Luke és én egy évvel később szakítottunk.
Nem azért, mert nem működött. Nem azért, mert már nem szerettük egymást. Sőt, ami a legbosszantóbb, hogy még csak nem is a távolság miatt.
Hanem mert muszáj volt. És mindezt még csak nem is tőle tudtam meg.
Esős nap volt Sydney-ben, ami viszonylag ritka, de azért előfordul. Akkor már legalább egy hónapja egyáltalán nem követtem a banda hivatalos oldalait, nem olvastam róluk semmilyen cikket, nem néztem meg egyetlen interjút sem velük. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert egyszerűen nem akartam szembesülni azzal az élettel, ami miatt mindent hátrahagyva Los Angelesbe ment. Fájt volna. Velük természetesen tartottam a kapcsolatot, Luke-kal minden másnap videóhívásban beszélgettünk, Calum-mal is hetente legalább egyszer, Ash-sel és Michael-lel sokszor telefonáltunk, a köztes időben pedig folyamatosan írogattunk egymásnak, bár ők gyakran sok-sok órával később válaszoltak a koncertek vagy az interjúk vagy a fotózások miatt. De érdeklődtek felőlem, kíváncsiak voltak rá, milyen az egyetem, milyen Betty-vel együtt lakni a kollégiumban, ugyanúgy a barátaim maradtak.
Azon az ominózus napon épp a szakadó esőtől menekülve rontottam be a kollégium épületébe. A könyvtárban voltam délelőtt, egy fejlesztő játékot kellett kitalálnom a pedagógia órámra, és úgy éreztem, ott talán hamarabb megérkezhet az ihlet. Szóval, ragasztottam, filctollal írogattam, csillámport szórtam három órán keresztül, aztán Betty írt egy üzenetet, hogy gyorsan menjek fel a szobába, mert mondania kell valamit. Megijedtem, hogy valami baj történhetett, ezért csapot-papot hátrahagyva loholtam keresztül a fél kampuszt a sárban és esőben, mire újra tető került a fejem fölé, már az egész napos munkám teljesen elázott. A liftben próbáltam lecsepegtetni a kartonlapról a vizet, és szerencsére úgy tűnt, némi szárítással még menthető a dolog. A hatodikra felérve a lift csilingelve kinyílt, én pedig komoly tempót diktálva igyekeztem a szobaajtónkhoz. A kulccsal nem is babráltam, hisz tudtam, hogy Betty odabent van, ezért egyszerűen csak berontottam.
– Mi történt? – szegeztem neki a kérdést a barátnőmnek. Legalábbis, úgy hittem, a barátnőm lesz az, de tévedtem: egy bőrdzsekis, szőke, göndör fürtökkel megáldott, jégkék szemű rocksztár csücsült az ágyamon. Először fel sem akartam fogni, hogy amit látok, az a valóság, de amikor Luke szeme megcsillant, a szája pedig óvatos mosolyra húzódott, az átnedvesedett kartonlap kicsusszant a kezemből. Már nem érdekelt, ha menthetetlen, nem érdekelt, ha a padlóról magára szedi az összes hajszálat, mert egyetlen cél lebegett a szemem előtt: tizenhat hónap után magamhoz ölelhetem Luke Hemmings-t. Rakétaként lőttem ki az ajtóból, gyakorlatilag rázuhantam szegényre, amit ő nevetve, az ágyamon eldőlve fogadott. Örömömben rögvest elsírtam magam, de nem akartam, hogy meglássa, ezért az éjjeliszekrényemen lévő zsebkendőért nyúltam.
– Én is örülök neked, Fey – szólalt meg mély, dörmögő hangon. Nem is emlékeztem rá, hogy élőben ilyen hangja van. Elhúzódtam tőle, és a zsebkendőt az arcomra szorítottam.
– Te.... Hogy? Mikor? Miért nem szóltál? Mondj valamit! – hadartam magamból kikelve, miután letöröltem a könnyeimet. Luke vállat vont.
– A turné Ausztráliában van. Ma este lesz a sydney-i koncert.
– Persze – csaptam a homlokomra, mintha emlékeznem kellett volna erre, holott még a turnédátumokat sem néztem meg, nemhogy a helyszíneket. – És meddig maradtok? – ragyogtam fel reménykedve. – A többiek is itt vannak? – fordultam körbe, elveszítve a realitásérzékemet. Mégis mit hittem, hogy elbújtak a szekrénybe?
– A koncert után indulunk is tovább. Nyolc helyszínünk van az országban – magyarázta.
– Ja, szívás, ha egy egész kontinensnyi országban laksz – húztam el a számat csalódottan. – De akkor visszajöttök az ausztrál koncertek után, ugye? Nyolc nap múlva? – számolgattam. Luke bűntudatosan sütötte le a szemét, én azonban nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Sőt, odahajoltam hozzá, és hosszasan megcsókoltam. Átkarolta a derekamat, az ölébe ültetett, és olyan közel húzott magához, hogy egy darab papír sem fért volna be kettőnk közé. Megpróbáltam lefejteni róla a dzsekijét, de akkor megszakította a csókunkat, és megragadta a kezemet.
– Beszélnünk kell – mondta halkan. Valahol itt kezdtem gyanakodni. Elhúzódtam tőle, leültem mellé az ágyamra, és az ujjaimat tördelve figyeltem.
– Valahogy mindig rossz vége van az ilyen kezdetű beszélgetéseknek – jegyeztem meg csendesen. Luke kifújt egy adag levegőt, és a tekintetét a szőnyegre szegezte.
– Mindketten tudtuk, hogy eljön ez a pillanat, Chrissy – már magyarázkodnia sem kellett. Tudtam, miről beszél. És a szívem szóról szóra, másodpercről másodpercre repedt meg egyre jobban és jobban.
– Több mint egy éve csináljuk ezt. Miért ne folytathatnánk? – kérdeztem félénken. Luke szeme rám villant, aztán a fejét csóválva válaszolt.
– Ez így nem kapcsolat, Chrissy. Tizenkétezer kilométer van köztünk állandóan. És ez csak a földrajzi távolság, a többiről nem is beszélve...
– Milyen többiről? – lepődtem meg.
– Hát tudod – Luke felállt, és idegesen kezdett járkálni fel-alá. – Te itt vagy, egyetemre jársz, tanulsz, éled a normális emberek hétköznapi életét, én meg minden este a világ legnagyobb városaiban zenélek, az emberek már arra is kíváncsiak, milyen alsónadrágot hordok, nem tudok a reptérről sem úgy kijönni, hogy ne rohanjon le tíz lesifotós meg három tucatnyi rajongó... – sorolta.
– Szóval unalmas vagyok neked – foglaltam össze, a torkomban egy szorongató gombóccal. Luke megállt, épp velem szemben, és megrázta a fejét.
– Nem ezt mondtam.
– Akkor? Nem vagyok elég? – tártam szét a karjaimat. Luke leguggolt, a kezeit a térdemre tette, én azonban ellöktem őt magamtól, és az ágy végébe húzódtam.
– Chrissy – sóhajtotta. – Ash és Calum jól döntöttek, amikor szakítottak a barátnőikkel a kiutazásunk előtt. Már akkor meg kellett volna tennünk. Megkíméltelek volna tizenöt hónapnyi várakozástól, reménykedéstől...
