltem. Nem volt minden hang a helyén, de nem is erre törekedtem Betty házibuliján, életem első nyilvános éneklésén. Baromira élveztem, a hányingerem szinte rögtön elmúlt, ahogy az első tiszta hang elhagyta a számat. Lehunytam a szemem, ezért nem láttam a többiek reakcióját, de úgy éreztem, nincs is rá szükségem. Végig énekeltem a dalt, és legalább egy percig még nem pillantottam fel, miután lecsendült az utolsó hang. Amikor felnéztem, mindenki hangos ovációban tört ki, vastapsot kaptam. Letettem a hangszert magam mellé, felálltam, és beletöröltem a farmerembe izzadt tenyeremet. Az adrenalin dolgozott bennem, nem tudtam megállni a vigyorgást, annyira boldog és izgatott voltam, hogy majd' kiugrottam a bőrömből. Úgy éreztem, bármire képes vagyok, mintha egy láthatatlan fal ölelne körül, ami megvéd minden rossztól. Luke elégedetten vigyorgott velem szemben, Calum büszkén tapsolt mellette. A tömeg lassan abbahagyta az ovációt, és arról sugdolóztak, hogy én mégis mióta éneklek, és mikor kezdenek már a srácok. Odamentem a lépcsőnél ácsorgó Luke-hoz és Calum-hoz.
– El sem hiszem, hogy be voltál tojva! – paskolta meg a vállamat Luke. – Olyan voltál, mint egy szupersztár, Fey.
– Csodálatos voltál, Törpilla – karolta át a vállamat Calum, és belepuszilt a hajamba.
– Basszus, még mindig reszketek! – mutattam fel bizonyítékképpen a remegő kezemet. Luke elkapta a csuklómat, leengedte a kezeinket magunk mellé, és masszírozni kezdte a kézfejemet a hüvelykujjával. Annyira jó érzés volt, hogy eszem ágában sem volt értetlenül nézni rá, vagy ellenkezni. Még akkor sem állt le, amikor Betty, Courtney, Ash és Michael is csatlakoztak hozzánk. Courtney Calum mellé szegődött, ami normál esetben összeszorította volna a szívemet, ezúttal azonban valahogy nem bántam.
– Hé, rocksztárok, ideje felpörgetni a bulimat – kérte Betty, belekortyolva a piájába. A srácok összenéztek, elvigyorodtak, majd megindultak a hangszereik felé. Nem mondtak semmit, csak a nyakukba akasztották a gitárokat, Ash pedig felmarkolta a dobverőket, megpörgette őket a levegőben, és zenélni kezdtek. Pörgős dalokat játszottak, mindenki egy emberként ugrált a nappaliban, nagyon felturbózták a bulit. A legtöbb dal a sajátjuk volt, mindet felismertem, de volt köztük néhány feldolgozás is, amit teli torokból üvöltött velük a közönség. Javarészt Betty-vel és Courtney-vel táncoltam, de hirtelen egy pillanatra nem figyeltem, elkeveredtem mellőlük, és majdnem a konyháig sodort a bulizó tömeg. Nem is bántam annyira, mivel eléggé kiszáradtam, úgyhogy a hűtő felé húzódtam, hogy kivegyek onnan valami innivalót. Amikor odaértem, egy srác épp a hűtőben turkált.
– Ó, bocsi – szabadkozott, amikor felegyenesedett. – Csak valami alkoholmentest kerestem, Peter eléggé beállt – megvillantotta meggyőző mosolyát, egy pillanat alatt lefegyverzett. Ha részegebb lettem volna, tuti, hogy a karjaiba omlok, de szerencsére pont eléggé észnél voltam. Egyébként is ismertem a srácot, Jamie-nek hívták, és egy matekórára jártunk, szóval biztosan kellemetlen lett volna hétfőn, ha most a nyakába ugrok.
– Odaengednél? – biccentettem a hűtő felé, aminek a nyitott ajtaján könyökölt Jamie.
– Mondd csak, mit szeretnél? – pillantott be a frigóba. – Van itt bor, sör, whisky, vodka, tequila... – sorolta.
– Legyen bor – biccentettem, mire Jamie behajolt a hűtőbe, és kivette az egyik fehérboros üveget.
– Ásványvizet hozzá? – érdeklődött. A fejemet ráztam, és beleöntöttem a borosüveg tartalmát a műanyag poharamba. – Állati jó volt a dalod, Chrissy – dicsért, miközben belekortyolt a kezében lévő sörbe.
– Köszi – motyogtam.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jó vagy – tette hozzá. Na, ez már nem hangzott túl fényesen.
– Izé, kösz.
– Úgy értem – nevetett fel zavartan. – Tudtam, hogy sok mindenben jó vagy, de nem gondoltam, hogy ebben is – nem feleltem semmit, ezért Jamie zavartan megvakarta a fejét a sörösüvegével. – Jó látni téged a sulin kívül is, Chrissy.
– Aha – meredtem rá. – Nem is sejtettem, hogy tudod a nevemet.
– A csinos lányok nevét mindig megjegyzem – kacsintott rám.
– Csinosnak tartasz? – kortyoltam bele a boromba. Jamie oldalra billentette a fejét, úgy mért végig. Egy darab húsnak éreztem magam, de nem volt időm ezen gondolkodni, a zene ugyanis megállt, és Calum közölte, hogy ennyi volt a koncertjük, és legközelebb az Ocean Love nevű klubban játszanak három hét múlva. Mielőtt a hangulat leült volna, valaki visszakapcsolta a hangfalakat, és a Sum41 szolgáltatta tovább a zenét. Be kellett látnom, hogy ez a srác nagyon jól festett a fekete pólójában, és igyekeztem megfeledkezni a tényről, hogy ezt csak az a fránya fehérbor ismételgeti a fejemben.
– Igen, nagyon csinos vagy – válaszolt végül Jamie elmosolyodva.
– Hát, köszi, azt hiszem – zavartan szorongattam a poharamat, nem igazán van gyakorlatom abban, hogyan is kell kezelni egy fiú ilyesfajta közeledését. Csókolóztam már párszor, na jó, háromszor, amiből kettő a három évvel ezelőtti gimis téli bálon volt a partneremmel, aki azóta Wellingtonba költözött, egy pedig Calum tizenhatodik szülinapi buliján a Delfinben, a tengerparti szórakozóhelyen, némi sör hatása alatt.
– Van kedved táncolni? – biccentett a nappali felé, ahol sok hely felszabadult, mert a legtöbben kimentek a kertbe levegőzni az intenzív másfél órás ugrabugra után. Anélkül bólintottam, hogy egyáltalán végiggondolhattam volna, bár kétlem, hogy erre bármiféle képességem is lett volna azután, hogy majdnem két üveg bort termeltem be egyedül, plusz kevés sör, és némi vodka is volt már bennem. Tudtam, hogy hamarosan átlendülök a jókedven, és elkap a hányinger, de ott még nem volt sem erőm, sem időm ezzel foglalkozni, Jamie ugyanis megragadta a csuklómat, és a nappali felé vonszolt. Útközben beleütköztem Courtney-be, aki elismerően biccentett, és azt tátogta nekem, hogy „Jó választás!". A tánctér közepén, néhány másik pár társaságában táncolni kezdtünk, eleinte külön-külön, de két szám után egy lassú dal következett, Jamie pedig a derekamnál fogva magához húzott. Gyengéd volt, és éreztem a lényéből áradó kedvességet, úgyhogy nem ijedtem meg, habár felötlöttek bennem Faszkalap Harry undorító mozdulatai. Jamie azonban nem bántott, nem erőszakoskodott, a derekamat is illendő helyen fogta, a kezemet nem szorította, éreztette velem, hogy akármikor kiszállhatok. És ez jobban megnyugtatott, mint kellett volna, a következő pillanatban ugyanis, magam sem tudom, hogyan vagy miért, de már csókolóztunk. Nem volt semmi szikra bennem, nem pattogott tűzijáték a fejemben, nem gyulladt kíméletlen tűz a hasamban. Kellemes volt és biztonságos, pontosan az, amire szükségem volt azután, hogy feljelentettem a mostohaapámat, a húgom gyűlöl, ráadásul Ray veri őt, ja, és életem szerelme egy olyan csajjal jár, aki történetesen az újdonsült barátnőm. Nem akartam semmiféle nagy felhajtást, nem kellett, hogy újabb pasi lépjen a képbe, egy szombat estét akartam eltölteni vele, lehetőleg szexmentesen, de azért kellő élvezettel. Jamie pedig benne volt a dologban, mert úgy csókolt tovább, hogy világosan megüzente: nem lesz több, ha nem akarom. És ennél többet nem is akartam, ezt azonban mindenestül. Átkaroltam a nyakát, a csípőmet a zene ütemére ringattam, Jamie körkörös mozdulatokkal simogatta a hátamat, miközben apró puszikat lehelt a szám sarkába. Elmosolyodtam, és újra megcsókoltam őt, mire kicsit közelebb húzott magához, és beletúrt a hajamba. Nem tudom, mennyi idő telhetett el ezzel, de úgy sejtem, valamivel több, mint félóra. Ezt abból szűrtem le, hogy amikor egy ismerős ököl beleszáguldott Jamie arcába, már jócskán elmúlt éjfél, és csak a legkitartóbbak maradtak a buliban. Felsikoltottam, ahogy Jamie kiterült Betty-ék nappalijának a padlóján, és értetlenül kapott az orrához, amiből ömlött a vér.
