A tárgyalás után Sadie és Thomas ragaszkodott hozzá, hogy egy étteremben ünnepeljünk. A srácoknak nem volt túl sok kedve csatlakozni hozzánk, ezért próbára hivatkozva leléptek. Luke és én nem álltunk szóba egymással, még csak egymás kezét sem fogtuk meg a bíróságról kifelé jövet. Egyetlen, hosszú ölelés volt a bizonyítéka annak, hogy bármiféle közünk van egymáshoz. Kivételesen pedig nekem sem volt kedvem hozzá. Megbántott azzal, hogy engem hibáztatott, holott ő legalább olyan rosszul ha nem épp rosszabban reagált Ray-re, mint én. Ugyanakkor tudtam, hogy annak a szemétnek az elejtett mondata, miszerint soha nem fogok tudni választani köztük, beette magát a gondolataiba. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg hatással lehet a kapcsolatunkra, de sejtettem, hogy eléggé bántotta őt ez a megjegyzés. Calum ugyan hajlandó volt kapcsolatba lépni velem, mert az épület előtt búcsúzkodva ő legalább átölelt, de esze ágában sem volt velünk maradni. Ahogy eltávolodtunk egymástól, és ő hátrált egy lépést, a tekintetem a vizes hajára tévedt. Luke sötétszőke fürtjei is nedvesen lógtak a homlokába.
– Hol voltatok? – kérdeztem Calum-tól. Michael épp Ash-sel beszélgetett néhány lépéssel odébb, Luke pedig unottan, zsebre dugott kézzel ácsorgott, szintén hallótávolságon kívül. Calum gyorsan rájuk nézett, aztán visszafordult hozzám.
– Szörföztünk.
– Másfél óra alatt? – lepődtem meg. A szörfözést mindig egésznapos programként emlegeti mindenki, és nekem is nehezemre esett elképzelni, hogy másfél óra elég mindenre. Calum halványan mosolyogva vállat vont. – Biztos nem jöttök velünk? – biccentettem a távolabb várakozó családom felé. Anya, Debbie, Sadie és Thomas mellett Betty és Courtney is velünk tart, ezért ők is ott beszélgettek. Calum pillantása egy másodpercre megakadt Courtney-n, de végül megrázta a fejét.
– Próbálnunk kell. Jövő héten koncertünk lesz.
– Persze – bólintottam erőtlenül. – Akkor... – sóhajtottam. – jó próbát
– Köszi – mosolyodott el óvatosan. – Luke-nak nem köszönsz? – intett a fejével a haverja felé. Elidőzött a tekintetem rajta. Lélegzetelállítóan festett a fekete öltönyében. Csak akkor vettem észre, hogy a hajából csöpögő víz sötét foltot hagyott a vállán. A pillantása üres volt, kifejezéstelen, amikor véletlenül rám nézett. Az arckifejezése arra a Luke-ra emlékeztetett, akit nem kedveltem. Sőt, egyenesen utáltam. Összepréseltem a számat, és megráztam a fejem. Tudtam, hogy Luke azért öltötte fel megint ezt az álarcát, mert azt akarja, hogy távol maradjak tőle. És nekem sem volt szükségem semmiféle negatív hatásra most, hogy Ray a börtönben van, mi pedig megnyugodhatunk. Calum kínosan felnevetett, aztán elbúcsúzott a szüleitől és a lányoktól (Courtney-nek nyomott egy csókot a homlokára), majd csatlakozott a fiúkhoz. Egy darabig figyeltem őket, ahogy az alakjuk egyre kisebb és kisebb lesz a délutáni forgalom közepette. Azt hittem, minden egy csapásra megjavul, ha Ray-t megbüntetik. Erre az egész csak rosszabb lett.
– Jól vagy? – lépett mellém Betty, ő is a srácokat figyelve.
– Azt hiszem, többé nem akar látni – motyogtam, hunyorogva a napsütésben. Meg persze a harcra készen álló könnyeim miatt.
– De hát összeölelkeztetek a teremben – értetlenkedett. – Úgy tűnt, szent a béke.
– Az előbb olyan fagyosan meredt rám, mintha visszarepültünk volna az időben hat hónapot – ismertem be. – Mintha idegen lennék neki.
– Gondolod, hogy ez azért van, amit Ray mondott? Hogy soha nem fogsz tudni választani köztük? – karolta át a vállamat Betty.
– Nem tudom. De látod – nevettem fel keserűen, miközben sírni kezdtem. – Ray még úgy is képes tönkre tenni az életemet, hogy börtönbe kell mennie – Betty megpuszilta a halántékomat, és az ölelésébe vont.
