– Felkészültél az első napra? – pattogott ki a konyhába vidáman Debbie. Unottan kavargattam a kávémat és a tányéromon árválkodó pirítóssal néztem farkasszemet, amikor a húgom csatlakozott hozzám. Annyira energikus és jókedvű volt, hogy csak még inkább szerettem volna visszabújni az ágyamba, és többé nem kikelni belőle.
– Nem ez lesz az első nap – emlékeztettem őt fáradtan. – Hónapok óta tart a suli.
– Úgy értem – dőlt neki a konyhapultnak, felém fordulva. – az első napra az új irodalomtanárral! – vigyorodott el. Fel nem tudom fogni, hogy lehet ennyire boldog.
– Tényleg, mi is történt Mr. Hennes-szel? – ráncoltam a homlokomat. Sajnos a sulink nem valami népszerű a pedagógusok körében, az igazgató állandóan azt hangoztatja, hogy ide azok a tanárok jönnek, akiknek minden reménye elveszett, és nálunk megbizonyosodhatnak róla, hogy az emberiség tényleg megérett a pusztulásra. Valódi gyerekbarát hozzáállás, én mondom!
– Paintball az óráján, egyenesen az arcába – Debbie még egy széles karmozdulattal is színesítette a magyarázatát. – Ash is ott volt, és megpróbált videózni, de valaki kiütötte a kezéből a telefont.
– Nem rémiszt meg, hogy a barátod a balhés osztályba jár? – toltam ki magam alól a széket. Érintetlenül raktam a reggelimet a konyhapultra. Nem volt étvágyam azután, hogy tegnap éjjel Ray újra részegen jött haza, és legalább fél egyig randalírozott a házban. Emiatt sem értettem, mi okozza a húgom jókedvét, elvégre, ugyanebben a házban volt, a szomszéd szobában.
– A tiéd is oda jár – nevette el magát. Értetlenül meredtem rá. – Calum! – kopogtatta meg a homlokomat.
– De nekem Calum nem úgy a barátom, ahogy neked Ash – vonogattam a vállam, miközben kiittam a kávém utolsó kortyát.
– Egyelőre – vigyorgott Debbie.
– Nem is lesz az sosem – szögeztem le. Pedig egek, mennyire, de mennyire akartam! Calum azóta álmaim pasija, mióta megláttam. Betty, a legjobb barátnőm azt állítja, ezt mindenki látja rajta kívül. Szerintem meg nem, és pont emiatt eszem ágában sincs beismerni sem a húgomnak, sem másnak, hogy valójában a hangüzeneteit hallgatva alszok el esténként, és ha rosszul érzem magam, egyszerűen elképzelem, ahogy átölel. Vagy átmegyek hozzá, és tényleg átölel, és olyankor a Mennyországba repít. Nem, eszemben sincs bárkinek is elmondani.
– Jó reggelt – botorkált ki anya a hálóból, ahonnan kihallatszott Ray horkolása. Anya köntöst viselt, a haja kócos volt, és az arca nyúzott. Debbie kapott tőle egy puszit a feje búbjára, nálam már nem is próbálkozott ezzel, csak egy kínos mosolyt eresztett meg felém.
– Mennem kell, Calum nemsoká ideér – vettem elő a telefonomat a zsebemből, hogy ellenőrizzem az időt. Megbeszéltük, hogy pontosan fél nyolckor találkozunk a házunk előtt, és már csak pár perc volt addig.
– Legyen szép napod, Chrissy! – fordult felém, miközben töltött magának egy bögrébe kávét. Futólag intettem neki egyet, csakhogy abban a pillanatban Debbie felszisszent. Reflexből perdültem anya felé, aki zavartan rángatta vissza a válláról lecsúszott köntöst a helyére.
