– Debbie, beszélhetnénk? – léptem oda a húgomhoz a folyosón. Épp kicsengettek az utolsó óráról, ő a szekrényéből szedte ki a könyveit, Ash pedig türelmesen várt rá.
– Odalent találkozunk – lökte el magát a szekrénytől Ash, és csatlakozott Michael-höz, aki a lépcső felé igyekezett. Debbie becsukta a szekrényajtaját, és kíváncsian pillantott rám.
– Ma este nem fogok otthon aludni – sóhajtottam. Az utolsó néhány órában azt próbáltam kitalálni, hogyan kellene beavatnom a húgomat abba, hogy egy időre elköltözöm otthonról. Reméltem, hogy nem veszi nagyon a szívére, mert láthatóan jobban viseli a dolgokat, mint én, de mégis tartottam tőle, hogy megharagszik rám, vagy megbántom őt ezzel.
– Oké – meredt rám furán.
– Úgy értem – dörzsöltem meg a homlokomat. – hogy ma, és egy darabig nem fogok otthon aludni.
– Mi van? – hökkent meg Debbie. Láttam, hogy a matekkönyvét annyira erősen szorította, hogy belefehéredtek az ujjai.
– Nézd, Ray nem fog megváltozni. Ahogy anya sem. És én nem így akarok élni – tártam szét a karjaimat. Debbie szeme könnybe lábadt, amitől összeszorult a szívem.
– Ez a ma reggel miatt van? Ray csak nagyon mélyen aludt, részeg volt tegnap, te meg felébresztetted, persze, hogy megijedt, és rögtön védekezni kezdett, és...
– Debbie – állítottam le a tesómat. Hihetetlen, hogy még mindig védi azt a szemétládát... – Nem a ma reggel miatt. Hanem az elmúlt négy év miatt. Mert Ray megkeseríti az életemet, és hiába könyörgök anyának, nem tesz semmit.
– Egyáltalán, hová fogsz menni? – túrt bele a hajába Debbie. Egy kövér könnycsepp lassan gördült le hibátlan arcbőrén. Magamhoz öleltem, mielőtt végig kell néznem, ahogyan elsírja magát.
– Calum-nál leszek egy darabig. Ez nem örökre szól, hallod? – simogattam a haját. – És annyiszor megyek haza, ahányszor csak megkérsz.
– Jó, akkor nem menj el – tolt el magától annyira, hogy a szemembe nézhessen. Majd' meghasadt a szívem, amikor láttam őt sírni.
– Annyira sajnálom – szorítottam meg a kezét. – De már eldöntöttem – Debbie ekkor kihúzta magát, az arca megkeményedett.
– Hát persze – törölte le egy durva mozdulattal az arcát. – Megint minden rólad szól. Anya utánad fog siránkozni, de te nyugodtan éled az életedet Calum-mal. Gratulálok! – fröcsögte. – Megint minden úgy van, ahogy azt a drágalátos Christina akarja. Te vagy a legönzőbb ember. Nem is akarom, hogy hazaköltözz valaha.
– Debbie! – fordultam a húgom után, csakhogy ő óriási lendülettel került ki engem, és viharzott le a lépcsőn.
– Zavarok? – köszörülte meg a torkát mögöttem valaki. Valaki? Egek, már csak ő hiányzott.
– Tényleg akarod, hogy erre válaszoljak? – meredtem rá Luke Hemmings-re. – Ugye tudod, hogy elég illetlen magánbeszélgetéseket kihallgatni? – ráncoltam a homlokomat, amikor rájöttem, hogy valószínűleg egész végig itt állt mögöttem. A srác irtó magas volt, fekete szakadt farmert és piros kockás inget viselt. Szőke haja pont úgy állt, mintha egy fodrász friss mesterműve lenne, a szája jobb sarkában ajakpiercing csillogott.
– Talán a magánbeszélgetéseket nem a gimi folyosóján kéne lebonyolítani – közölte rezzenéstelen arccal.
– Mit akarsz? – forgattam a szememet. Szerettem volna a húgom után menni, de sejtettem, hogy valami egetrengető dologról van szó, ha a nagyságos Luke Hemmings hajlandó hozzám szólni.
– Calum-ot keresem, de nem veszi fel a telefont, és nem válaszol az üzenetekre. Folyton egymáson lógtok, gondoltam, tudod, hol lehet – magyarázta.
– Ó, Calum rendszeresen elfelejti kivenni a néma üzemmódból a telóját – legyintettem. – Szerintem már otthon van, elmaradt az utolsó órája – Luke biccentett, de épp csak annyira, hogy eljusson a tudatomig, hogy felfogta, amit mondtam neki, de az információ miatti hála legkisebb jelét sem fedeztem fel a mozdulatban. A srác sarkon fordult, és elindult a lépcső felé, én azonban vártam egy keveset, mert semmiképp sem akartam mellette legyalogolni a földszintre. Elővettem a telefonomat, és én is írtam egy üzenetet Calum-nak, hogy a Pokol Hercege kereste őt, méghozzá rajtam, aztán én is csatlakoztam a hömpölygő diáksereghez, és lesétáltam az emeletről. Calum-mal azt beszéltük meg, hogy nála találkozunk, miután otthon felvettem a cuccaimat, de amikor kiléptem volna a suli épületéből, egy kar ragadott ki a tömegből. Először azt hittem, Calum az, de legnagyobb meglepetésemre Ash kétségbeesett arca került velem szembe.
– Valami baj van Debbie-vel? – kérdeztem rögtön. Ash tanácstalanul vakarta meg a tarkóját, én meg automatikusan körbefordultam, a húgom után kutatva.
– Előre ment. Én kértem meg rá, azt mondtam neki, hogy még beszélnem kell Michael-lel.
– De velem akarsz beszélni? – böktem bele a saját mellkasomba értetlenül. Ash bólintott, és kissé arrébb vont, ahol biztosan senki nem hallhatott meg minket.
– Azt hiszem, van valakije – mondta ki Ash.
– Még csak tizenöt éves – ráncoltam a homlokomat.
– De úgy néz ki, mint egy szupermodell – ellenkezett Ash.
