Anya a bál után közölte, hogy nagyon örül a boldogságomnak, de a legfontosabb most az érettségi és a továbbtanulás, úgyhogy legyek szíves a lehető legtöbb időt arra fordítani. Ezzel nem tudtam és nem is akartam vitatkozni, Luke pedig olyan szófogadóan reagált anya kérésére, mintha legalábbis félne tőle. Anya természetesen odáig volt a barátomért, és hamar hagyománnyá vált, hogy minden pénteken nálunk vacsorázunk, általában Ash-sel kiegészülve, vasárnaponként pedig össznépi közös ebéd van, hol Calum-éknál, hol nálunk. Ezeken az alkalmakon Ash és Michael csak ritkán vesz részt, ők ugyanis vannak olyan szerencsések, hogy van saját családjuk, és olyankor velük töltik az idejüket, de Courtney szinte mindig csatlakozott hozzánk. Imádtam az elég szürreális, mégis fantasztikus családomat, és hogy annyit nevetek egy-egy ilyen összejövetelen, hogy megfájdul az arcom.
A tanulásom tehát haladt a maga medrében, sokszor nézegettem az egyetem weboldalát, és egyszer még el is mentünk arra Betty-vel, aki szintén ugyanoda jelentkezett, csak épp másik szakra. Örültem, hogy nem kerülök messze tőle, mert hát a testnevelési és pedagógiai kar is ugyanabban a hodály méretű kampuszban kapott helyet, ami a tengerparton van. Az egyetlen hátránya, hogy a város túloldalán van, kábé másfél óra eljutni odáig, de ez egyáltalán nem zavar egyikünket sem.
Ahogy az év vége, úgy Courtney és Tracy londoni útja is egyre közeledett. Megígértettük vele, hogy minden áldott nap beszélni fogunk, és folyamatos tájékoztatást kérünk a húga állapotáról. Fájt belegondolni, hogy az egyik legjobb barátnőm hamarosan elrepül egy másik kontinensre, de mindannyian tudtuk, hogy ez szolgálja leginkább Tracy érdekeit.
A srácok továbbtanulása már nem volt ennyire egyértelmű. Luke biztos volt benne, hogy nem szeretne egyetemre menni, ahogy Michael is, de Ash és Calum sokat őrlődött. Idejük sajnos nem volt rá, mert a jelentkezési határidő a Sydney-i Egyetemre már régen lejárt, de pár kisebb suli még fogadta a felvételizőket néhány hónapig. Természetesen a zene az életcéljuk, de nyilván más is érdekli őket, így végül abban maradtak, hogy felvételiznek, és legfeljebb nem kezdik el a tanulmányaikat. Calum közgazdász szakra jelentkezett, Ash pedig mérnökire.
Ugyanakkor a 5 Seconds of Summer rohadtul felfutóban volt.
Kiderült ugyanis, hogy az Ocean Love tulajdonosa nem olyan elenyésző tényező Sydney kulturális életében, mint hittük. Amellett, hogy a klubja a kerületünk legfelkapottabb helye, van még néhány kisebb kávézója is a belvárosban, sőt, a nyári tengerparti koncertsorozatok szervezésében is sokszor részt vesz. Amellett, hogy a klubban állandó rajongás és siker övezte a bandát, bezárva érezték magukat, ki akartak törni. Videókat töltöttek fel a netre, létrehozták a saját oldalukat, és folyamatosan elárasztották a rajongóikat feldolgozásokkal, saját dalokkal, poénkodásokkal. Egész egyszerűen imádták őket. Sokkal jobban, mint azt ők gondolták volna. Mi azért sejtettük, hisz lányok vagyunk, látjuk, mennyire szexisek a színpadon, és milyen energiákat árasztanak magukból. Igyekeztünk mellettük állni a lehető legjobban, mindenhová elkísértük őket, Betty még a videók vágásában is segített.
Épp egy ilyen alkalommal ültünk az egyik szabadtéri színpad oldalánál kialakított asztaloknál, Betty, Courtney, Debbie és én, és színes koktélokat szürcsölgettünk.
– Neked nem otthon kéne a matekkönyv fölött görnyedned? – kérdezte Betty.
– Kimenőt kaptam mára – közöltem elégedetten. – A srácok első szabadtéri fellépése különleges alkalom. És egyébként te is érettségizel a jövő héten – emlékeztettem, összeráncolt homlokkal. Betty angyali mosolyt magára öltve megvonta a vállát.