– Mi volt ez? – kérdeztem Debbie-től. A húgom először anyára nézett, majd rám, aztán a földet bámulta. Éhes oroszlánként kaptam oda anya vállához, és lehúztam róla a köntöst. Egy hosszú, mély vágás éktelenkedett a bőrén, a seb körül lila és sárga foltok jelentek meg. Anya olyan bűntudatosan pislogott, ahogy talán Ray legelső kirohanása alkalmával. – Mikor csinálta? – szűrtem a szavakat a fogaim között. Anya lesütötte a szemét, nem válaszolt. – Mikor csinálta? – ekkor már üvöltöttem. Anya a fejét csóválta, és potyogni kezdtek a könnyei. Debbie azonnal átölelte, bennem azonban dolgozni kezdett a csillapíthatatlan düh. Berontottam a hálószobába, ahol Ray nagyokat szuszogva, egy mocskos trikóban aludt. Undorító volt az a férfi. Hányingerem lett attól is, hogy ránéztem. Még a kínhalál eshetősége is kecsegtetőbb volt annál a gondolatnál, hogy hozzáérjek, mégsem tudtam uralkodni magamon. Megráztam a vállát, és az arcába ordítottam: – Mit képzelsz magadról te mocskos féreg? – kiabáltam, folyamatosan rángatva őt. – Te undorító állat! – kiabáltam, és úgy felpofoztam, hogy egyből kipirosodott a tenyerem. Hallottam, ahogy anya és Debbie is sírva könyörög, hogy hagyjam abba, de Ray csodálkozó, már-már ártatlan tekintete ráébresztett, hogy ez a szemétláda nem is érti, hogy mit művel. Hát, most megkaphatja a párját. Újabb sallert kevertem le neki, de ez már akkora volt, hogy elcsapódott a feje. Ekkor sikerült felülnie, és megragadta a karomat. – Üss csak meg, tessék! – fröcsögtem. – Máshoz úgysem értesz, de büdös disznó! – és beletérdeltem a gyomrába, amitől lazult a szorítása, de nem eresztett el. A következő pillanatban már talpon volt, és láttam, ahogy a keze lendületesen megindul az arcom felé. Tudtam, hogy meg fog ütni. Hogy felpofoz. Mégis fura nyugalom kerített hatalmába. Mert ez egyben azt is jelenti, hogy rácáfolok anya egyetlen érvére: arra, hogy Ray józanul jó és segítőkész ember. Mielőtt azonban a tenyere az arcomon csapódhatott volna, egy alak előttem termett, és elkapta Ray kezét. Annyira hirtelen történt minden, hogy csak Calum hangjára eszméltem fel.
– Csak és kizárólag azért nem töröm szilánkosra a csontjaidat, mert a lányok itt vannak. De még egy ilyen alkalom – ekkor Calum közelebb lépett a riadt tekintetű Ray-hez, és jóval borongósabban folytatta: – és garantálom, hogy ez a kéz többé nem lesz ilyen szoros kapcsolatban a csuklóddal – Calum megragadta a kezemet, és kivezetett a szobából. Anya és Debbie követtek minket a konyháig, ahol anya sírva szólított a nevemen, én azonban nem voltam képes beszélni vele. Csak levettem a táskámat a fogasról, és követtem a legjobb barátomat az utcára, aki odakint fel-alá járkálva szitkozódott. – Elég ebből a szarakodásból, Törpilla, megyünk a rendőrségre! – közölte.
– Nem foglalkoznak vele – ráztam a fejem. – Ray ott dolgozik.
– Egy szaros karbantartó! – meredt rám dühösen.
– Attól még vannak ott barátai.
– Jó, akkor a gyámügynek kell szólnunk – tárta szét a karjait.
– Ahhoz anya nyilatkozata kell – sóhajtottam. Közelebb léptem hozzá, és mélyen a szemébe néztem. – Szerinted nem próbáltam már meg mindent? Minden lehetséges szervnél? Ez van.
– Jó, akkor – vakarta meg a tarkóját, vett egy mély levegőt, majd kimondta azt, amire soha nem számítottam. – költözz hozzám.
– Mi van? – döbbentem le.
– Komolyan, Törpilla – fogta meg a kezemet. – Egy olyan pasassal élsz egy fedél alatt, aki képes megütni téged. Nem hagyhatom, hogy tovább szenvedj mellette – ebben a pillanatban annyira szerelmes voltam Calum Hood-ba, hogy minden szörnyűség eltörpült a világ legjobb érzése mellett. Percekig csak emésztgettem az ajánlatát, holott legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy igen, naná, persze, máris, azonnal. De gondolnom kellett a családomra. Debbie valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag jól tűri ezt a környezetet, anya pedig nem fog lépni, amíg valakinek komoly baja nem esik. Sőt, talán még akkor sem.
– Nem tudom – ráztam a fejem.