– Te ütődött barom! – sikoltott fel Betty, letérdelve Jamie mellé. Én is rögvest ott termettem, és azonnal kipárolgott belőlem az utolsó csepp alkohol hatása is, ahogy Calum dühösen méregette a kiütött Jamie-t. – Valaki hozzon jeget! – kérte a házigazda. Egy csaj hevesen bólogatva beszaladt a konyhába, Jamie pedig az orrára szorítva a kezét, felült.
– Haver? – meredt Calum-ra, aki mellett ekkor jelent meg Courtney.
– Mi a fene történt itt? – kapkodta a fejét a pompomlány.
– A tesztoszterontúltengéses pasid kiütötte Jamie-t – magyarázta Betty, kikapva a visszatérő lány kezéből a fagyasztott zöldborsót, és Jamie orrához tartotta.
– Mi? Miért? – ráncolta a homlokát Courtney. Na, erre már én is rohadtul kíváncsi lettem volna. Időközben a zene is leállt, és már csak az ideges sustorgás töltötte be a házat.
– Oké, a bulinak vége! – kiáltotta el magát Ash, amikor belépett a nappaliba. Mindenki egyszerre horkantott fel, de Ash hajthatatlan volt. – Leszarom, húzzatok haza! Gyerünk, nyomás! – sürgette a visszamaradt vendégeket, akiknek nem kellett több, mint egy frusztrált Ashton Irwin-tekintet, és már fel is húzták a nyúlcipőt.
– Ezt meg miért csináltad? – méltatlankodott Betty, miután az utolsó vendég is elment, kábé öt perccel később.
– Egy nagyon bölcs férfi egyszer azt tanította nekem a házibulikról, hogy akkor van vége, amikor az első pofon elcsattan – magyarázta Ash.
– És ki volt ez a nagyon bölcs férfi? A nagypapád? – torpant meg a nappali ajtajában Michael. Elég türelmetlennek látszott. – Baromira benne voltam a dolgok közepében.
– Rohadtul nem vagyunk kíváncsiak a részletekre – fintorgott Courtney.
– Még a fűzésnél tartottunk – öltötte ki a nyelvét Michael. – Ennek a pöcsfejnek köszönhetően nem is mentünk tovább – fonta össze maga előtt a karjait, Ash felé biccentve.
– Hahó, én nem ütöttem ki senkit! – védekezett Ash, meglehetősen helytállóan.
– Mire volt ez jó? – tápászkodtam fel, hogy az amúgy is jelentős magasságkülönbséget Calum és magam között a lehető legminimálisabbra csökkentsem. Calum szeme még mindig villogott a dühtől, az egyetlen személy pedig, aki még nem jutott szóhoz, pont az áldozat, Jamie volt, őt sérülten látni felnyomta bennem a pumpát. Nem azért, mert halálosan belezúgtam volna, hanem mert semmi rosszat nem tett ellenem, és nem ezt érdemli.
– Hé, hova lett minden... Ó – Luke is befutott, méghozzá a kertből, egy szőke, nagymellű csajjal, azt hiszem, Gaby a neve. Ahogy Luke érzékelte a feszültséget, és kiszúrta, hogy csak a mi társaságunk van jelen, valamit a csaj fülébe súgott, mire a lány engedelmesen bólintott, idegesítően vékony hangon elköszönt, és kiillegette magát a bosszantóan szűk és indokolatlanul bőrhatású nadrágjában a házból. – Mi folyik itt? – tárta szét a karjait Luke, tekintetével hamar megtalálva Calum-ot, és engem. Mondjuk, mi ketten álltunk a vita epicentrumában, haragosan villódzva, egymással szemben, a többiek valamivel hátrébb húzódtak, Betty és Jamie esetében pedig a padlón ültek, így nem volt nehéz kitalálni, kik között is van épp ellentét.
– Fogdosott téged! – talált végre a hangjára Calum, a földön ülő Jamie-re mutatva. Még mindig fortyogott a dühtől.
– Egy buliban vagyunk, haver – szólalt meg Ash fojtott hangon. – Ezért ütötted meg? Mert fogdosta Chrissy-t?
– Te ebbe ne szólj bele! – rivallt rá a barátjára Calum.
– Mi a fene bajod van? – meredtem rá, egyre zabosabban. – Kavartunk egy nyomorult buliban, nem próbált megerőszakolni! – fogtam a fejem.
– Hát, a múltkori eset után nem árt az elővigyázatosság – köszörülte meg a torkát Luke, aki a lépcső korlátjának támasztotta neki abnormálisan széles hátát.
– És elővigyázatosság címszó alatt tényleg muszáj volt betörni az orromat? – kérdezte Jamie, a zöldborsót továbbra is a fájó ponton tartva.
– Nem tört be az orrod – legyintett Betty.
– Nem kellett volna fogdosnod Törpillát – kiabált rá Calum dühösen.
– Pillanat – érintette meg Calum vállát Courtney. – Megértem, hogy a kishúgodként tekintesz Chrissy-re, de szerintem egy kicsit túlzásba viszed – jegyezte meg. Habár az első értelmes mondat volt hosszú idő óta, mégis váratlanul szíven ütött, amit mondott. Calum a kishúgaként tekint rám. És ez így is marad már örökre.
– Nem, nem – lépett oda Calum mellé Luke, és átkarolta a vállát. – Szerintem ez szükséges lépés volt – pillantott a padlón ülő Jamie-re.
– Most már tuti, hogy ti megbolondultatok – jelentettem ki, majd úgy indultam el a fürdőszoba irányába, mint akit egy rakétából lőttek ki. A józanság édes íze ugyanis pont eddig a pontig tartott, az alkohol megtalálta az utat visszafelé. Berontottam a konyha mögötti fürdőszobába, felhajtottam a WC tetejét, és még éppen idejében térdeltem le a jéghideg kőre. A falnak támaszkodva adtam ki magamból mindent, és még a könnyeim is eleredtek. Csak Courtney szavai visszhangoztak a fejemben: Calum a kishúgaként tekint rám. Háromszor húztam le a WC-t, de még mindig nem éreztem jól magam, nem mertem eltávolodni a WC-csészétől.