– Luke szeret téged. Pont leszarja, hogy Ray miket hord össze.
–Lányok, mehetünk? – kiáltott oda nekünk Thomas. Betty helyettem is bólintott, aztán megragadta a kezemet, és visszahúzott a társasághoz. Courtney Debbie-vel beszélgetett, anya Sadie és Thomas között sétált az utca végén lévő étteremig. Szerettem volna jól érezni magam, és kiélvezni a délutánt, de nem ment. Csak Luke hideg pillantása volt előttem, ahogyan azt üzeni: ne gyere a közelembe. A gyomromban lévő görcs nem oldódott fel, és egy falatot sem tudtam enni. Betty rosszalló nézése ellenére sem tudtam lenyomni a torkomon egy pohár víznél többet. Anya és Debbie a saját gondolataikkal voltak elfoglalva, így észre sem vették, hogy valami nem stimmel velem, ahogyan Courtney sem, ő ugyanis a húgomra koncentrált. Hálás voltam neki, hogy ennyire törődik a testvéremmel, és ezáltal átvállalja a dolgomat, merthogy mindez az én feladatom lenne. Aminek eleget is tennék, ha a fiú, akibe fülig szerelmes vagyok, nem akarna minden erejével távol tartani magától. Egyszer kimentem a mosdóba, és megpróbáltam felhívni Luke-ot, de szinte rögtön hangpostára kapcsolt. Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy megcsörgetem Calum-ot, Ash-t, vagy Michael-t, de inkább bepötyögtem egy üzenetet.

Chrissy:
Luke a közeledben van?

A válasz egy percen belül csilingelő hanggal érkezett.

Michael:
Aha. Épp szünetünk van. Nyugodtan felhívhatod, a kezében van a telója.
Chrissy:
Nem vette fel.
Michael:
Mindjárt szólok neki.
Chrissy:
NE!
Michael:
?
Chrissy:
Összevesztünk. Nem mondott neked semmit?
Ahelyett, hogy a Michael üzenetírását jelző három pötty mozogni kezdett volna, megcsörrent a telefon a kezemben.
– Mi a fene történt már megint? – szólt bele Michael értetlen hangon. Hallottam, hogy pont becsukott egy ajtót. A csípőmmel nekidőltem a mosdókagylónak.
– Nem számít. Tényleg – feleltem, visszanyelve a könnyeimet. – Csak tudni akartam, jól van-e.
– Hát, ja, asszem' – válaszolta Michael, és szinte láttam magam előtt, ahogy a vállát vonogatja. – Elég paraszt módon viselkedik. De hát ezen nincs mit csodálkozni – bólogatni kezdtem, megfeledkezve arról, hogy ő ezt nem láthatja.
– Köszönöm, Michael.
– Semmi gond. Bármikor leadom neked a drótot Luke-ról – hallottam a hangján, hogy elmosolyodott. Én mégsem erre céloztam.
– Úgy értem – sóhajtottam. – köszönöm, hogy ma eljöttél. Még akkor is, ha csak a suliból akartál ellógni – tettem hozzá, mert tudtam, hogy ez lesz az első kifogása. A vonal túlvégén hosszú ideig csend volt, már majdnem ellenőriztem, hogy tart-e még egyáltalán a hívás, de Michael hirtelen megszólalt.
– Tudod, nagyon kicsin múlott, hogy nem téptem le a puszta kezemmel annak a fickónak a farkát.
– Képzelheted, én mit éreztem – nevettem fel keserűen.
– Sajnálom, hogy nem szóltál róla hamarabb – mondta halkan, szinte suttogva. – Lehet, hogy megmenthettük volna Debbie-t is.
– Lehet – bólintottam ismét, a könnyeimet letörölve. – De nem dönthettem egyedül. Ez nem csak az én titkom volt.
– Megértem – válaszolta Michael, és tényleg őszinte empátia sugárzott a hangjából. – Remélem, már tudod, hogy ránk bármiben számíthatsz.
– Ezt eddig is tudtam – mosolyodtam el, ezúttal őszintén. – És sosem tudom elégszer megköszönni nektek.
– Kivel telefonálgatsz? Gyere már, baszd ki – Luke mogorva hangja szűrődött a telefonba. A szívem olyan hirtelen szorult össze, hogy nem volt lehetőségem felkészülni rá. Szorosan lehunytam a szemem, és annyi könny szökött ki belőle, amiről már nem is hittem, van bennem. Úgy tűnik, azokból sosem lehet kifogyni.
