A következő hétre szabadságot vettem ki az egyetemről.
No nem hivatalosan, egyszerűen csak nem mentem be az óráimra. Arra számítottam, hogy néhány lány, akikkel jóban lettem, elküldik a jegyzeteiket, és esetleg elmondják, mi történik, amíg otthon vegetálok, de nem senki sem keresett. Nyilván megtudták, hogy Luke ex-barátnője vagyok, és gonoszul dörzsölgetik a tenyerüket, azt mormogva, hogy megérdemlem az egészet, szenvedjek csak nyugodtan, hisz én főztem ezt saját magamnak.
Részben igazuk is van. Én döntöttem úgy, hogy belemegyek Calum réges-régi játékába, és én vagyok képtelen feldolgozni, hogy Luke két éve meg akarta kérni a kezemet.
Még a kollégiumba se mentem vissza. Betty értetlen arckifejezéssel állított be hétfő délután, de miután anya elmondta neki, mi történt, szitkozódva elrohant. A hétvégéig nem is találkoztunk, csak néhány ködös üzenetet váltottunk. Nem akartam megzavarni, tudtam, hogy az egyetemi bajnokságra készül, és semmi kedvem nem volt ráaggatni a terheimet. Így is jó sokat cipel már belőlük.
A srácok gyorsan visszaszoktak az itteni életbe, Ash sokat lóg Debbie-vel, de csak és kizárólag a biztonságos házban, tehát vagy nálunk, vagy náluk. A húgom szerint nincs köztük semmi, csak beszélgetnek, sokszor elismételte nekem, hogy szakítottak a kiutazásuk előtt, de lépten-nyomon elpirul, amikor Ash-ről kérdezem, úgyhogy nem igazán hiszek neki. Calum keresett néhányszor szombat óta, de nem nyitottam neki ajtót, nem vettem fel neki a telefont, nem válaszoltam az üzeneteire. Egyszerre voltam dühös, csalódott, és állatira sértett. Haragudtam rá, hiszen tudta, mit tervezett Luke, és nem szólt róla, sem akkor, sem most. Nem azt vártam volna tőle, hogy lője le a meglepetést, de igazán beavathatott volna, amikor a kapcsolatunk az utolsókat rúgta. Lehet, hogy ez az egész megmentette volna. Csalódott is voltam, elvégre, átvert engem. Kihasználta, hogy minden bizalmam elveszett Luke-ban, és azt tette, amit két éve elutasítottam. És nem rajtunk múlott, hogy végül nem feküdtünk le egymással. Mindemellett pedig szörnyen sértett voltam. Elveszítettem a becsületemet, a bizalmamat, a reményemet, hogy egyszer minden helyre jöhet. Ahogy a szobámban ültem az ágyamon, és telesírtam naponta átlagosan két teljes csomag papírzsebkendőt, ráébredtem egy olyan dologra, ami másnak már két éve is feltűnt volna, nekem azonban csak mostanra jutott el a tudatomig. Hogy már soha, semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen. A srácok híresek lettek. Kötelezettségeik vannak a kiadójuk, a rajongóik, saját maguk felé. Nem fognak Sydneyben maradni. Még csak Ausztráliában sem. Az ő életük, az igazi, valóságos életük már Los Angelesben van. Én pedig itt. Úgyhogy, teljesen mindegy, hogy a srácot, akiért épp hullajtom a könnyeimet, Calum Hoodnak, vagy épp Luke Hemmingsnek hívják. A helyzet nem fog változni.
Csütörtök délután épp komótosan iszogattam a teámat a szobámba zárkózva, egy régi jegyzetfüzetemet lapozgatva. Volt benne minden, félig megoldott matekházi, egy unalomból készült rajz pálcikaemberekről, kétsoros dalszöveg-kezdemény. Azt hittem, egész este csinálhatom ezt, úgy, mint az elmúlt öt estén keresztül, csakhogy váratlanul kivágódott az ajtó, mindenféle előzetes jelzés nélkül. Anya állt a küszöbön, kezét csípőjére téve, szigorú arccal rám meredve. Illetve, igyekezett szigorú arcot vágni, de láttam, hogy valójában inkább aggodalmasan pislog rám.