– Ó, szóval te már akkor tudtad, hogy ennek az egésznek nincs jövője – állapítottam meg, egyre dühösebben. – Neked mióta hobbid hülyének nézni engem? – kérdeztem. Luke lesütötte a szemét, és halkan válaszolt.
– Így lesz a legjobb mindkettőnknek.
– Neked lesz a legjobb, Luke – rivalltam rá. – Ennek az egésznek az a lényege, hogy te szabadon fogdoshasd a modellcsajokat meg a többi énekesnőt, nem? – támadtam. Luke még vissza is hőkölt, annyira meglepte a fellépésem. Feltápászkodtam az ágyról, így már mindketten álltunk a szoba közepén, egymással szemben. A sírás fojtogatott, de a dühöm egyelőre féken tartotta a könnyeimet. – Emlékszel, mit ígértél nekem az utolsó találkozásunkkor, a reptéren? – fontam össze magam előtt a karjaimat. Luke a szőnyeget pásztázta. – Emlékszel, Luke? – kiabáltam. Luke is egyre ingerültebbnek tűnt, amit meg sem próbált leplezni.
– A dolgok változnak – vetette oda nekem.
– Azt ígérted, te nem fogsz megváltozni – böktem bele a mellkasába. – Hányszor hazudtál nekem? Mégis hány alkalommal?
– Csak mert neked az az életcélod, hogy a könyvtárban rajzolgass és gyerekek után takarítsd a hányást a nyugdíjig, másnak még lehetnek ambíciói – közölte szárazon. Ekkortól már nekem sem volt kedvem türtőztetni magam. Mégis hogy mondhatott ilyet?
– Ambíció alatt tönkrement idegrendszert, féktelen bulikat, alkoholt és drogot értesz? Hát gratulálok, Mr. Rocksztár, rohadtul kellemes közegben töltheted felbecsülhetetlen értékű mindennapjaidat! – üvöltöttem.
– Én legalább adok valamit a világnak – sziszegte.
– Én meg neked adok valamit – mordultam fel, aztán mindkét középső ujjamat az arcába toltam. – Tudod mit? – vihogtam fel erőltetetten. – Nem is értem, mit reméltem. Az elejétől kezdve félreismertelek. És a rocksztármódi is tök jól passzol hozzád. Titkolózni azt kurvára tudsz, Hemmings.
– Célozni próbálsz valamire? – vonta fel a szemöldökét.
– A többiek tudják már, hogy diszlexiás vagy? Vagy esetleg az elmúlt évben sikerült megtanulnod olvasni? – kegyetlen mosoly kúszott az arcomra. Az idegeim és a reakcióim felett végleg átvette az uralmat a düh és a megbántottság. Nekem, mint Christina Fey, többé nem volt befolyásom felette. Luke összepréselte a száját, elkapta rólam a tekintetét, és vett két mély lélegzetet, mielőtt folytatta.
– Lehet, hogy igazad van. Az elejétől kezdve halálra volt ítélve a dolog – ezzel pedig fogta magát, és kisétált a szobámból, olyan erősen becsapva az ajtót, hogy az egész épület beleremeghetett. Nagyjából két perc telt el úgy, hogy egyedül álltam a szoba közepén, és nem történt semmi. Aztán pedig kiszakadt belőlem minden. Úgy sírtam, ahogy utoljára apa halálakor. Összerogytam a szőnyegen, egyszerre mart belém a fájdalom minden létező testrészemen. Görcsölt a hasam, szúrt a mellkasom, szorított a torkom... Nem hittem, hogy túl lehet élni ilyen fájdalmat. Csak vártam, hogy csillapodjon, hogy múljon, hogy kevésbé kínozzon... De nem történt semmi. Fájt. Görcsölt. Szúrt. Szorított. Folyamatosan. Az érzés nem múlt el, csak egy idő után, nagyjából egy hónap elteltével már érzéketlenné váltam. Bezárkóztam. Nem figyeltem semmire, csak a tanulásra, a családomon kívül Betty-vel és Calum-mal tartottam a kapcsolatot. Még Michael és Ash megkereséseire sem válaszoltam, amit pár hét elteltével meg is untak, és többé nem zargattak. A sydney-i koncert napján nem találkoztam Luke-on kívül egyikükkel sem, amit utólag nagyon megbántam. Jó lett volna Calum karjaiba omolva sírni, meghallgatni Michael vicceit, és Ash vigasztalását, de ők négyen már egy csomag, külön-külön talán már lélegezni is képtelenek. Emiatt persze nem hibáztathatom őket, hiszen együtt élik át életük kalandját, a legrosszabb élményektől kezdve a legfelemelőbbekig.

Aztán egy napon, kábé két hónappal a szakításunk után, amikor a tengerparton ülve próbáltam összeszedni a gondolataimat az egyik beadandó munkámmal kapcsolatban, megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Betty keres, mert megígértem neki, hogy négyre visszaérek a koliba, és később rendelhetünk kínait vacsira, de legnagyobb meglepetésemre Calum hívott. Azért volt fura mindez, mert általában írogatunk egymásnak, hiszen a legtöbb időt egy helyiségben töltötte Luke-kal, és igencsak kínosan jött volna ki, ha elkezdünk telefonálni úgy, hogy Luke hallótávolságon belül van. Ráadásul ezúttal nem sima hívást indított, hanem videóhívást! Először azt hittem, valami gond van, ezért olyan gyorsan nyomtam rá a hívás fogadására, hogy még az ujjam is megrándult.
– Szia! – integetett a kamerába mosolyogva. Ettől kicsit megnyugodtam, hiszen ha valami baj lenne, nem lenne ilyen jókedvű.
– Szia – köszöntem neki én is, megkönnyebbült sóhajjal.
– Ó, mi volt ez? Ennyire rossz, hogy felhívtalak? – ráncolta a homlokát.
– Azt hittem, valami baj van. Megijesztettél – legyintettem.
– Nem hívhatom fel a legjobb barátomat? – biggyesztette le az ajkát.
– Dehogynem – erőltettem mosolyt az arcomra.
– Jó látni téged. Ezer éve nem volt rá példa – legutoljára talán két hónapja, amikor még együtt voltunk Luke-kal, és az egyik videóhívásunkba bepofátlankodott.
– Sajnos nem – bólintottam. – Hol vagytok most? – érdeklődtem.
– Tokióban. Ez a város valami elképesztő! – áradozott, aztán a telefonját megfordítva megmutatta nekem a kilátást a hotelszobájából. Tényleg szuperül festett.
– Gyönyörű – mosolyodtam el.
– Az még mindig te vagy, Törpilla – kacsintott rám, visszafordítva maga felé a kamerát.
– Minden este tízmillió lány bugyiját énekled le, tényleg nekem akarsz bókolni? – nevettem fel. Calum elvigyorodott.
– Amíg világ a világ, én bókolni fogok neked, Törpilla.
– Az hosszú idő.
– Bizony – bólogatott. Kis hatásszünetet követően újra megszólalt, immár elkomolyodva. – Egyébként, hogy vagy?
– Jól! Tök jól! Szuperül – variáltam. – Megvagyok – mondtam végül, az arcomról leolvadó mosollyal. – Kicsit nehéz tárgyaim vannak idén, de élvezem őket.