– Miből gondolod, hogy megcsal? – sóhajtottam.
– Mindenféle közeledést elutasít. A csók még éppen-éppen belefér, de semmi több.
– Tizenöt évesen ne is nagyon csináljon sokkal többet! – fontam össze magam előtt a karjaimat, felöltve a szigorú nővér szerepét. Ash a fejét csóválta.
– Ahhoz nem túl fiatal, hogy, mondjuk, csókolózás közben átöleljen engem.
– Ennyire eltaszít? – kérdeztem döbbenten. Ash szomorúan bólintott. – Oké, figyelj, az előbb küldött el melegebb éghajlatokra, úgy két-három napig nem fog hozzám szólni, de amint megbocsát, kiderítem, mi a helyzet – ígértem. Ash szomorúan bólintott.
– Kösz, Chrissy!
– Nincs mit – paskoltam meg a vállát, majd újra bekapcsolódtam a kifelé igyekvő diáktömeghez, és nagy nehezen kijutottam a szabadba. Rögtön a házunk felé vettem az irányt, hogy gyorsan összepakoljam a cuccaimat, és már le is léphessek, de még a parkolóból sem értem ki, amikor lelassított mellettem egy fekete BMW, és legördült az ablaka.
– Szállj be! – a fülhallgatómmal a kezemben értetlenül hajoltam le, hogy belássak az ablakon. Luke Hemmings ült a volán mögött, fél kezét a kormányon tartva, a másikkal a napszemüvegét igazította a szeme elé.
– Öhm, bocs, de nem szokásom idegen férfiak mellé beszállni egy fekete kocsiba – feleltem, miközben a fülhallgatót csatlakoztattam a telefonomhoz.
– Calum nálatok van, megkért, hogy vigyelek haza – Luke fáradhatatlanul hajtott mellettem, kábé öttel, aminek következtében a mögötte haladó autók hangos dudálással fűszerezve kerülték ki.
– Van két lábam, tök jól haza tudok sétálni. Amúgy sem lehet nálunk, nem menne oda – mondtam. Nem is értem, mit hitt Calum. Csak úgy, jókedvűen bepattanok a nagyságos Luke Hemmings mellé? Baromság.
– Én csak azt teszem, amire Calum megkért – kötötte az ebet a karóhoz.
– Én meg azt, amit azok a lányok, akik jártak önvédelmi órára.
– Azt hiszed, egy ujjal is hozzád érnék? – nevette el magát. Na, erre persze már felment bennem a pumpa, és megtorpantam. Luke is lefékezett, ami miatt a mögötte érkező autó sofőrje elég tintaképtelen szavakkal illette Luke-ot.
– Sokan baromi hálásan lennének, ha hozzám érhetnének, Pöcsfej Hemmings! – kiabáltam. Luke felkönyökölt az ablakba.
– Akkor most már beszállsz? – dühöngve kerültem meg a kocsit, és téptem fel az anyósülés ajtaját. Bevágódtam mellé, ledobtam a táskámat a padlóra, és összefontam magam előtt a karjaimat. Fogalmam sincs, mi miatt gondoltam meg magam. Talán azért, mert Calum kérte, hogy Luke-kal menjek. Vagy mert felbosszantott, hogy ennyire lekezelően viselkedett. Pont, mint amikor elégedetten biccentett egyet, és elindult az út széléről, egyenesen a házunk felé. Ahol Calum vár minket. Ja, és minden bizonnyal a részeg Ray. Remek kilátások.
– Itt állj meg, légyszi – kapcsoltam ki a biztonsági övemet pár perccel később, amikor Luke bekanyarodott az utcánkba a navigálásom alapján. Luke lefékezett, és kíváncsian vizslatta a házakat, amik mellett leparkolt.
– Itt laksz? – kérdezte, némi döbbenettel a hangjában, a csicsás, többemeletes, hatalmas családi házakat látva. A miénk jó néhány házzal odébb áll, az utca kissé lepusztultabb részén...
– Olyan hihetetlen? – csúsztattam bele a táskámba a fülhallgatómat.
– Nem, én csak... – fura, Luke Hemmings, amint szabadkozik? Különös esemény, mégsem élvezhetem végig, mert lehet, hogy a nevelőapám már szarrá verte a legjobb barátomat.
– Kösz a fuvart – hadartam, és már ki is pattantam a kocsiból. Fejvesztve rohantam a házunk felé, de még a közelben sem hallottam semmilyen árulkodó zajt. A teraszon szokás szerint bekukucskáltam az ajtó üvegablakán, de odabent semmi mozgás nem volt. Lenyomtam a kilincset, azt hittem, zárva lesz, de az ajtó kinyílt előttem, és meghallottam Calum hangját, ahogy kedélyesen cseverészik, feltehetőleg az anyámmal. Gyanakodva sétáltam be a konyhába, ahol anya a pultnak támaszkodva, elnyűtt ruhában kortyolgatott egy bögre kávét, Calum pedig egy megpakolt hátizsákkal állt vele szemben, egy pohár kólával.
– Szia, drágám, épp rólad beszéltünk – üdvözölt anya.
– Calum? – meredtem a fiúra értetlenül. – Nem úgy volt, hogy nálad találkozunk? – Calum megeresztett felém egy félmosolyt.
– Gondoltam, segítek.
– Aha, szuper – grimaszoltam. – Beszélhetnénk? – invitáltam félre. Azt terveztem, hogy számon kérem őt, amiért rásózott Luke Hemmings-re, de ahogy ma egész nap mindent, így ezt az elképzelésemet is keresztülhúzták. Konkrétan Luke Hemmings. Merthogy Calum épp odalépett elém, amikor lassan, bizonytalanul bekukucskált a konyhába. – Ó, egek – motyogtam, amikor Luke meglátott engem és Calum-ot, ebből adódóan pedig rögtön felhatalmazva érezte magát arra, hogy csatlakozzon hozzánk. – Hallod, téged ki hívott ide? – sóhajtottam.
– Valójában én – ismerte be Calum. – Megkértem, hogy vigyen el minket, mert semmi kedvem átgyalogolni a fél városon a cuccaiddal – paskolta meg a hátizsákomat.