– Igen? – csuktam be a füzetet.
– Indulunk – jelentette ki határozottan.
– Hová? – ráncoltam a homlokomat. Anya beljebb lépett a szobámba, egyenesen rám mutatott csinosra manikűrözött mutatóujjával.
– Sadie és Thomas kertipartit rendeznek. Ott a helyünk. Neked is.
– Nincs az az isten, hogy én oda betegyem a lábamat – dőltem neki a falnak. Anya közelebb lépett az ágyamhoz, és lehajolt hozzám.
– Ide figyelj, kislányom. Majdnem egy hétig hagytam, hogy sajnáld magad, de elegem van. Te okoztad ezt a galibát, nagyon is segíteni fogsz kibogozni! – azt hittem, rosszul hallok. Kihúztam magam, kétségbeesetten védekezni kezdtem.
– Anya, miről beszélsz? Nem a te kezedet akarta megkérni a barátod, és aztán lépett le egy másik kontinensre! Nem a te legjobb barátod mászott be a bugyidba, és nem téged kapott rajta a pasid! – hadartam, totál össze-vissza. Anya felegyenesedett, összefonta maga előtt a karjait. Az aggodalom eltűnt a tekintetéből.
– Megértem, hogy mindketten remek fiúk. De választanod kell köztük. Egyszer és mindenkorra!
– Anya, ők Los Angelesben élnek! Nem fogok belemenni semmibe, egyikükkel sem, soha többet, ebben a szentséges életben biztosan nem! – térdeltem fel az ágyamon. Anya szólásra nyitotta a száját, de végül inkább lehunyt szemmel hátra döntötte a fejét.
– Öltözködj! A kertipartira akkor is el kell mennünk – aztán kivonult a szobámból. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, közölte, hogy tíz perc múlva indulunk. Semmi kedvem nem volt a hülye kertipartihoz, Calumhoz meg pláne nem. Egész héten olyan ügyesen elkerültem őt, erre most a saját anyám lök a karjába. Pár perccel később még mindig nem kezdtem készülődni, és ekkor újabb látogatom érkezett.
– Megyek már! – kiáltottam ki, közben ugyanabban az elnyűtt nadrágban és fekete pólóban ülve az ágyam szélén. Az ajtóm kinyílt, és a húgom dugta be rajta a fejét. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és intettem, hogy jöjjön be. Debbie belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Tényleg nem akarsz eljönni? – kérdezte, szomorúan pásztázva a padlómat. Nem akartam csalódást okozni a húgomnak, és nagyon úgy tűnt, hogy ő szeretné, ha ott lennék azon a nyavalyás kertipartin. És be kellett vallanom magamnak, hogy valójában én is vágyom rá.
– Nem tudom – sóhajtottam egyet. Debbie leült mellém, és fojtott hangon szólalt meg.
– Tisztáznod kéne velük.
– Persze – dörzsöltem meg a homlokomat. – De mégis mi a fenét mondhatnék nekik? – Debbie a homlokát ráncolva válaszolt, a korábbi visszafogottsága eltűnt, már inkább cserfes volt, jókedvű. Akármennyire is nyomorogtam, jól esett őt ilyennek látni.
– Állatira sajnállak, tényleg. Két rocksztár is érted harcol. Sanyarú egy sors lehet a tiéd – elfintorodtam, felkaptam a hátam mögül egy párnát, és hozzávágtam a húgomhoz. Debbie elnevette magát, és megkaparintotta a fegyveremet. – Oké, figyelj – kérte, továbbra is nevetve. – Akarod hallani a véleményemet?