– Mennem kell – mondta Michael. – Akarod, hogy szóljak neki, hogy kerested?
– Nem – válaszoltam gyorsan. – Azt hiszem, kell egy kis idő. Mindkettőnknek.
– Ez esetben, lakat a számon – ígérte, majd elbúcsúztunk egymástól, és megszakítottuk a hívást. Pár percig még nézegettem a telefonom kijelzőjét, és eljátszottam a gondolattal, hogy írok neki egy üzenetet, de aztán rájöttem, hogy az a világ legfeleslegesebb dolga lenne. Amúgy is utál olvasni, nem is megy neki olyan jól, lehet, hogy a kedvemért még akkor sem próbálná meg, ha éppen nem utálna. Visszaraktam a telefonomat a táskámba, megmostam az arcomat, letöröltem az elmosódott sminkemet, aztán visszamentem az étterembe a többiekhez. Courtney még mindig Debbie-t pátyolgatta, én pedig őket elnézve rájöttem, hogy mennyire önző is vagyok. A kishúgomat a létező legaljasabb módon használták ki, ráadásul olyasvalaki, akiben feltétel nélkül meg kellett volna bíznunk, és nekem tényleg az a legnagyobb problémám, hogy Luke haragszik rám? Nevetséges vagyok. Odahúztam a székemet a húgom mellé, és becsatlakoztam a beszélgetésükbe. A bálról diskuráltak, Courtney és Betty annyira lelkesnek tűntek, hogy nem akartam közbeszólni azzal, hogy semmi kedvem bulizgatni egy ilyen hét után, inkább csak bekuckóznék a frissen elkészült szobámba, és ki se dugnám onnan az orromat érettségiig. Aztán még valami szöget ütött a fejembe. Most a bálra való meghívás áll egyáltalán? A kétségek újra dobálózni kezdtek velem, én meg már rohadtul untam, hogy a labdájuk vagyok. Mégsem tudtam semmit tenni. Nem hazudtam Michael-nek, időre van szükségünk, és most a húgom a legfontosabb. Az ebédet végigbeszélgettük, szerencsére egy idő után témát váltottunk, amihez még én is hozzá tudtam szólni. Miután jóllaktunk, és kifizettük a cechet, hazaindultunk. Courtney-nek muszáj volt hazamennie, és Betty-nek is dolga volt otthon, Sadie és Thomas pedig még beugrottak a munkahelyükre, így hárman maradtunk. Nem bántam, mert hazamentünk, és miközben desszertet készítettünk, megbeszéltünk mindent. Eddig is úgy éreztem, hogy végre újra működik a családunk, de a feljelentés, a nyomozás és a tárgyalás réme végig ott lebegett a fejünk felett. Ez azonban ma megváltozott. Felszabadultak és nyugodtak lehettünk, a minket ért traumák ellenére is. Sírtunk, nevettünk, ölelkeztünk, minden, de tényleg minden rossz érzést kiadtunk magunkból. Aztán megegyeztünk, hogy mostantól minden más lesz. Anya meghallgatja a megérzéseimet a pasijaival kapcsolatban, Debbie pedig addig eljár Adele-hoz, amíg a doki azt nem mondja, hogy elég. Úgy éreztem, a családi életem helyrejött. Már csak a többivel kellett kezdeni valamit.

Az, hogy időre van szükségünk, egyfajta utalás lett volna arra, hogy másnap készen állok megbeszélni vele a dolgokat. Luke azonban nem így vélekedett. Péntek reggel anya kitett minket a sulinál, de Debbie csak odaintett a lányoknak és Michael-nek, máris a saját osztálytársaihoz csatlakozott. Tegnap elmondta, hogy Ash-sel nem beszélte még meg a dolgokat, és nem is akarja erőltetni, amíg a fiú rá nem kérdez, ezt pedig úgy is alátámasztotta, hogy nem lógott velünk. Odasétáltam a többiekhez, de egyelőre csak Betty, Michael és Courtney voltak ott a szokásos helyünkön.
– Jó reggelt – üdvözöltem őket fáradtan. Majdnem hajnali háromig dumáltunk tegnap éjjel, nem csoda, hogy alig állok a lábamon.
– Szia – köszöntek vissza mosolyogva.