– Húszpercnyire laksz – meredtem rá értetlenül. Calum felvonta a szemöldökét, amolyan „igen, és az fél Sydney" stílusban, anya pedig megköszörülte a torkát.
– Chrissy, nem mutatsz be az új barátodnak?
– Ő nem a barátom – szűrtem a szavakat a fogaim közül. Azt akartam, hogy Luke elhúzzon innen, mielőtt Ray hazaér. Pont elég, hogy Calum tud róla, felesleges, hogy ez a bájgúnár is szembesüljön az életemmel, holnapra meg az egész suli engem sajnáljon. Nem beszélve arról, hogy Betty kiakadna, ha megtudná, hogy eltitkoltam előle mindezt, a húgom pedig a mostaninál is jobban megutálna, amiért kiteregetem a magánéletünket olyan srácoknak, mint Luke Pöcsfej Hemmings.
– Pearl Fey vagyok, Chrissy anyukája. Nagyon örvendek – nyújtotta a kezét anya Luke-nak, aki gondolkodás nélkül megrázta azt.
– Luke Hemmings, Chrissy... – Luke ekkor zavart pillantással illetett engem. Közbe kellett szólnom, mielőtt olyasvalamit mond, amit anya félreért.
– Iskolatársa.
– Iskolatárs, ezt a szót kerestem – csettintett a nyelvével Luke. Látszott rajta, mennyire élvezi, hogy kínos helyzetbe hozhat, és Calum-ban persze társra lelt ebben, merthogy a legjobb barátom vígan kuncogott mellettem.
– Jobb lesz, ha megyünk – tuszkoltam ki a fiúkat az ajtón. Mielőtt azonban én is kiléphettem volna a szabadba, anya utánam szólt.
– Chrissy, beszélhetnénk négyszemközt? – Calum intett Luke-nak, hogy hagyjanak minket magunkra, aztán szólt, hogy a kocsiban fognak várni. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni anyának arról, miért költözök egy időre Calum-hoz, abban meg már csak reménykedni tudtam, hogy nem Luke és a csodálatos felbukkanása lesz a téma. Sóhajtva fordultam szembe vele. – Mikor akartad elmondani, hogy elköltözöl? Elég megalázó volt Calum-tól megtudni – fonta össze a karjait. A hangsúlyából nem éreztem dühöt, a haragra való képességét már nagyon régen elveszítette. Valószínűleg ezért nem tud semmit sem tenni Ray ellen.
– Hirtelen ötlet volt, csak ma reggel találta ki. Nem hiszem, hogy itthon kéne maradnom. Főleg azután, ami reggel történt – magyaráztam. Anya lesütötte a szemét.
– Nézd, Chrissy, tudom, hogy a dolgok Ray-jel nem mindig fényesek, de...
– Ha most azzal jössz, hogy mennyire jó ember, még látogatóba sem fogok hazajönni többé – emeltem fel a mutatóujjamat fenyegetően. Anya elharapta a mondat végét, és szomorúan bólintott, mintha csak beletörődne abba, hogy mindez nem üres beszéd tőlem, hanem komolyan is gondolom. – Nem tudom, meddig fogod tudni mindezt elviselni, de nekem nincs kedvem többé asszisztálni hozzá – mondtam. – És előbb-utóbb Debbie-t is kiszabadítom innen – tettem hozzá. Anya szeme könnybe lábadt, és kétségbeesetten kapott a kezem után.
– És ha megváltozik? Ha elvonóra megy? Akkor sem költözöl vissza? – kérdezte sírva.
– Semmivel sem tudja jóvá tenni az elmúlt négy évet – közöltem szárazon, majd kihúztam a kezemet anya ujjai közül, leszaladtam a terasz lépcsőjén, és meg sem álltam az utca végén parkoló fekete BMW-ig.
– Jól vagy, Törpilla? – fordult hátra kitekeredett derékkal Calum, miközben Luke beindította a motort, és gázt adott.
– Persze – legyintettem, és a Calum-ékig vezető úton hátradöntött fejjel, lehunyt szemmel idéztem vissza azokat az emlékeket, amik az otthonomhoz kötöttek. Még akkorról, amikor apa élt, anya boldog és kiegyensúlyozott volt, Debbie és én pedig a felhőtlen gyerekkorunkat éltük. Összeszorult mellkassal vettem észre, hogy megérkeztünk, egyrészt, mert Calum és Luke elhallgatott, másrészt, mert a kocsi megállt alattunk. A fiúk ráérősen kászálódtak ki, én azonban még a biztonsági övemet sem csatoltam ki.

Anya és apa nagyszerű szülők voltak. Mindig mindent megadtak nekünk, éjt nappallá téve dolgoztak a közös vállalkozásukban. Anya rendkívül jó szervező volt világéletében, mindig kézben tartotta a dolgokat, bárkinek lyukat beszélt a hasába. Apa pedig nagyon tehetséges fotós volt, gyerekkorától kezdve imádta a művészetet. Rengeteg kiállítása volt korábban, emlékszem, hogy az összes megnyitóra ugyanazt a rózsaszín kisruhát akartam felvenni, csak anya kedvéért egyeztem bele, hogy változtassak a szerelésemen. És apa a rajongásig szeretett minket. Többször elvitt a húgomat és engem a fotózásokra, általában reklámanyagokat és családi képeket készített. Volt, hogy segítettünk, amikor valamilyen háziállatról kellett sorozatot csinálnia, Debbie és én vettük rá a kutyát vagy a cicát, hogy a kamerába nézzen. Nagyon szerettünk vele lenni. Ahogy anya is. Minden annyira idilli volt, hogy utólag visszanézve várható volt, hogy valami elromlik. A „szerencsésebbek" megússzák egy válással. Nekünk azonban túl kellett élni a túlélhetetlent: elveszíteni azt, akit a legjobban szerettünk a világon.
– Törpilla? – hajolt be Calum az ablakon. Kegyetlenül kirántott a képzelgéseimből, még meg is szédültem egy kicsit, amikor oldalra fordítottam a fejemet. – Minden rendben?