– Mondhatok nemet? – billentettem oldalra a fejemet, mire Debbie megütött a párnával. – Jó, persze, hogy akarom – sóhajtottam. A húgom közelebb húzódott hozzám.
– Calum olyan, mintha a testvérünk lenne. Értem, hogy régen nagyon szeretted őt, de aztán jött Luke, és... Elmúlt. Elmúlt, igaz? – méregetett.
– Persze! – bólintottam.
– Luke mellett kivirultál, Chrissy! Olyan volt, mintha csak akkor látnám a valódi Christina Feyt, amikor vele vagy. Ő nem a múltunkra emlékeztet. Calum ott volt, végignézte, mellette lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy apa és Thomas barátok voltak. Nem lehet elfelejteni, hogy Ray... – Debbie nagyot nyelt, én pedig megszorítottam a kezét. – Hogy mit tett. Luke egy új fejezet az életedben. Kinyíltál mellette. Visszakaptad önmagadat. És szeretett téged annyira, hogy az árnyékodat is megismerje. Azt a Chrissyt, aki egészen addig voltál, amíg közel nem kerültetek egymáshoz. Luke megmentett téged saját magadtól – a könnyeim potyogni kezdtek, ezért gyorsan magamhoz húztam a kishúgomat, és jó szorosan átöleltem. Tudtam, hogy minden egyes szava igaz, de azzal is tisztában voltam, hogy semmi értelme most belevágni egy kapcsolatba. Fél év. Hat hónap. Mindösszesen ennyit maradnak Sydneyben. Miért akarnám kitenni magunkat ilyesminek? Mégis, úgy éreztem, hogy ha nem megyek oda hozzá, és csókolom meg őt még egyszer, legalább utoljára, összedől az a szépen felépített kis világ, amit már két éve olyan biztonságosnak éreztem.
Anya megtette nekem azt a szívességet, hogy útközben nem szólalt meg. Tudtam, hogy csak azt akarná elmondani, hogy választanom kell Luke és Calum között, ezt pedig nem akartam hallani. Soha, de soha többet.
Amikor leparkoltunk Calumék háza előtt, a húgom vidáman pattant ki az autóból, és szökdelt át a hátsó kertbe, ahonnan a hús sercegése, a tűz ropogása, egy kis zene, és beszélgetés szűrődött ki. Anya komótosan vette ki a slusszkulcsot a helyéből, miután üresbe tette a sebességváltót, és én sem kapkodtam a biztonsági övem kicsatolásával.
– Drágám – szólalt meg anya, amikor már a kilincsen volt a kezem. – Kérlek, legyél vele kíméletes. Nagyon szeret téged – anya pont úgy nézett rám, mint egy meglőtt kiskutya. A homlokomat ráncolva csóváltam a fejemet.
– Nagyfiú már. Túléli – mondtam, majd kiszálltam az autóból. Anya azonnal követett, és ahogy beléptünk a kiskapun keresztül a kertbe, csilingelő hangon üdvözölték egymást Sadie-vel.
– Szia, édesem, hogy te milyen gyönyörű vagy! – ragadta meg mindkét vállamat már a bejáratnál Sadie. Gyorsan megöleltem őt, viszonoztam a bókját, aztán remegő lábakkal kikerültem őt. A kertben felállított grillsütő körül ott sertepertélt Thomas és Michael. Ash Debbie-vel nevetgélt valamin a konyhában, csak a hangjukat hallottuk. Betty a kert közepére kirakott műanyag asztalnál ült, és egy szelet húst fűrészelt egy életlen késsel. És ott voltak mindketten, pont Betty két oldalán. Calum az asztalon könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta, és egy halovány mosollyal figyelte az apját meg Michael-t a grill közelében. Luke széke jóval hátrébb volt, mint az asztal, kényelmesen ült, szinte már feküdt benne, és a telefonját nyomkodta. Még csak meg sem próbálta leplezni unott arckifejezését.
