Szörnyű, hasogató fejfájásra ébredtem. Meg arra, hogy egy dühös arc néz le rám, elég közelről.
– Anya? – nyöszörögtem, az arcomra szorítva egy párnát. Az ablakon beszűrődő fény nagyon bántotta másnapos szememet.
– Volnál szíves megmagyarázni ezt? – kérdezte felháborodottan. Óvatosan eltoltam a párnát a fél szemem elől. A telefonját tartotta elém, a képernyőn egy pár másodperces videó ismétlődött újra és újra arról, ahogy a mólóról belezuhanok a vízbe. A homlokomat ráncolva dobtam félre a párnát, éreztem, hogy egy kis másnaposság most a legkisebb problémám.
– Ez meg mi? – kaptam ki a kezéből a telefont, az oldal tetejére görgetve. Hatalmas szalagcím az egyik legnagyobb bulvármagazinban: „Luke Hemmings ex-barátnője meg akarta ölni magát a zenész új szerelme miatt". Eltátottam a számat, és letaglózva olvastam tovább. „Olvasóriporterünk Sydney-ből jelentette, hogy Luke Hemmings volt barátnője, az egyetemista Christina Fey nem sokkal azután, hogy az első fotók nyilvánosságra kerültek Luke és Amy Peaton kapcsolatáról, a tengerbe vetette magát. Életét a közelben tartózkodó barátnője mentette meg, aki kihúzta Christinat a hideg vízből. A lány elfogadta a segítséget, így minden bizonnyal Hemmings figyelmét szerette volna felhívni magára." A cikk végén szerepelt egy telefonszám és egy weboldal, amit öngyilkosságot fontolgatóknak ajánlanak. Felültem, ledobtam a telefont az ágyamra, és mindkét tenyeremet a homlokomra szorítottam. – Anya, ugye nem hiszed, hogy tényleg öngyilkos akartam lenni? – sóhajtottam.
– Fogalmam sincs, mit kéne hinnem, Chrissy – anya lerogyott mellém az ágyra. Csak most tűnt fel, hogy csinos kosztümöt visel, valószínűleg a munkahelyéről jött hozzám. – Annyira magad alatt voltál Luke miatt...
– Anya, nem! – szakítottam félbe. – Nem akartam megölni magam. Soha nem tennék ilyet – néztem mélyen a szemébe.
– Akkor mit kerestél a vízben? És miért nem vetted fel a telefont, amikor hívtalak? Legalább ezerszer kerestelek, miután Debbie megmutatta reggel ezt a cikket – rázta a fejét anya. A telefonom után kutatva nézelődtem a szobában. Sem az ágyam közelében, sem az íróasztalomon nem volt. Aztán megakadt a tekintetem azon a farmeren, amit Betty gondosan összehajtva az egyik székre tett. A zsebében volt a telefonom. Kieshetett belőle, amikor a vízben lubickoltam részegen.
– Véletlenül beleejtettem a vízbe egy üveget, azt próbáltam kihalászni, de én is beleestem. A telefonom a zsebemben volt, szóval biztos valahol ott csücsül a tenger alján – magyaráztam. Nem elég, hogy a vodkával és a hányásommal beszennyeztem a vizet, még ez is! Elektronikus hulladék. Csodálatos. Anya gyanakodva méregetett. – Anya, nem akartam megölni magam, esküszöm! – védekeztem megint.
– Calum, Ash, Michael és Luke fejenként vagy ötször hívtak fel, hogy nem érnek el téged. Oké, Calum tizenötször, Luke pedig úgy hússzor – legyintett. – de nagyon aggódnak.
– Nem akarok beszélni vele – ökölbe szorult a kezem, ahogy meghallottam Luke nevét. Neki úgyis dolga van Amy-vel, akivel hónapok óta randizik. Még hogy senki nem ér fel hozzám... Pf. Kamugép.
– Indulunk, és veszünk neked egy új telefont – állt fel anya, és felém nyújtotta a kezét.
– Anya – dörzsöltem meg a homlokomat. – Másnapos vagyok. És átvertek. Megint. Megharagszol, ha semmi kedvem telefont válogatni?
– Kérlek – az arca kissé elszürkült. – A helyzet az, Chrissy, hogy találkoznod kéne valakivel – suttogta.
– Akárkivel is randizol, áldásom rátok. Majd később lecsekkolom neked – fogtam a fejemet, hátha enyhül a hasogató fájdalom. Anya visszaült mellém, és végigsimított a lábamon.
– Nem, drágám, nem erről van szó.
– Akkor? – fintorogtam.
– A srácok elég komolyan vették, hogy meg akartad ölni magad – kezdte.
– Hát marhára ismerhetnek – motyogtam.
– Iderepültek, még az éjjel. A turnénak vége, egyébként is szünetük van, terveztek hazajönni, de te felgyorsítottad a folyamatot. Calum akart először eljönni hozzád, de meggyőztem, hogy inkább nekem kéne beszélnem veled, nem rögtön bedobni a... mély vízbe – tette hozzá anya, szörnyen szellemesen. A homlokomat ráncolva meredtem rá.
– Itt vannak? Sydney-ben? – értetlenkedtem. Anya bólintott. Korábban azt hittem, hogy amikor legközelebb egy városban leszek Luke-kal, elfog az izgalom. A vágy, hogy a lehető leginkább megfeleljek neki, a legtökéletesebb sminkkel, frizurával, öltözékkel. Lehet, hogy ez még ebben a szituációban is így lenne, de a másnaposság komolyan felülírt mindent.
– Betty és Debbie velük van. Nálunk várnak rád – mondta anya.
– Nem akarok találkozni vele – ismételtem. Anya megszorította a kezemet.
– Egy beszélgetést azért érdemel a kapcsolatotok, nem?
– Két szóban is össze tudom foglalni: kapja be – húztam fel a térdeimet.