– Jól tudod, hogy mire gondoltam – meredt rám. Felsóhajtottam.
– Nem is tudom, Cal – vontam vállat. – Nyilván nagyon rossz, de nem tudok mit csinálni. Egy kapcsolathoz két ember kell, de a szakításhoz elég egy is.
– Folytattad volna vele ezt az egészet? Ilyen körülmények között is? – kerekedett el Calum szeme.
– Manapság nem olyan nagy dolog fenntartani egy távkapcsolatot. Minden második hárombetűs szó valamilyen kommunikációs csatornát jelent, amin kapcsolatot lehet tartani. És szerencsére már a repülőgépet is feltalálták. Ez az egész csakis rajta múlt, és ő nem kért belőlem – magyaráztam.
– Azért ez nem egészen így történt – motyogta Calum.
– Tessék? – kaptam fel a fejem. Calum döbbent arckifejezést vágott, láthatóan még őt magát is meglepte, hogy ezt mondta.
– Ezt most hangosan kimondtam? – ráncolta a homlokát.
– Mi a fenére céloztál? – hajoltam közelebb a kamerához. Calum beharapta az ajkát, aztán körbenézett, mintha ellenőrizné, hogy tiszta-e a levegő.
– Tudod, van Phil, a menedzserünk – kezdte.
– Az a töketlen, aki anno Winston asszisztense volt? – pislogtam értetlenül. Oké, mivel még azt sem követtem, hogy melyik városban vannak épp, nem tudtam azt sem, hogy ki a menedzserük. Nem is érdekelt különösebben. Eddig.
– Aha, Winston beperelte az előző menedzserünket mert túl sok százalékot nyúlt le tőlünk – legyintett Calum. – Szóval most Phil a menedzserünk. És arra jutottak a PR-ossal, hogy a banda népszerűségének az tenne a legjobbat, ha mind a négyen szinglik lennénk – ahogy ezt kimondta, úgy éreztem, mintha fejbe ütöttek volna. Emiatt szakított velem Luke? Mert valami rohadt PR-os erre kérte?
– Ez komoly? – csak ennyit sikerült kipréselni magamból. Calum halkan folytatta.
– Kérlek, ne szólj róla senkinek. Úgy gondolják, hogy mivel javarészt fiatal lányokból áll a rajongótáborunk, nekik attraktívabbak vagyunk, ha egy kicsit elérhetőnek tűnünk.
– De nem vagytok elérhetőek, szupersztárok vagytok! – fogtam a fejemet. Calum bólintott.
– Persze, csak a tudat, hogy szabadok vagyunk, vonzza a lányokat. Feltehetnek olyan kérdéseket is nekünk az interjúkban, hogy randiznánk-e rajongóval, meg ilyesmi, és erre ugranak a csajok.
– És Luke képes volt emiatt kidobni engem? – hüledeztem.
– Látom, nem érted – hunyta le a szemét. – Ultimátumot kapott. Vagy szakít veled, vagy megszűnik a banda szerződése – totálisan lesokkolva ültem a homokban, kezemben a telefonommal, a legjobb barátomat bámulva a kijelzőn. Tudtam, hogy a zeneipar közel sem az a habos-babos csillogás, aminek tűnik, de ilyen helyzeteket produkálni azért elég meredek. Tényleg állati vastag bőr lehet annak a kiadónak a képén. – És itt már négyünkről volt szó, Chrissy. Nem húzhatta le csak úgy a retyón több évnyi munkánkat és lehetőségünket. Luke érett döntést hozott. Az egyetlen, amiben hibázott, hogy ebbe nem avatott be téged – mondta Calum. Igaza volt. Luke nem csak magáról döntött, hanem az egész zenekarról, amikor elfogadta az ultimátumot, és szakított velem. Ha nem teszi meg, biztos, hogy a kiadó teljesítette volna a rájuk eső részt, és felbontja a szerződést. Manapság nem a zene teszi az előadót, hanem az, ami érdekessé teszi. Négy szexi srácot pedig a szinglisége teszi érdekessé. Ezzel nem tudtam vitatkozni, hiába találtam benne egy rakás kivetnivalót. A teljesség igénye nélkül: őszinteség, érettség, realitás. De nem volt jogom sem a kiadót, sem Luke-ot kérdőre vonni. Nem csak jogom, de lehetőségem sem, ugyebár. Ezért nem volt más választásom, mint amit addig csináltam. Csendben elfogadni, hogy így alakultak a dolgok, és megemészteni, hogy nem voltam elég fontos. És újra eljátszani a jókislányt, akinek természetes, hogy mindig a második helyre szorul. Egész életemben ez történt velem. Ray ideje alatt anya többet foglalkozott a húgommal. Calum többet foglalkozott Courtney-vel. Luke többet foglalkozott a zenével. Már megszoktam. Muszáj volt. Ahogy ezt a döntést is megszoktam. Mert muszáj volt.

Nagyjából egy héttel azután, hogy megtudtam a szakításunk igazi indokát, magányosan sétáltam be az egyik pedagógia órámra az Északi Épületbe. Nem szerettem ezt az épületet, mert sokkal nagyobb és hűvösebb volt, mint a többi, de sok órám volt itt, úgyhogy kiismertem magam. Már akkor is hatalmas zaj csapta meg a fülemet, amikor benyitottam a kétszárnyú főbejáraton, de ekkor nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet, mivel itt mindig sokan vannak, és általában nem túl diszkréten beszélgetnek. Ahogy azonban közelebb értem a termemhez, vakuk villanását és fényképezőgépek kattogását is meghallottam. Meg az oktatóm éles hangját.
– Ez itt egy egyetem, az Isten szerelmére! Takarodjanak innen!
– Ismeri Christina Fey-t? Ide jár? – faggatózott lihegve egy férfi. Megtorpantam, amikor meghallottam a nevemet. Az egyre kíváncsibb diákok a folyosón tobzódtak, pont ott, ahol földbe gyökerezett a lábam.
– Mi történik? – kérdeztem az egyik lánytól, aki ott nyújtogatta a nyakát mellettem.
– Luke Hemmings ex-barátnője itt tanul. Christina Fey a neve, nem ismered? – ezzel feloldotta a mobilja képernyőzárját, és felém mutatta a saját fotómat. Ismerős volt a kép, az egyik jegyzetfüzetembe is beleragasztottam, a srácok búcsúbuliján készült, Luke szürke pólóban öleli át a nyakamat Calum-ék hátsó kertjében. A lány csak akkor fordult felém, amikor megmutatta nekem a fotót, de én annyira ledöbbentem, hogy nem reagáltam elég gyorsan. A csaj tátott szájjal kapkodta a fejét a kép és énköztem, és amikor éreztem, hogy a következő pillanatban elkiáltja magát, hogy megtalált, és az újságírók hada terít majd le, végre működésbe léptek a végtagjaim, és miközben a karommal utat nyitottam magam előtt, félretaszítva sok csoporttársamat, addig a lábaim nekiiramodtak, és egészen az eldugott takarítószerraktárig menekültem. De nem tévedtem, épphogy kifaroltam az ominózus folyosóról, a lány elkiáltotta magát, és mindenki csordaként indult utánam. Szerencsére idejében bezárkóztam a raktárba, úgy, hogy nem vették észre, hová tűntem, és vadul loholó pulzussal vettem elő a telefonomat. Egy darabig agyaltam azon, kit kéne felhívnom. Anyát? De hát mégis mit tud ő csinálni? Idejön és helyre rakja az újságírókat? Kizárt, hogy hallgatnának rá. A húgomat? Aki kicsi és törékeny? Felesleges. Betty-t? Na, őt speciel nem féltettem, de tartottam tőle, hogy egyedül ő sem bírna el egy ekkora hadsereggel. Luke-ot? Fel sem venné nekem a telefont. Calum. Őt kell tárcsáznom. Két csörgés után felvette, de eléggé lihegett.