– Sziasztok – léptem oda hozzájuk. Betty elvigyorodott, és integetett nekem, Calum meglepetten felém kapta a fejét, Luke pedig volt olyan kedves, és felpillantott rám a telefonjából. Tényleg úgy tűnt, mintha ő tenne szívességet nekem azzal, hogy rám néz. Idegesen rágcsáltam a szám szélét, nem igazán tudtam, hogyan kéne elkezdeni egy ilyen beszélgetést. Vagy, hogy egyáltalán melyikükkel.
– Szia! Nem hittem, hogy eljössz – Calum úgy felugrott, hogy a műanyag szék felborult mögötte. Az ujjaimat tördelve válaszoltam.
– Nem hagytam volna ki – erőltettem mosolyt az arcomra. Luke grimaszolt, aztán feljebb csúszott a székében.
– Aha, akkor hagylak titeket enyelegni – morogta, majd felállt, és úgy került ki engem, mintha leprás lennék. Lehunytam a szemem, és vagy tízig elszámoltam, hogy leküzdjem a rám törő sírógörcsöt. Calum odalépett hozzám, de én elfordultam tőle.
– Luke! – kiáltottam utána. Épp egy falat parázson sült krumplit dobott a szájába a grill mellett. Rám nézett, valószínűleg csak automatikusan, amiért a nevét hallotta, mert amikor realizálta, hogy én szólítottam, grimaszba torzult az arca, Michael felé fordult, és mondott neki valamit. – Luke! – ismételtem meg, ezúttal közelebb merészkedve hozzá. Feltűnt, hogy a legtöbben már nem a saját dolgukkal vannak elfoglalva, Betty is abbahagyta a hússzelete kínzását, anya nem sutyorgott tovább Sadie-vel, Thomas is lerakta a húsforgató eszközét, ahogy Debbie és Ash is közelebb merészkedtek az ablakhoz. Amikor körbefordultam, még csak meg sem próbálták titkolni, hogy kíváncsian várják a fejleményeket. – Nektek nincs jobb dolgotok? – tártam szét a karjaimat, egyszerre szólva mindenkihez.
– Az elejét végignézettétek velünk, a végére is kíváncsiak vagyunk – vágta rá Betty, mire a többiek vadul bólogatni kezdtek. Luke épp eleget van a kirakatban így is, semmi értelme még ilyenkor is kitenni ennek, úgyhogy nemes egyszerűséggel megragadtam a csuklóját, és kivonszoltam magammal az utcára. Óriási szerencse, hogy Calumék egy csendes, eldugott utcában laknak, amit sem a rajongók, sem a lesifotósok nem fedeztek még fel maguknak. Luke összefonta maga előtt a karjait, amikor kellő távolságra kerültünk a kert bejáratától, és gyanakodva méregetett.
– Remélem, nem akartad megmagyarázni. Vagy azzal kezdeni, hogy „nem az volt, aminek látszott" – mordult fel.
– Nem mondom, hogy nem az volt, aminek látszott, mert nagyon is az volt – hozzá hasonló pozíciót vettem fel, én is összefontam magam előtt a karjaimat. Luke elfintorodott.
– Kurvára hallani akartam, kösz.
– Miért, Calum még nem mondta? – meredtem rá. Luke a szemét forgatta, ami azt jelentette, hogy nagyon is említette neki Calum. – Figyelj – közelebb léptem hozzá, halkítottam a hangomon. – Sok minden megváltozott az elmúlt két évben.
– Annyira azért nem sok minden – vetett rám szúrós pillantást. Meglepetten pislogtam.
– Aha, végülis, csak világhírűek lettetek, kijött a stúdióalbumotok, körbeturnéztátok a világot, lányok millió rajonganak értetek, elköltöztetek Los Angelesbe, de valóban, túl sok minden tényleg nem változott.
– És mondd – Luke lehajolt hozzám, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. – ezek mit számítanak?