– Drágám, megértem, hogy dühös vagy. De elképzelni sem tudod, mennyire aggódott érted. Hallanod kellett volna a hangját.
– Ez egy idióta bulvárlap – biccentettem a telefonja felé, a cikkre célozva. – Azt hittem, megtanulta már, hogy nem kell mindent elhinni nekik.
– Ha arról lett volna szó, hogy megbuktál valamiből, vagy melltartó nélkül jársz előadásra, valószínűleg nem vette volna komolyan. De most a testi épségedről volt szó, Chrissy! És az többet ér neki mindennél – mosolyodott el óvatosan.
– Anya – vettem egy mély levegőt. – Átvert. Megint. Azt mondta, épp tegnap délután, hogy szeret, és hogy nem találkozott még hozzám foghatóval. Néhány órával később meg lefotózzák valami sztárcsajjal, kézen fogva – meredtem rá. Anya sokat tudón elmosolyodott.
– Ez egy idióta bulvárlap. Azt hittem, megtanultad már, hogy nem kell mindent elhinni nekik – szép! Anya a saját fegyveremet fordítja ellenem. – Na, akkor jössz? – nyújtotta felém a kezemet. Nem volt lehetőségem ellenkezni.

Kábé két órával később anya rákanyarodott a kocsifelhajtónkra. A kollégiumban megvárta, míg lezuhanyoztam, megmostam a hajamat (a tengervíztől nagyon büdös volt), kicsit emberi kinézetet varázsoltam magamnak, felkaptam egy magasított derekú farmersortot meg egy sima, fehér pólót, és útközben még egy telefont is vettünk nekem. Szerencsére a szolgáltatónál is el tudtuk intézni, hogy ugyanazzal a telefonszámmal működhessen tovább, így csak a kontaktokat kellett újra begyűjtenem. Abból meg úgysem kell sok.
Nem voltam ideges. Nem is izgultam. Ürességet éreztem. Csalódottságot. Fájdalmat. Kegyetlen, mardosó fájdalmat. Fél éve szakítottunk. Fél éve láttam őt utoljára. Akkor tartott a turné Ausztráliában, és egek, csak ekkor villant be, hogy a többiekkel akkor nem találkoztam, így őket legutóbb két éve láttam, amikor ez az egész őrület elkezdődött. Két év egy kiadós Hood-ölelés nélkül? Mégis hogy maradtam életben? Ahogy ez eszembe jutott, kivágtam a kocsiajtót, és szélvészként rohantam a bejárathoz, totálisan megfeledkezve arról, hogy amúgy másnapos vagyok, és valahol mélyen még tuti fáj a fejem. Konkrétan berontottam az ajtónkon, és a küszöbön átlépve megtorpantam. Könny szökött a szemembe a látványtól: a kanapén ott ült Ash, Michael, Calum, Luke, velük szemben Debbie, a konyhában pedig Betty töltött magának valamit egy pohárba. Mindenki egy emberként kapta felém a fejét. Szinte mindegyikőjük reakcióját láttam: Ash megkönnyebbülten mosolyodott el, Michael lehunyta a szemét, és kifújt egy adag levegőt, mintha ő is egy kilós tehertől szabadult volna meg, Debbie izgatottan vigyorgott, Betty a homlokát ráncolta, elég szkeptikusnak tűnt. Luke kissé eltátotta a száját. A tekintetéből ezernyi üzenetet tudtam volna kiolvasni, vagy azért, mert ezúttal hagyta, hogy belelássak az érzéseibe, vagy azért, mert most nem tudta titkolni. De Calum mozdult meg a leggyorsabban. Felállt, lépett egyet előre, elmosolyodott, és széttárta a karjait. Nekem sem kellett több, kilőttem, és úgy a nyakába ugrottam, hogy ha nem tolja hátra az egyik lábát támasztéknak, biztosan hanyatt vágódunk. Olyan nagyon szorosan ölelt, ahogy talán még soha. Két teljes éven keresztül hanyagoltam ezt az ölelést, és ott, a karjaiban úgy éreztem, most hiányzik igazán, most, hogy végre újra itt van. Mélyen beszívtam az illatát, ami teljesen megváltozott, nem is hasonlított a régire, de nagyon finom volt ez is, férfias, de gyengéd. A fekete pólója puha anyagból készült, és megláttam a nyakán azt a néhány tetoválást, amiről annyit áradozott. A haja már kicsit hosszabb volt, mint legutóbb, amikor élőben találkoztunk, de a videóhívásoknak köszönhetően ezt figyelemmel követhettem. Nem tudom, mikor kezdtem sírni, csak arra emlékszem, hogy Calum a hüvelykujjával óvatosan letörli a könnyeimet, miután kissé eltolt magától. Nevetett. Hihetetlenül hiányzott a nevetése.
– Szia, Törpilla – suttogta, és még egyszer megölelt.
– Hé, mi is köszönhetünk neki? – szólalt meg viccelődve Michael. Boldogan omlottam át az ő karjaiba. A haja ezúttal szőkén csillogott, és elég jól állt neki ez a szín. Aztán Ash-t is megöleltem, az ő szorítása is nagyon erős volt, ahogy a bicepsze is. Sokat gyúrhat. Amikor tőle is elszakadtam, már csak Luke volt hátra. Pár percig farkasszemet néztünk egymással. A haja neki is hosszabb volt, és kissé hullámos is, de azért nem zavaróan hosszú. Egy kopott zenekaros pólót viselt szaggatott, fekete farmerrel. Borosta és ajakpiercing keretezte az arcát. És mélyen bűnbánó jégkék szemek.
– Gyerekek, élvezzétek csak a szombatot, tiétek a ház, késő estig egy konferencián leszek. De azért ésszel! – szólalt meg anya váratlanul, de nagyon profin időzítve. Tutira direkt csinálta.