– Csak gondold át, rendben? – simított a fülem mögé egy elszabadult hajtincset. A hangja csendes volt, gyengéd és odaadó. Automatikusan borultam a nyakába, és hagytam, hogy magához szorítson. Nemrég kis híján felpofozott a nevelőapám, most mégis én voltam a legboldogabb ember a világon.

– Hé, Chrissy! – szaladt oda hozzánk Ash, ahogy beléptünk a suli épületébe. A gimink egyébként nem volt messze tőlünk, ezért nem kocsival jártunk, ahogy például Ash. Calum és én lefékeztünk, és megvártuk, hogy a fekete pólóba bújt, göndör fürtökkel megáldott Ash odaérjen hozzánk. – Debbie nem veletek jött? – pillantott körbe, valószínűleg a tesómat keresve.
– Nem – ráncoltam a homlokomat. Calum is rosszallóan pislogott, ugyanaz járhatott a fejében, mint nekem.
– Nem találom sehol, és nem veszi fel a telefont – mondta Ash.
– Ó, basszus – húztam elő a telefonomat a farzsebemből, és tárcsáztam Debbie-t. Kicsit arrébb sétáltam a fiúktól, de még hallottam ahogy Ash azt motyogja, hogy ha az ő hívására nem reagált Debbie, akkor az enyémre sem fog. A rettegés lassan fonta körül a gyomromat. Mi van, ha Ray bosszút áll a húgomon és anyán azért, amiért nekitámadtam reggel? Amint szétkapcsolt a hívás a tesómmal, rögtön anyát csörgettem. A hívásnaplómban annyira régen szerepelt az ő száma, hogy a névjegyzékből kellett kikeresnem. Ő már felvette, szinte az első búgó hangot követően.
– Chrissy? Valami baj van? – kérdezte rögtön.
– Hol van Debbie? – szegeztem neki a kérdést. Anya felsóhajtott.
– Segített egy-két dologban, nemrég indult el. Biztosan mindjárt odaér – mondta.
– Köszi – és már ki is nyomtam a hívást. Ahogy visszafordultam a srácok felé, hirtelen beleütköztem valakibe, így az én kezemből a telefonom, az övéből pedig egy mappa esett ki, amiből rengeteg teleírt papír hullott ki. – A francba, nagyon sajnálom – szabadkoztam, miközben leguggoltam, a telefonomat gyorsan zsebre vágtam, és összekapartam a kiesett papírokat. A baleset másik áldozata (és vétkese) csak hümmögött, úgyhogy amikor felpillantottam rá, megállás nélkül azt mantráztam, hogy „kérlek, ne ő legyen, kérlek, kérlek, kérlek..." Imáim nem hallgattattak meg, és ez már akkor világos volt, amikor a szétrepült papírokon kottákat és dalszövegeket fedeztem fel. Luke Hemmings. Hát persze.
– Aha, kösz – morogta, amikor felegyenesedtünk (ő vagy két méterrel tornyosult fölém... Na igen, a magasságom hagy némi kívánnivalót maga után), és a kezébe nyomtam a felszedett papírokat. Mást nem mondott, csak odalépett a fal mellett várakozó Calum-hoz és Ash-hez. Cal fekete farmert és fehér trikót viselt, a falnak lazán nekidőlve kereste a tekintetemet. Amikor összekapcsolódott a pillantásunk, óvatosan felmutattam a hüvelykujjamat, jelezve, hogy Debbie rendben van. Mielőtt Ash-sel is közölhettem volna a jó hírt, elővette a telefonját, a füléhez szorította, és arrébb vonult a fiúktól, feltehetőleg a tesóm hívta vissza. Calum és Luke vihorászva kezdték átnézni a kottákat, láthatóan belemerültek a zenébe és a tervezgetésbe. Ekkor Michael is csatlakozott hozzájuk, lila haja egyre fakóbbnak tűnt. Nem volt többé keresnivalóm Calum közelében, így inkább a lánymosdó irányába indultam.
– Ó, te jó ég! Hallottad? – ugrott elő, fogalmam sincs, honnan Betty, a legjobb barátnőm. Az arca ragyogott, rövid, szőke haját csinos lófarokba kötötte.
– Micsodát? – vontam fel a szemöldökömet. Betty megragadta a csuklómat, és a falhoz húzott, hogy ne a tömött folyosó kellős közepén ossza meg velem a legújabb pletykát.