– Azon kívül, hogy egy másik kontinensen laksz? Vagy hogy olyan újságcikkek jelennek meg rólam, hogy öngyilkos akartam lenni miattad, holott csak beleestem a rohadt vízbe? – böktem bele a saját mellkasomba. Luke a homlokát ráncolta, aztán elfordult tőlem, és idegesen a hajába túrt.
– Látom, nem érted.
– Tessék? – ráztam a fejemet. – Neked agyadra ment valami! – kiabáltam, a kelleténél kicsit hangosabban. Luke újra rám nézett, a tekintete dühös volt, szinte szikrákat szórt a szeme.
– Mi lenne, ha egyszer az életben kinyitnád a szemed, Chrissy, hm? – rivallt rám. – Egészen nagy a világ körülötted, és ezt te is tudnád, ha hajlandó lennél néha felpillantani a jegyzetfüzeteidből! – nem akartam elhinni, hogy ezt mondta. Csak álltam ott, az út kellős közepén, és értetlenül pislogtam.
– Te most szórakozol velem? – préseltem ki magamból a szavakat. – Miről vitatkozunk egyáltalán?
– Tényleg emlékeztetnem kell téged? Pedig itt történt, nem messze, a pincében! – mutatott indulatosan Calumék háza felé.
– Oké – fújtam ki a levegőt, magamra kényszerítve némi nyugalmat. – Ez nem vezet sehová.
– Te akartál beszélni velem – vetette oda nekem.
– Igen, reméltem, hogy húsz évesen képesek leszünk felnőtt emberek módjára megbeszélni a dolgokat, de úgy tűnik, tévedtem – dörzsöltem meg a homlokomat.
– Jó, beszéljük meg – tárta szét a karjait. – Én kezdem – mondta dühösen. – rohadtul nem tetszik, hogy majdnem lefeküdtél Calum-mal. Ettől rettegtem egész végig, amíg együtt jártunk. Nem tudom, képes leszek-e valaha újra bízni benned – tette hozzá, már halkabban. Éreztem, hogy az egyébként is megtört szívem újabb, sokkal kisebb darabokra hasad. Nem tudom, honnan vettem az erőt ahhoz, hogy ne sírjam el magam ott helyben, de valahogy sikerült. Mégis, amikor megszólaltam, olyan volt, mintha nem is a saját hangomat hallanám, hanem valami furcsa, visszhangzó buborékból beszélne valaki.
– Én meg azt nem tudom, szükséges-e egyáltalán megbíznod bennem még valaha – lesütöttem a szemem, ahogy elhagyták a számat a szavaim. Luke értetlenül ráncolta a homlokát, és kicsit közelebb lépett hozzám.
– Hogy érted ezt? – kérdezte, vészjósló hangon. Olyan erősen szorítottam ökölbe a kezemet, hogy a körmöm belevájt a tenyerembe. Sav marta a torkomat, de tudtam, hogy ki kell mondanom. Nem játszadozhatunk tovább sem magunkkal, sem egymással.
– Szerinted van értelme ennek az egésznek? – tártam szét a karjaimat. Luke hitetlenül pislogott. Féltem tőle, hogy felrobban, üvölteni kezd, vagy, ami talán még rosszabb, szó nélkül elrohan. Végül beharapta az alsó ajkát, a farzsebéhez nyúlt, és elővett egy összehajtogatott papírt. A kezembe nyomta, én meg annyira meglepődtem, hogy automatikusan elvettem tőle. Értetlenül kapkodtam a fejem a kezemben lévő papír, és Luke között. Ő elfordult tőlem, idegesen dörzsölte a tarkóját. – Mi ez? – kérdeztem tőle zavartan. Luke biccentett, jelezve, hogy nyissam ki. Remegő ujjakkal kihajtogattam a papírt, és a legelső, amit észrevettem, az egy légitársaság logója volt a felső sarokban. Azonnal Luke-ra pillantottam, de ő csak sürgetően intett, hogy olvassam tovább. Egy repülőjegy volt a kezemben, Los Angelesbe. A nevemre. Hat hónappal későbbre, akkor, amikor a srácok is visszamennek Amerikába. Teljesen, totálisan lefagytam. Annyira elgyengült a kezem, hogy majdnem leejtettem a repülőjegyet. Levegőért kapkodva reménykedtem, hogy összeszedem magam annyira, hogy egész mondatok, vagy legalább szavak kijönnek a számon. Luke végül megtörte a csendet.