– Köszi, anya! – mosolygott Debbie, majd anya integetett nekünk, megajándékozott engem egy jelentőségteljes pillantással, aztán kisétált a házból. Újra a kanapé felé fordultam, oda, ahol Luke is ácsorgott, de ezúttal megkeményítettem magam, és nem vettem róla tudomást.
– Ti mégis mikor jöttetek? – telepedtem le a szőnyegre. Törökülésbe húztam a lábamat, és hálásan pislogtam Betty-nek, aki lerakott mellém a dohányzóasztalra egy pohár vizet.
– Még éjjel elindultunk. Nyolckor szállt le a gépünk – magyarázta Ash.
– És nem vagytok fáradtak? – néztem végig rajtuk. Egyikük sem tűnt olyan kifacsartnak, mint én. Vagy, mint én lennék egy koncert, egy VIP-parti, egy éjjeli repülés és egy időzóna-váltás után.
– Hozzászoktunk – vont vállat mosolyogva Michael.
– Istenem, el sem hiszem, hogy itt vagytok – kaptam a szám elé a kezemet megint, és letöröltem a könnyeimet. – Úgy hiányoztatok! – feltápászkodtam a szőnyegről, és ismét megöleltem Calum-ot, aki nem habozott, az ölébe ültetett. A vállába temettem az arcomat, ő pedig egyik kezével a derekamat tartotta, a másikkal a combomat, és apró puszikat lehelt a nyakamra, amitől hamar libabőrös lettem.
– Beszéljünk inkább arról, amit te műveltél az éjszaka – köszörülte meg a torkát Luke. Mivel ő Calum balján ült, háttal kerültem neki. Nem is volt kedvem mást mutatni neki. Talán még a középső ujjamat.
– Izgi volt – bólogatott Betty. – Chrissy annyira elhivatott a környezetvédelem iránt, mint egy valódi greenpeace-es.
– Tényleg az üveg miatt estél bele? – kérdezte Calum halkan, kuncogva.
– Bettynek nem hitted el? – nevettem fel. Calum vállat vonva mosolygott, és újra megpuszilt.
– Na jó – pattant fel Luke ingerülten. – Chrissy, beszélnünk kell – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
– Nem hiszem – szűrtem a szavakat a fogaim között. Luke megfogta a kezemet, de én elhúzódtam tőle.
– Ha nem kettesben, akkor itt fogom elmondani, amit akarok – közölte, egyre dühösebben.
– Mondd nyugodtan, úgy sincsenek titkaim előttük – vontam vállat. Luke szikrázó szemmel meredt rám.
– Semmi közöm ahhoz a csajhoz. Phil fotóztatott le vele, hogy kicsit beszéljenek róla, és beinduljon a karrierje! – mondta, a kelleténél hangosabban. Na, erre már kénytelen voltam felállni Calum öléből.
– És mi van a közeli barátokkal, akik szerint hónapok óta randizgattok? – fontam össze magam előtt a karjaimat. A többiek csendben, feszülten figyelték a magánbeszélgetésünket.
– Ugyan már, az is Phil műve – legyintett.
– Mióta tudtad, hogy az a fotó el fog készülni? – kérdeztem, továbbra is gyanakodva.
– Pár napja – vakarta meg a tarkóját. – Szólni akartam róla, de mire odáig jutottunk volna, indulnunk kellett – magyarázta. Aztán feltettem a kérdést, ami annyira, de annyira mozgatta a fantáziámat tegnap éjjel óta.
– Miért hinnék neked a történtek után? Semmi okom megbízni benned – Luke úgy nézett rám, mintha legalábbis megtapostam volna a kiskutyáját. 
– Tényleg azt akarod, hogy kimondjam? Itt, mindenki előtt? – fordult körbe, a barátainkra célozva. Sejtettem, mire gondol, de sosem lehettem egészen biztos benne, ezért bólintottam. – Oké – mély levegőt vett, aztán a szemembe nézett. – Azért kell hinned nekem, Fey, mert nem hazudok neked. Mert amikor megtettem, életem legnagyobb hibáját követtem el, amiért a mai napig vezeklek. Mert tudod, mi a legnagyobb büntetés? Tudni, hogy gyűlölsz engem. Tudni, hogy már nem vagy a barátnőm. Tudni, hogy többé nem csókolhatlak meg, nem ölelhetlek át, nem szerethetlek téged. Tessék. Kimondtam – tárta szét a karjait. A nappaliban megfagyott a levegő. Bennem is. Mindent elmondott, amire valaha vágytam, amiről valaha is álmodtam, hogy hallani fogom tőle. De már tudtam, hogy jobban kell vigyáznom a szívemre. Nem nyomhatom megint a kezébe olyan könnyelműen.
– Köszönöm, hogy ezt elmondtad – mondtam ki, jó néhány perc elteltével. Luke a szemöldökét ráncolta, mintha még várna valamit, én azonban nem tudtam többet mondani neki. Egyelőre nem. Még túlságosan féltem. Féltettem magamat. Magunkat.

– Nem volt már tejszínhab, úgyhogy karamellást hoztam – Calum letelepedett mellém a homokba, és a kezembe adta a poharat. A vizet bámulva vettem át tőle, és köszöntem meg. Nem igazán voltam a topon, mert bár elképesztően boldog voltam, amiért a srácok hazajöttek, és itt is maradnak egy ideig, de annyira lekötött az önsajnálat Luke miatt, hogy képtelen voltam velük együtt jól érezni magamat. Pedig Michael szülei hatalmas kertipartit szerveztek, ahová engem is meghívtak, de úgy éreztem, felesleges ott rontanom a hangulatot. És Calum velem tartott. Megint úgy éreztem magam, mint régen, mielőtt ez az egész őrület elkezdődött. Csak ő és én, a parton, homokos cipővel és nadrággal, a kedvenc lattémmal.
– Sokáig tartott – jegyeztem meg, belekortyolva az italba. Calum felnevetett.
– Harmincöt után nem számoltam a szelfiket – válaszolta.
– Nem fura ez? – ráncoltam a homlokomat.