– Bejöhetek? – kiáltotta kívülről egy férfihang. – Egyedül jöttem – összegyűjtöttem annyi erőt, hogy kiordítottam egy „húzzál már el"-t, de őt ez nem különösebben tántorította el. Luke benyitott, de rögtön be is csukta maga mögött az ajtót. Odasétált mögém, és gyengéden egy copfba fogta a szétálló hajamat. Megint hánytam, bár minden erőmmel igyekeztem visszafogni magam, mert szörnyen kínosnak éreztem Luke Hemmings előtt hányni. De ez nem kívánságműsor volt. Ő pedig türelmesen fogta a hajamat, egy-egy tincset a fülem mögé simított, és még vizet is engedett egy fogmosópohárba, hogy igyam meg. Kiöblítettem a számat, lehúztam a WC-t, és kimerülten döntöttem neki a hátamat csempének. Luke leült mellém, felhúzta a térdeit, és csak kis idő elteltével szólalt meg. – Ugye tudod, hogy nem azért ütötte ki, mert a húgaként félt téged? – nyeltem egy nagyot, de még mindig a tegnapi ebédem megemésztett íze forgott a számban. Újra hányingerem lett, de sikerült csillapítanom, mielőtt megszólaltam.
– Courtney is mondta. Úgy tekint rám, mint a kishúgára.
– Én még sosem ütöttem ki azt a srácot, aki kavart a húgommal.
– Nincs is húgod.
– Részletkérdés – legyintett, majd felém fordította a fejét. – Többet érez irántad, mint gondolnád, Chrissy – istenemre mondom, olyan szomorúság csengett a hangjában, amilyet még nem tapasztaltam nála. Annyira elvonta a figyelmemet, hogy megértsem, mi miatt szontyolodott el így hirtelen, hogy csak ezután esett le, hogy most először nem a vezetéknevemen hívott.
– Nem Fey-nek szólítottál – ráncoltam a homlokomat. Luke óvatosan elmosolyodott, aztán a hideg kövön heverő kezem után nyúlt. Azt vártam, hogy mond valamit, mást nem egy nagyon nem ideillő sértést, de vagy nem volt mondanivalója, vagy visszanyelte, mert percekig ültünk Betty-ék fürdőszobájában, némán, egymás kezét fogva. Fogalmam sem volt, hogy Jamie hogy érzi magát, nem tudom, hogy Calum és Courtney összeveszett-e, ahogy azt sem, hogy Calum Hood azért ütötte-e meg Jamie-t, mert a kishúgaként féltett engem, vagy mert féltékeny lett volna. De ott, akkor mindennek nem volt jelentősége. Mert akármi is történt, végre nem egyedül kellett megbirkóznom vele.

Másnap nem szóltunk egymáshoz Calum-mal. Betty-nél aludtam, és nagyon megrémültem, amikor Courtney közölte, hogy ő is maradna éjszakára. Azt hittem, ki kell beszélni Calum-ot, a farokméretétől kezdve egészen addig, hogy mégis miért reagált ilyen vehemensen arra, hogy Jamie-vel csókolóztam. De Courtney egy szóval sem említette a pasiját, merthogy miután kikecmeregtünk Luke-kal a fürdőszobából, kész elmélet elé állítottak a lányok: Luke és én együtt járunk, Calum pedig csak a kettőnk kapcsolatát védte. Azután sem szakadtak le a témáról, hogy finoman szólva is az arcukba röhögtem, és miután a srácok is hazamentek (Jamie orra a fagyasztott zöldborsótól és némi hideg vizes zsebkendőtől hamar rendbejött, Calum tuti nem vetette be minden erejét), sokáig hallgattam tőlük ezt. Még Betty is óriási meggyőződéssel mondogatta mindezt, holott pontosan tudta, hogy Calum az egyetlen srác, akit komolyan el tudok képzelni magam mellett. Végül hajnali három körül szenderülhettünk álomba, a káosz nagy részét megpróbáltuk eltávolítani még lefekvés előtt, mert tudtuk, hogy mindannyiunknak nehéz lesz a másnap. Nem is tévedtünk nagyot, vasárnap hasogató fejfájással és égő gyomorral ébredtem, de a lányok sem voltak jobb állapotban. Csigalassúsággal tologattuk vissza a bútorokat a helyükre a nappaliban, és ráérősen takarítottunk össze a kertben is. A buli szerencsére nem durvult el túlzottan, így hányásfoltot csak a WC oldaláról kellett vakarni, azt pedig (megjegyzem, igazságosan) rám hagyták. Miután mindennel végeztünk, és újra úgy csillogott a ház, mint újkorában, már elmúlt dél is. Felmerült bennünk, hogy bemegyünk a városba, és eszünk valamit, de aztán realizáltuk, hogy még megmozdulni is rossz, úgyhogy inkább rendeltünk egy négysajtos pizzát. Ebéd után Courtney felhívott valakit, hogy jöjjön el érte.
– Anyukád soká ér ide? Van egy kis jégkrémem – ajánlotta fel Betty.
– Ó, nem anya jön értem – legyintett Courtney. – A bátyám, Max.
– Neked van bátyád? – ráncoltam a homlokomat. Folyton új és új információk derülnek ki erről a lányról. A legutóbb egy húga volt.
– Tulajdonképpen csak a féltestvérem – magyarázta Courtney.
– Ó, értem – bólogattam.
– Mennyi idős? – csillant fel Betty szeme. Courtney elhúzta a száját.
– Huszonnégy, de hidd el, ő nagyon nem a te partid.
– Azt akarod mondani, hogy túl jól néz ki hozzám? – szontyolodott el Betty.
– Jesszus, dehogy! – simított végig Courtney Betty vállán. – Csak Max... Problémás. Elváltak a szülei, lényegében apa nélkül nőtt fel, sokáig engem hibáztatott, mert anyám miatt hagyta el az apja az anyját...
– Jaj, bonyolult családi szálak, a kedvenceim – dörzsölte a tenyerét Betty. Courtney és én is hitetlenül meredtünk rá. – Mi van? Egyke vagyok, a szüleim huszonöt éve házasok, egyikük sem csalta még meg a másikat és nem alkoholisták. Nagyon is érdekelnek a családi drámák!
– Családi dráma kell? – hajolt előre Courtney. Mosoly bujkált a szája sarkában, de mintha nem őszinte jókedv áradt volna belőle. – Apám épp a negyedik feleségétől készül elválni, anyámnak meg a mostani a második házassága. Apai oldalról van két nővérem, egy bátyám, meg egy öcsém. Volt egy másik bátyám is az első feleségétől, akitől a nővéreim is születtek, de ő meghalt, amikor hároméves volt, elütötte egy autó. Ezután a felesége öngyilkos lett, ő depressziós, és a pszichiátrián találkozott a második feleségével, aki szintén azért volt bent, mert elveszítette a gyermekét. Tőle született a bátyám, pár évig boldogok voltak, de akkor apám találkozott anyámmal, és borult a családi idill. Nem sokkal később megszülettem én, de ők sem bírták tovább négy évnél, és elváltak. Az öcsém anyja az általános iskolai tanítónőm, aki még nem is tudja, hogy apám válni készül. Az anyám első házassága apámmal volt, a második egy drogdílerrel, akitől a húgom született. Anyám már a terhessége alatt ráállt a szerre, úgyhogy a húgom sérülten született. Soha nem lesz képes az önálló életre. Anyám ezt úgy próbálja feldolgozni, hogy heroint tol, az apja meg néha társul, de javarészt csak megszerzi a cuccot, és kurvákat dug. Tracy-t, a kétéves húgomat én hordom mindenféle vizsgálatra, én szerzek be neki minden kelléket az otthonápoláshoz, én látom el, én viselem gondját, amíg anyám a hányásában fetreng a szomszéd szobában. Na, ez az én családi drámám – csapta össze a tenyerét Courtney. – Ezt még soha, senkinek nem mondtam el – tette hozzá. Betty és én tátott szájjal meredtünk a lányra, ki a történet végére elsírta magát. Egyszerre ugrottunk oda hozzá, és zártuk ölelésbe. Hirtelen nagyon rossz embernek éreztem magam, amiért annyi éven át üresfejű libának hittem, holott olyan borzalmak történtek a családjában az ő tizennyolc éve alatt, ami másnak egy egész életre is elég lenne. Nem sokkal később már mindannyian sírtunk. Én a saját tragédiám és Courtney-é miatt, Betty és Courtney azonban csak egy sztorit ismertek, és én nem bántam, hogy miattam nem hullatnak könnyeket.