– Nekem nem kell túlteljesíteni semmit, hogy felvegyenek. Sportoló vagyok, hahó!
– El sem hiszem, hogy már csak egy hét van az érettségiig – csóválta a fejét elmerengve Courtney. – Már fél éve barátok vagyunk! – jutott hirtelen az eszébe. Ahogy jobban belegondoltam, igaza volt. Alig három hónapja tartott a suli, amikor meghirdette azt a bulit a Delfinben, ahol összegabalyodott Calum-mal... A többi pedig már történelem.
– Na inkább ez az, ami hihetetlen – röhögte el magát Betty. – Én és egy pompompicsa... Hallatlan!
– Azt hittem, ezeken az olcsó poénokon már túlléptünk – vetett rá egy gyors pillantást Courtney.
– Olyan jó nektek, hogy kiszabadultok innen – sóhajtott egy nagyot Debbie. – Hülye gimi.
– Hidd el, nekem rohadtul fog hiányozni – felelte Betty. – Az egyetemen csupa idegen ember van – fintorgott. – Én még az ismerősöket sem csípem túlzottan.
– Köszi – grimaszoltam.
– Úgy értettem, hogy azokat, akikkel egy gimibe járok, de csak látásból ismerjük egymást – legyintett.
– Elballagni a gimiből akkor is szívás – dőlt hátra a fonott fotelban Betty. – Mindannyian szétszéledünk – tette hozzá csendesen. Kimondta azt, ami régóta foglalkoztatott minket, ott motoszkált a fejünkben, de egyikünk sem fogalmazta meg még ilyen egyértelműen. Féltünk tőle, nem akartuk beismerni, hogy itt lóg a fejünk felett, de nem volt választásunk. Amikor jövő héten leérettségizünk, mindenki másfelé indul, Courtney Londonba, Betty a sport felé, én a tanítás irányába, a srácok a zene felé... És ezt nehéz lesz elfogadni. Feldolgozni. Megszokni. Lehet, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, lehet, hogy egymást nevezzük meg, mint legjobb barát, de találkozni fogunk másokkal. Barátkozni fogunk másokkal. Ami persze rendben is van, de ez mégiscsak gyökeres változás.
Hirtelen megszólalt Michael szólógitárja a színpad környékén, ezért azonnal odakaptuk a fejünket. Feltápászkodtunk, magunkhoz vettük a koktélokat, és odanyomultunk a színpad elé. Nem volt könnyű dolgunk, mert annyira sok sikoltozó kislányt kellett kikerülnünk, hogy szinte beleszédültünk. Michael gitárjátéka alatt felugrott a színpadra Ash, beült a dobok mögé, és olyan elánnal kezdte püfölni őket, hogy már az első perc után megcsillant a homloka az izzadságtól. Nem sokkal később megérkezett Calum, jobban mondva, először a basszusgitárja hangja, utána pedig ő maga is. A kisfiús mosolya ott virított az arcán, ahogy a színpad szélére sétált, és amint kiszúrt minket, ránk kacsintott. Annyira profin és színpadra termetten játszottak, hogy szinte nevetségesnek tűnt Calum közgazdász és Ash mérnöki karrierje. Nekik ez az útjuk, és ez annyira egyértelmű, hogy szinte elszégyelltem magam, amiért anno görcs költözött a gyomromba, amikor ebbe komolyabban belegondoltam. Fájt a tudat, hogy osztozkodnom kell rajtuk, elrémisztett a tény, hogy mások esetleg azt hihetnék, hogy ismerik őket. Elfogott a félelem, hogy már nem csak Calum-ék pincéjében vagy az Ocean Love-ban hódítanak meg mindenkit, hanem szélesebb körökben is, akár egész Sydneyben. Nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, de soha életemben nem számíthattam úgy senkire, mint ezekre a srácokra, így biztosan szemen köpném magam, ha bármiféle olcsó kifogással megpróbálnám elrejteni őket a világ elől.
Luke is megérkezett a színpadra, a nyakában a gitárjával, ő azonban nem kezdett el játszani, amíg a középen álló mikrofonhoz nem lépett, és a többiek zenéjével övezve nem köszöntötte a sikoltozó közönséget. Milliónyi telefon emelkedett a magasba, és mindenki vadul kattogtatta a fotókat, csak hogy legyen valami bizonyítékuk arról, hogy jártak a legfrissebb netszenzáció koncertjén.