– Hozzá lehet szokni – vonogatta a vállát.
– Mindenhez sikerült hozzászokni az elmúlt két évben? – úgy éreztem, jobb, ha az ő életéről beszélünk, és nem arról, mennyire hihetetlenül szánalmas az enyém.
– Egyvalamihez soha – fordult felém. Én is ránéztem, és kíváncsian vártam a folytatást. – Sosem tudtam megszokni, hogy nem vagy ott velem – nézett mélyen a szemembe. Kicsit fura irányba terelődött el ez a beszélgetés, zavarba jöttem. Korábban ez mindennapos volt. Zavarba jönni, amiért lekapta a pólóját, zavarba jönni, amiért összekulcsolta az ujjainkat, zavarba jönni, amiért megfogta a derekamat... De aztán jött Courtney, Luke, nekem pedig minden érzésem elporladt az irányába. Legalábbis, ezt hittem. A Luke iránt érzett szerelmem felülírt mindent és mindenkit, de most, hogy ennyire bizonytalanná vált a kapcsolatunk, újra tizenhét évesnek éreztem magam. Aki nem foglalkozik Luke-kal (bár akkor azért hagytam őt figyelmen kívül, mert nem volt semmiféle interakció köztünk, most meg azért, mert túlságosan fáj rágondolni), ugyanakkor annál inkább zavarba jön Calum minden félreérthető megmozdulásától.
– És mi van Courtney-vel? – csúszott ki a számon. Fogalmam sincs, miért hoztam szóba a volt barátnőjét, láthatóan ő is meglepődött, mert újra a tenger felé fordult.
– Nem beszéltem vele a szakítás óta.
– Az hosszú idő – bólogattam. – Egyébként, annyira jól ment Tracy kezelése Londonban, hogy nem jöttek haza, miután lejárt a program. Sőt, nemrég az anyukája elvált Tracy apjától, és kiköltözött hozzájuk. Most ő is elvonón van, és folyamatosan javul. Courtney igazán boldog – magyaráztam. Calum óvatosan elmosolyodott.
– Örülök.
– Nem érdekel téged az exed élete, igaz? – fordultam felé. Calum is rám nézett, és még mindig mosolygott. Ezzel mindent elmondott. – Értem – nevettem fel kínosan.
– Tudod, ki érdekel? – Calum teljes testével felém fordult. – Te – nézett mélyen a szemembe. Sajnos épp ekkor kortyoltam bele a lattémba, amit erre sikerült félrenyelnem, és vagy öt percig köhécseltem, már Calum-nak kellett ütögetnie a hátamat. A fulladási kísérletem alatt igyekeztem kitalálni, hogyan is reagálhatnék erre.
– Szóval, meddig is maradtok? – tereltem a témát. Nem tudtam eldönteni, belemenjek-e a kis játékba vele, vagy inkább tartsam tőle távol magam. Már nem kötött minket sem Courtney, sem Luke. Már húszévesek voltunk. Megtehetnénk. Akármit megtehetnénk, de nem tudtam, hogy akarom-e. Hogy megéri-e kockára tenni a barátságunkat.
– Most szándékosan tereled a témát? – Calum bevetette a szívtipró mosolyát, de nem azt, amivel az óriásplakátokon szerepel. Azt a fajta mosolyt, ami csak nekem jár.
– Oké – sóhajtottam egy nagyot. Lehunytam a szemem, összeszedtem a gondolataimat, és újra Calum-ra néztem. – Te is érdekelsz engem – mondtam ki, még magamat is meglepve. Calum csak mosolygott.
– Úgy, mint régen?
– Mennyire régen? – billentettem oldalra a fejemet. Calum szólásra nyitotta a száját, de mielőtt reagálhatott volna, egy csapatnyi lány lépett oda hozzánk. Tizenöt-tizenhat évesek lehettek, a körmük feketére volt festve, ahogy a szemük is. És kettejükön a 5 Seconds of Summer pólója volt.
– Szia – köszönt Calum-nak az egyikük, a legbátrabb. Calum arcán átfutott egyfajta „ilyen nincs" kifejezés, de csak egy pillanatra, és tuti, hogy csak én láttam. Feltápászkodott, lesöpörte a farmerját, és a lányokhoz fordult.
– Sziasztok! Mi a helyzet? – vette fel a kedves stílust. A lányok felsikoltottak, és egymás kezét fogva ugrálni kezdtek.
– Csinálhatunk képet? – emelte fel a szószóló a telefonját.
– Persze – felelte Calum, és átkarolta a lány vállát, aki erre kis híján elejtette a mobilját, de végül sikerült ellőni a képet. Azt, és a másik tizenhatot is. A lányok csiripelve megköszönték Calum-nak a fotókat, aztán elsétáltak, folyamatos nevetéssel, ugrálással, néhol sírással. Megértem őket, én is sírnék, ha találkoznék egy nagy kedvencemmel. Mondjuk, nekem olyan szerencsém van, hogy a kedvenceim történetesen a legjobb barátaim. Calum nem ült vissza mellém. – Menjünk valami nyugisabb helyre – nyújtotta felém a kezét. Semmi okom nem volt ellenkezni, ezért megragadtam a mancsát, és hagytam, hogy felhúzzon a homokból. Kiittam a lattém utolsó kortyát is, aztán az üres poharat szorongatva indultam el Calum mellett. Útközben beszélgettünk, mesélt a koncertekről, azokról a sztároktól, akikkel találkozott, vagy együtt dolgozott, és én ittam a szavait. Izgalmas volt minden története, még úgy is, hogy már hallottam őket. Élveztem, hogy csak rám figyel, mégis boldogan megosztja velem azt az életét, amiben nem veszek részt olyan tevékenyen. Luke nem volt ilyen, ha beszélt is arról, ami zajlik körülötte rocksztárként, nem úgy tűnt, hogy szívesen teszi. Mintha csak kötelességből avatna be. Calum-mal teljesen más volt. Annyira elvittek a történetei, hogy észre sem vettem, hogy a házuk elé értünk.