– Törpilla?
– Mi bajod van? – grimaszoltam, ahogy meghallottam a hangját.
– Épp edzek, mi van veled? – kérdezte.
– Képzeld, én is futottam az előbb – kezdtem angyali hangon.
– Tényleg? De hát te utálsz sportolni – csodálkozott.
– Most kénytelen voltam, ugyanis egy tucat újságíró meg őrült rajongó strázsált a pedagógia órám helyszíne előtt, Luke Hemmings ex-barátnőjét követelve! – sziszegtem.
– Baszki – mondta.
– Én nem fogalmaznék ennyire szofisztikáltan – vágtam rá. A raktárban valami csípős vegyszer szaga terjengett. Remélem, nem halálos. Bár, talán az sem lenne olyan nagy baj.
– Oké, ne aggódj. Szólok Phil-nek.
– Aha, és addig én mit csináljak? – fújtattam.
– Egyél valamit, mit tudom én – motyogta.
– Egy nyamvad takarítószerraktárban vagyok! – csattantam fel, aztán gyorsan le is halkítottam a hangomat, nehogy kiszűrődjön a folyosóra.
– Oh.
– Ennyi? Oh? – dühöngtem. – Mondok én neked valamit, Calum Hood, elmehetsz te is meg a haverod is a jó büdös...
– Chrissy? – azonnal felismertem Luke aggódó hangját. Már két hónapja nem hallottam őt semmilyen formában.
– Add vissza a telefont Calum-nak – kértem, a homlokomat masszírozva.
– Figyelj rám – kezdte lassan. – Hívd fel Betty-t, és kérd meg, hogy vigyen neked egy napszemüveget, egy fekete pulcsit és egy baseball-sapkát. Nagyjából fél óra múlva próbálj meg visszamenni a szobádba, de ha még vannak olyanok a folyosón, akik bazinagy fényképezőgéppel mászkálnak, vagy láthatóan tanácstalanul bolyonganak körbe-körbe, ne menj ki. Betty majd segít neked.
– Mégis miért hallgatnék épp a te tanácsodra? – durcáskodtam, pedig tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem.
– Mert velem már ezerszer megtörtént ez – felelte.
– Ó, mindjárt megsajnállak – motyogtam. Aztán eszembe jutott valami. – Mit mondjak, ha mégis elkapnának és rólad kérdeznek?
– Semmit – válaszolta. – Ne mondj nekik semmit, se rólam, se magadról, se rólunk, oké? Maradj néma.
– Pedig lenne mit mondanom.
– Hát nekem is – szinte láttam magam előtt, ahogy bólogat. – Vigyázz magadra, Fey.
– Neked kellene vigyázni rám – csúszott ki a számból, de a válasz szerencsére a süket vonal kattogása volt. Luke már nem hallotta meg, amit mondtam. Gyorsan felhívtam Betty-t, és bár elég értetlenül állt a dologhoz, megígérte, hogy azonnal odajön értem a szükséges kellékekkel. Amíg vártam, rákerestem a „Luke Hemmings barátnője" címszavakra, hogy megtudjam, mi miatt akarják a véremet ennyien. Azonnal ráleltem a bombát robbantó videóra, ahol egy pletykaműsor vezetője lelkesen faggatja a srácokat a magánéletükről. Ash, Michael és Calum szemrebbenés nélkül közölték, hogy már régóta szinglik, Luke azonban azt mondta, hogy nemrég szakítottak a barátnőjével.
– Valóban? – a műsorvezető lány szemöldöke a Napig ugrott fel. – Mesélnél róla?
– Gimis szerelem – felelte Luke kínos mosollyal.
– Mi miatt lett vége? – biggyesztette le az ajkát a műsorvezető.
– Nem illettünk össze – vont vállat Luke egyszerűen. Hazug disznó! A srácok néhány felszínes kérdést követően kivonultak a stúdióból, a videó véget is ért, de azt továbbra sem értettem, hogyan derítették ki a nevemet. Addig kutattam, amíg találtam egy cikket, ami lépésről lépésre leírta, hogyan nyomozták ki a kilétemet. Először felmentek Luke hivatalos Insta-oldalára, ahol megnéztek minden egyes fotót, amin egy lánnyal szerepel. Mivel a régi fiókját törölték, természetesen nem szerepeltem rajta. De egy interjúban említette, melyik középiskolába járt, a gimi honlapján pedig hamar megtalálták az évkönyvünket. A barátok hagyományosan egy oldalon szerepelnek, így a srácok, Courtney, Betty és én is ugyanarra az oldalra kerültünk. Végignézték mindhármunk Instáját, Courtney és Betty esetében semmi érdekeset nem találtak, de az én oldalam tele van régi fotókkal, amiken Luke-kal ölelkezünk, pózolunk, mosolygunk... Szinte kibukfencezett a telefon a kezemből. Ez hihetetlen. Azonnal beléptem az Instámra, és privátra állítottam, de akkor már mindegy volt, több százezer új követőm lett. Remek, csinálhatok újat. Megkerestem Luke oldalát. A bemutatkozás elég szűkszavú, konkrétan csak a banda neve és egy kis gitár-emoji díszelgett mellette. A képei annyira rocksztárosok, hogy az már szinte kiakasztó. Belemosolyog a kamerába. Pillanatkép az egyik klipjükből. Díjátadón vigyorog a srácokkal. Kiöltözve feszít egy rendezvényen. Gitározik a tengerparton. Calum-mal ölelkezve pózol. Michael-lel összepacsizik. Ash-sel egymásra kacsintanak. A fájdalom újult erővel tört rám, a tenyerembe temetett arccal sírtam. Már megint. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így addig, amíg valaki be nem kopogott a raktár ajtaján. Megtöröltem az orromat, feltápászkodtam a földről, és résnyire nyitottam az ajtót, hogy ha esetleg egy őrült rajongó lenne az, ne tudjon azonnal megtámadni. De szerencsére Betty szőke fürtjeit láttam a folyosón. Szélesebbre tártam az ajtót, és megragadtam a karját, majd berántottam őt magam mellé.
– Oké, mi a jó franc folyik itt? – kérdezte értetlenül, a kezében a kért pulcsival, napszemüveggel és baseball-sapkával.
– Luke elmondta egy műsorban, hogy nemrég szakított a barátnőjével, a rajongók meg kiderítették, hogy én voltam az – magyaráztam szipogva. Betty a homlokát ráncolta.
– Dolgok, amiket nem értek, első felvonás.