Ez volt az első olyan fellépésük, ahol kizárólag saját dalokat játszottak. És persze mindenki imádta őket. Rengeteg számot kívülről fújt mindenki, egy lány annyira belemerült a koncertbe, hogy egy lendületesebb ugrás közben belekönyökölt Betty oldalába, aki emiatt hirtelen magára borította a koktélját. A barátnőm nem volt boldog (a pohár maradékját alig láthatóan ráöntötte a csajszira), de ugyanúgy tudta felhőtlenül élvezni a bulit. Legalább másfél órát nyomtak le a srácok fáradhatatlanul, és háromszor is visszatapsoltuk őket, amikor végleg levonultak a színpadról, a hangszereikkel együtt (természetesen Ash-t kivéve). A biztonsági őröknek szóltak, hogy minket engedjenek be, így nagy nehezen átverekedtük magunkat a még mindig sikoltozó tömegen, és a színpad szélénél lévő kordonokhoz jutottunk.
– A buli arra van – biccentett az egyik nagydarab biztonsági őr arrafelé, ahonnan jöttünk. Betty elvigyorodott, és felsorolta a neveinket, mire a pasi a szemét forgatva félreállt, és kinyitotta előttünk a kordont. Izgatottan vonultunk be, és közeledtünk a fehér sátorhoz, ami az öltöző funkcióját töltötte be. A bejárata előtt állt egy fiatal, nálunk alig néhány évvel idősebb, öltönyös fickó, akit nem ismertünk, és ugyebár nem is a biztonsági őrök öltözéke volt rajta, de azt gondoltuk, rajta is könnyen átjuthatunk. Amikor azonban odaértünk, tenyérbemászó mosollyal feltette előttünk a kezét, jelezve, hogy nem mehetünk tovább.
– Már bocs, de ha nem lenne itt keresnivalónk, már ideáig sem juthattunk volna be – közölte vele Betty. – Úgyhogy álljon félre. Bent vannak a legjobb barátaink – a barátnőm megindult volna befelé, de a fickó egy egyszerű mozdulattal visszataszította őt közénk.
– Ki maga amúgy? – kérdezte Courtney gyanakodva.
– Phil vagyok – mutatkozott be a pasi.
– Nem egészen a nevére voltam kíváncsi – forgatta a szemét Courtney. Phil nagyot sóhajtott, és úgy válaszolt, mintha szívességet tenne nekünk.
– Hivatalos ügyben jöttem a főnökömmel, aki most odabent tárgyal a zenekar tagjaival.
– Mert mégis ki a maga főnöke? – fonta össze maga előtt a karjait Betty.
– Harold Winston – vágta rá Phil, nem segítve túlzottan megérteni a történéseket.
– És te vagy a biztonsági őre? – vonta fel a szemöldökét Betty.
– Az asszisztense vagyok! – mordult fel Phil.
– Ki ez a Harold Winston, valami zenész? – kérdezősködött tovább Courtney.
– Ő a Star Records ügyvezető igazgatója – pillantott fel Debbie a telefonjából, halálra sápadt arccal. Egy percre megfagyott köztünk a levegő. Phil nagyot horkantott, és bekukucskált a sátorba, ahonnan egy mogorva „Kifelé!" érkezett válaszként, mire Phil engedelmesen kihátrált, vissza közénk. Amint felocsúdtunk a döbbenettől, azonnal Debbie telefonja köré gyűltünk, és a képernyőt pásztáztuk.
– Itt azt írja, ez Ausztrália legnagyobb zenei kiadója – görgette lejjebb a fickó életrajzát Courtney.
– Pontosabban, egész Óceániáé – helyesbített büszkélkedve Phil.
– Mert Óceániában aztán kurva nagy konkurencia van – meredt rá pislogás nélkül Betty.
– Meglepődnél, ha tudnád, Új-Zéland mennyire lépést tart a popkultúrával – csettintett a nyelvével Phil.
– Meglepődnél, ha tudnád, mennyire magasról teszek Új-Zéland popkultúrájára – vágta rá Betty. – Ezt a pöcsfejt – motyogta, ahogy visszahajolt Debbie telefonja fölé, és tovább olvasgatta Harold Winston életrajzát. Végtelen számú elnyert díj, még több pénz, hihetetlenül sok ügyfél, köztük az ausztrál zeneipar legeslegnagyobb nevei, nemrég pedig az Egyesült Államokban és Londonban is nyitottak egy-egy központot, betörve azokra a piacokra is.