– Ez a nyugisabb hely? – torpantam meg a járdán. Calum felnevetett.
– Ja, ma van az évfordulójuk, elutaztak wellnesezni. Előtte meg még beugrottak Michael-ék bulijába – magyarázta. – Az egész ház az enyém három napig.
– Mikor voltál egyedül utoljára? – mosolyodtam el. Calum elgondolkodva válaszolt.
– Úgy két éve.
– Akkor is csak arra az időre, amíg anyukád elment a boltba – löktem meg az oldalát. Calum egyetértően bólintott, aztán intett, hogy menjünk be. A nappaliban még ott hevertek a cuccai, néhány bőrönd, utazótáskák, és két gitártok. Leraktam az újrahasználható kávéspoharamat a konyhapultra, és a holmik közé léptem. – Csak ledobtál mindent, és jöttél is hozzánk? – csodálkoztam el. Calum engedett magának egy pohár vizet, és odajött hozzám.
– Vannak fontosabb dolgok is, mint pakolászni – közölte egyszerűen. A tekintetem megakadt a gitártokon. Végighúztam az ujjamat a kopottas, fekete tokon. Felismertem, ezt még az első gitárjához kapta. Az emlékek hirtelen elárasztották a fejemet. Az első hangszerét a tizedik születésnapjára kapta. Szűk körben ünnepeltünk, a nagyszülei voltak ott, Thomas, Sadie, Debbie, anya, apa és én. A gitárt a szüleitől kapta, a tokot tőlünk. Egy hatalmas torta hevert előtte, égett rajta mind a tíz gyertya. Calum nagy levegőt vett, elfújta, mindet, egyszerre. Tapsoltunk. Mindenkin olyan fura, sárga papírkalap volt, emlékeszem, mennyire viccesen állt rajtunk. Debbie irigykedve nézte, hogy nem őt ünneplik, ezért durcásan elvonult, és inkább Calum nagymamájának sütijét tömte magába a konyhában. A gyertyák elfújása után Thomas és Sadie átadta Calum-nak a gitárt, aki felsikoltva bokszolt bele a levegőbe, és ordítva közölte, hogy valóra vált a kívánsága. Ezután anya, apa és én is odaadtuk neki az ajándékot, Calum vigyorogva ugrott először a szüleim nyakába, aztán engem is magához szorított, és hatalmas, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Egész este gitározott. Rosszul csinálta, borzalmas volt hallgatni, a nagyija már füldugókat is berakott, hogy ne hallja, de én ott ültem vele szemben, törökülésben, és figyeltem őt. Néha tanácsoltam neki valamit, például, hogy kicsit arrébb fogja a húrt, ami rendszerint csak még szörnyűbb hangzást eredményezett, de mi jókat nevettünk. A nagyszüleitől két tankönyvet is kapott, amiben a gitártanulást írják le lépésről lépésre, az alapján próbált haladni, de nem járt különösebb sikerrel. A következő héten beíratták zeneiskolába. A tanár eleinte küzdött vele, de végül megtalálták a közös hangot, és onnantól kezdve Calum szárnyalt. A gitártokot, amit tőlünk kapott, unalmasnak találtuk, mivel egyszerű, fekete volt, ezért mindenféle matricát ragasztottunk rá, rajzoltunk rá mindenhova. Úgy már igazán Calum-os volt. Most, tíz évvel később, ugyanabban a nappaliban álltunk. De már semmi nem volt ugyanolyan. Már nem volt apu, nem volt zeneiskola, nem volt bénácska gitártudás. Helyette volt az űr apu után, a rocksztárlét, a zenekar. Óvatosan megérintettem a gitártokot, ami a falnak volt támasztva, és a matricák meg rajzok épp nem látszódtak. Felemeltem a földről, és magam felé fordítottam a mesterművünket. Megakadt a tekintetem négy betűn: C.H+C.F. A monogramjaink. Az övét én írtam fel alkoholos filccel, az enyémet pedig ő. Olyan csúnyán írta le az F betűt, hogy ki sem tudja olvasni az, aki nem ismeri az írását. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy végigsimítottam a mutatóujjammal a betűkön.
– Ezer éve volt már – szólalt meg mellettem hirtelen. A falnak támaszkodott, a kezeit a zsebébe süllyesztette.
– Többnek is tűnik – raktam le a tokot, vissza a helyére.