– Attól tartottam, hogy többé nem akarsz látni – kapta fel a fejét Calum, amikor beléptem a szobájába, ami ideiglenesen az enyémmé is avanzsált. Nem sokkal azután, hogy elbúcsúztunk a lányokkal, már haza is értem. Nem voltam sem olyan hangulatban, sem olyan állapotban, hogy csak úgy lófráljak a városban. Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, és megnézem anyát, de aztán eszembe jutott, hogy Ray hétvégén mindig otthon iszik, és semmi kedvem nem volt összefutni vele, ezért inkább Calum-ék felé vettem az irányt. A földszinten Thomas és Sadie érdeklődött arról, hogy milyen volt a buli, váltottam velük pár szót, aztán felmentem az emeletre.
– Megfordult a fejemben – biccentettem szigorúan, becsukva magam mögött az ajtót. Nem tudtam, hogyan kellene viselkednem vele. Egyfelől, nem hagyott nyugodni, Luke milyen komolyan bizonygatta, hogy Calum mást is érez irántam, másrészről azonban ott volt Courtney kijelentése: Calum a húgaként szeret engem. Arról már nem is beszélve, hogy akármennyire is nehéz ezt beismernem, de az egyik legjobb barátnőm pasijáról van szó. Ledobtam a táskámat az ágyra, és leültem. Egy darabig csak némán bámultunk egymásra, azt hiszem, mindketten arra vártunk, hogy a másik megtalálja a szavakat. Végül én törtem meg a csendet. – Mire volt jó mindez, Calum? – kérdeztem keserűen. Túlságosan zavart voltam ahhoz, hogy dühösen számon kérjem, ezért a kétségbeesett formát választottam. Még kiskutya-szemeket is meresztettem felé.
– Nem tudom, Törpilla – fogta a fejét. – Én csak... Megláttam, ahogy csókolóztok, és annyira dühös lettem...
– De miért? – csóváltam a fejemet. – Nem ez volt az első alkalom, hogy csókolóztam valakivel.
– Igen, tudom... – túrt a hajába idegesen. – Talán mert folyton az jár a fejemben, ahogy Ray bánik veled. Veletek – javította ki magát.
– Ray nincs itt. És nem is fogok vele találkozni.
– Tudom – bólogatott hevesen. – Én tényleg nem tudom, hogy mi történt, Törpilla.
– Nem vetheted rá magad minden fickóra, akivel kavarok! – fontam össze magam előtt a karjaimat.
– Akkor ne kavarj senkivel – motyogta. Direkt halkan beszél, de pechére épp meghallottam.
– Tessék?
– Semmi – sóhajtotta.
– Hallottam, amit mondtál, Cal – meredtem rá. Lehet, hogy Luke-nak igaza van?
– Én csak nem tudom elviselni a tudatot, hogy valaki másé vagy. Úgy értem – köszörülte meg a torkát. A szívem egyszerre dobogott a torkomban, a csuklómban, a gyomromban...Sosem éreztem magam még ennyire közel egy szerelmi vallomáshoz. – te az én kis Törpillám vagy. Nem másé. Az én kishúgom – na, valahol itt ütött fejbe egy jókora kalapács. Szédülten néztem a velem szemben ülő fiúra, olyan erővel szorítottam az ágy szélét, hogy belefehéredtek az ujjaim. Ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. A kishúgaként szeret. Olyan vagyok neki, mint egy testvér, nem pedig, mint egy potenciális barátnő. Úgy öt éve jöttem rá, hogy szerelmes vagyok Calum-ba, és most először tudatosult bennem, hogy ez az érzés soha a büdös életben nem lesz kölcsönös. Oké, persze, reménykedtem, de az a kis szappanbuborék, amiben az összes reményemet tároltam, és amire annyira próbáltam vigyázni a kamaszkor, az élet és a gimi rögös útjain szaladva, most, Calum szobájában ülve, hirtelen és teljesen váratlanul kipukkant. A szappan vegyszeríze beborította az arcomat, belefolyt a számba, Calum pedig egyszeriben egy végérvényesen elérhetetlen fiúvá vált, aki persze még mindig a legfontosabb ember az életemben, mégis egyfajta fájdalom ölel körül a közelében, mert már nem tudok hinni abban, hogy egyszer viszonozza az érzéseimet.
– Én olyan hülye vagyok – csúszott ki a számon, miközben felpattantam, és kirontottam a szobából.
– Törpilla! – kiabált utánam Calum, de nem érdekelt. Többé nem. Ledobogtam a lépcsőn, kiszaladtam a házból, és a tengerpart irányába futottam. Hallottam, hogy Calum a becenevemet ismételgeti, és nagyon kitartóan üldöz engem, de nem álltam meg egy eldugott, közeli partszakaszig, ami még így is legalább tizenöt percnyi futásra volt. A homokban állva bámultam a végtelen óceánt, és nagyon-nagyon sok év után úgy lélegeztem be a sós levegőt, hogy szabadnak éreztem magam. – Hé! – ért oda lihegve Calum. – Miért rohantál el? – kérdezte. Velem szemben állt, eltakarva a kilátást, ezzel pedig kényszerítve, hogy ránézzek.
– Te sosem fogsz engem viszontszeretni – tártam szét a karjaimat. Már nem akartam megválogatni a szavaimat, nem akartam kíméletes lenni, nem akartam titkolózni. Belefáradtam és meguntam.
– Mi van? – ráncolta a homlokát. – Én szeretlek! – nyúlt a kezemért, de én elhúzódtam.
– Nem – hátráltam egy lépést. – Nem úgy, ahogy én. Te a kishúgodként szeretsz, én viszont, egek – túrtam bele a hajamba. – Én szerelmes vagyok beléd! – mondtam ki, kicsit hangosabban, mint indokolt lett volna. Arra számítottam, hogy Calum eltátja a száját, elkerekedik a szeme, vagy legalább egy kicsit, egy icipicit elcsodálkozik, de csak bólintott egyet, és beharapta az alsó ajkát.
– Mióta? – kérdezte.
– Mi van? – hökkentem meg. – Ennyi? – meredtem rá összezavarodva. Calum csípőre vágta a kezeit, és hátrafordult, egy percig nézte a vizet, aztán közelebb lépett hozzám.
– Tudom, mit érzel irántam – hát, valahogy úgy képzeltem, hogy a nagy vallomás őt döbbenti meg jobban, nem engem.
– Tessék?
– Törpilla, nem vagyok idióta. Észrevettem. Ahogy Michael, Ash és Luke is.
– Hogy mi van? – kapkodtam levegő után. Úgy tűnik, mégsem vagyok olyan fenomenális hazudozó.
– Szóval, mióta? – kérdezte türelmetlenül.
– Tizenhárom éves korunk óta – vallottam be, mert hát innen már nincs visszaút. Calum bólintott, mint aki tudomásul vette a hallottakat, aztán megint a víz felé fordult. – Courtney is tudja? – léptem oda mellé. Calum megrázta a fejét.
– Ő még nem ismer annyira jól téged.
– Kedvelem őt – suttogtam.
– Én is.
– Figyelj, ez nem... – ezúttal rajtam volt a sor, hogy odaálljak elé, eltakarva a kilátását. – Ez nem változtathat a barátságunkon. Azért rohantam el, mert végre leesett, hogy köztünk soha nem lehet semmi. Mindig is sejtettem, valahol mélyen, de eddig azért kicsit reménykedtem. Most már tudom, hogy ez tök kizárt. És nem csak azért, mert túl szoros barátságban vagyunk ahhoz, hogy elrontsuk egy kétes kimenetelű kapcsolat kedvéért, hanem azért is, mert Courtney egy nagyon-nagyon jóravaló, gyönyörű és kedves lány, akinek igazán melletted van a helye – Calum beharapta az alsó ajkát, ami nem jelentett jót. Biccentett egy aprót, elnézett a fejem fölött, úgy válaszolt.