– Mi a fenét akar ez a fickó a srácoktól? – bukott ki Debbie-ből a kérdés.
– Értem, hogy még csak 15 vagy, de ennyire agyhalott te sem lehetsz – ráncolta a homlokát Betty. – Nyilvánvalóan villogó dollárjeleket lát a szépen fésült hajukban és az enyhén borostás arcukban.
– Gondolod? – harapdálta az ajkát a húgom.
– Talán kérdezzük meg Phil-t – javasolta Betty, a srác felé fordulva. Ő kissé meglepetten pislogott. – Nos? Szerződést ajánl épp a szuperkedves főnököd a barátainknak? – Betty olyan határozottan kérdezett rá a dologra, hogy a pasinak esélye sem volt hazudni. Ezért inkább hárított.
– Nem az én hatásköröm ezt megválaszolni.
– Ugyan már, Phil – lépett közelebb hozzá Betty, negédes hangnemre váltva. Rátette a kezét Phil vállára, és megigazította az egyébként is kifogástalanul álló gallérját. – Mindketten tudjuk, hogy válaszolni fogsz. A kérdés egyedül az, hogy elég lesz rá a szép szó, vagy valami hatásosabbal kell próbálkoznunk.
– Csak egy asszisztens vagyok – mondta kimérten. Betty ránk nézett, mi pedig értetlenül meredtünk rá. Nem igazán tudtuk, mi a terve, de kezdtem félteni a srác testi épségét. – A barátaitok biztos elmondják majd. Elég megvárni a megbeszélés végét – mentegette a helyzetet Phil.
– De hát miért várnánk, ha már most megkaphatnánk a szükséges információt? – billentette oldalra a fejét Betty. Phil egyre riadtabb arcot vágott.
– Betty, hagyd – szólalt meg a húgom. Betty azonban nem hallgatott rá. A bal mutatóujját a Phil kulcscsontja közötti mélyedésbe helyezte, és egy kicsit megnyomta, mire Phil szeme kikerekedett.
– Betty, ne már – léptem oda hozzá, és elrántottam a kezét Phil-től. Betty a szemét forgatta.
– Te talán nem vagy kíváncsi, mit akarhat egy fejes a srácoktól?
– Kíváncsi vagyok, de jobb lesz, ha megvárjuk a megbeszélésük végét – jelentettem ki. Phil megköszörülte a torkát, és megigazította az ingjét.
– Kemény fellépés. Ez tetszik – kacsintott rá Betty-re, aki fintorgott egyet. – Esetleg ráérsz ma délután? – vigyorodott el Phil.
– Ez komoly? – döbbentem meg. – Az előbb még a torkodon volt a keze, most meg randira hívod?
– Az erős nőkhöz erős férfiak valók – húzta ki magát Phil.
– És az utóbbi negyedórának pontosan melyik részében voltál olyan baromi erős? – meredtem rá.
– Nem védekezhettem. Nőket még önvédelemből sem bántunk – mondta határozottan. Nyeltem egy nagyot, és óvatosan Debbie-re sandítottam, aki a cipője orrát bámulta. Ugyanaz járt a fejében, ami nekem. Hogy kár, hogy nem mindenki így gondolkodik. De ettől függetlenül nem vált szimpivé a pasi, egyszerűen csak volt egy értékelhető húzása.
– Tényleg nem mondod el, hogy szerződést ajánl-e a főnököd a fiúknak? – kérdezte Courtney reménykedve. Phil kifújt egy nagy adag levegőt, és lehunyta a szemét.
– Nem tehetem.
– Még akkor sem, ha randizom veled délután? – szólalt meg újra Betty. Phil szeme a barátnőmre villant, aztán elégedett mosolyra húzódott a szája.
– Mi az ajánlatod?
– Amit mondtam. Találkozok veled ma délután, ha elmondod, mi folyik odabent – fonta össze maga előtt a karjait Betty.
– Mire gondoltál? – lépett közelebb a barátnőmhöz Phil. Betty elgondolkodott.