– Luke egy tévéműsorban azt válaszolta, hogy nemrég szakítottunk, de a nevemet nem mondta be. A kíváncsi fanok viszont kiderítették, azt tudták, melyik gimibe járt, megtalálták az évkönyvet a weboldalon, és mivel csak te, Courtney és én szerepelünk egy oldalon vele, nem volt nehéz bepötyögni az Insta-keresőbe a neveinket. Nálatok nyilván nem találtak semmit, de én még nem töröltem le a közös fotókat. Egyből leszűrték a lényeget – magyaráztam. Betty továbbra is elég értetlenül meredt rám, de végül megrázta a fejét, mintha csak kiűzhetne onnan minden megkérdőjelező gondolatot, aztán átadta nekem a pulcsit.
– Sosem fogom megszokni, hogy nem csak néhány csajt érdekel Luke a gimiből – motyogta. Kihajtottam a pulcsit, és belebújtam.
– Ja – húztam el a számat. – Láttál odakint még embereket? – biccentettem a folyosó felé. Betty elgondolkodott a válaszán.
– Nem, de a pedagógia teremből elég hangos kiabálás szűrődött ki. Szerintem a profod nem vette túl jó néven a növekvő népszerűséged.
– Elhiheted, hogy én sem terveztem ilyesmit – kihajtottam a napszemüveg két szárát, és feltettem azt is.
– Pedig meglepően szexisen áll a napszemcsi – jegyezte meg nevetve, aztán a baseball-sapkát is a fejembe nyomta. – Egyébként, nem tudom, ezek a srácok hol élnek, de ebben a cuccban még sokkal feltűnőbb leszel, mint nélküle.
– Mi? – toltam lejjebb a napszemüveget, hogy rendesen ránézhessek a barátnőmre.
– Hát, tudod. Sydney-ben vagyunk. Pulcsi, sapka és napszemüveg egész évben max egy hétig kell, amíg a hűvösebb idő tart. Totál hülyén nézel ki ebben. Nem Kanadában vagyunk – vonogatta a vállát. Basszus, igaza lehet. A fiúknak talán bevált ez az öltözék a világ számos pontján, de itt, Sydney-ben kétszer is meggondolja az ember, hogy felvesz-e egy pulcsit, mert jó eséllyel két perc múlva úgyis meleg lesz benne.
– Mit csináljak? – tártam szét a karjaimat tanácstalanul.
– Napszemcsi és sapka oké, pulcsi nem kell – felelte Betty. Nem akartam megkérdőjelezni a döntését, ezért gyorsan levettem a pulcsit, és belegyűrtem a táskámba.
– Francba, már fél órája tart a pedagógia előadásom – pillantottam az órámra bosszúsan.
– Felejtsd el, szivi – rázta a fejét. – A csajok árgus szemekkel ülnek a padsorokban, ez tuti.
– Ők jófejek. Nem érdekli őket, hogy ki a volt pasim – legyintettem.
– Eddig talán nem érdekelte őket, de most, hogy tudják, nem biztos, hogy így gondolkodnak – grimaszolt Betty.
– És akkor mégis mit kéne tennem? Életem hátralévő részét a szobában tölteni, csak mert tizennyolc évesen voltam olyan hülye, és Luke Hemmings barátnője lettem? – fogtam a fejemet. Betty átkarolta a nyakamat.
– Csak várj néhány napot, amíg lecseng ez az őrület.
– De a 5 Seconds of Summer és Luke nem egy múló őrület – ellenkeztem.
– Nem is vagytok már együtt. Mégis mit akarnak tőled ennyire? – értetlenkedett Betty.
– Fogalmam sincs – sóhajtottam. – Talán a telefonszámát – forgattam a szemem.
– Első szabály – emelte fel a mutatóujját. – Mindig töröld ki a pasid számát, amikor szakítotok.
– Ez nagyon tudományosan hangzott – bólogattam, elfojtva egy mosolyt. Betty elégedetten vállat vont.
– Kösz. Sokat csiszoltam a módszereimen.
– Tudtad, hogy Phil a menedzserük? – jutott hirtelen eszembe. Betty zavartan pislogott.
– Phil? Töketlen Phil?
– Aha.
– Azt hittem, csak Winston seggét képes nyalni.
– Lehet, hogy még most sem csinál mást – egyszerre nevettünk fel. Betty Phil miatt, én meg a szánalmas helyzetemen. Szakítottam Luke-kal, igyekeztem minden létező erőmmel lezárni, még úgy is, hogy megtudtam a valódi okot, erre a sors nem beledob újra a mélyvízbe? Holtbiztos, hogy valaki irtó jól szórakozik a szerencsétlenkedéseimen. Hát, legalább ő jót mulat.

Nem tudom, mi változott meg ott, a takarítószerraktárban, de az biztos, hogy az életem a feje tetejére fordult. Ha azt hittem, hogy egyszeri alkalom volt az, hogy gyakorlatilag üldöztek Luke rajongói, tévedtem. Még a tanáraim is megajándékoztak egy-egy csípős beszólással, ha valamire véletlenül nem tudtam válaszolni. De ez még a kezelhetőbb eset volt. Számtalanszor megesett ugyanis, hogy ebéd közben, tanuláskor, a könyvtárban, az utcán, a tengerparton, a kollégium folyosóján támadt le egy sereg elvakult Luke-imádó, és faggatóztak arról, Luke hogy viselkedik egy kapcsolatban, miért szakítottunk valójában, szeretem-e még, milyen telefonszámon érhetik el őt közvetlenül... Eleinte nehezen viseltem, sokszor leüvöltöttem a fejét annak, aki hozzám szólt, de öt-hat eset után már csak vettem egy mély levegőt, kikerültem az illetőt, vagy illetőket, és valami nyugisabb helyre sétáltam. Ott sem lehetettem sokáig egyedül, mert természetesen előfordult, hogy követtek, de általában nyertem pár percet, amíg kitaláltam, mihez kezdjek, hova meneküljek. Egy kicsit haragudtam Luke-ra. Oké, nem udvariaskodok: rohadtul utáltam őt, amiért ilyen helyzetbe hozott engem. Ő választotta ezt az életet, ő vállalta önként, hogy kiteszi magát ilyesminek, de amikor a huszonnyolcadik utálói Insta-oldalba ütköztem magamról, holott hivatalosan már egyáltalán semmi közöm Luke-hoz, legszívesebben egy kanál vízbe belefojtottam volna. Senki nem vette észre, hogy maga Luke is múlt időben beszélt a kapcsolatunkról, így közel sem releváns engem csesztetni vele, ráadásul az elsődleges célom az volt, hogy túltegyem magam rajta, elfelejtsem, hogy valaha is közelebbről ismertem, és tovább lépjek. És az egész folyamatot meggátolták azok, akik folyton felhozták, emlegették, követtek engem miatta, vagy képeket osztottak meg a kapcsolatunkról, olyan hashtagekkel, hogy soha többé ilyet, le Chrissy-vel, Chrissy és Luke nem illenek össze, Luke jobbat érdemel. Mindezt pedig úgy, hogy nem ismernek engem, nem ismerik Luke-ot, a kapcsolatunkról meg pláne semmi elképzelésük nem volt. Ebben az időszakban kénytelen voltam egy további ténnyel is szembenézni. Az, ami Luke és köztem volt, gyönyörű volt. Csodálatos, felejthetetlen első kapcsolat, amiért sosem lehetek elég hálás. Amikor erre rádöbbentem, akkor jutottam el arra a szintre, hogy már nem utálom őt, hanem egész egyszerűen a körülményeket hibáztattam. Nem haragudhattam rá, mert valahol, mélyen még mindig nagyon szerettem őt, és megnyugtatott a tudat, hogy amikor annyira kimondhatatlanul szenvedtem, akkor nem játszottam rá az érzéseimre, nem a figyelem középpontjába vágytam, hanem őszintén, teljes átéléssel és tiszta szívvel meg akartam gyászolni azt, ami köztünk volt. Mert az olyasvalami volt, amit megérte siratni.