– Jobb, ha ma este a próbateremben alszok. Te maradj a szobában – mondta, majd sarkon fordult, és elsétált. Esküszöm, utána akartam kiabálni, de egyetlen árva hang sem jött ki a torkomon.

– Oké, próbáld meg összefoglalni azt, amit tegnap elolvastál – kértem, nagyot ásítva. Luke felvont szemöldökkel meredt rám a sportpálya lelátóján, a pénteki ebédszünetben. Napok óta nem aludtam, mivel vasárnap beszéltem utoljára Calum-mal, ami már azért is meglepő, mert egy házban lakunk. Amikor megpróbáltam hazaköltözni, még szerdán, Sadie az utamat állta, elmondta, hogy észrevette, hogy valami megváltozott köztünk Calum-mal, és ez nem rá tartozik, de hogy én nem költözök haza addig, amíg Ray nálunk lakik, az fix. Úgyhogy, maradtam, abban a házban, ami korábban a biztonságot jelentette, most azonban már csak a szenvedéseim helyszíne. A többiek nem különösebben érzékelték, hogy megváltoztak a dolgok, mert az ebédszünetet ugyanúgy kettesben töltöttük Luke-kal, mint az előző héten, a szünetekben viszont sokszor beszélgettünk csoportosan, ahol mindketten jelen voltunk, csak épp nem poénkodunk úgy, mint eddig, nem szólít Törpillának, nincsenek meg azok a kis apróságok köztünk, amik eddig olyan elválaszthatatlanná tettek minket. Emellett pedig, kerüli a tekintetemet, kerüli a kérdéseimet, legyen szó akár a menzáról, akár egy tanárról. Courtney sem faggatózik, de keresi a társaságomat, illetve Betty-ét is, így már hivatalosan is két legjobb barátnőm van, ami egyfelől nagyon megnyugtató és jó érzés, másfelöl pedig folyton kínoz a bűntudat Courtney közelében, amiért szerelmet vallottam a pasijának, ő pedig mit sem sejt erről. Az ebédszüneteket tehát már-már bevett szokásként a sportpályán töltöttük Luke-kal, és bár az volt a célom, hogy minden nap kisajtolok belőle némi tudást a kötelező irodalmakból, ő nem túlságosan lelkesült az ötletért, és előszeretettel viccelte el a kis korrepetálásainkat. Normál esetben talán leszúrtam volna ezért, de hirtelenjében ez a húsz perc vált a legvidámabb időintervallummá a napjaimban, így eszem ágában sem volt még ezt is megvonni magamtól.
– Mi van veled, Fey? – lökte meg a térdemet Luke szórakozottan.
– Mi van a Robbery Under Arms-szal? – biccentettem az ölében heverő könyvre. Luke félretette a kötetet, és közelebb csúszott hozzám a kényelmetlen műanyag széken.
– Fey. Látom, hogy nem stimmel valami.
– Nem veled fogom ezt megosztani – meredtem rá. Luke arca grimaszba torzult.
– Terhes vagy? – válaszul csak rácsaptam egyet a széles vállára, amit én teljes erőmből intéztem, ő azonban jobb esetben egy kis cirógatásnak érezhetett.
– Hülye.
– Calum-mal van valami? – tippelt újból, ezúttal helyesen. Szégyenlősen bólintottam.
– Bevallottam neki. Még vasárnap. Azóta a pincében alszik – magyaráztam. Luke elhúzta a száját.
– Hű, nem ilyen reakcióra számítottam tőle.
– Azt mondta, hogy régóta tudta. És nem csak ő, hanem Michael, Ash és te is.
– Hát, ez lényegében igaz – vonogatta a vállát Luke. – De nyugi, sosem beszéltünk rólad. Mármint, nem úgy... – helyesbített.
– Tök mindegy – legyintettem. – Mert azóta levegőnek néz. Amikor haza akartam költözni, az anyukája akadályozta meg. Sőt, konkrétan megtiltotta.
– Hihetetlen, hogy van egy felelősségteljes felnőtt is a közeledben! – csapta össze a tenyereit.
– Mit kéne tennem? – fordultam felé kétségbeesetten. Luke szomorúan csóválta a fejét.
– Gőzöm sincs. Arra számítottam, hogy a vallomásod után a nyakadba ugrik, és még Courtney nevét is elfelejti.
– Hát, nem így történt – motyogtam.
– Tulajdonképpen nem biztos, hogy ez akkora baj... – gondolkodott el hangosan. Kíváncsian néztem rá.
– A srác, aki tizennyolc éve a legjobb barátom, és eddigi életemben egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy beszélgettem volna vele, öt napja nem szól hozzám. Végül is, tutira nem nagy a baj – fintorogtam.
– Nem, most komolyan – karolta át a vállamat. – Így választhatsz Faszkalap Harry és Kiütött Jamie közül – közölte izgatottan.
– Ha ezen múlik az emberiség jövője, most szólok, hogy kihal a bolygó.
– Ó, kihal az a petpalackoktól is – állt fel Luke, és az ominózus műanyag palackot kiürülve dobta a hátizsákjába. – Megyünk? – intett a suli épülete felé. Nem szívesen indultam el, mert ebédszünet végén elhagyni ezt a helyen egyet jelentett a vegytiszta szenvedés visszatérésével, de nem tehettem mást, a matekóra szólított. Nem az fájt, hogy Calum elég egyértelműen visszautasított. Nem emiatt kínzott sem a bűntudat, sem a fájdalom. Az, hogy az életem egyik legfontosabb személye többé nem hajlandó beszélni velem, holott napról napra egy társaságban vagyunk, egy házban lakunk, ez az, ami kezdett felemészteni. Arról már nem is beszélve, hogy, egek, nem tehettem semmit! Ha közeledni mertem felé, úgy iszkolt el, mintha pestist terjesztenék, ha üzenetet írtam neki, el sem olvasta, ha felhívtam, nem vette fel a telefont... Mintha megszűntem volna létezni a számára. Ott, akkor, a szobájában vasárnap délután én tényleg egy életre elfogadtam, hogy nem lesz köztünk semmi. Ő minden bizonnyal attól tart, hogy még jobban megbánt engem, hogy folyamatosan bántana azzal, ha gyakran szembesülnék azzal, hogy mennyire elérhetetlen számomra. De én már túlvagyok ezen. Nem érdekel. Én csak a legjobb barátomat akarom visszakapni, méghozzá ugyanabban a formában, mint a nyelvbotlásom és őszinteségei rohamom előtt. Mert nélküle akkor sem tudok önmagam lenni, ha szívesen áltatom magam ezzel. Egyszerűen nem megy.

A péntek délutáni irodalomórán Mr. Doyle bejelentette, hogy a Robbery Under Arms-ból készült olvasónaplót jövő hétre várja, és az olvasást ellenőrző tesztet is hétfőn megíratja velünk. Már az óra alatt megéreztem Luke kétségbeesett pillantását, amivel engem keresett, úgyhogy amikor kicsöngettek, és mindenki eszeveszett módjára tódult ki a teremből, azt üvöltve, hogy „szabadság", meg sem állva a tengerpartig, én odaléptem Luke-hoz, és sokat sejtetően néztem rá. Luke ráérősen csomagolt össze, és kapta a vállára a hátizsákját.
– Nem sok szabadidőt engedélyezel nekem a hétvégén, ugye? – sóhajtotta. Sajnálkozóan ráztam meg a fejem. – Rendben – sóhajtotta. – Kínozhatsz, ahogy csak akarsz, de van egy feltételem.
– Nem rendelek neked sztriptíztáncosokat kikapcsolódásként – fontam össze magam előtt a karjaimat. Luke elvigyorodott.
– Nem erre gondoltam, de kiismertél, Fey, és ez tetszik – kacsintott rám.