– Egy újabb dolog, amit nem adtam oda neked azonnal.
– Miről beszélsz? – nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy a gyűrűre céloz, de érdekelt, hogy miért vette, hogy mikor, és miért nem adta még oda. Meg, hogy egyáltalán mi volt ezzel a célja.
– Akkor vettem, amikor megbeszéltük, hogy még... – a szavakat kereste, láthatóan szörnyen zavart volt ő is. – Még gondolunk egymásra. Mielőtt megláttad volna Amyről és rólam azokat a képeket – magyarázta. – Hirtelen felindulásból vettem meg, de akkor ez tűnt a leghelyesebb döntésnek. Mert úgy éreztem, egyetlen napot sem vagyok hajlandó többet nélküled eltölteni – nézett mélyen a szemembe. Normál esetben kiugranék a bőrömből egy ilyen vallomás hallatán, de ez egyrészt nem normál eset, másrészt, ügyelt rá, hogy kihangsúlyozza a múlt időt a mondanivalójában. Lehunytam a szemem, és még erősebben szorítottam ökölbe a kezemet.
– Miért adtad most ide? – leheltem a szavakat. Olyan halkan beszéltem, hogy tartottam tőle, Luke meg sem hallotta. De végül mégis válaszolt.
– Nem is tudom – túrt bele a hajába. – Tudod, hogy nem vagyok igazán a szavak embere... – csóválta a fejét. – Basszus, még azokat a dalszövegeket is Ash meg Calum írta, amiket éneklek... – egy pillanatra összeszorult a szívem. A diszlexiája többek között a dalszerzésben is akadályozza, legalábbis ami a szövegírást illeti, ezért megosztották a feladatot: Calum és Ash felel a szövegért, míg Luke és Michael a zenét találja ki. Annyira szerettem volna megölelni, megcsókolni, elmondani neki, hogy semmivel sem kevesebb, mint bárki más... – Azt hiszem, mondani próbálok neked valamit ezzel a jeggyel. Helyrehozni azt, amit a gyűrűvel elrontottam. Meg mindennel – magyarázta, lehajtott fejjel. Az öklöm szorítása magától enyhült. A szívdobogásom csillapodott, pedig indokolt lett volna, ha éppenséggel megpróbál kiugrani a mellkasomból. Tettem Luke felé egy bizonytalan lépést, és felemeltem a kezemet. Csak ekkor tűnt fel, hogy remegtem. Egész testemben. Finoman megérintettem az arcát, a borostája megszúrta a bőrömet, de annyira jól esett, mint még soha semmi. A szavak, amiket kimondani készültem, marták a torkomat. Tudtam, hogy ha ezt most meglépem, nem lesz többé visszaút. Hogy meg fogom bánni. De abban is biztos voltam, hogy így lesz a legjobb. Nem mindkettőnknek, de neki mindenképp, én pedig képes vagyok megbirkózni a fájdalommal. Van már benne gyakorlatom. Luke rám emelte jégkék szemeit, annyi minden volt a tekintetében, hogy egy egész könyvet teleírhatott volna vele. Reménykedett, ugyanakkor félt. Nyugodt volt, de egyben ideges is. Szeretett engem; mégis érezte, hogy bántani fogom.