– Gitározunk kicsit? – kérdezte. Amióta elmentek, egyszer sem fogtam hangszert a kezembe. Sem gitárt, sem mást. Elment a tanárom, vele együtt pedig minden kedvem és motivációm is. Calum elvigyorodott, megfogta a kezemet, és maga után húzott a pincébe. Már semmi sem volt ugyanolyan itt, mint régen. Eltűnt Ash dobszerkója, az összes gitár, de helyettük bekerült sok-sok doboz, meg egy mosógép is. Csak a szakadt kanapé maradt ugyanott, meg a mellette lévő gitárállvány, amin az én kopott hangszerem pihent. Leültünk, Calum pedig átadta nekem a gitárt. Lefogtam az akkordokat Ed Sheeran egyik régi dalához, és megpengettem a húrokat. Borzalmas volt. Teljesen elhangolódott, a por totálisan ellepte, és már nyilván én sem emlékeztem a hangokra úgy, ahogy kellene. Calum elnevette magát, aztán közelebb csúszott hozzám, és hátulról átkarolt. A kezemet úgy igazította, hogy a megfelelő húrokat fogjam le, aztán finoman segített megpengetni. Már nem volt olyan szörnyű, mint először, de azért az elhangolódás tényét ezzel nem küszöböltük ki. Felnevettem, és Calum felé fordultam. Az arca meglepően közel került az enyémhez, nem számítottam rá. Mindketten megdermedtünk, csak bámultunk egymás szemébe, míg végül Calum fekete szempárja cikázni kezdett az ajkam és a szemem között. Megértettem, mire vágyik, és eszembe jutott az a pillanat még két éve, amikor tisztáztuk a helyzetet, ugyanebben a házban, és kis híján akkor is megcsókoltuk egymást. De akkor ott volt Luke, Courtney, és a félelem, hogy tönkreteszünk egy tizennyolc éves barátságot. De ezúttal már nem számított semmi. Sem Courtney, sem Luke, sem a barátságunk, hiszen minden normális helyzetben tizenkétezer kilométer választott el minket. Nem akartam a következményekre gondolni. Nem érdekelt, mi lesz holnap vagy egy év múlva. Előtörtek belőlem a régi érzések, az a csillapíthatatlan, szerelemnek hitt érzés, ami Calum-hoz kötött olyan hosszú időn keresztül. Lehet, hogy tényleg szerelem volt? Talán tévedtem, amikor elutasítottam őt annak idején, arra hivatkozva, hogy valójában nem voltam szerelmes belé? Nem tudom, melyikünk mozdult először, de nincs is ennek jelentősége, mert a következő pillanatban már csókolóztunk. Leírhatatlan érzés volt. Egyszerre nagyon ismerős, olyan, mintha nem is először történne meg, mégis elképesztően új volt, friss, egy teljesen váratlan élmény. A gitár lecsúszott a földre, Calum pedig megragadta a derekamat. Lovaglóülésbe helyezkedtem rajta, úgy csókolóztunk tovább. A keze vándorútra indult a testemen, a pólómat kirángatta a farmerom derekából. Egyre vadabban, türelmetlenebbül faltuk egymás ajkát, beletúrtam a hajába, ő pedig egyik kezével a mellemet fogta, a másikkal a fenekemet. Egy ezredmásodpercre bevillant, hogy basszus, ő mégiscsak annak a Luke Hemmingsnek a legjobb barátja és bandatársa, aki ma délelőtt vallott nekem szerelmet, és pontosan ebben az egy ezredmásodpercben átengedtem a reális énemnek az irányítást. Elfordítottam a fejemet, de Calum-ot mindez nem zavarta meg, a nyakamat kezdte csókolgatni.
– Ezt nem kéne – nyöszörögtem, mire Calum újra lecsapott az ajkamra. Egy csók után válaszolt.
– Már vagy öt éve ezt kellene – mondta, majd a hátamra fektetett, fölém kerekedett, és megszabadult a pólójától. A hasizmai korábban is lélegzetelállítók voltak, de az elmúlt két évben valószínűleg minden szabadidejét edzéssel töltötte, a teste legalábbis erről árulkodott. Még levegőt is elfelejtettem venni.
– Ez alapkövetelménye a rocksztárlétnek? – simítottam végig a hasán, mire ő libabőrös lett, és újra lehajolt hozzám. Válaszul újra megcsókolt. Már az én pólóm is lekerült rólam, sőt, a farmerom is, ahogyan az övé is. Ott csókolóztam a legjobb barátommal egy próbateremnek használt pince szakadt kanapéján. Akkor ő nem a 5 Seconds of Summer tagja volt, nem egy híresség, csak Calum Hood, a srác, akibe reménytelenül szerelmes voltam olyan sok éven keresztül. Mintha egy gyerekkori álom vált volna valóra. Éreztem, hogy a bokszer kezd túl szűk lenni neki, és már én is alig bírtam magammal, ezért lekaptam magamról a melltartómat, és a földre ejtettem. Megértette a célzást, mert elvigyorodott, és gyengéden lejjebb csúsztatta a bugyimat. Egyre lejjebb és lejjebb és...
– Calum? – azonnal felismertem Luke hangját a felszínről. Calum lefagyott, ahogy én is. Először azt reméltem, csak képzelődök, de aztán lépteket is hallottam. És bizonyára Calum is, mert felegyenesedett, és zavartan bámult maga elé. – Haver, itt vagy? – és ekkor megállt az ajtóban ő. Luke Hemmings teljes látószögben végignézhette, hogy a kanapén fekszem félig letolt bugyival, rajtam pedig Calum Hood, egy szál alsónadrágban. Mindketten kipirultak és kócosak vagyunk. A helyzetet lehetetlen félreérteni. Nagyszerű. Összepréselte a száját, a keze ökölbe szorult. Sarkon fordult, és elviharzott. Calum lepattant rólam, felkapta a pólóját, és Luke nevét ismételgetve szaladt utána. Nem hagyhattam, hogy ez a diskurzus nélkülem történjen meg, ezért én is felvettem a pólómat, és rohantam kettejük után. Azt hittem, elmúlt az az idő, hogy Luke után fussak, de úgy tűnik, lehet ő akármilyen híres, ugyanott kötünk ki. A konyhapult előtt torpantak meg a srácok, én épphogy kiértem a nappaliba, de tökéletes rálátás nyílt mindkettőjükre. Luke nem hezitált, ahogy megfordult, akkorát behúzott Calumnak, hogy ő hátratántorodott, és az orrához kapott.
– Még te nevezed magad barátnak? – rivallt rá Luke. Megrémültem ugyan, de odaszaladtam hozzájuk.
– Hagyjátok abba! – álltam meg köztük. Luke dühösen pillantott rám.
– Maradj ki ebből!
– Dehogy maradok! – ellenkeztem. – Nem verhetitek szarrá egymást! Barátok vagytok! – kapkodtam a fejem köztük. Luke dühöngve válaszolt.
– Mekkora hülye voltam, hogy ezt elhittem! Egész végig rá utaztál, igaz? – Luke egy laza mozdulattal félretolt az útjából, és villódzó szemmel meredt a vérző orrú Calumra.
– Belém volt szerelmes először! – szólalt meg újra Calum. – Te csak vigasz voltál.
– Miért, te mégis mi vagy most? – mutatott végig rajta Luke, hitetlenül felnevetve. – Én két évig boldoggá tettem őt.