– Aha – bólintottam automatikusan. Calum keserű mosolyra húzta a száját, és váratlanul hozzáért az arcomhoz. Egy könnycsepp csücsült a mutatóujja hegyén, amit a bőrömről törölt le. – Sajnálom, én csak... – szabadkoztam. Calum a fejét csóválta.
– Nem kell bocsánatot kérned – arrébb állt, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Kiszálltam, és hagytam, hogy magához öleljen.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de most akkor frankón ideköltözik? – szólalt meg Calum háta mögött Luke.
– Mi a fenét keres még itt? – suttogtam Calum-nak.
– Próbánk lesz – felelte. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, haver, de amúgy ja, Törpilla nálam fog lakni – fordult Calum Luke felé.
– Hű baszki – vakarta meg a tarkóját. – Ti most – grimaszolt – összejöttetek? – csak ekkor esett le, hogy még mindig ölelkeztünk Calum-mal, így olyan gyorsan rebbentünk szét, mintha rajtakaptak volna minket.
– Nem – vágtuk rá egyszerre. Luke fintorgott egy sort, aztán beszambázott Calum-ék házába, kettesben hagyva minket odakint.
– Pakolj le nyugodtan a szobámban, rendelj pizzát, csinálj, amit szeretnél – süllyesztette a zsebébe a kezeit Calum. Ha nem ismerném ezer éve, azt mondanám, zavarban volt.
– Oké – bólintottam. A legjobb barátom biccentett egyet, aztán ő is besétált a házba. Nem volt kedvem a sötét szobában tölteni a napot, ezért leültem a terasz elé, a fűbe, és előkapartam a táskámból az összepizzázott könyvemet.

A Névtelen Banda próbája majdnem fél tízig tartott, ekkor értek haza Calum szülei. Néhány szörnyen kínos perc alatt rájöttem, hogy Calum tényleg beavatta őket abba, hogy mi folyik otthon, sőt, még a reggeli incidensről is beszámolt nekik, ők pedig biztosítottak, hogy bármikor szívesen látnak, és Calum apukája már keresi a lehetőségeket arra, hogy Ray-t a rendőrség is elszámoltassa. Nem akartam lelombozni azzal, hogy az elmúlt négy évem másról sem szólt, mint jogi fogások kereséséről Ray ellen, de egyszerűen nem akadt semmi, amit a rendőr haverjai is komolyan vennének. Mármint, azon kívül, hogy veri a „családját", de hát ez ugye nem képezi vád tárgyát. Miután Calum szülei bementek a házba, és a könyv utolsó oldalát is elolvastam, úgy döntöttem, megnézem a srácokat. A pincéből még kiszűrődött a zene, amikor elhúztam a zöldre mázolt tolóajtót a lépcső alján. Az érkezésem nem zavarta meg őket, végigjátszották a számot. Ami jó volt. Nagyon jó. Nem csoda, hogy Calum tanít engem gitározni, és nem én őt... Ash a dobok mögött ült, a haja izzadtan omlott a homlokába. Látszott rajta, hogy dühből dobolt, valószínűleg a tesómmal való helyzet készítette ki annyira, hogy egy szerencsétlen dobfelszerelésen áll bosszút. Michael fekete sapkát viselt, de kikandikált alóla megfakult, lila haja. Luke unottan lapozgatta az előtte álló kottatartón a kottáit, Calum pedig levette a gitárt a nyakából, amikor meglátott.
– Szia, jól vagy? – üdvözölt. Vajon miért hiszi azt minden egyes alkalommal, amikor meglát, hogy valami bajom van?
– Persze – feleltem furán. – Mit játszottatok? – ültem le a szakadt kanapéra, szembe a hangszerekkel, és így a Névtelen Bandával is.
– Csak pár saját számot – legyintett Calum, és odalépett Luke mellé, aki egy kupac papírt lapozgatva szólította meg a legjobb barátomat. Ash hirtelen pattant fel a fekete székről, ami a dobok mögött kapott helyet. Egy gyors mozdulattal kisöpörte a haját a szeméből, a sarokban álló kopott hűtőhöz lépett, és olyan lendülettel tépte fel az ajtaját, hogy a fogantyú jószerivel a kezében maradt.
– Neked mi bajod? – szólalt meg Michael, miközben ő is levette a gitárt a nyakából. Ash felbontott egy üveg ásványvizet, és úgy kezdte nyelni, mintha egy éve nem ivott volna.
– Courtney bulit tart ma a Delfinben. Jöttök? – pillantott ránk Ash. Először azt hittem, csak a fiúkra céloz, de miután mindannyian a vállukat megvonva közölték, hogy „ok", rám szegezte a tekintetét, és felvont szemöldökkel várta a válaszomat.
– Ja, hogy én? – böktem bele a saját mellkasomba. – Nem hiszem, hogy nekem való az ilyen hely – persze, főleg, hogy szinte még sosem voltam buliban. Calum egyszer rendezett egy házibulit, amikor a szülei elutaztak, és neki kedve támadt lázadni, de az egy rendőrségi razziával és jó sok hányással végződött, úgyhogy igyekszem kerülni a hasonló helyeket. Ha kikapcsolódásra volt szükségem, és éppen nem rettegtem attól, hogy a nevelőapám részegen betörőnek nézi anyámat vagy a húgomat, és agyonveri őket, csak összeültem Betty-vel vagy Calum-mal, filmet néztünk és pizzát rendeltünk, semmi komoly.
– Ahogy gondolod – vonogatta a vállát Ash, és már el is kezdte tervezgetni Michael-lel, hogy melyik csajokat kellene becserkészni.
– Bocs – köszörültem meg a torkomat. – de úgy tudtam, te a húgommal jársz – meredtem rá értetlenül. Az egy dolog, hogy csajozni akar, de hogy mindezt pont előttem vitassa meg a haverjával?
– A húgod ma dobott engem, úgyhogy szabad vagyok, mint a madár – közölte szárazon, és már tovább is beszélgetett volna Michael-lel, csakhogy mindannyian felkaptuk a fejünket arra, amit mondott. – Mi van? – nézett körbe értetlenül. Még Luke és Calum is Ash-re figyelt.