– Kábé ötkor találkozunk a Korall-mólón. Meghívsz egy jegeskávéra, aztán sétálunk a parton. Háromnegyed hat és hat között beülünk egy kellemes gyorsétterembe, ahol szintén te fizetsz. Megvacsorázunk, és hazakísérhetsz, de nem ahhoz a házhoz megyünk, ahol valójában lakom. Az utcán adsz két puszit szigorúan az arcomra, én barátságosan végigsimítok a felkarodon, megjegyzem, hogy kondiznod kéne, te erőltetetten felnevetsz, mert nem tudod eldönteni, hogy vicceltem-e, vagy komolyan mondtam, de egyébként halálosan komoly voltam. Aztán a kapuhoz sétálok, és integetek neked, de nem megyek be, amíg látótávolságon belül vagy. Amint kifordulsz az utcából, továbbmegyek a saját otthonomhoz. Se telószámot nem cserélünk, se a neten nem kezdjük követni egymást, és soha többé nem találkozunk. Kábé ennyi – foglalta össze Betty egy átlagos randiját. Phil tátott szájjal meredt rá, és Courtney volt az első, aki reagált.
– Szóval ezért nem volt még soha pasid.
– Azért nem volt még soha pasim, mert legszívesebben az összesnek levágnám a farkát. Nézd csak meg Ray-t... – mondta, de azonnal elharapta a mondatát, amikor rájött, hogy egy igencsak nehézkes pontot érintett véletlenül. Phil zavartan kapkodta a fejét.
– Ki az a Ray?
– Senki – vágtuk rá egyszerre, mindannyian.
– Ő a volt barátod? – kérdezte Betty-től, aki erre öklendezést imitálva grimaszolt. – Oké – csapta össze a tenyerét. – Az ajánlatom a következő. Találkozunk ötkor. Kocsival megyek érted oda, ahova szeretnéd. Elmegyünk egy kellemes olasz étterembe, ahol egy kétszemélyes asztalnál megesszük a vacsoránkat, amit természetesen én fizetek. Később veszünk egy üveg bort, kimegyünk a Korall-mólóra, és megisszuk a bort a lábunkat a tengerbe lógatva. Én csak egy pohárnyit fogok inni, hogy haza tudjalak vinni, de te rendesen becsípsz, és a házatok előtt közlöd, hogy tetszem neked, és szeretnél még találkozni. Telefonszámot cserélünk, elkísérlek a kapuig, aztán küldök neked egy jó éjt üzenetet, amire reggel válaszolsz. A jövő héten újra találkozunk, és ez így megy addig, amíg össze nem költözünk, majd meg nem kérem a kezedet, összeházasodunk, lesz két gyerekünk, egy cuki labradorunk és egy piroskerítéses családi házunk – ezúttal rajtunk volt a sor, hogy értetlenül meredjünk a fickóra. Hol a francban él ő?
– Ez valami silányul megírt, soha le nem forgatott romantikus nyálcsorgatás forgatókönyve? – kérdezte Betty fintorogva. Nem igazán tud uralkodni az arckifejezésein.
– Ez az ajánlatom volt. Cserébe elmondom, mi történik odabent – Phil győztes mosolyra húzta a száját, és elégedetten fonta össze maga előtt a karjait. Betty egy darabig agyalt, végül azt felelte, amire mindannyian számítottunk.
– Előbb nyomok le a torkomon önkezűleg egy elektromos gitárt – a következő pillanatban pedig kinyílt a sátor bejárata. Phil rögtön odafordult a főnöke felé, és konkrétan lement kutyába, ahogy meglátta a férfit. Harold Winston már a hivatalos fotókon is egy öreg, kopaszodó, pocakos pénzeszsáknak tűnt, de élőben ez a hatás csak fokozódott. Csak körben volt haja, a feje búbján megcsillant a lemenőben lévő napfény. Az öltönye drága és minőségi volt, ahogyan a parfümje is, bár biztos vagyok benne, hogy kellemesebb érzést váltott volna ki belőlem, ha csak magára fújja, nem pedig megfürdik benne. Márkás napszemüvege a kezében volt, és akkora has kerekedett a szétpattanni készülő fehér ingje gombjai alatt, hogy tutira nem látja alaphelyzetben a cipője orrát. Ami, mellesleg egy fekete, méregdrága bőrcipő volt.
– Nos, akkor mindent megbeszéltünk – nyújtott kezet egyesével a srácoknak, akik nagyjából olyan fejet vágtak, mintha a pornófilm közben a színésznő kimászott volna a képernyőről, egyenesen az ölükbe. – Várunk titeket a jövő héten!
– Köszönjük, Mr. Winston. Ott leszünk – rázott kezet vele Michael.