Amióta pedig kiderült, hogy én lennék Luke eddigi egyetlen igazi ex-barátnője, extra-figyelmet kaptam tőle. Olyat, amilyet legutóbb talán kicsivel azután, hogy kiutaztak. Amikor még minden erejével azon volt, hogy megtartson magának. Legalábbis, ezt hittem. Újra rendszeressé váltak a telefonálásaink, a videóhívások, ahol érdeklődött, mi van velem, elmesélte, merre vannak épp, mit csinálnak, hogy sikerült a koncert, képeket és videókat küldött. Minden olyanná vált, mint amilyen volt. Nem tisztáztuk, hogy pontosan mi is zajlik köztünk, eleinte a bűntudatának tudtam be, de amikor a videóhívásokban újra bókolt nekem, és pontosan úgy mosolygott rám, mint régen, meginogtam. Betty sokszor az arcomba üvöltötte, hogy ez semmi, ne gondoljam túl, millió lányt dughat meg naponta úgy, hogy nekem arról fogalmam sincs, de én elengedtem a figyelmeztetését a fülem mellett. Az életem ismét teljessé vált, nem magamba roskadva ücsörögtem tök egyedül a tengerparton, hanem motivált lettem, életvidám. És nem akartam ezt az énemet elengedni, még akkor sem, ha nem lehettem biztos a kapcsolatunk jellegében, vagy abban, hogy Luke kavar-e másokkal. Közben Calum-mal ugyanúgy rendszeresen beszéltünk, minden létező formátumban és felületen, és végre újra nyitottam Ash és Michael felé is, így velük is telefonáltam vagy videóhívásban beszélgettünk, ami elképesztően hiányzott már. Nem is értem, hogy bírtam Ash vigyora és Michael színes hajai nélkül olyan hosszú ideig.
Aztán, amikor egyszer egy buliba készültem, és videóhívásban voltam Luke-kal, a torkát köszörülve, óvatosan szólalt meg, miközben szoros copfba fogtam a hajamat.
– Lesznek ebben a buliban fiúk is?
– Persze – válaszoltam furán, végighúzva a fésűt a copfomon. – Nem csak lányok tanulnak a szakon.
– Ja, aha, ez logikus – motyogta. A homlokomat ráncolva nyitottam fel a szemhéjfestékeket rejtő palettámat.
– Miért kérdezted?
– Nem számít – legyintett. Épp Dél-Koreában voltak, és mivel Szöulban két órával van kevesebb, mint nálunk, végre értelmes időben tudtunk beszélni. Előfordult, hogy úgy telefonáltunk, hogy nálunk este kilenc volt, náluk hajnali öt, vagy náluk délután kettő, Sydney-ben pedig éjjel három. Leeresztettem az ecsetet, amivel a szemhéjpúdert terveztem felvinni, és felvont szemöldökkel néztem rá.
– Ha nem számítana, meg sem kérdezted volna – Luke idegesen beletúrt a hajába, és úgy válaszolt, hogy kerülte a pillantásomat.
– Csak fura elképzelni téged, tudod... Másokkal.
– Nem szoktam „másokkal" lenni – feleltem, idézőjelet mutogatva a másokkal szónál. Luke szeme felcsillant, és azonnal rám emelte a tekintetét.
– Úgy érted, hogy neked senkid nem volt azóta, hogy mi...
– Hogy szakítottunk? Nem, senki – ráztam a fejemet, újra a palettámra koncentrálva. Nem hittem, hogy ennek a beszélgetésnek bármi fontos végkimenetele lehet.
– Nekem sem – mondta gyorsan, mire nekem kibukfencezett az ecset a kezemből, és egy adag szemhéjpúder szóródott az ágyneműmre, meg a kis lábra állítható tükrömre, ami a takarómon egyensúlyozott.
– Ez komoly? – mosolyodtam el hitetlenül. Nem tudom, zavart-e volna, ha bevallja, hogy együtt volt valakivel. Nyilván számoltam rá, tudtam, hogy nem fog szűzies életet élni épp rocksztárként, de szembesülni vele egy egészen más helyzet, mint megfordulni a gondolatnak a fejemben. De Luke bólintott.
– Komoly.
– Miért nem? – toltam félre a kis tükrömet és a palettát is. Kezdett érdekelni a dolog. Luke vállat vont.
– Senki sem ért fel hozzád – ha akartam volna sem tudtam volna visszafojtani a mosolyomat. Sőt, nem is mosoly volt az, hanem vigyor. Vicsor! Őrült, boldog, mindjárt-meghalok-típusú vicsor. Luke elmosolyodott. – Ez tényleg ennyire meglepő? Azt hittem, tudod.
– Még akkor sem hittem volna ezt, ha a szakításunk után nem tízmillió sikoltozó lány ugrálna körülötted minden este. De úgy, hogy ez a helyzet, még inkább azt gondoltam, hogy naponta váltogatod a csajokat – mondtam. Luke arca grimaszba torzult, és a fejét rázta.
– Közel sem. Fura, hogy ezt mondom, de a gimiben előtted kiéltem minden vágyamat, ami a céltalan kapcsolatokat illeti. Michael és Ash meg örül a lepattanónak – tette hozzá viccelődve.
– És mi van Calum-mal? – nevettem fel.
– Őt sem érdekli túlzottan ez a rész – legyintett. Egy percre beállt köztünk a csend, és megijedtem, hogy ez talán a végét jelentheti a beszélgetésünknek, de szerencsére Luke folytatta, mielőtt valami szörnyen gyenge próbálkozással leégethettem volna magam. – Azt hittem, ennyi idő alatt találtál már magadnak valakit, aki jobban megérdemel téged – suttogta. A tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. Nyilván megtanulta, hogyan rejtse el az érzelmeit egy-egy interjún vagy fotózáson.
– Fogalmazzunk úgy, hogy nem kerestem senkit – válaszoltam.
– Miért nem? – kérdezte, szinte azonnal. Meglepett ez a gyors reakció, no meg a kérdés is. Én nem éltem ki magam a kapcsolatunk előtt. Nem volt helytálló okom arra, hogy nem kezdtem nyomban pasizni. Kivéve persze, hogy állatira szenvedtem.
– Nem olyan könnyű a felejtés – mosolyogtam keserűen. Luke lesütötte a szemét, és beharapta az alsó ajkát.