– Valami ilyesmit akartam én is kérdezni – csettintettem a nyelvemmel. – Debbie szakított veled? – álltam fel a kanapéról. Eléggé összezavart ez a fejlemény, legutóbbi infóim szerint a húgom teljesen és totálisan odavolt Ash-ért, kivételesnek érezte magát, amiért gólyaként kiszúrta őt a végzős, népszerű srác.
– Ja. Nem kell nagy dobra verni, nem évekig voltunk együtt – nem tudtam eldönteni, hogy Ash nagyzolásból próbál úgy tenni, mintha egyáltalán nem érintené meg a dolog, vagy tényleg hidegen hagyja a szakítás. Valamiért az előbbire tippeltem.
– Haver, ne már – ráncolta a homlokát Calum. – Tök jól megvoltatok, mi történt?
– Mit tudom én – tárogatta a karjait Ash. – Nem vagyok csajból, fingom sincs, mitől kattant be – ez volt az a pont, amikor négy szempár tökéletesen egyszerre szegeződött rám.
– Miért néztek úgy, mintha tudnék bármit is? – csóváltam a fejemet.
– Talán mert a húgodról van szó – adta meg a számára logikus magyarázatot Michael.
– Úgy tudtam, fülig szerelmes Ash-be – védekeztem azonnal. – Kifejezetten szerelmesnek tűnt... – gondolkodtam hangosan. És akkor eszembe jutott. A francba, mi van, ha Debbie azért dobta ki Ash-t, mert képtelen beszélni neki Ray-ről, de titkolózni sem akar? Mi van, ha az a szemétláda már a magánéletünket is tönkreteszi? Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna, kilőttem a pincéből, futólag elköszöntem a konyhában ténykedő szülőktől, aztán az otthonom felé vettem az irányt. Még az utcából sem értem ki, amikor Calum beért. Megragadta a karomat, és szembefordított magával.
– Mit tervezel? – kérdezte, lazítva a szorításon. Lihegve söpörtem ki egy adag hajtincset a szememből. – Kérdőre vonod? Egyáltalán melyiküket? – Calum pontosan tudta, mire gondoltam. Hogy Ray miatt szakított vele. Más magyarázat egyszerűen nincs.
– Ha az a mocskos féreg tönkreteszi a húgom szerelmi életét, igenis jogom van őt kérdőre vonni – motyogtam.
– A létező összes hatóságnak joga lenne elég komolyan kérdőre vonni őt – felelte Calum. – Figyelj – fogta meg a kezemet. – ez az ő dolguk. Nem hiszem, hogy Debbie értékelné, ha beleszólnál...
– Nem beleszólni akarok, hanem segíteni! – csattantam fel, de a kezemet azért nem húztam ki az övéből. Ahhoz túl jó érzés volt. – Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem elkeseredetten. Calum óvatos mosolyra húzta a száját.
– Tuti, hogy elmennék Courtney bulijába.
– Szörnyen hasznos tanácsokat tudsz adni, köszi – grimaszoltam. Calum elnevette magát, és a nyakamat átkarolva nyomott egy puszit a fejem búbjára.
– Nem kell azon tépelődj, hogy Ray mikor kezd el otthon őrjöngeni, úgyhogy a helyedben biztosan kikapcsolnék kicsit. Lehet, hogy Debbie is ott lesz a bulin, akkor vele is tudnál beszélni.
– Senkit sem ismerek, aki ott lesz – ráztam a fejemet.
– Hé, négyünket biztosan. És szerintem Betty is ott lesz, ha szólsz neki – kacsintott rám Calum, miközben lassan elkezdett a házuk felé terelni, továbbra is átkarolva engem.
– Nem tudom... – ellenkeztem továbbra is, de mire visszaértünk Calum-ékhoz, Michael vigyorogva, a telefonját lóbálva fogadott minket.
– Elintézve – szólt oda Calum-nak. Nem nagyon értettem, miről lehet szó, és nem is akartam jobban belefolyni, gondoltam, ez olyan pasis cucc, csakhogy Calum vidáman fordult felém.
– Na, Betty is ott lesz.
– Mi? – értetlenkedtem.
– Michael meghívta – magyarázta Calum. – Na, kapd fel a bikinidet, és induljunk!
– Bikini? – döbbentem le.
– Ja, a Delfinben lesz a buli, mit gondoltál? – forgatta a szemét Luke. A Delfin egy hírhedt bulihely Sydney ezen részén, a legtöbben a gimiből ott lógnak szabadidejükben. Ez lényegében egy bár, közvetlenül az óceánpart mellett, a homokban. Állati hangulatos, ahogy színes lampionokkal megvilágítják a partszakaszt, néhányszor már jártam ott, de sosem akkor, amikor nagy tömeg bulizott volna. Éreztem, hogy ebből az estéből nem húzom ki magam, úgyhogy sóhajtva visszacaplattam Calum szobájába, felkaptam a fürdőruhámat, rávettem egy sötétkék ruhát, laza kontyba tűztem világosbarna, rakoncátlan hajamat, és már készen is voltam. Nem sok kedvem volt a bulihoz, de Betty üzent, hogy „Na végre! Nem tudom, mivel vett rá akárki is, hogy bulizni menj ma, de emlékeztess, hogy csókoljam meg az illető hátsóját! Ott tali!!!", szóval végképp nem maradt választásom. Odalent még egyszer megköszöntem Calum szüleinek mindent, aztán csatlakoztam a Luke kocsijában várakozó srácokhoz. Az anyósülést Michael foglalta el, így Ash és én összepréseltük Calum-ot hátul, merthogy ő került középre.
– Nem akarok beleszólni, vagy ilyesmi – ragadtam meg az anyósülés háttámláját, és előre húztam magam. – de ha inni fogsz, hogy vezetsz haza? Márpedig, inni fogsz, gondolom – mondtam. Luke egyetlen pillantásra méltatott a visszapillantóban.