– Szenvedett – nézett mélyen Calum Luke szemébe. Azt hiszem, némán is üzent neki valamit, olyasmit, amit én nem érthettem. – Becsaptad. Hazudtál neki. Nem egyszer, Luke.
– Hahó, én is itt vagyok! – köszörültem meg a torkom, de láthatóan egyiküket sem érdekeltem különösebben.
– Te is megtetted volna a helyemben – szűrte a szavakat a fogai között Luke.
– Igen, egy random csajjal egész biztos, de nem vele! – Calum ekkor már üvöltött, és cseppet sem foglalkoztatta a vérző orra. Elsírtam magam, egy kicsit a helyzet miatt, és egy kicsit azért, hogy hátha abbahagyják a veszekedést. Nem értem el a célom.
– Nem volt választásom – morogta Luke.
– De volt. Lehettél volna őszinte – válaszolt Calum.
– Úgy, ahogy te voltál vele őszinte éveken keresztül? Amíg csendben áhítoztál utána, miközben mindenki tudta, hogy halálosan szerelmes beléd? És te nem tettél semmit! – fogta a fejét Luke. – Ha én becsaptam és hazudtam neki, akkor te valami sokkal rosszabbat tettél – tudtam, hogy ezzel Luke átlépett egy határt Calumnál, és automatikusan becsuktam a szemem, amikor kiszúrtam, hogy Calum válla megfeszül. A következő pillanatban hallottam a tompa csattanást, ahogy Calum ökle utat talált Luke orrába. Az ő ütése azonban erősebbnek bizonyult, merthogy Luke nekiesett a konyhapultnak, a pénztárcája kicsusszant a zsebéből és egy tompa puffanással a földre esett. Az aprópénztartó kinyílt, és jó néhány fémpénz kigurult belőle. Alaphelyzetben nem is foglalkoztam volna a dologgal, de a lámpafény valami máson is megcsillant. Azonnal felismertem az apró tárgyat, de nem akartam elhinni, amit látok. A fiúk csak némán fújtatva meredtek egymásra, nem szólaltak meg. Odaléptem a fal tövénél árválkodó tárgyhoz, leguggoltam, és felvettem. Egy kis karikagyűrű volt, csillogó, de visszafogott, elegáns kővel a közepén. Luke lesütötte a szemét, Calum pedig idegesen túrt a hajába.
– Mi ez? – fordultam Luke felé. Annyira sírtam, hogy alig bírtam megformálni a szavakat. Luke végre rám nézett, egyenesen a szemembe.
– Ha valaha is kételkedtél volna bennem... – a gyűrű felé biccentett.
– Te meg akartad kérni a kezemet? – nyögtem ki erőtlenül.
– Aznap, amikor Phil közölte velünk, hogy Los Angelesbe kell mennünk – bólintott. Eltátottam a számat, teljesen lesokkolódtam.
– Még csak tizennyolc évesek voltunk – ez volt minden, amit ki tudtam sajtolni a cikázó gondolataimból.
– Rohadtul nem érdekelt. Tudtam, hogy soha nem kell senki más rajtad kívül. Már akkor tudtam – tette hozzá, kicsit halkabban.
– Te tudtál erről? – perdültem hirtelen Calum irányába. Mégis mit árul el róla, ha tudta, hogy Luke meg akarta kérni a kezemet, erre ő kis híján megfektet? Egek, mit árul el mindez rólam? Hánynom kell. Calum bűntudatosan pislogott.
– Törpilla, én... – a kezemért nyúlt, de én elhúzódtam tőle.
– Ne törpillázz nekem! – csattantam fel, megtörölve az arcomat. Annyi könny áztatta már, mintha a zuhany alatt állnék. – Tudtad? – emeltem fel a gyűrűt, Luke szándékára célozva. Calum lehajtotta a fejét, és óvatosan, szinte alig láthatóan bólintott egyet. – Na jó – újabb durva mozdulattal húztam végig a kézfejemet az arcomon. – Húzzatok el innen! Mindketten! – kiáltottam el magam. Egyikük sem moccant. – Tűnés! – ordítottam fel ismét.
– Chrissy... – köszörülte meg a torkát Calum.
– Leszarom, akármi is az! – üvöltöttem rá. – Menjetek már!
– Oké, de én itt lakok – húzta el a száját. Egy pillanatra elillant a bátorságom. Olyan érzés volt, mintha egy rossz álomból épp felriadtam volna, és szembesülök a valósággal. De ez a valóság rosszabb volt mindenféle rémálomnál.
– Akkor majd én elhúzok – motyogtam, kifelé menet pedig beleejtettem a gyűrűt Luke tenyerébe. Kiviharzottam az utcára, még az sem érdekelt, hogy mindössze egy papucs, egy bugyi meg egy póló van rajtam. A melltartóm és a nadrágom is ott maradt a pincében, és mivel a mobilom a nadrágom zsebében volt, az is. Remek. Egyszerűen remek.

Mégis miből gondoltam, hogy minden olyan egyszerű lesz, ha egyszer hazajönnek? Hihetetlen, de gyakorlatilag mindent ugyanott folytattunk, ahol abbahagytuk. Semmi sem változott, mégis teljesen más lett minden. Hazasétáltam, és reméltem, hogy anya vagy a húgom már hazaért Michael-ék kertipartijáról, mert természetesen a kulcsom is a nadrágzsebemben volt. Már elterveztem, hogy holnap elküldöm érte Debbie-t, amikor megérkeztem. Anya kocsija a felhajtón parkolt, és mivel Michael szülei viszonylag messze laknak, sejtettem, hogy anya is itthon van, és nem gyalog ment. Nem is tévedtem: a bejárati ajtó engedelmesen kinyílt, ahogy a kezemet a kilincsre tettem. Anya a nappaliban ült, a laptopjával az ölében, háttérzajként szólt a tévé.