– Figyelj, Chrissy, semmi kedvem szarakodni – közölte hirtelen. – Rohadtul hiányzol. És az van, hogy én még mindig nagyon szeretlek. Nem tudom, fog-e ez egyáltalán valaha változni – túrt bele a hajába. A szívem olyan sokáig nem dobogott, hogy már komolyan tartottam a szívhalál beálltától. Köpni-nyelni nem tudtam, sok mindenre számítottam a mai este során, de egy instant szerelmi vallomásra Luke Hemmings-től, na arra nem. Csak pislogtam, mint egy gyépés hal, és próbáltam felfogni a szavai súlyát. – Oké, megértem, ha ez neked kínos – tette hozzá, amikor már tényleg kellemetlenül sok idő telt el. Valahol itt kaptam észbe, és holmi elemi erővel kipréseltem magamból néhány összefüggéstelen szót.
– Nem, nem, dehogy, én nem...
– Luke, gyere, indulunk – hallottam meg a háttérből egy ajtó nyílását, és Ash hangját.
– Pillanat – szólt oda neki Luke, kissé feszengve, és újra a kamerába nézett. – Meddig leszel a buliban? – kérdezte tőlem türelmetlenül.
– Nem tudom – motyogtam kábán. – Ameddig a többiek.
– Jó. Amint vége a koncertnek, felhívlak – mondta Luke. – És megbeszéljük ezt.
– Haver, a koncert után VIP-partira megyünk – kurjantotta Ash vidáman. Luke szúrós pillantással illette a barátját.
– Akkor a parti után.
– Hajnalban? – csodálkoztam el. Luke bólintott, és olyan határozottnak tűnt, hogy még én is elhittem, amit mond. – Rendben. Jó koncertet.
– Köszi. Jó bulit – búcsúzkodtunk, majd megszakadt a hívás. Nem voltam biztos benne, hogy el kell mennem arra a bulira. Csupa olyan arc lesz ott, akikkel csak a suliról szoktam beszélni, a vizsgákról, a könyvekről, semmi komolyról. Nem tudunk egymásról semmit. Illetve, ők minden bizonnyal ismerik egymást, de én egyikük sem, ahogy ők sem engem. Mi értelme van így egyáltalán? Írtam inkább egy üzenetet Betty-nek, aki esti pluszedzésen volt, és megkérdeztem tőle, hogy később elmegyünk-e a belvárosba. Egy órával később válaszolt, addig én összerendezgettem a dolgaimat, megcsináltam néhány gyors házit (ha valaki azt hinné, hogy az egyetemen nem kell házit írni, van egy rossz hírem...), és kábé rendet raktam a szobában. Betty azt írta, hogy találkozzunk a kampusz északi bejáratánál, ahol a városba vezető busz is megáll, és áll a rendelkezésemre egész éjjel. Úgyhogy, buli helyett a turisták között szlalomoztunk a belvárosi mólón, benéztünk néhány üzletbe, megvacsoráztunk, ittunk egy jégkását, és a barátnőm egészen fél tizenkettőig tűrt szó nélkül. Épp egy strandkendőt nézegettem az egyik utcai árusnál, amikor kiszedte az anyagot az ujjaim közül, és szembefordított magával.
– Na jó, Chrissy, mi ez az egész? Buliba készültél ma este, miért nem ott vagy?
– Nem gondolhatom meg magam? – kamuztam. Betty értetlenül meredt rám.
– De igen. De ha te meggondolod magad, akkor egy zacskó chips-szel és valami nézhetetlen sorozattal töltöd az estédet, nem a városban császkálva! Mi a fene történt?
– Nem történt semmi – erősködtem. Tartottam tőle, hogy ha elmondom neki, ami Luke-kal volt, a torkomnak ugrana azzal, hogy egyszer már megégettem magam így, és ne hajszoljam bele magam felesleges kudarcélményekbe.
– Oké. Add ide a telefonodat! – nyitotta ki a tenyerét.
– Mi van? – hökkentem meg.
– Három ezredmásodpercenként nézed meg. Kíváncsi vagyok, mi ilyen érdekes rajta. Csak nem egy rocksztár az? – vonta fel a fél szemöldökét dühösen.
– Délután volt egy érdekes beszélgetésünk – törtem meg. Nekidőltem az utcai árus pultjának, teljesen automatikusan, ezért gyorsan kihúztam magam, és bocsánatot kértem. De a nő akkor már csillogó szemmel könyökölt a karkötőinek és kristálynyakláncainak a dobozán, és érdeklődve figyelt. Inkább eloldalogtunk onnan, egészen a móló széléig, a vízhez. Leültünk, és a lábunkat a tenger fölé lógattuk.
– Avass már be a részletekbe! Mit művelt már megint az a szerencsétlen? – sürgetett Betty.
– Azt mondta, hogy még szeret – óvatosan néztem a barátnőmre, épphogy csak rásandítottam. Tartottam a reakciójától, de ő ugyanúgy meglepődött, ahogy én.
– És te gondolom reszkető végtagokkal csókoltad meg a telefonod kameráját – sóhajtott fel pár perccel később.
– Ez nem ilyen egyszerű – feleltem. – A szakításunk oka sem az volt, hogy már nem szerettük egymást.
– Hanem mert ő nem kért többet belőled, Chrissy, fogd már fel! – emelte fel a hangját Betty.
– Ez nem igaz – motyogtam. – Nem volt választása!
– Mindig van választásunk. Neki is. Csak semmi kedve nem volt a nehezebb úton végigmenni – felmarkolt egy aprócska kavicsot a mólóról, és messzire hajította. – Én nem mondom, hogy nem szeret – folytatta. – de az biztos, hogy alkalmatlan egy kapcsolatra.
– Csak mert híres? – ráncoltam a homlokomat.
– Csak mert ő Luke Hemmings – nézett mélyen a szemembe. – A sydney-i Luke Hemmings is alkalmatlan volt rá.
– Gondolod, hogy ha itt maradtak volna, akkor is szakítunk? – kerekedtek ki a szemeim. Betty elkapta rólam a tekintetét, és a távolban ragyogó holdat figyelte.
– Tök felesleges ilyeneken pörögni, mert nem így alakult. Luke Hemmings egy pöcs. Egy darabig azt hittem, kevésbé az, de tévedtem. Nem akarlak újra abban a szar állapotban látni, mint amikor elhagyott. De meg fogja tenni. Annyiszor, ahányszor bedőlsz neki. A te döntésed, hogy kiteszed-e magad ennek, vagy szenvedsz egy kicsit azzal, hogy végleg elengeded, de legalább később nyugtod lesz.
– Elég sarkos a véleményed – fintorogtam.
– Szívesen – Betty játékosan az oldalamhoz érintette a könyökét. Egyszerre nevettünk fel, de a következő pillanatban a szívdobbanásom átköltözött a torkomba, mert a zsebemben megrezzent a telefonom. Először azt hittem, Luke keres, ezért őrült tempóban vettem elő a készüléket. Már amikor ránéztem a képernyőre, akkor is tudtam, hogy nem ő az, mert csak egyet rezzent a telóm, ami híváskor folyamatos. Nem is tévedtem, mert egy ismeretlen számról származó üzenetet kaptam. Egy fotót, amit minden bizonnyal egy paparazzi készíthetett. Valamiféle bár, vagy szórakozóhely előtt készült, és összesen két ember szerepel rajta: Luke és egy lány. Luke teljes alakja és az arca is tökéletesen látszódik, a lány azonban egy lépéssel tőle lemaradva sétál, szakadt nadrág, fekete zenekaros póló, és egy nagy ing van rajta, ami pont olyan, amilyet néha Luke visel egy-egy koncerten. A csaj haja hosszú, fekete és hullámos, kicsit mintha fésületlen is lenne, de tagadhatatlanul nagyon jól néz ki, még úgy is, hogy nem látszódik az egész arca. A fájó pont nem ez. Hanem az összefonódó ujjaik.