– A következő diákolimpián csak az indulhat, akinek legalább hármas az átlaga – dörzsölte a tenyerét izgatottan. Betty remek sportoló, sorra nyeri az atlétikai versenyeket. Emellett kitűnő tanuló is, amivel egy-két kivétellel egyedül van a versenyzők közül a suliban. A legtöbb sportoló olyan egyszerű, mint a szög.
– És ez neked azért jó, mert...? – tártam szét a karjaimat tanácstalanul. Betty a szemét forgatta.
– Mert végre nem az idióták lesznek ünnepelve – tette össze a két kezét.
– Hát, valószínűleg nyerni sem fogunk annyit. A focicsapat egyáltalán elindulhat így? – grimaszoltam. Betty fújtatott egyet.
– Kit érdekelnek a focisták? Az atlétikai csapat nyerjen, a többit pont leszarom.
– Nem vagy egy kicsit önző? – karoltam bele a barátnőmbe, miközben a kémialabor felé vettük az irányt.
– De hát ezért szeretsz, nem? – rebegtette ártatlanul a szempilláit. Betty nem tudott arról, ami otthon zajlott. Pont elég volt, hogy Calum-ot terhelem a saját bajaimmal, szükségtelen volt rá is rásózni a gondjaimat. Azt tudja, hogy Ray-jel nem jövök ki valami jól, és emiatt anyától is eltávolodtam, de többet nem. Ettől függetlenül lehet, hogy sejt valamit, de ahhoz elég diszkrét, hogy ne szegezze nekem a kérdéseit, amiért nagyon hálás vagyok. Mellette egy kicsit megfeledkezhetek arról, hogy a kamaszkorom közel sem arról a fajta ellenállásról szól, mint a legtöbb kortársamnak. Én azért harcolok, hogy anya hagyja el végre az iszákos, erőszakos paliját, mások meg azért, hogy elmehessenek egy koncertre. Szép is az élet, vagy mi. 

A suli nagyon felbolydult. Mindenki furán viselkedett, kétségbeesett arccal sugdolózott, vagy épp az indokoltnál vidámabban cseverészett olyan emberekkel, akikkel korábban szóba sem állt. Zavartan ültem le az ebédemmel Betty mellé az udvaron, az egyik kerek műanyag asztalhoz. A barátnőm szeret mindig ide ülni, mert tökéletes rálátás nyílik a sportpályára, Betty így kiválóan tudja fürkészni az esetleges ellenfeleit, meg hát az sem elhanyagolható tényező, hogy néha Calum beáll focizni Luke-hoz, és olyankor általában megszabadul a pólójától. De ez már tényleg csak hab a tortán.
– Mi a fene van mindenkivel? – csavartam le a vizespalackom kupakját. Betty megigazította a copfját, kihúzta magát, és felszúrt egy adag salátát a villájára.
– Az új sportszabály mindenkit érint. Arról, hogy csak hármas átlaggal lehet versenyezni.
– Engem speciel biztos nem – tettem fel a kezem védekezőn.
– A következményekből még te is kaphatsz – kacsintott rám. Miközben a pizzaszeletem csábítóan pislogott rám, elővettem a táskámból az aktuális könyvemet, a Reménytelen-t, Colleen Hoover-től. A helyi könyvtárban igazi csodabogár voltam: attól függetlenül, hogy a fél életemet ott töltöttem, nem első sorban a szépirodalom vonzott. Kifejezetten azokat a könyveket szerettem, amik kikapcsolják az agyamat, és egy sokkal boldogabb világba repítenek, mint amilyenben nap mint nap élek. Ezért szerettem az ifjúsági regényeket, és faltam őket hátborzongatóan rövid idő alatt. Betty mindig is tolerálta, ha nem voltam csevegős kedvemben, de ahogy az első betűt elolvastam, eszembe jutott valami, ami gondolkodás nélkül csúszott ki a számon.
– Szerinted rossz ötlet Calum-hoz költöznöm? – Betty kezében megállt félúton a villája, a döbbenet kiült az arcára, a villáról még egy magányos salátalevél is visszapottyant a tányérba.
– Most álmodozol? – kérdezte végül a barátnőm.
– Reggel felajánlotta, hogy költözzek hozzá – sóhajtottam, minden mindegy alapon. – Tudod, Ray miatt. Baromira nem jövünk ki jól – és az nem is kifejezés. Betty letette a villáját, és összekulcsolta az ujjait a tálcája előtt.