– Nyugi, előbb elmegyünk hozzánk és lerakjuk a kocsit, kábé három percnyire lakunk a Delfintől – felelte Luke. Hű, nem gondoltam, hogy ennyire közel lakik a parthoz... Ezek szerint van mit a tejbe aprítaniuk. Nem sokkal később valóban Sydney egyik impozáns környékére érkeztünk. Luke magabiztosan vezette az autót a labirintusként elhelyezkedő utcák között, mígnem leparkolt egy óriási, emeletes családi ház előtt. A zöldellő pázsit, a három (!) drága városi terepjáró a kocsifelhajtón, és a hátsó kertből kiszűrődő vízcsobbanás, ami minden bizonnyal egy medence velejárói, végleg megértették velem, mitől olyan népszerűek a Hemmings-fiúk a suliban. Nem tudom, mivel foglalkoznak a szüleik, de valami hasonlóba kéne nekem is belevágnom. Calum, Ash és Michael úgy szálltak ki a kocsiból, mintha teljesen természetes lenne számukra egy ilyen villa látványa, én azonban nem tudtam leplezni a döbbenetemet. – Egy perc – intett a ház irányába Luke, és már el is tűnt a hodályban.
– Miért nem mondtátok, hogy milliárdos? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Mert téged nem érdekelnek az ilyen dolgok – súgta vissza Calum úgy, hogy közben odahajolt hozzám. Fogalmam sincs, hogy a következő pillanatban mi és hogyan történt, csak arra emlékszem, hogy megéreztem az illatát, a testem pedig automatikusan cselekedett. Felé fordultam, és a nyakába fontam a karjaimat. Láttam rajta, hogy kissé meglepődött, de nem mondott semmit, csak átkarolta a derekamat, és megpuszilta a homlokomat. Csak akkor jöttem rá, mekkora ostobaságot csináltam, amikor hárman köszörülték a torkukat mögöttünk.
– Nem akarunk zavarni, de indulnánk – szólalt meg Ash, némi éllel a hangjában. Calum ellépett tőlem, és zavartan vakargatta a tarkóját. Én meg legszívesebben a legközelebbi szakadékba ugrottam volna. Hogy lehettem annyira idióta, hogy ilyen kínos helyzetbe hozom a barátai előtt? Hogy hozhattam saját magamat ennyire kínos helyzetbe előtte? Rám férne egy alapos hidegzuhany.

A kis közjáték után végképp semmi kedvem nem volt bulizni, így a Delfinig vezető, úgy három perces gyalogutat is a többiektől kissé lemaradva tettem meg, azon gondolkozva, hogy milyen ürüggyel léphetnék le minél hamarabb. Talán fejfájásra fogok hivatkozni, az biztosan beválik.
– Ó, a suli zenészei! – üdvözölt minket, igencsak becsiccsentve Courtney. Egy pohár volt a kezében, benne alkoholszagú folyadékkal. Nos, a zöld színe nem tette túl bizalomgerjesztővé. Courtney Sharidan a gimi egyik legnépszerűbb csaja volt, kőgazdag családból (azt hittem, ő a leggazdagabb, de Luke valószínűleg felülmúlja), bőkezűen adakozó szülőkkel, gyönyörű babaarccal, kedves személyiséggel, és még a pompomlányokat is nagylelkűen irányította. Betty utálta őt, amiért „némi táncikálással" rengeteg versenyt megnyertek. Azt hiszem, a barátnőm azért is örül az új szabálynak, miszerint csak hármas átlag felett engedélyezik a versenyeken való indulást, mert ezzel Courtney pompomkarrierje is komoly veszélybe került, a lány ugyanis pont annyira volt egyszerű, mint egy darab fa. A Delfin környéke egyébként megtelt bulizó évfolyamtársakkal, és egy rakat olyan emberrel, akikről tudtam, hogy a sulimba járnak, de elképzelésem sem volt a nevükről, vagy bármi másról róluk kapcsolatban. A zene bömbölt, a bárpult mellett álló hangfalak szinte ugráltak a helyükön. Courtney a bejáratnál fogadta az érkezőket, bikinifelsőben és egy rövid, fehér szoknyában, virágfüzérrel a nyakában. Ahogy odaértünk hozzá, boldogan ölelte át Calum vállát, és kínálta meg az innivalójából. – Szia, te... – nézett rám, amikor Calum kiszabadult a meleg fogadtatásából, és a srácokkal beljebb vonultak. A szemeit összehúzva próbált beazonosítani. Nem csoda, hogy nem ment neki, még sosem beszéltünk egyetlen szót sem.
– Chrissy – intettem neki bénán. Mi lehetne cikibb annál, hogy elmegyek egy olyan buliba, ahol nem ismer a házigazda? Gondolhattam volna erre hamarabb.
– Persze. Együtt járunk... – próbálkozott újból, de megint kudarcot vallott.
– Nincs közös óránk – segítettem ki. Courtney csettintett egyet a nyelvével.
– Sebaj. Érezd jól magad, Clarissa! – vigyorgott, aztán már el is tűnt a többiek között.
– Chrissy – motyogtam, de akkor már mindegy volt. Én is beljebb merészkedtem, reméltem, hogy Betty már itt van, és nem kell egyedül ücsörögnöm a bárpultnál, mint azokban a szörnyen erőltetett romantikus filmekben, mintha arra várnék, hogy valaki felkérjen. Oké, igazság szerint arra várok, hogy Calum felkérjen, és bár homokban táncolni kész öngyilkosság a lábujjaim tisztaságára nézve, mégis megkockáztattam volna. Közben a zene lassúra váltana, kénytelenek lennénk összeölelkezve lassúzni, és valahogy utat találnának egymáshoz az ajkaink.
Ez volt az elképzelés.
A valóság meg az, hogy egyedül ücsörgök a bárpultnál, mint azokban a szörnyen erőltetett romantikus filmekben, mintha arra várnék, hogy valaki felkérjen. Unottan forgattam az ujjaim között a párás poharat, amit a pultos lány töltött meg vodkaszódával.
– Hé, csajszi! – huppant le mellém hirtelen Betty. Azt hiszem, sosem örültem még neki ennyire.
– Basszus, de jó, hogy itt vagy! – öleltem át gyorsan. Betty rendelt magának egy felest, és kikötötte divatos felsőjét, ami alatt a bikinije rejtőzött.