– Szia, drágám, hamar haza... – anya szava elakadt, amikor rám nézett. Megértem a reakcióját, hiszen sírtam, és nem volt rajtam nadrág. Anya azonnal félretette a laptopját, felugrott, és odaszaladt hozzám. – Chrissy, mi történt veled? – simította ki a hajamat a szememből. Újra elsírtam magam, és anya nyakába borultam. Nagyjából elszipogtam neki, hogy Luke meg akarta kérni a kezemet, de ő nem értette, amit magyaráztam, amiért nem tudtam hibáztatni. – Oké, egyvalamit mondj meg – eltolt kissé magától, és a szemembe nézett. – Bántott valaki? Fizikálisan? – erőtlenül megráztam a fejem, anya pedig megkönnyebbülten felsóhajtott, és elmormogott egy „hála Istennek"-et. – Gyere, hozok neked egy kis teát – a kanapéhoz kísért, én leültem, és az egyik díszpárnát magamhoz szorítva bőgtem, míg ő töltött nekem egy bögrébe teát, és visszajött hozzám. Remegő kézzel vettem át tőle a bögrét. – Megnyugodtál kicsit? – kérdezte gyengéden, megsimogatva az arcomat. Belekortyoltam a teába, és megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy kinyögjek egy teljes, érthető mondatot.
– Luke meg akarta kérni a kezemet – anya sokáig nem válaszolt, ezért felé fordultam. Elkerekedett szemekkel bámulta a szőnyeget maga előtt, láthatóan sokkoltam őt. – Nem most, még két éve. Aznap, amikor közölték velük, hogy Los Angelesbe kell költözniük – magyaráztam szipogva. Letettem a bögrét és elvettem a dohányzóasztalról egy zsebkendőt.
– És ezt most mondta el neked? – szólalt meg végül anya.
– Calum és ő összeverekedett, és a gyűrű kiesett a pénztárcájából – sóhajtottam. Anya értetlenül rázta a fejét.
– Miért verekedtek össze? – na igen, ez a kevésbé dicséretes része.
– Rajtakapott minket Calum-mal... – vallottam be. Anya pár másodpercig gondolkodott, aztán amikor megértette, hallatott egy halk „ahha"-t.
– Lefeküdtél Calum-mal? – kérdezte, kis idő elteltével.
– Technikailag nem – grimaszoltam. Kissé kínos volt erről az anyámmal beszélgetni.
– De csak azért nem, mert Luke rátok nyitott? – értelmezte a hallottakat.
– Technikailag igen – bólintottam. Akármennyire is akarnám szépíteni a dolgokat, csak azért nem feküdtünk le egymással, mert Luke megérkezett. Ellenkező esetben megtettük volna. Anya a száját összeszorítva paskolta meg a térdemet.
– Összeverekedtek miattad?
– Azt hiszem – töröltem meg a szememet.
– És Calum tudott arról, hogy Luke meg akarta kérni a kezedet? – ráncolta a homlokát.
– Tudott – feleltem. Anya csodálkozva pislogott, nyilván neki is meglepő volt, hogy Calum ilyen csúnyán bánik a legjobb barátjával. Mielőtt folytatódhatott volna a beszélgetésünk, kopogtattak.
– Biztos a húgod az, folyton elhagyja a kulcsait – tápászkodott fel anya. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta azt, de az arckifejezéséből ítélve nem a testvérem érkezett. – Nem volt jó ötlet idejönnöd – fonta össze maga előtt a karjait anya szigorúan.
– Pearl, kérlek – Calum hangja. Felkaptam a fejem, félretettem a párnát az ölemből, és odamentem az ajtóhoz. – Beszélnem kell vele – mondta Calum. Ekkor előbújtam az ajtó takarásából, és szembekerültem vele.
– Anya, semmi baj – mondtam, úgy, hogy végig Calumot figyeltem. – Beszélek vele – anya mélyet sóhajtott, megszorította a kezemet, aztán bevonult a szobájába. Calum kezében ott volt a nadrágom, a telefonom, a kulcsom és a melltartóm is, a nadrágom alá gyűrve. Átnyújtotta őket, én átvettem, és ledobtam a nappali szőnyegére. – Kösz – motyogtam.
– Szeretnék bocsánatot kérni – kezdte, lesütött szemmel.
– Pontosan melyik részért? – ráncoltam a homlokomat.
– Azt, hogy úgy próbálkoztam be nálad, hogy nem tudtad, hogy meg akart kérni – sóhajtotta.
– Nem azt sajnálod, hogy hátba támadtad a legjobb barátodat, nem is azt, hogy annyira idióta voltál, hogy nem zártad be az ajtót, és így be tudott jönni, hanem azt, hogy úgy másztál rám, hogy nem tudtam a lánykérési szándékáról? – hitetlenkedtem.
– Ha eddig nem lett volna világos, Chrissy, mindketten szeretünk téged. Más emberek vagyunk, másképp zajlanak bennünk ezek az érzések, de akkor is ez a helyzet – tárta szét a karjait. – Nem sajnálom, ami délután történt. Mert életem legfantasztikusabb félórája volt. És akkor sem sajnálnám, ha továbbmentünk volna. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy nem tudtad, hogy meg akart kérni. Ezen kívül egyetlen másodpercet sem bánok – magyarázta.
– Oké – fújtam ki a levegőt. – Én erre nem tudok mit mondani – néztem mélyen a szemébe.
– Két éve sem tudtál – jegyezte meg, halvány mosollyal az arcán.
– Lehet, hogy soha nem is fogok tudni. Szia – csuktam rá az ajtót. Megint sírni kezdtem, ő pedig dörömbölni az ajtón.
– Chrissy, nyisd ki az ajtót, és beszéljük meg! Kérlek! – kiabálta, nekem azonban eszem ágában sem volt aznap este még egy hímnemű egyeddel kapcsolatba lépni. Lehet, hogy egy életre le kéne mondanom róluk.