– Ha gondjaid vannak otthon, Chrissy, szólnod kell róla. Én vagyok a legjobb barátnőd – persze, hogy gondjaim vannak, basszus. De felesleges másra ráakasztani ezt a terhet.
– Képtelen vagyok megmaradni a közelében, ennyi – vonogattam a vállam, ügyesen titkolva, hogy reggel kis híján megütött az a féreg. Betty megsimogatta a kézfejemet.
– Tudod, hogy hozzám is bármikor jöhetsz, ugye? A szüleim totál odavannak érted! – vigyorodott el.
– Tudom, hogy bízhatok benned – bólintottam, hálás mosolyt erőltetve az arcomra. Betty elhúzta a száját.
– De igen, neked mindig is Calum lesz a legjobb barátod. Értem – tette fel a kezét védekezőn, kissé csalódott arcot vágva. Bűntudat hasított belém, amiért megbántottam őt, de nem mondhattam neki, hogy Calum tud Ray valódi énjéről, ezért ajánlotta fel, hogy költözzek hozzá. – Nézd – pillantott rám kis idő elteltével. – Időtlen idők óta szerelmes vagy belé. Ha csak emiatt költöznél hozzá, akkor az rossz ötlet. De ha tényleg úgy érzed, hogy ki kell szabadulnod otthonról, akkor menj. Költözz hozzá, hagyj magadnak egy kis levegőt. De! – rázogatta meg előttem a mutatóujját. – Az ne Calum-ról szóljon – hirtelen olyan hála öntötte el a lelkemet, ami csordultig töltött. Mosolyogva fogtam meg Betty kezét, és szorítottam meg.
– Köszönöm! – a barátnőm rám kacsintott, majd visszatért a salátájához.
– Csá – huppant le mellém Calum váratlanul. A szívem egy másodpercre összerándult, de szerencsére az elmúlt években annyira megtanultam kezelni a vele kapcsolatos érzéseimet, hogy soha semmi nem ült ki az arcomra. Calum gondolkodás nélkül felkapta a pizzaszeletemet, és beleharapott egy jókorát.
– Ne már – pislogtam szomorúan meggyalázott ebédemre.
– Délután meghívlak egy egész doboznyira! – ígérte Calum, és két rágás között nyomott egy puszit a halántékomra. Betty ezt fintorogva nézte végig, nekem meg meglódult tőle a szívverésem. Hiába, Calum Hood egyszerűen túl nagy hatással volt rám.
– Sziasztok – csatlakozott hozzánk Debbie is, kezében az ebédjével. Ő sokáig hordta azt, amit anya csomagolt neki, de egy ideje már nincs rá kapacitása, úgyhogy neki is be kell érnie a sulimenzával. A sarkában ott volt Ash is, ő azonban üres kézzel. Debbie leült Betty mellé, és kicsomagolta a szendvicsét. Ash zsebre dugott kézzel ácsorgott Calum mellett.
– Foci? – kérdezte Ash, mire Calum biccentett, még egyet harapott a pizzámba, aztán feltápászkodott az asztaltól. Mindketten kibújtak a pólójukból, a padra dobták,  és a focipályára futottak. 
– Imádom az ebédidőt – támasztotta a tenyerébe az állát Betty, elmélázva bámulva a srácokat.
– Hé! – szóltunk rá egyszerre Debbie-vel, mire Betty megrázta a fejét, mintha csak kiűzhetné onnan a piszkos gondolatokat. Megköszörülte a torkát, aztán érdeklődve fordult a húgom felé.
– Mit szólsz a nővéred legújabb ötletéhez? – kérdezte, nekem meg összeugrott a gyomrom. Debbie nem tudott még a költözés lehetőségéről, és szerettem volna, ha ez így is marad, amíg nem döntöttem el véglegesen. Debbie kíváncsian pislogott, miközben beleharapott a szendvicsébe. Betty vetett rám egy gyors pillantást, amiből hamar leszűrte, hogy diszkréten kellett volna kezelnie a dolgot, így mentette a menthetőt. – Úgy értem – erőltetett vigyort az arcára. – hogy lilára festeti a haját.
– Lilára? – grimaszolt Debbie.
– Aha – Betty zavartan fogdosni kezdte a hajamat. – Lilára.
– Hát, ha mindenképp festeni akarod, szerintem kérdezd Michael-t – vonogatta a vállát. – Ő a szakértő ebben.