– Oké, mi a feltétel? – hagytam, hogy Luke átkarolja a nyakamat, így sétáltunk ki a már rég kiürült teremből.
– Ott leszel velem – mondta ki, miközben lepacsizott egy csapattársával. Olyan természetességgel beszélt, mintha ez nem okozna nekem akkora görcsöt a gyomromban, mint egy nyavalyás görögdinnye. Egyszer kibírtam, na de hogy ismét bemerészkedjek abba a palotába? Ahol összefuthatok a bátyjával, a szüleivel? A gazdag szüleivel? Nem, az nem igazán nekem való.
– Tanuljunk a parton! – javasoltam. – Vagy a Tom's-ban. Vagy Calum-nál.
– Hé – meredt rám nevetve. – Miért nem akarsz eljönni hozzám? A ház minden négyzetméterén feltehetsz nekem kínos kérdéseket ebből a szar könyvből.
– Az jó sok kínos kérdés lenne – grimaszoltam, és csak tippelni tudtam, hány négyzetméter lehet az a hodály. Talán nem is áll annyi oldalból az egész könyv.
– Fey, nem lesz otthon senki.
– Egész hétvégén? – döbbentem le.
– Jó, hát Charlotte biztosan átjön, de őt már ismered – vonogatta a vállát.
– Mi van a szüleiddel?
– Anyám Moszkvában van egy üzletmegnyitón, apám meg hetek óta Londonban dolgozik, csak hónapok múlva jön haza. James hazaeshet néha, de ő általában a barátnőjénél van – magyarázta. Hirtelen nagyon megsajnáltam őt. Az én családi hátterem se semmi, de simán van ez is olyan szörnyű. Hiába vannak szülei, gyakorlatilag sosem találkoznak, nem vacsoráznak együtt, nem kérdezik meg tőle, milyen volt a suli, nem szurkolnak neki a meccsein, nem biztatják tanulásra... Tudják egyáltalán, hogy a fiaik melyik iskolába járnak? – Figyelj – fordult velem szembe, immáron a folyosón. – Örülnék, ha ott aludnál nálam.
– Hogy mi? – krákogtam totál zavartan. Ott aludni? Mi van? Azt nem a párok szokták csinálni?
– Ne, ne kapd fel a vizet – védekezett gyorsan. – Azon gondolkodtam, hogy ez egy jó megoldás. Te kínosan érzed magad Calum-nál, én meg kurvára meguntam már, hogy egyedül legyek állandóan. Akár segíthetnénk is egymásnak – magyarázta. Hm, ez így felvázolva nem is tűnik akkora butaságnak.
– Egész hétvégén? – ráncoltam a homlokomat. – Ma estétől vasárnapig? – kérdeztem gyanakodva. Luke elröhögte magát.
– Persze.
– Hazamegyek a cuccomért – egyeztem bele, elég kevés győzködés után. Igaza volt Luke-nak. Ő utál egyedül lenni, nekem meg elegem van már abból, hogy kerülgessem a mogorva Calum-ot, miközben olyan kínosan viselkedünk egymással, ahogy még soha.
– Elviszlek – pörgette meg az időközben az ujjai közé kerülő slusszkulcsát. Két héttel ezelőtt valószínűleg hisztérikus vihogásban törtem volna ki a felajánlását hallva, most azonban csak hálásan elmosolyodtam, és mellé szegődve sétáltam le a parkolóig. Menet közben több csapattársával találkoztunk, mindannyian lepacsiztak vele, és arról érdeklődtek, hogy kimegy-e velük Luke szörfözni a hétvégén, ő meg csak azt ismételgette, hogy sajnos dolga van, de legközelebb velük tart. Fura volt, hogy egy cseppnyi kedvtelenséget, vagy tanulástól való undort nem fedeztem fel a hangjában, sőt, mintha lelkes lenne. Nem igazán tudtam, hogy ez most annak szól, hogy a hétvégét együtt töltjük, vagy végre felébredt benne a tudásszomj, minden esetre örültem, hogy nem csábult el a jobbnak ígérkező pasis programtól. Az épület elé érve rögtön belebotlottunk a barátainkba, Betty, Ash, Michael, Calum és Courtney egy kisebb kört alkotva beszélgettek félúton a parkoló és a suli bejárata között. Calum szokás szerint átkarolta Courtney derekát, a lány pedig Calum vállára hajtotta a fejét, úgy nevetett azon, amit a rózsaszínhajú Michael mondott.
– Sziasztok – lépett oda hozzájuk Luke. Őszintén szólva, szívesen elkerültem volna Calum-ot, de nem volt választásom, én is csatlakoztam a csoportosuláshoz. Calum persze egyből elkapta rólam a tekintetét, és játszadozni kezdett Courtney egyik hajtincsével, mintha így akarná elterelni a saját figyelmét rólam.
– Csá, mi a terv a hétvégére? – érdeklődött Ash.
– Hát – pillantott rám Luke. – Fey úgy döntött, hogy a szart is kikínozza belőlem – karolta át a vállamat.
– Ha iszapbirkóztok, fizetek is azért, hogy nézhessem – vihogott fel Michael.
– Ó, mi tejszínhabban szoktuk, nem iszapban. Az sosem jönne ki a hajamból – viccelődtem én is, mire mindenki felnevetett. Mindenki, kivéve Calum-ot. Ő csak mogorván figyelte Luke izmos karját, ami átölelt engem.
– Most komolyan – köszörülte meg a torkát Ash. – Lesz a Delfinben egy buli, Mary szervezi. Nem verte nagydobra, de tuti örülne, ha minél többen lennénk. Lesz grillezés meg barbecue.
– Mary? Az a Mary, aki elsőben túrta az orrát és aztán a találatot a hajába kente? – fintorgott Betty.
– Az nem Marisol volt? – ráncolta a homlokát Courtney, felemelve a fejét Calum válláról.
– Neeem, Marisol az volt, akinek bajusza nőtt – csettintettem a nyelvemmel.
– Hé, a női bajusz alig látszódik, ti mit analizáljátok mindig egymást? – kelt Marisol védelmére Michael.
– Ezt csak azért mondod, mert tavaly részegen megdugtad – meredt rá Ash.
– Te megdugtad Bajszos Marisol-t? – hökkent meg Calum.
– Nem is bajszos! – ellenkezett, idegesen szorítva a hátizsákja pántját. – Én legalább dugtam valakit – vetett egy szúrós pillantást Ash-re. A nevetgélés egyből abbamaradt, mindenki szégyenlősen sütötte le a szemét.
– Haver, ez azért erős volt – feddte meg a rózsaszínhajút Luke. Nem igazán akart visszatérni a jókedv, meg úgy egyáltalán, az élet, úgyhogy Luke sóhajtva rám nézett. – Mehetünk?
– Ti? – döbbent le Calum. Értetlenül fordultam felé, merthogy ez egészen úgy hangzott, mintha rólam beszélt volna. És ilyesmi nem történt már öt napja.
– Aha, Fey segít tanulni. Miért, mégis mire gondoltatok, amikor azt mondtam, hogy megkínoz? – nevetett Luke.
– Nem alszol ma otthon, Chrissy? – kérdezte ridegen Calum. A nevemet hallani tőle még annál is rosszabb volt, mintha egy kést szúrt volna a mellkasomba és jó sokszor megforgatja. Amikor gyerekek voltunk, nem tudta kimondani, hogy Chrissy, de már akkor is sokkal kisebb voltam nála, és, mint minden gyerek, imádta a Hupikék Törpikéket, ezért elnevezett egyikükről. Azóta is csak nagyon ritkán szólított Chrissy-nek, első sorban akkor használta a nevemet, ha másnak említett engem. A könnyeimmel küszködve válaszoltam.
– Nem. És holnap sem. De szólni fogok anyukádnak, hogy ne aggódjon – biztosítottam.
– Oké – biccentett Calum.
– Akkor tuti nem jöttök Mary bulijába? – nézett körbe Ash még egyszer.