– Ennyire hiányoztam? – nevetett fel, miközben kifizette a piáját, és azzal a lendülettel meg is itta.
– Már vagy fél órája itt vagyok, de a srácok eltűntek, és csak arra jöttem rá, hogy nem is szeretem a vodkaszódát – kopogtattam meg a pohár oldalát fintorogva. Betty nevetve állt talpra, és nyújtotta felém a kezét.
– Ez azért van, mert nem a buli magjában vagy.
– Mégis mi lenne egy buli magja, ha nem a bárpult? – értetlenkedtem, megragadva a kezét. Én is felálltam, és lesimítottam a ruhám hátulját.
– Látszik, hogy zöldfülű vagy – pislogott rám úgy, mintha egy meglőtt kiskutya lennék. Belém karolt, és az óceán irányába indultunk. – A buli mindig ott van, ahol az emberek.
– Itt is voltak páran – biccentettem a távolodó bárpult irányába. Betty a fejét csóválta, de mielőtt válaszolhatott volna, megértettem, mire gondolt: egy hatalmas, veszélyesnek tűnő szikla a bár mellett tökéletesen kitakarta a táncparkettet. Ami nem is homokos volt, lefestett és rögzített pallókon ugráltak az emberek, négy nagy reflektor világította meg őket. És sokan voltak. Rengetegen. Szinte egyből kiszúrtam a húgomat, aki néhány elsős barátnőjével táncolt a parkett szélén. – Köszönök Debbie-nek – ordítottam Betty fülébe, merthogy a zene itt még az eredetinél is hangosabb volt. Betty bólintott, aztán intett, hogy ő elvegyül, majd keressem meg. Na, az még vicces lesz. Odasétáltam a nevetgélő társasághoz, és megérintettem Debbie vállát. A tesóm hátrafordult, de amint meglátott, megkeményedett a tekintete, és inkább a barátnőire koncentrált. A következő körben azzal próbálkoztam, hogy megfogom a kezét, és kissé arrébb vezetem a többiektől, de kirántotta a csuklóját a kezemből, így ez a tervem is kudarcba fulladt.
– Beszélhetnénk? – üvöltöttem a fülébe. Erre végre hajlandó volt reagálni.
– Nem érek rá.
– Kérlek! – Debbie nagy kegyesen lelépett a tánctérről, és a szikla tövéig sétált, de olyan gyorsan, hogy alig bírtam követni. Maga előtt összefont karokkal, csücsörítve várt rám. – Sajnálom – kezdtem, ahogy odaértem hozzá. – Nem akartam, hogy azt érezd, nem törődöm veled.
– Nem rajtam van a hangsúly, Chrissy, hanem anyán. Évek óta úgy kezeled, mint egy idegent! – kiabált le a húgom.
– Ez nem igaz – ráncoltam a homlokomat.
– Mikor mondtad neki utoljára, hogy szereted? – szegezte nekem a fájdalmas kérdést Debbie.
– Mondtam volna, ha nem keserítené meg az életünket azzal a szemétládával! – váltottam védekező pozícióba.
– Könnyű mindent Ray-re fogni, nem igaz? – harsogta Debbie. – Könnyű azzal takarózni, hogy a nevelőapánk hibája minden, ahelyett, hogy végre beismernéd, hogy egy jellemtelen, szar ember vagy!
– Mi van? – hökkentem meg teljesen. El sem jutottak igazán az agyamig Debbie szavai, képtelen voltam felfogni, amit mondott. Mielőtt tovább fejtegethette volna, kikerült, és dühösen elcsörtetett, vissza a barátnőihez. Zavartan fordultam utána, szerettem volna kiabálni neki, magyarázatot kérni arra, amiket a fejemhez vágott, de nem jött ki hang a torkomon. Könnyek gyűltek a szemembe, lerogytam a homokba, és a tenyerembe temettem az arcomat. Ezt gondolja rólam a testvérem? Hogy egy jellemtelen és szar ember vagyok? Képes jobban gyűlölni engem, mint Ray-t? És vajon hibáztathatom ezért? Lehet, hogy tényleg én vagyok az oka minden rossz dolognak, ami történik velünk?
– Hé – csak akkor pillantottam fel, amikor meghallottam egy hangot magam mellől. Ismeretlen volt, de egy üveg vodkát nyújtott felém, úgyhogy elfogadtam. Jó nagyot kortyoltam az üvegből, és elfogadtam a felém nyújtott kezet is. A srác felhúzott a homokból, és mielőtt bemutatkozott volna, tüzetesen végigvezette rajtam a tekintetét. – Harry vagyok.
– Chrissy – biccentettem. A fiú alig volt magasabb nálam, de az izmai kidomborodtak fekete pólója alól.
– Táncolunk, Chrissy? – intett a táncparkett felé.
– Csak ha adsz még olyat – nyúltam az üveg felé, amit Harry szívélyesen átadott. Egy húzásra eltüntettem az ital negyedét, úgyhogy nem kellett tovább győzködni arról, hogy jó ötlet táncolni ezzel az alakkal. Felmásztunk a többiek közé, arra azért figyeltem, hogy Debbie-t és a barátait elkerüljük. Harry gyorsan magára talált, átkarolta a derekamat, közel húzott magához, olyannyira, hogy az ágyékunk összeért. Átfutott rajtam a libabőr, ezért újabbat kortyoltam a vodkából. Együtt mozogtunk Harry-vel, szinte percenként ittam a vodkát, így hamar elfogyott. Csalódottan ráztam az üres üveget, így a srác vigyorogva kivette a kezemből.
– Hozok másikat, várj meg! – kérte, majd kitámolygott a tömegből, és a bárpult felé igyekezett. Meg akartam fordulni, hogy biztosan ne találkozzak szembe a húgommal, de elveszítettem az egyensúlyomat, és csak két erős kar mentett meg attól, hogy a földre zuhanjak. Két kar, egy kockás ingbe bújtatva.
– Jaj nekem – motyogtam összeakadó nyelvvel, amikor még a ködös tudatomig is eljutott, hogy Luke Hemmings tart a karjaiban.