– Kislány – hajolt oda Debbie nyakába Michael. Azt hiszem, Betty azért épp a lila hajat választotta inkognitóként, mert kiszúrta, ahogy a színeshajú srác az asztalunk felé közeledik. – Én mindenben szakértő vagyok, kérdezz bátran – még kacsintott is egyet, mielőtt levágta a cuccát Ash táskájának tetejére, és ő is levette a pólóját, majd csatlakozott a pályán passzolgató Calum-hoz és Ash-hez. Csak ekkor vettem észre, hogy Luke Hemmings is köztük van, az ő táskája és pólója azonban a focipálya szélén pihent. Calum miatt többször lógok együtt Michael-lel, és amióta a húgom Ash-sel jár, még gyakrabban vagyunk egy társaságban a srácokkal, de Luke valahogy mindig kivétel. Hiába tagja a névtelen bandának, hiába járnak ugyanazokra az órákra a fiúkkal, sem a tesómat, sem Betty-t, sem engem nem csíphet, ha ennyire kategorikusan elzárkózik tőlünk. Nem mintha ez zavart volna, de mégiscsak furcsa volt, hogy a fiúkkal ilyen jól kijön, mások meg szó szerint menekülnek előle. Főleg, ha dühös. Állítólag egyszer megvert egy elsőst, mert egy tanár kiszúrt vele, és így vezette le a feszültséget. A bátyja, James, a focicsapat kapitánya a merő ellentéte volt Luke-nak. James-nek muszáj volt népszerűnek maradnia, így bár falta a lányokat (ami Luke-ra is igaz), mégis kedves volt mindenkihez, soha nem bántott senkit, és a tanulmányi eredménye is kitűnő volt, amivel kábé egyedül volt az egész focicsapatban. Hát, az új szabályok értelmében talán egyszemélyes csapatként fog szerepelni a diákolimpián.
A következő pillanatban egy sáros focilabda csapódott az asztalunkra.
A pizzaszeletem, amiből Calum már jóllakott, általam érintetlenül hevert előttem. Mármint, egészen idáig. Merthogy a labda pont úgy pattant, hogy a pizzát a levegőbe repítette, és a kinyitott könyvemen landolt, teljesen összemaszatolva azt. A könyv lapjain sár és paradicsomszósz keveredett, a pizzatészta pedig a pólómon landolt. Ijedtemben még fel is ugrottam a padról, ami miatt meglöktem az egész asztalt, és Betty ásványvize is ráborult a könyvemre. Meg a pólómra. Nagyszerű.
– Törpilla, jól vagy? – szaladt oda (félmeztelenül) Calum. Betty felvette a labdát, és hozzávágta Calum-hoz.
– Figyeljetek már jobban, világbajnokok – vetette oda a barátnőm.
– Törpilla? – méregetett Calum, miközben elvettem Debbie-től egy zsebkendőt, és azzal igyekeztem megmenteni a könyvet. Ahogy végighúztam a papíron a zsepit, a tinta is elmaszatolódott. Időközben Ash, Michael és Luke is odaértek hozzánk. Ash Debbie mögé állva nyomott egy puszit a húgom hajába, Michael és Luke pedig sajnálkozva figyelték a szerencsétlenkedésemet.
– Megvagyok, semmi gáz – legyintettem. A könyvnek reszeltek, így elraktároztam a memóriámba, hogy ki kell fizetnem a könyvtárnak. Csak ekkor vettem észre, hogy a pólómnak is annyi, ráadásul a ráborult víz miatt az egész tök átlátszó, így egy két lábon járó melltartó-reklámmá avanzsáltam. Calum felvette a padra dobott pólóját, megragadta a könyökömet, és maga után húzott, be a suli épületébe. Hála az égnek, az udvaron az ilyen kis közjátékok mindennaposok, így nem kellett attól tartanom, hogy a szájukra vesznek az emberek. Calum egészen a földszinti férfimosdóig vonszolt, amit szinte soha, senki nem használ, annyira távol esik az összes tanteremtől. A kezembe nyomta a pólóját.
– Vedd fel! – kérte, és már el is fordult. Az egyetlen probléma az volt, hogy a szemközti falon egy sor tükör díszelgett.
– Kedves, hogy nem akarsz lesni, de... – mutattam rá a tükörképünkre. Calum visszafordult felém, végigvezette a tekintetét az összepizzázott felsőmön, és elmosolyodott.
– Igazad van, számtalanszor láttalak már bikiniben. Ez semmivel sem másabb.