– Én még átgondolom – mosolyodott el Betty, ami nála azt jelentette, hogy ott lesz. A suli élsportolójaként nem engedhetett meg egyetlen kihagyott bulit sem.
– Szerintem mi benézünk – mondta Courtney, Calum-ra nézve megerősítésért. A barátja azonban csak engem bámult, úgy, mintha belelátna a vesémbe. Oké, ez minden bizonnyal így is volt, de akkor azt is tudnia kellett, mennyire állatira fáj ez a helyzet nekem.
– Rám is számíthatsz, tesó – veregette meg Ash vállát Michael.
– Ha Fey nem vágja le körömcsipesszel a farkamat addig, lehet, hogy ráveszem valahogy – vigyorgott Luke. Még mindig Calum hatása alatt voltam, ezért nem tudtam semmilyen frappáns visszaszólással előrukkolni. Elköszöntünk egymástól, Betty és Courtney meg is ölelt, aztán Luke kocsija felé indultunk.
– Hé! – hallottunk meg egy ismerős hangot a hátunk mögül. Már jócskán eltávolodtunk a többiektől, ezért egyértelmű volt, hogy nekünk szólnak. Ahogy megfordultunk, Calum állt velünk szemben, a kezét zavartan a zsebébe süllyesztve. – Beszélhetnénk? – kérdezte fojtott hangon, egyenesen a szemembe nézve. Luke egy pillanatig járatta köztünk a tekintetét, aztán csak annyit mondott nekem, hogy az autóban megvár. Remegett a gyomrom, mert csak arra tudtam gondolni, hogy most kér meg, hogy többé ne menjek el hozzájuk. Féltem attól, amit mondani akar, de attól talán még jobban rettegtem, amit egyikünk sem mer kimondani. – Ugye ezt most nem azért csinálod, mert én nem... – látszott rajta, hogy keresi a szavakat, elég kevés sikerrel.
– Nem – szögeztem le gyorsan. – Luke-kal bizonyos szempontból hasonló helyzetben vagyunk. Normális, hogy segítünk egymáson – vontam vállat.
– Csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra. Mindig mondhatsz nemet, Törpilla – egy másodperc erejéig megmelengette a szívemet a becenevem, de nem hagytam elpuhulni magam.
– Na igen – haraptam be az alsó ajkamat. – Azt már tudom, hogyan kell nemet mondani. Nem kell hozzászólni, ennyire egyszerű az egész – tártam szét a karjaimat. Calum zavartan kapta el a tekintetét.
– Át kellett gondolnom néhány dolgot.
– Amikor kettőnkről volt szó, egész életemben azt vettem figyelembe, hogy neked mi a jó, Calum – mondtam. – Mindenkivel olyan egyenes vagy. Velem miért nem tudtál az lenni? – éreztem, hogy a könnycseppek felsorakoztak a rajtvonalnál, és tudtam, hogy Calum első szavát a rajtpisztoly hangjának tekintik majd, és megindulnak.
– Mert te fontos vagy – bökte ki. – A többiek véleményére magasról teszek, de téged nem tudnálak elveszíteni – túrt idegesen a hajába.
– Akkor miről szólt ez a hét? – csóváltam a fejem. – Ennyi időbe tellett megfogalmazni, hogy nem akarsz tőlem barátságnál többet? Ez azért nem olyan bonyolult, főleg, hogy már egymás rezdüléseit is ismerjük...
– Tudom, oké? – emelte fel a hangját. – Tudom, hogy nem kéne ilyen bonyolultnak lennie, és... És az van, hogy azt kívánom, bár hamarabb szóltál volna róla.
– Miért? Mégis mi lenne más, ha már tavaly elmondom? – fontam össze magam előtt a karjaimat. Calum a suli épülete mellett ácsorgó banda felé nézett. Courtney. Hát persze. – Ó – értettem meg. – Nem úgy értetted, hogy hamarabb, hanem hogy Courtney előtt – ez így kimondva még sokkal jobban fájt, mint kellett volna. Calum olyan szomorú arcot vágott, amilyet már nagyon régen nem láttam tőle. A könnyeim folyni kezdtek, két bőséges patakot képezve az arcomon. A hisztérikus szipogást egyelőre sikerült visszafognom, arra ott lesz Luke kocsija.
– Törpilla... – tett felém egy lépést, én azonban elhátráltam tőle.
– Ne – tettem fel a kezem védekezőn. Kerestem a szavakat, de erre a szituációra álmomban sem gondoltam volna, így nem igazán tudtam, mit kéne mondanom. Sarkon fordultam, és odaszaladtam Luke kocsijához. Feltéptem az anyósülés ajtaját, és bepattantam mellé. Odabent szólt a zene, és a hőmérsékletet is kellemesebbnek éreztem, mint a kinti hőséget. Valójában nem volt túl meleg az időjárás, egyszerűen csak Luke autójában nem éreztem azt a megaláztatást és lehetetlen helyzetet, amibe Calum belelökött.
– Sejtettem, hogy ez lesz – jegyezte meg Luke, és az ölembe szórt egy csomag zsebkendőt. Beindította a motort, kitolatott a parkolóhelyéről, és kihajtottunk az útra. – Mivel sikerült megríkatnia? Még egyszer elutasított? Vagy ezúttal világosabban fogalmazott?
– Nem hagyhatnánk a témát? – kérdeztem, most már szipogva. De volt felmentőseregem, a zsepi személyében! Ráadásul illatosított volt. Ki hitte volna, hogy a nagy Luke Hemmings illatosított zsebkendőt tart magánál?
– Ahogy akarod – bólintott Luke, és hangosabbra tekerte a rádió hangerejét. Calum-ék házáig teli torokból üvöltöttünk 2007-es slágereket, és basszus, annyira jó volt! Minden dalba beleéltem magam, úgy énekeltem, mintha sok-sok ember előtt kellene, de mégsem arra figyeltem, hogy minden hang a helyén legyen, hanem arra, ami minden előadó legélesebb fegyvere: hogy a teljes szívét kitegye egy tálcára akkor, amikor zenél, vagy énekel. Én így éreztem most, és a kedvemet még inkább javította, hogy mindezt Luke-kal együtt tehettem. Néhány perccel azelőtt, hogy megérkeztünk volna, felcsendült Avril Lavigne Runaway című száma. Meglepetten meredtem Luke-ra.
– Nem tűnsz egy punkhercegnőnek.
– A húgom szereti, azért van rajta a válogatás listámon – legyintett.
– Nincs is húgod.
– I just wanna scream and lose control, throw my hands up and let it go, forget about everything and runaway, yeah – énekelte Luke teljes beleéléssel, és a következő refrénbe már én is minden erőmmel beszálltam. A dalszöveg nem is lehetne aktuálisabb. Szeretném elfelejteni, ami történt Ray-jel, és amit Calum a parkolóban mondott. Jobb volt azt hinni, hogy amúgy sem volt soha esélyem, mert így sokkal nehezebb lesz elfogadni, hogy nem kér belőlem. Mert tudom, hogy nem velem van a baj. Nem velünk. Hanem az időzítéssel.

Luke megállt Calum-ék háza előtt, és mivel jól ismerte Thomas-t és Sadie-ot, ő is bejött. Összeszedtem néhány ruhámat meg a fogkefémet a szobában, aztán a nappaliban vallottam színt.
– A hétvégét szeretném Luke-nál tölteni. Hétfőn tesztet írunk irodalomból, és muszáj jól teljesítenie, máskülönben nem focizhat a csapattal – kezdtem, a szőnyeget bámulva. Úgy éreztem magam, mintha a szüleimet kéne meggyőznöm arról, hogy jó ötlet elengedniük napokra egy kapós sráchoz, aki egyedül lesz otthon. Hirtelen szörnyen hálás voltam azért, mert legalább van kitől elkéredzkednem. Luke-nak ez nem adatott meg. Már azt sem bántam volna, ha megvétózzák a terveinket, és Thomas szigorú pillantása arról árulkodott, komolyan veszi apai feladatait. Sadie felállt a kanapéról, megfogta a kezemet, és kivezetett a konyhába, ahol a fiúk nem hallhatták, amiről beszélünk.