– Ha azt merészeled mondani, hogy te megmondtad, lenyomok valamit a torkodon – figyelmeztettem Betty-t, némileg összeakadó nyelvvel. Bevallom, eléggé padlóra tett az ismeretlen számról elküldött fotó, nem sokkal később pedig már minden létező bulvárfelület arról cikkezett, hogy a csaj, valami Amy, aki egy állati híres színész lánya, és épp énekesi babérokra tör, a Luke-kal való kapcsolata pedig újkeletű és biztosan azért nem történt még hivatalos bejelentés, mert friss dolog. Ugyanakkor előkerült néhány „közeli barát", akik azt állítják, hogy hónapok óta randizgatnak, állítólag Luke nagyon élvezi a lány társaságát, Amy pedig oda meg vissza van Luke-tól. Néhány homályos fotó is napvilágra került, amin Disneylandben andalognak, de a kép annyira pixeles, hogy gyakorlatilag akármelyik szőke srác-fekete hajú lány pár lehetne. Minden esetre, az éppen felépülő lelkivilágomat újabb atomtámadás érte. A korábbiaktól ellentétben ezúttal magamat hibáztattam. Nem szabadott volna megbíznom benne. Tudnom kellett volna, hogy ez az egész csupán játék neki, én pedig nem dőlhetek be minden egyes alkalommal, amikor Luke nevét meglátom a mobilom kijelzőjén. Ezt így elhatározni és átélni azért egészen más téma, a valóságban ez nem megy olyan egyszerűen. Amint megláttam a képet és elolvastam pár cikket, alkohol után kiáltottam, Betty pedig vagy nem akart megállítani, vagy tudta, hogy ez veszett fejsze nyele, mert maga hozott nekem a mólóhoz egy üveg vodkát. Ő nem kért belőle, úgyhogy röpke két óra alatt már a felét elpusztítottam.
– Csak annyit akartam mondani, hogy ez így instant alkoholmérgezés lesz – nyúlt az üvegért, én azonban elhúztam azt tőle, és még egyet kortyoltam. Betty felhorkantott. – Megértem, hogy kiakadtál, de ennek tényleg semmi értelme.
– Mert annak van, hogy szerelmet vall nekem, miközben hónapok óta mással randizik? – mordultam fel, össze-vissza dülöngélve.
– Csak mert egy ostoba szennylap ezt írta, nem ez a valóság – forgatta a szemét.
– Hanem mi? Mi a valóság? – kérdeztem, a kelleténél kicsit hangosabban. Észrevettem, hogy a közelünkben ülők felénk fordulnak, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
– Nem tudom, Chrissy, és nem is hinném, hogy számít – felelte Betty lassan. – Megkaptad a bizonyítékot arra, hogy nem kell komolyan venned őt. Örülhetnél, hogy ez most derül ki, és nem akkor, amikor már beleéled magad abba, hogy újra összejöttök – ő valamivel halkabban beszélt, de én nem foglalkoztam olyan külső tényezőkkel, mint a járókelők. Ki a francot érdekelném én éjjel fél kettőkor?
– De én már beleéltem magam! – ordítottam, kibuggyanó könnycseppekkel. Az üveg kiesett a kezemből, az oldalára borult, én pedig megpróbáltam utána nyúlni, de gurulni kezdett, és hamar elérte a móló szélét. Az alkohol miatt bepárásodott érzékelésem nem volt a toppon, mert amikor úgy éreztem, elkaptam az üveget, csak meglöktem, és gyorsított tempóban zuhant bele a vízbe.
– Gratulálok. Fél liter vodkával meg egy üveggel gazdagítottad a tengeri élővilágot. Már nem csak fájdalmasan naiv, de környezetszennyező is vagy – Betty grimaszolva bámult az üveg után. A víz sokkal mélyebben volt, mint amit elérhettünk volna, de az állapotomban ezt nem igazán tudtam felfogni, ezért hasra fordultam, és a kezemet kinyújtva próbáltam elérni a víz tetején ringatózó üveget. – Bele fogsz esni – jegyezte meg Betty halálos nyugodtsággal, amikor már az egész felsőtestem a víz felett volt, és csak a lábammal, meg a bal kezemmel támaszkodtam a szilárd mólón.
– Mindjárt elérem – nyögdécseltem, de az üveg persze még legalább fél méternyi távolságra volt tőlem.
– Nem fogod elérni. Bele fogsz esni – ismételte Betty, ekkor már kicsit feszültebben. De tántoríthatatlan voltam, minden áron meg akartam menteni a korallokat és a halakat a hülye üvegemtől. Ha a vodkától nem tudtam, legalább az üvegtől. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtem, és amikor már tényleg csak a lábszáram volt a mólón, no meg a kapaszkodó bal kezem, amikor már majdnem, majdnem megvolt az üveg, hirtelen ujjak fonódtak a bokámra. Ettől én annyira megrémültem, hogy reflexből felemeltem mindkét lábamat, az egyensúlyom megbillent, és fejjel belezuhantam a tengerbe. Egy percre elmerültem, de a hideg víz azonnal kijózanított, és minden érzékelésem helyrekerült, ezért gyorsan felbukkantam a felszínen. Betty maga előtt összefont karral, az ajkait dühösen csücsörítve nézett le rám. Segítségkérőn pislogtam felé, mire ő leguggolt, és a fejét csóválva szólalt meg. – Sejtettem, hogy egyszer belehalsz a hülyeségedbe – mondta, majd felém nyújtotta a kezét. Én is felfelé nyújtózkodtam, de mielőtt belekapaszkodhattam volna a barátnőm kezébe, még magamhoz vettem a beesett vodkásüveget. A móló alsó keresztfájába támasztva a lábamat fellöktem magam Betty mellé, és csurom vizesen, átfázva, émelyítően józanul kerültem újra a szárazföldre. Felálltam, a ruhám kellemetlenül nedvesen tapadt a bőrömre, a hajamról Betty leszedett egy köteg hínárt, de én győzedelmesen emeltem fel a kiürült üveget. Megmentettem a tengeri élővilágot egy szeméttől! Bár ennyit is tenne mindenki a környezetéért. – És akkor most elégedett vagy? – biccentett a kezemben tartott üveg felé Betty. Épp rávágtam volna, hogy igen, de a gyomrom ezt a pillanatot választotta arra, hogy nemtetszését kifejezze, és még épp idejében elfordultam a barátnőmtől. Ezt egyidejűleg azt is jelentette, hogy sikerült egy az egyben belehánynom a tengerbe. Pislogva, már-már hitetlenkedve álltam a móló szélén, amikor a gyomortartalmam távozott belőlem. Kis híján az életemmel fizettem azért, hogy egy nyomorult vodkásüveget kihalásszak a vízből, erre belehányok? A sors igen fura játékot űz velem. – Ne aggódj, ez lebomlik – veregette meg a vállamat Betty. – Gyere, ideje hazamenni.