– Nem mehetek veled Los Angelesbe – mondtam ki. Azt hittem, tovább maradok erős, de amint szólásra nyitottam a számat, könnyek gördültek végig az arcomon. Luke lehunyta a szemét, és a kezével megfogta a kezemet, azt, amivel az arcát simogattam. Vártam, hogy ellenkezni kezd. Azt mondja, dehogynem mehetek vele, mindent megoldunk együtt, összetartozunk, együtt kell lennünk. Azt válaszoltam volna neki, hogy az ő élete már semmiben sem hasonlít arra, amibe én is beleillek, mire ő győzködött volna, hogy ő ugyanaz az ember, aki volt. Végül beadtam volna a derekamat, a nyakába ugrok, és fél év múlva felszállok vele arra a repülőre Los Angeles felé. Ehelyett Luke bólintott egyet, eltolta magáról a kezemet, és jól megszorította.
– Megértem – nézett mélyen a szemembe. A szívem megszakadt. Apró, kis darabokra tört, minden egyes szilánk széle olyan éles volt, akár a törött üveg. Rettegtem. Reszkettem. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen egy mínusz ezer fokos hűtőkamrába löktek volna be, és rám zárták volna az ajtót. Nincs visszaút. Tudtam, hogy nincs, már azelőtt tudtam, hogy kimondtam volna. De nem tehettem kockára azt, ami rá vár. Nem érek ennyit. Nem érhetek ennyit. Reszkető ujjaimmal visszahajtogattam a repülőjegyet, és Luke nadrágzsebébe csúsztattam. Hátráltam néhány lépést, úgy, hogy közben végig ránéztem. Láttam rajta, hogy annyira sok mindent szeretne mondani, mégsem megy neki. Mintha nem találná a szavakat. Egy pillanatra nem ott álltam, Calumék háza előtt, vele szemben. Egy másodperc törtrészének erejéig újra az a csendes, tizennyolc éves lány voltam, aki természetellenesen csüng a legjobb barátján, akinek a pincéjében minden délután együtt zenél négy imádnivaló srác. Újra láttam magam előtt a mogorva Luke-ot, aki még csak nem is volt hajlandó tudomást venni a létezésemről. Köszönni sem köszönt soha. Nem mosolyodott el még véletlenül sem, nehogy lássák rajta, hogy igenis vannak érzései. Újra az a lány voltam, akit ennek ellenére mégis megmentett a tengerparton, és a szombat délutánját a rendőrségen töltötte miattam. Aki korrepetálta őt irodalomból, hogy játszhasson a diákolimpián. Akinek bevallotta, hogy diszlexiás, és hogy a szülei mennyire távol vannak tőle, minden létező értelemben. Éreztem őt, éreztem az érintését a bőrömön, az ajkát az ajkamon, a szorító fájdalmat a mellkasomban, amikor felszállt arra a repülőre két évvel ezelőtt. A lábam szinte magától indult meg, ahogy hátat fordítottam neki, és olyan gyorsan kezdtem szaladni, mintha az életem múlna rajta. Nem volt célom, nem volt tervem, csak azt tudtam, hogy ha még egy másodperccel is tovább maradok a közelében, nem tudom őt elengedni. És azzal csak rosszat teszek mindkettőnknek. Sőt, talán az egész zenekarnak. Szóval, mégiscsak volt célom, és még tervem is: elkerülni őt messze, elmenekülni, mielőtt még fájdalmasabb sebeket ejtünk magunkon és egymáson. Úgy éreztem, így a helyes. Ő azonban nem értett egyet velem. Mert a következő pillanatban valaki elkapta a csuklómat, és esküszöm, hogy már a tenyere érintéséből is tudtam, hogy Luke az. Egy durva mozdulattal megtöröltem a szememet, hogy ne lássa a könnyzáporomat. Azzal persze nem számoltam, hogy úgy bőgök, mint egy hároméves, akinek elvették a kedvenc játékát. Luke elém került, szembe velem, és olyan elszántan pillantott rám, hogy egy pillanatra elhittem, hogy bármi lehetséges, akár még kettőnknek is.