– Drágaságom, Calum tud erről? – kérdezte gyanakodva.
– Persze – bólintottam.
– És nem zavarta? – döbbent le Sadie.
– Csak annyit kért, hogy vigyázzak magamra.
– Bölcs kérés – fonta össze maga előtt a karjait. – Anyukáddal beszélgettél erről?
– Hogy hogyan kell tanulni? – billentettem oldalra a fejemet. Sadie rosszallóan nézett rám, nem értékelte, hogy elviccelem a beszélgetést. – Semmi sincs köztünk Luke-kal. Csak barátok vagyunk, semmi több. De még ha több is lenne – tettem hozzá gyorsan. – akkor is tudnék vigyázni magamra. Tisztában vagyok a dolgok menetével, főleg azzal, hogy semmit sem vagyok köteles megtenni. Emiatt egyáltalán nem kell aggódnod – biztosítottam. Sadie egy percig gyanakodva méregetett, végül magához húzott, és szorosan átölelt.
– Sose felejtsd el, drágám, hogy csakis saját magadnak tartozol elszámolással.
– Tudom – válaszoltam, kissé eltolva őt magamtól. A könnyeim újra eleredtek. – Köszönöm, hogy vigyáztok rám.
– Ó, édesem – ölelt át újra. – Mindig számíthatsz ránk – hálásan elmotyogtam még egy köszönömöt, aztán visszamentünk a nappaliba, ahol Thomas épp arról faggatta Luke-ot, hogy mire lenne képes értem. Azt hiszem, ő is teljes értékű lányának tekint, ami ismét nagyon jó érzéssel töltött el.
– Menjünk – biccentettem, Luke pedig úgy pattant fel, mintha egész életében erre a szóra várt volna. Elbúcsúztunk Calum szüleitől, aztán beültünk a kocsijába.
– Hát, kétlem, hogy ebben az évtizedben még beteszem ide a lábamat – motyogta, ahogy beindította a motort.
– Ennyire nem is volt vészes – ingattam a fejemet.
– Thomas tudni akarta, hogy megbízható óvszert használok-e – meredt rám Luke, afféle „de, ennyire vészes volt" tekintettel. Nem tehettem róla, kibuggyant belőlem a nevetés.
– Miért hiszi mindenki azt, hogy ha egy fiú és egy lány együtt lóg, akkor ők már tutira szexelnek?
– Mert egy tizennyolc éves fiú és egy tizennyolc éves lány általában szexelni szoktak kettesben – magyarázta.
– De mi nem fogunk – fintorogtam.
– Mielőtt eljutnánk odáig, egyikünk halott lesz, mert vagy magamat nyírom ki, vagy téged – röhögött Luke.
– Amúgy sincs igazad. Én sem szexeltem Calum-mal, és még egy szobában is lakunk.
– Ja, de ha jól emlékszem, az nem egészen rajtad múlt – vonta fel a szemöldökét Luke, miközben indexelt és kikanyarodott az egyik főútra.
– Ez övön aluli volt – öltöttem ki rá a nyelvemet. Luke elégedetten vigyorogva gyorsított fel. Pont, ahogy minden körülöttem.

Aznap délután Luke már nem volt hajlandó tanulni, én meg úgy voltam vele, hogy ha két napot tisztességesen rászán, akkor sikerülhet az a teszt, ezért engedélyeztem neki a pihenőt. Kiválasztott egy sorozatot, meggyőzött, hogy nekem is tetszeni fog, és a hodály nappaliban terpeszkedtünk két kiürült pizzásdoboz és a sorozat felett. Még mindig feszélyezve éreztem magam ebben a házban, de így, hogy tudtam, kettesben vagyunk, már kevésbé frusztrált a helyzet.
– Ő a gyilkos – jegyezte meg Luke, amikor egy rosszarcú fickót mutattak a képernyőn. – Biztos, hogy ő tette.
– Túl előítéletes vagy – vágtam rá. – Szerintem a nő tette. Nézd csak a szemét, látszik, hogy titkol valamit!
– A nők mindig titkolóznak – motyogta.
– Mi? – fordultam felé. – Ez nem is igaz.
– Te is titkolózol, Fey – húzta győztes mosolyra a száját. – Mindenki előtt.
– Ez nem igaz – ellenkeztem, holott tudtam, hogy nagyon is helytálló, amit mond.
– Ugyan – tornázta magát ülő helyzetbe, és megállította a sorozatot. – Ha nem vagyok ott véletlenül aznap a parton, sosem mondod el nekem, hogy a nevelőapád ver téged. Még a legjobb barátnőd sem tudja!
– Semmi kedvem a saját terheimet rápakolni másokra – fontam össze magam előtt a karjaimat. – Különben is, úgy rémlik, te sem vagy mindenkivel őszinte.
– Én olyan egyenes vagyok, mint egy vonal! – húzta fel az orrát.
– Tényleg? – ültem fel én is, szembe fordulva vele. – Hány barátod tudja, hogy egyedül élsz ebben a palotában? – mutattam körbe, az üres házra célozva. – Kinek beszéltél arról, hogy a szüleid halálra dolgozzák magukat? – Luke lesütötte a szemét. – Egyáltalán, miért csinálják? Gyönyörű házban laktok, mindenetek megvan... Miért hajtanak még mindig? – faggatóztam, és közben észre sem vettem, hogy egy kicsit talán túl messzire mentem.
– Mert itthon csak a csalódás vár rájuk – bökte ki váratlanul.
– Hogy mi? – ráncoltam a homlokomat.
– James-szel egyikünk sem készül a Harvardra, de még a Sydney-i Egyetemre sem. Ők oda jártak. Egyikünk sem éltanuló. A foci egy múló hobbi. A zene pedig nem érték nekik.
– Ez komoly? – horkantottam fel. – Nem büszkék rátok? Egyikőtökre sem? Tudják, hogy a gimi sztárjai vagytok?
– Nem érdekli őket – ismételte Luke. Igyekezett tettetni, hogy nem érdekli a téma, de látszott rajta, mennyire bántja a helyzet.
– Luke – közelebb húzódtam hozzá, és habozás nélkül fogtam meg a kezét a kanapé háttámláján. – A szüleid nagyon szeretnek téged.
– Persze – túrt bele a hajába.
– Tényleg! – szorítottam meg a kezét. – Ők a szüleid.
– Te ezt nem értheted – csóválta a fejét.
– Mert nincs gyerekem?
– Mert te sem szeretsz engem – vigyorodott el, görcsösen igyekezve azon, hogy oldja a feszültséget.
– A szeretetet és az utálatot egy nagyon vékony hajszál választja el – mosolyodtam el én is. – Te néha az egyik oldalon vagy, néha a másikon.
– Tudod – sóhajtotta, valamivel jobb kedvvel. – Te vagy az első ember, aki igazán törődik velem anélkül, hogy bármi hasznot várna belőle.
– Ezt már mondtad – emlékeztem vissza az első sportpályás ebédünkre.
– Köszönöm.
– Na, ezt még nem – nevettem fel. Éreztem a hangjából áradó őszinteséget, és ez egyszerre töltött el szeretettel az irányába, meg valami mással is... Mintha Luke megváltozott volna. No nem a nagyérdemű felé, hanem csak ebben a kis mikrokörnyezetben, amiben kizárólag ketten vagyunk. Velem nem nagyképűsködik, nem bunkózik, legalábbis nem komolyan. Mindenki mással mogorva, én azonban ismerem a valódi énjét, ami ugyanúgy figyelem és szeretet után áhítozik, mint mindenki. És tudom, hogy ő valójában vicces, nem pedig bunkó, kedves, nem pedig arrogáns, és okos, nem pedig nagyképű. Hirtelen nagyon szerencsésnek éreztem magam, amiért itt lehetek vele.