– Jó, hogy jössz, Chrissy! – kapta elő a telefonját Courtney. – Láttam a neten egy cipőt, ami álltaira passzol a ruhádhoz – nyomogatta egy darabig a kijelzőt, aztán felém fordította. Egy csodaszép, egyszerű fekete magas sarkú volt a képen, aminek a sarka és az alsó szegélye épp olyan türkízkék volt, mint a ruhám. A csodálattól eltátottam a számat. Courtney elégedetten vigyorgott. – Elmegyünk érte ma délután? – kérdezte vidáman. Már majdnem rávágtam volna, hogy persze, igen, hogyne, azonnal, amikor két dolog is történt egyszerre. Egyrészt, eszembe jutott, hogy talán már nincs is partnerem, másrészt pedig, a drágalátos srác úgy került ki minket, mintha legalábbis valami csúf afrikai vírus hordozói lennénk. A többiek is épp olyan értetlenül meredtek Luke után, mint én. – Ennek mi baja? – kérdezte Courtney.
– Egész délután ilyen volt – vonogatta a vállát Michael, de azért jelentőségteljesen rám pillantott.
– Nem beszélsz vele? – ajánlgatta Betty, Luke után biccentve. Gyorsan kellett mérlegelnem. Kockáztatom, hogy elküld a fenébe, és továbbra is kétségek között őrlődöm, vagy hagyom, hogy megtartsa magának a titkot, hogy holnap vajon elvisz-e a bálba. Végül megindultam utána, ügyesen kerülgetve az utamba kerülő különböző akadályokat. Tudtam, hogy a sportpályához kell mennem, mindig oda siet, ha ennyire egyedül akar lenni. Átvágtattam a sulin, majd az egész udvaron, mire megérkeztem a sportpályához. Lazán meglöktem a vaskaput, ami azonnal kitárult előttem. Luke ott ült, ahol szoktunk, a legalsó sorban, a legszélső széken. Feltrappoltam hozzá, átléptem előtte, és lerogytam a mellette lévő székre. Pár percig nem szólalt meg egyikünk sem, csak ültünk csendben, a zöldellő gyepet bámulva. Én azon gondolkodtam, mit kéne mondanom neki, ő pedig minden bizonnyal azt fejtegethette magában, hogy mi a francot keresek itt. Mégis tudtam, hogy nekem kell megtörni a csendet.
– Ray nem ismer engem – mondtam. Luke nem reagált. – Fogalma sincs, ki iránt mit érzek. Nem fair, hogy ennyire komolyan veszed őt – ekkor felé fordítottam a fejemet, de Luke továbbra sem szólalt meg, csak sűrűbben vette a levegőt. – Ha most valami felesleges szerelmi háromszöget igyekszel kreálni a fejedben, előre szólok, hogy nem éri meg a fáradozás. Ez egy olyan háromszög, Luke, amiben ketten vagyunk. Te és én.
– És mégis meddig? – csattant fel. Meglepetten pislogtam. – Az első komolyabb vitánkig, amit nyilván vele fogsz először megosztani...? Vagy az első nehézségig?
– Tegnap tanúskodtál mellettem egy bírósági tárgyaláson. Gondolod, létezik ennél nagyobb nehézség, ami a közeljövőben fenyeget minket? – buggyant ki belőlem a nevetés. Luke dühösen meredt rám.
– Ő a legjobb barátom. És neked is – mondta lassan.
– És? – csóváltam a fejem, még mindig értetlenül. – Semmi közöm hozzá – bizonygattam. Magamat is megleptem, mennyire határozott és egyenes volt a hangszínem, holott az utóbbi időben Calum folyton felhozza ezt a kínos témát, és én nem értem, miért nem tudunk túllépni rajta. De ezt Luke-nak nem kell megtudnia.
– Nem tudom, van-e értelme ennek úgy, hogy folyton árgus szemekkel kell figyelnem titeket, ha kettesben maradtok – sütötte le a szemét.
– Mégis miről beszélsz? – fogtam a fejemet. – Nem bízol bennem?
– Túlságosan ismerlek titeket – válaszolta. – Tudom, mennyire fontosak vagytok egymásnak. Nem emlékszel, mennyit hallgattam a siránkozásodat? – hirtelen felötlöttek bennem az emlékek arról, hogy Luke győzköd, Calum igenis többet érez irántam, és érdemes lenne színt vallanom neki.
– Ennek már semmi jelentősége, Luke – sóhajtottam. – Nem is tudom, szerelmes voltam-e egyáltalán Calum-ba.
– Nyilván az voltál – forgatta a szemét.