– Phil, itt van már az autó? – fordult oda a fickó Phil-hez, aki olyan gyorsan rántotta elő a zsebéből a telefonját, hogy az kis híján kiesett a kezéből.
– Azonnal intézkedem, Mr. Winston! – hadarta, és elvonult telefonálni.
– Ó, csak nem rajongók? – villant ránk Winston tekintete. Egyszerre fagyott meg a vér az ereinkben, ahogy ez a férfi végigvezette rajtunk áskálódó pillantását.
– Ők a barátaink – vágta rá Michael.
– Pontosabban – mondta Calum, odalépve Courtney mögé, és átkarolva a derekát. – Annál többek – ahogy Calum demonstrálta a helyzetet, Luke is megpuszilta a homlokomat, és Ash is Debbie mellé szegődött, és összekulcsolták az ujjaikat. Winston tekintete megkeményedett, még össze is húzta kicsit a szemeit.
– Aha – motyogta, aztán elkiáltotta magát. – Phil!
– Igenis, uram – loholt vissza Phil, a kezében szorongatva a telefonját. – Az autó a móló északi parkolójában vár – közölte szolgálatra készen. Winston biccentett, aztán begombolta a zakója legfelső gombját.
– Akkor a jövő héten találkozunk, uraim – búcsúzott el a fiúktól, akik szélesen vigyorogva bólogattak. – Hölgyeim – köszönt el tőlünk is, majd elindult a kordon irányába, ahonnan a mólóhoz vezető út indult. Phil Betty-re pillantott, és a telefonját az ujjai között forgatva szólalt meg.
– Szóval, hová menjek érted ötre? – kacsintott rá Betty-re. A fiúk értetlenül kapkodták a fejüket Betty és Phil között, a barátnőm pedig azonnal válaszolt.
– Kicsit hosszú az utcanév, jobb, ha felírod – javasolta. Phil hevesen bólogatva nyitotta fel a telefonját, és lépett be a jegyzettömbös alkalmazásba. – A cím „A Nyelved Harold Winston Segglyukában Maradt" harminckettő. Egy pirostetős ház az – mosolyodott el Betty angyalian. Phil az első három szót szorgosan bepötyögte, csak akkor esett le neki az átverés. Csalódottan eresztette le a telefont tartó kezét. A fiúk visszatartották a nevetést, vélhetően féltették a megbeszélt dolgokat, mi azonban alig tudtuk leplezni a jókedvünket. Debbie még el is fordult, annyira röhögött.
– Phil! – ordította el magát Mr. Winston a kordon mellől, mire Phil egy szó nélkül ott hagyott minket, és csatlakozott a főnökéhez.
– Micsoda tenyérbemászó seggfej – motyogta Betty.
– Ez nem volt szép tőled – csóválta a fejét Michael.
– Kit érdekel ez a barom? – horkantott fel Betty. – Mi a fene történt a sátorban? – kérdezte információra kiéhezve.
– Hát – vigyorgott Luke, átkarolva a derekamat. – Meglehet, hogy a Star Records legújabb szerződtetettjeivel álltok szemben – az életben vannak bizonyos pillanatok, amik annyira meghatározók, hogy hatással vannak az egész későbbi életünkre. Ezeknek a pillanatoknak a legfőbb jellemzője, hogy ott, akkor senki sem tudja, mennyire fontosak. Sejtjük persze, érezzük, hogy komoly esemény történt, de nem gondolunk bele, mi lesz később. Milyen következményei lesznek mindennek évek múlva. Mi sem tettük. Csak örültünk a srácok sikerének, az egész estét a tengerparton töltöttük, ahol rengeteg lány kért tőlük közös fotót vagy aláírást pár óra alatt. Ők pedig élvezték. Önmagukat adva lopták be egy rakás ember szívébe magukat, méghozzá úgy, hogy hosszútávú jegyet váltottak oda. Nekünk sem jogunk, sem okunk nem volt mindezt dugába dönteni, még akkor sem, ha a közös délutánunk tucatnyi alkalommal szakadt félbe a szelfik és az autogramok miatt. Csendben vártuk, hogy végezzenek, és folytathassunk a programot. Éreztük, hogy ez ezentúl így lesz. Sőt, csak fokozódik a helyzet. De nem akartuk elhinni. Mert bár tudtuk, hogy tehetségesek, hogy jól néznek ki és szerethetők, azt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy nekik is sikerülhet az, amire annyian vágynak. Hogy épp ők lehetnek egy a millióból.