– Mennyit ittál? – kérdezte, miközben talpra állított.
– Csak egy egészen kicsit – mutattam fel a mutató-és hüvelykujjamat, a köztük lévő réssel alátámasztva az elfogyasztott piám mennyiségét.
– Szólok Calum-nak – közölte Luke, eleresztett, és már el is tűnt két táncoló pár között. Alig egy perccel később Harry visszatért, de ezúttal nem üvegben, hanem pohárban hozta az innivalót. Nem érdekelt, mi az, csak azt akartam, hogy eltűnjön a fejemből minden egyes szó, amit Debbie mondott nekem. Harry elégedetten figyelte, ahogy csak nyelem és nyelem az alkoholt, és újra magához húzott. Sem erőm, sem energiám nem volt tiltakozni, ahogy akkor sem, amikor a kezét a fenekemre vezette. Egy halvány próbálkozást azért megejtettem.
– Ne – elhaló hangom némaságnak hatott a zajban. Harry vigyorogva préselte egyre közelebb és közelebb az ágyékát az enyémhez, szinte már fájt, ahogy a csípőmet szorította. – Ne – suttogtam újra, ugyancsak sikertelenül. Harry kivette a kezemből a poharat, és eldobta, majd megragadta a kezemet, és kivezetett a tömegből. Alig bírtam követni, a lábam nem engedelmeskedett, a fejem ködös volt. Az óceán felé ráncigált, a víz már súrolta a lábamat. Tiltakozni akartam, kiabálni, könyörögni neki, hogy hagyjon békén, de nem jött ki hang a torkomon. A következő pillanatban pedig valaki megragadta a csuklómat. Először állatira megijedtem, mert azt hittem, Harry követőkre talált, és csoportban fognak bántani, de amikor maga mögé utasított egy kockás inges, magas alak, megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el. Sosem éreztem ilyet korábban Luke közelében, főleg, mert szinte még sosem voltam a közelében, most mégis tudtam, hogy azért jött, hogy megmentsen.– Ő a te csajod? – hallottam Harry értetlen hangját. Nem harcias volt, inkább megalázkodó. Luke dühösen válaszolt.
– Az tuti, hogy nem a tiéd.
– Ugyan már, haver, csak szórakoztunk volna kicsit – vihogott fel Harry.
– Kurvára nem vagyok a haverod – fröcsögte Luke.
– Ne már, Luke, ez csak egy csaj. Ezer másik ilyen rohangál csak ezen a bulin – mondta kétségbeesetten Harry.
– És másik ezret is leitatsz ma este, hogy aztán csendben kihasználd őket? Mert ha igen, akkor most már biztosan meg kell üsselek – felelte Luke.
– Oké – emelte fel a kezét Harry. – Ennyit nem ér az egész – nevetett fel erőltetetten, majd kikerült minket, és a kijárat felé vette az irányt. Azt hiszem, ennyi kellett ahhoz, hogy kijózanodjak, vagy legalábbis a köd egy része elillanjon a fejemből. Reszketni kezdtem, és borzasztó hányinger tört rám.
– Bassza meg – sziszegte, ahogy meglátta az arcomat. – Jól vagy? – lépett közelebb hozzám. Nyeltem egy nagyot, remélve, hogy ezzel leküzdöm az előtörni kívánó vacsorámat. Nem sikerült, a következő pillanatban ugyanis úgy rókáztam bele a homokba, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Luke a hátamat simogatva várta, hogy kiadjak magamból mindent, aztán előhúzott a farzsebéből egy csomag rágót. Bűntudatosan töröltem meg a szám szélét, és vettem ki egy rágót a csomagból.
– Köszönöm – mondtam, ezúttal kissé magabiztosabb hangon. Luke összeszorított szájjal bólintott.
– Most pedig megkeressük Calum-ot – jelentette be.
– Ne – kértem. Luke értetlenül pislogott. – Haragudna rám – sütöttem le a szemem.
– Amiért egy faszkalap kis híján bántott? – vonta fel a szemöldökét. Csak ekkor vettem észre, hogy a holdfény mennyire csillog a piercingjén.
– Amiért ittam, pedig rohadtul nem bírom a piát.
– És akkor mit kéne tennünk? – tárta szét a karjait, amolyan „akkor mondj jobbat" stílusban. – Úgyis nála alszol. Muszáj megkeresni.
– Nem lehetne, hogy csak hazamegyek? – csóváltam a fejem. Luke a homlokát ráncolta.
– Miért van veled ennyi baj? – sóhajtotta. Mielőtt válaszolhattam volna amúgy is költői kérdésére, megragadta a kezemet, és elindult a Delfin kijárata felé. Csak egy kósza pillantást vetettem a táncparkett felé. Tényleg nem terveztem, hogy elidőzik ott a szemem, egyrészt, mert semmi kedvem nem volt Debbie-t nézegetni, másrészt, mert még nem voltam teljesen jól. És ezen az sem segített, amit láttam. Calum Hood ugyanis úgy markolta Courtney Sharidan fenekét, ahogy egy szépen megérett almát szokás, a nyelvük pedig olyan pofátlan táncot járt egymással, hogy menten megindult a gyomortartalmam maradéka is visszafelé. A lábam legyökerezett a homokban, annyira ledöbbentett a látvány. Luke meglepetten fékezett le, amikor észrevette, hogy nem követem úgy, ahogy eddig. – Mi bajod? – méregetett értetlenül, én azonban képtelen voltam elszakítani a tekintetem attól, hogy Calum és Courtney a táncparkett közepén csókolóznak, a legjobb barátom keze pedig olyan sebesen mozgott a csaj testén, hogy alig lehetett követni. Courtney sem lustálkodott, Calum pólójánál matatott, és rendre fel-felcsúszott a keze a hasán. Könnyek gyűltek a szemembe, hirtelen minden eddigi borzalom, ami ezen a bulin megtörtént velem, apró kis semmiségnek tűnt. Mert a nagy szerelmem láthatóan nem ugyanúgy gondolt rám. És ez mellbevágóbb volt bárminél.