– Az van – köszörültem meg a torkomat, és közelebb húzódtam hozzá. – hogy én semmit nem tudtam a szerelemről, meg a valódi érzésekről, amíg nem ismertelek meg téged – Luke kifejezéstelen arccal meredt maga elé. – Figyelj, én... – hátradöntöttem a fejemet, felnéztem az égre, és reménykedtem, hogy egyszerre tudom visszatartani a könnyeimet és kiötölni valami frappáns, szívbe markoló beszédet, ami miatt Luke megenyhül. – Én szeretlek. Nem érdekel, mit hiszel, Luke, nem érdekel, hogy foglalkoztat-e Calum... De én csak téged szeretlek. Egyedül téged. És ez nem fog megváltozni, pláne nem Calum miatt – Luke egész végig a cipője orrát bámulta, nem pillantott rám. Idegesen tördelte az ujjait, még csak meg sem szólalt. – Mondj valamit! – kértem könyörgően, megragadva a vállát. Luke felállt, lerázta magáról a kezemet, és összeráncolt szemöldökkel felvette a hátizsákját.
– Időre van szükségem – aztán sarkon fordult, és elsétált. A könnyeimet idáig tudtam visszatartani.

Szombat délután unottan eszegettem egy joghurtot a konyhapultnál ülve, miközben figyeltem, ahogy a húgom ki-be járkál a szobája és a fürdőszoba között. Anya a nappaliban olvasgatott valami munkahelyi kimutatást, és miközben lapozott egyet, jelentőségteljesen megszólalt.
– Chrissy, te nem fogsz elkésni? – a kiskanalamat a mosogatótálcába hajítottam, a joghurtos poharat pedig összeroppantottam.
– Még le sem zuhanyoztál? – fékezett le előttem Debbie. – Betty fél óra múlva vár minket – közölte, a kezében egy harisnyával. A joghurtos poharat a kukába dobtam, és megtöröltem a kezemet a konyharuhában.
– Nincs partnerem. Nem megyek a bálba – vontam vállat, mintha cseppet sem izgatna a dolog. Anya egyből lerakta a kezében lévő papírhalmot, Debbie kezéből pedig kipottyant a harisnya.
– Mi van? – meredt rám döbbenten.
– Neked tényleg nem tűnt fel, hogy Luke mennyire bunkón viselkedett velem? Meg, amúgy mindenkivel – tettem hozzá.
– Hát, Luke mindig mindenkivel bunkón viselkedik, úgyhogy bocs, de nem tűnt fel semmi különös – vonta fel a szemöldökét.
– Mi történt? – csatlakozott hozzánk anya, felkönyökölve a pultra. Mély levegőt vettem, és kiböktem:
– Attól tart, hogy lesz köztünk valami Calum-mal.
– Persze, miközben ő Courtney-vel van? – értetlenkedett Debbie.
– Nem ez a lényeg – legyintettem. – Hanem hogy én már nem akarok tőle semmit.
– Luke-tól? – kérdezte anya és Debbie egyszerre.
– Calum-tól – forgattam a szemem. – De ő nyilván nem hiszi ezt el.
– Calum? – ismét egyszerre szólalt meg anya és a húgom.
– Luke! – csóváltam a fejemet. – Luke nem hiszi el, hogy már nem akarok semmit Calum-tól – tisztáztam. – Tegnap azt mondta, időre van szüksége. Gondolom, ez a mai napra is vonatkozik – vonogattam a vállam.
– De nem hagyhatod ki a bált! Ez a te végzős bálod! – erősködött Debbie.
– Más is kihagyta már. Nem számít – ingattam a fejemet. Debbie és anya összenéztek, majd újra ostromolni kezdtek.
– Beszélek a többiekkel, és nem párosával megyünk, hanem csapatként – jelentette ki Debbie, a telefonját előhúzva a farzsebéből.
– Erre semmi szükség – állítottam le gyorsan. – Mindenkinek megvan a párja. Nem fogom elrontani senki buliját a saját nyomorom miatt.
– Ez nem erről szól – rázta a fejét. – Hanem hogy összetartunk. Mert barátok vagyunk – nézett mélyen a szemembe.
– Debbie – sóhajtottam, bár jól esett a felajánlása. – Nem akarok ott lenni a bálban Luke nélkül – mondtam ki végre. A húgom egy lassú mozdulattal elrakta a telefonját, végre megértette, mi a bajom. Anya csak ekkor szólalt meg újból.
– Szerintem beszélned kéne vele. Lehet, hogy már átgondolta a dolgokat.
– Kétlem. Már szólt volna – ellenkeztem. – Úgyhogy húgi, menj, készülődj! – tapsoltam kettőt, magamra erőltetve egy elfásult vigyort. – El ne késs Betty-től. Ash már biztosan nagyon várja a randit – Debbie óvatosan elmosolyodott.