– Nem hagyom még egyszer, hogy csak úgy elmenj – közölte. Lihegett, de sejtettem, hogy ennek kevés köze van ahhoz a néhány méternyi futáshoz, amit azért tett meg, hogy utolérjen. Szinte láttam a mellkasán keresztül vadul doboló szívét. Megint megtöröltem a szememet. Tett felém egy lépést, és a fejemet rá, hogy egy könnycsepp csillant a szemében. A fülem mögé simított egy hajtincset, és megsimogatta az arcomat. Annyira jól esett a bőre érintése, hogy legszívesebben megállítottam volna az időt. – Szeretsz még engem, Chrissy? – kérdezte, remegő hangon. Úgy tűnt, fél a választól, pedig mi sem egyértelműbb ennél. Bólogatni kezdtem, aztán nyeltem egy nagyot, remélve, hogy képes vagyok elég hangosan beszélni.
– Istenem, fogalmad sincs, mennyire.
– Akkor mégis mire készültél? – Luke óvatosan elmosolyodott, amolyan „te kis hülye" stílusban.
– Nem illek bele az életedbe. Semmi keresnivalóm Los Angelesben – ráztam a fejem. Luke az állam alá csúsztatta az ujjait, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
– Az életem lószart nem ér nélküled – a világ forogni kezdett körülöttem, a gyomrom teljesen megbolondult. Luke a hüvelykujjával apró köröket írt le az arcomra. – Szeretlek, Chrissy. És nem érdekel, hogy mindez Los Angelesben történik, vagy Sydneyben, vagy a tököm tudja hol. Az egész életem arról szólt, hogy anyámék elégedetlenkedtek. Soha nem voltam elég jó, elég okos, elég gyors a focipályán, vagy elég ahhoz, hogy az állatorvosira jelentkezzek. Még csak le sem érettségiztem, bassza meg – forgatta a szemét. Lassan mosoly kúszott az arcomra. A srácok épp az érettségi hetében utaztak el, így nem tették le a vizsgát, egyikőjük sem. – De te egyszerűen betáncoltál az életembe, és akkor először, nagyon hosszú idő után úgy éreztem, hogy igazán élek. Hogy érek valamit, Chrissy. Azzal, ahogy szerettél engem, megtanítottál arra, hogyan kell szeretnem magamat. Nélküled még mindig az a mogorva, bezárkózó, kellemetlen alak lennék, aki nem köszön a gyönyörű lányoknak, és még csak meg sem próbálja megismerni őket – lesütöttem a szemem, és próbáltam feldolgozni, amit hallottam. – Ráadásul az örökkét ígérted nekem – tette hozzá, jóval halkabban. A szívem önkénytelenül is dübörögni kezdett a mellkasomban, amikor eszembe jutott az a bizonyos éjszaka. Megkérdezte tőlem, hogy akarom-e ezt az egészet vele. Ha igen, az nála örökre szól. És én igent mondtam. És Luke szeret. Ugyanúgy szeret, mint régen. Nem fogja hagyni, hogy fájdalmat okozzak magamnak azzal, hogy kizárom őt az életemből. Mert akkor talán rajta is örök sebet ejtenék, nem csak magamon. Erőnek erejével újra kinyitottam a szememet, Luke arca közelebb volt az enyémhez, mint emlékeztem. Reszkető hangon szólaltam meg.
– Mit fogunk csinálni? – kérdeztem óvatosan. Luke a másik kezét is felemelte, és két tenyere közé fogta az arcomat. Olyan sóhaj szakadt fel belőle, mintha egy tonnás kő gördült volna le a válláról. Megcsókolta a homlokomat, lassan, megfontoltan. Nagyon hosszú ideig nyugtatta az ajkát a bőrömön, míg végül újra megszólalt.
– Nem tudom. De ki fogjuk találni. Együtt.