– De igen – ráncoltam a homlokomat. – A bikinit arra találták ki, hogy mindenki megnézze, a melltartót meg arra, hogy bizonyos emberek lássák.
– És én nem vagyok bizonyos ember? – vonta fel a szemöldökét. Ó, basszus, te vagy a legbizonyosabb ember! Oké, koncentrálj, Chrissy... Nem állok készen rá, hogy melltartóban lásson.
– Azt hiszem, én bemegyek oda – böktem rá az egyik fülkére. Kikerültem őt, behúzódtam az egyik WC-fülkébe, és becsuktam az ajtót. Gyorsan átcseréltem a pólót, de mielőtt kiléptem volna Calum-hoz, az orrom elé húztam a pólóját, és mélyen beleszagoltam. Az ő illatát árasztotta. Olyan érzés volt a pólóját viselni, mintha folyamatosan ölelne engem. Soha többé nem akartam levenni. Amikor kiléptem a fülkéből, Calum az ajtófélfának dőlt, és maga előtt összefont karokkal várakozott. Egek, hogy mennyire, de mennyire jól néz ki félmeztelenül! – Hé, ha kölcsönadtad a pólódat, te miben leszel? – jutott hirtelen eszembe.
– Van a szekrényemben egy másik – legyintett, apró félmosollyal. Odaléptem a mosdókagylókhoz, és mivel a kezem is szószos lett, megmostam. Ahogy a szárító alá tartottam a kezemet, a tekintetem találkozott Calum-éval a tükörben. – Igazán jól áll neked a pólóm – mosolyodott el. Zavartan lepillantottam a ruhadarabra, és totál elvörösödve válaszoltam.
– Köszi. Visszakísérlek a szekrényedhez – léptem oda mellé. Calum kinyitotta előttem az ajtót, és mellém szegődve sétált fel az emeletre. A folyosók üresek voltak, a tanárok és a diákok is a jól megérdemelt ebédszünetet töltötték, így senkinek sem szúrt szemet, hogy Calum félmeztelenül lófrál a suliban.
– Gondolkodtál azon, amit reggel mondtam? – kérdezte, amikor odaértünk a szekrényéhez.
– Igen, elég sokat – vallottam be. Calum kikapott a szekrényből egy egyszínű, fekete pólót, és belebújt. Viszlát, gyönyörű felsőtest! – Nem tudom, jó ötlet-e magára hagyni Debbie-t és anyát. Mi van, ha az a barom rajtuk áll bosszút miattam? – hunytam le a szemem. Calum megértően bólintott.
– De a helyzet akkor sem jobb, ha otthon maradsz. Mert akkor téged fog bántani.
– Nagylány vagyok – simítottam végig a felkarján. – Meg tudom védeni magam.
– Törpilla, nem kell állandóan azt bizonygatnod, hogy erős vagy.
– Nem bizonygatom – motyogtam. Calum közelebb lépett hozzám.
– Az a pasi egy agresszív vadállat. Sem neked, sem Debbie-nek, sem anyukátoknak nem lenne szabad a közelében lennie.
– Ezt mondd meg anyámnak – forgattam a szemem. Calum megfogta a kezemet, ami teljesen hétköznapi köztünk, mégis elöntött a forróság.
– Ha a legkisebb esélyem is megvan arra, hogy jobbá tegyem az életedet, Törpilla, akkor megteszem. És szerintem igenis jó ötlet, hogy hozzám költözz. Legalább egy kis időre – nézett mélyen a szemembe. – Csak amíg kipróbálod, milyen nem arra hazaérni, hogy valaki dühöng az otthonodban – elszorult a torkom, ahogy ezt mondta. Igaza volt: az elmúlt években abból állt az életem, hogy Ray kirohanásait igyekeztem elkerülni, vagy anyát győzködtem arról, hogy hagyja el ezt a fickót. Calum és Betty némileg a normális élet talaján tartottak, de egy idő után mindkettőjük erőlködése kevés. Lehet, hogy most jött el az az idő.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem végül. Calum elmosolyodott, és bólintott. – A szüleid mit szólnak hozzá?
– Tudod, hogy imádnak. Mindig szívesen látnak.
– Legyen – döntöttem hátra a fejemet. Calum szorosan magához ölelt.
– Minden rendben lesz – suttogta a fülembe. Nos, azt majd meglátjuk.