– Biztos? – pislogott.
– Igen. Menj már! – simítottam végig a karján. Debbie nyomott egy puszit az arcomra, aztán visszatipegett a szobájába, miután felmarkolta a padlóra esett harisnyát. Anya szomorú mosollyal figyelte, ahogy engedek egy pohár vizet, és megiszom.
– Kár, hogy nem hívod fel – jegyezte meg, de nem várta meg a válaszomat, inkább visszament a kanapéra, és folytatta a munkát. Automatikus mozdulattal vettem elő a telefonomat a melegítőnadrágom zsebéből, de egy hervadt üzenetemet sem érkezett senkitől. Ez persze nem meglepő, Betty és Courtney nyilván a bálra készülődnek, a fiúknak meg kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy felőlem érdeklődjenek. Gondolom, a hátuk közepére sem kívánják a mai estét, és csak azért hívtak el minket, mert tudták, hogy máskülönben megsértődnénk. Láttam magam előtt, ahogy Luke unottan nyomogatja az xbox-ot, Calum a szája szélét rágcsálva bíbelődik a gitárjával a pincében, Michael hangosan veszekszik a bátyjával, miközben a lilára festett haját fésülgeti, Ash pedig idegesen dobol az ujjaival az asztal tetején, mialatt az anyja arról papol neki, hogy vigyázzon Debbie-re. Tudtam, hogy fontos a mai este. Ez a végzős bál nekünk, a húgomnak pedig a gólyabál. A téma éjjeli égbolt, hála a szervezőbizottság elnökének, Grace Moon-nak. Általában nem lelkesedek a hasonló dolgokért, de ez valahogy mégiscsak foglalkoztatott. Szerettem volna látni a díszletet, szerettem volna táncolni Luke-kal a mesterséges csillagfénnyel megvilágított tornateremben. Fel akartam venni azt a ruhát azzal a cipővel. De nem egyedül. Nem csapatként, nem akárkivel. Csakis Luke-kal. Nélküle az egész nem ér semmit.

Anya húsz perccel később elvitte Debbie-t Betty-hez, és amíg távol voltak, a kanapén ültem a nappaliban. A telefonom kijelzőjét nézegettem, Luke névjegyének profilját megnyitva. Az ujjam sokáig időzött a kis zöld telefon felett. Az a legvalószínűbb, hogy nem is venné fel, de ha mégis, minden bizonnyal közölné, hogy hagyjam békén, és hogy világosan megmondta, nem akar látni vagy beszélni velem. Mégis úsztam a kétségekben, és annyira, de annyira szerettem volna tudni, mi jár a fejében! De nem tehettem semmit.
– Szia, drágám – köszönt anya, amikor visszaért. Levette a cipőjét, lerakta a táskáját a bejárat melletti fogasra, aztán belépett a konyhapult mögé, és kinyitotta a hűtőt. – Nem vagy éhes?
– Nem igazán – feleltem, a telefonomat a dohányzóasztalra téve.
– Jaj, Chrissy – sóhajtotta, visszacsukva a hűtőajtót. – Ugye ez nem Luke miatt van?
– Anya, nem leszek étkezési zavaros, nem kell aggódnod – sétáltam oda a pulthoz.
– Biztos, hogy nem mész el a bálba? A lányok nagyon csalódottak voltak – fonta össze maga előtt a karjait anya.
– Majd a srácok kárpótolják őket – vontam vállat. Anya pár percig figyelt engem, mintha analizálni próbálna. Végül a csaphoz lépett, és engedett magának egy pohár vizet. – És így mi a terved az estére? – kérdezte.
– Megnézhetnénk egy filmet. Vagy kettőt – gondolkodtam el hangosan. Anya elmosolyodott, aztán lerakta a poharat, és közelebb jött hozzám. Két keze közé fogta az arcomat.
– Biztos, hogy ezt akarod, Chrissy? – nézett mélyen a szemembe. Egyértelműen nemleges válaszban reménykedett.
– Persze! – anya összeszorított szájjal bólintott egyet, aztán megpuszilta a homlokomat. Hát, el is dőlt az esti programunk.

Soha nem voltam még kettesben anyával. Amikor kisebbek voltunk, és apa még élt, mindig az egész család töltötte együtt a szabadidejét, a baleset után pedig állandóan hármasban voltunk. Ezért nyilván nem hibáztatok és nem is hibáztathatok senkit, mégis furcsa volt közös programot csinálni vele. Rendeltünk vacsorát, ruhákat nézegettünk a neten, elmondta nekem a marketingtervét, amivel a főnökeinek akar előrukkolni, aztán vacsora közben megnéztük az egyik Twilight-filmet. Miközben végigkommentáltuk a már ezerszer látott történetet, rezegni kezdett a telefonom. Betty keresett.
Betty:
Öt perced van meggondolni magad.
Sóhajtva pötyögtem be a választ.
Chrissy:
Nem kell annyi. Nem megyek.
Betty:
Kihagynád a végzős bálodat miatta?
Chrissy:
Épp ellenkezőleg. Miatta mennék el! De ő nem akarja.
Betty:
Luke egy seggfej, de neked nem kell olyanná válnod, mint ő.
Elgondolkodtam a barátnőm üzenetén. Lehet, hogy igaza van? Talán bunkóság itthon maradni ma este?
– Mi az? – anya megállította a filmet, és csodálkozva pislogott.
– Szerinted szemétség kihagyni a bált? – bukott ki belőlem a kérdés. Anya a homlokát ráncolva tornázta feljebb magát a kanapén.
– Luke keresett?
– Betty – dobtam félre a telefont. – Szerinte seggfejként viselkedem.
– Drágám – szorította meg a térdemet anya. – Természetes, hogy a szerelmeddel akarod átélni a bál izgalmát. Nem kell ezt feláldoznod. Az egyetlen dolog, amit rosszul csinálsz, az az, hogy nem hívod őt fel.
– Nem azért nem hívom fel, mert nem vagyok rá kíváncsi – csóváltam a fejemet. – Te nem láttad az arcát tegnap reggel – dörzsöltem meg a homlokomat. – Pont úgy nézett rám, ahogy régen. Mintha ott sem lennék.
– Tulajdonképpen mi is történt köztetek? – ráncolta a homlokát. – Honnan vette, hogy lesz köztetek valami Calum-mal? – nem szívesen avattam be abba, hogy Ray-jel összefutottunk a parkban, és hogy ő ültette a bogarat a fülébe, de nem tehettem mást. Anya már nem egy távoli alak, aki naphosszat mászkál falfehér arccal a kinyúlt hálóingjében. Újra az anyám volt.
– A tárgyalás után, a parkban – kezdtem, lehajtott fejjel. – Ray odajött hozzánk.
– Hogy mi? – szaladt ki minden szín anya arcából. – Mi a francot akart tőletek? – hüledezett.
– Odajött, és azt mondta, sosem fogok tudni választani köztük – mondtam ki fojtott hangon. Anya szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Ezért nem áll szóba veled Luke? Emiatt gondolja úgy, hogy Calum-nak még van esélye nálad? – kérdezte, lassan ökölbe szoruló kézzel. Bólintottam. – Az a rohadt, mocskos féreg! – sziszegte. – Még úgy is képes beavatkozni az életedbe, hogy fél lábbal a börtönben van.
– Na igen – grimaszoltam.
– Chrissy – húzódott közelebb hozzám anya. – Luke nem buta. Rá fog jönni, hogy Ray egyetlen célja az volt, hogy téged bántson. Nem fog örökké haragudni.
– Gondolod? – néztem rá elkeseredve. Anya megszorította a kezemet, és határozottan bólintott egyet. Épp elrebegtem volna egy köszönömöt, de hirtelen a csengő éles hangja hasított a levegőbe. Értetlenül néztünk egymásra anyával, egyikünk sem várt senkit aznap este. Gyanakodva mentem oda a bejárati ajtóhoz, és nyitottam azt ki. Totálisan, teljesen és abszolút ledöbbenve meredtem a küszöbön álló srácra.
– Szia – köszönt halkan, jégkék szemeit mélyen az enyémbe fúrva. – Beszélhetünk?
– Szia, Luke – lépett mögém anya. A hangja zavart volt, ugyanakkor vidámnak tűnt. Örült Luke felbukkanásának.
– Jó estét, Miss Daryl – üdvözölte anyát.
– Beszélgessetek csak – simított végig a vállamon, majd bevonult a szobájába, és hangosan becsukta maga mögött az ajtót. Magam előtt összefont karral álltam Luke-kal szemben. Te jó ég, az öltönyös Luke-kal szemben!
– Miért vagy ebben? – mértem végig értetlenül. Luke beharapta az alsó ajkát.
– A forgatókönyv szerint erre később kerül sor, de oké, győztél – sóhajtotta. – Szeretnélek elvinni a bálba – annyira döbbenten meredtem rá, hogy leplezetlenül nevetett fel. – Ez miért olyan hihetetlen?
– Mert tegnap reggel még abban sem voltál biztos, hogy velem akarsz maradni. Miféle idióta játékot űzöl velem, Hemmings? – csattantam fel. Luke megragadta az ajtófélfát.
– Az van, hogy gondolkodtam. Tudom, hogy Calum mindig is fontos lesz neked, és te is neki, de ez ellen nem tehetek semmit. Csakis rajtam múlik, hogy ezt elfogadom-e, és cserébe megkaplak téged, vagy életem végéig duzzogok, és... elveszítelek – nézett mélyen a szemembe. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy szinte kiszakadt a mellkasomból.
– És hogy döntöttél? – kérdeztem, erőnek erejével lenyugtatva szapora légzésemet. Luke óvatosan elmosolyodott.
– Itt vagyok, pingvinjelmezben, és csak arra várok, hogy elvihesselek a bálba. Ki tudod találni? – az utolsó szónál már a levegőben voltam, ahogy kilőttem, és a nyakába ugrottam. Luke nevetve szorított magához, az arcát a nyakamba fúrta, és úgy ölelt, mintha soha többé nem akarna elengedni. Reméltem, hogy így van.

A következő egy hétre egyetlen jelzőt találtam megfelelőnek: álomszerű.
Szombaton a bál utolsó részére értünk oda, már rég megválasztották a királyt és a királynőt az aznap esti szavazatok alapján. A királynő, szörnyen nagy döbbenetet okozva Grace Moon lett, a király pedig Luke, csakhogy épp akkor hirdették ki mindezt, amikor a küszöbünkön csókolóztunk, így Grace egyedül csilloghatott a rivaldafényben. Habár biztos vagyok benne, hogy alig várta, hogy Luke-kal együtt alkossák a királyi párt. Már tényleg csak néhány pár lézengett a szépséges díszben úszó tornateremben, azt a néhány párt pedig véletlenül Ash és Debbie, Michael és Betty, valamint Courtney és Calum tették ki. Szóval, végülis, a végzős bálom pont olyan volt, amilyennek lennie kellett: a legjobb barátaimmal ünnepeltem, úgy, hogy addigra minden létező tehertől megszabadultam. Annyira boldog és elégedett voltam, hogy hajnali háromig ugráltunk a többiekkel, önfeledten énekelve, táncolva. A DJ valamikor éjfél körül lelépett, de mi nem éreztük magunkat zavarban, Ash beállított egy lejátszási listát, és folytattuk a bulit. Voltak lassú számok, amikor Luke nyaka körül összekulcsoltam az ujjaimat, ő pedig a derekamat ölelte körül, így ringatóztunk, de voltak olyan dalok is, amik közben az egész csapat összefogódzkodva ugrált, és torkunk szakadtából énekeltünk. Elképesztően jól éreztem magam, a néhány órával korábbi búskomorságom mintha meg sem történt volna. Amikor az utolsó felügyelőtanár is elcsigázottan közölte, hogy ideje hazamennünk, kivonultunk a parkolóba. Már csak a srácok (saját és kölcsönkért) autói álltak ott.
– Én hulla vagyok – jelentette ki Betty, a magas sarkúját a kezében lóbálva. – Michael, egy hétig nem szólok hozzád, ha cserébe most hazaviszel – nyöszörögte fáradtan. A lilahajú Michael elnevette magát, és magához vonta a barátnőmet.
– Legyen két hét, és az ajtóig viszlek – viccelődött, mire Betty belefúrta a mutatóujját Michael oldalába. A fiú ismét nevetett, aztán gyengéden a bátyjától kölcsönkért autó felé tolta Betty-t.
– Sziasztok! – köszöntek el tőlünk, majd Michael is beszállt a volán mögé, és hazamentek.
– Akkor nálunk alszol, ugye? – kérdezte Calum somolyogva Courtney-t.
– Nem így beszéltük meg – csodálkozott Courtney. Calum nem túl moderált csókot nyomott a barátnője nyakára. Szinte láttam, ahogy Courtney szemei előtt lejátszódik az éjszaka további része. – De akár változtathatunk is a terveken – motyogta, majd egy gyors elköszönés után már ők is a Thomas-tól kölcsönkért kocsiban ültek. Calum meglepően magabiztosan vezette az autót, függetlenül attól, hogy a tavalyelőtti forgalmi vizsgája óta kábé kétszer vezetett, akkor is úgy, hogy Sadie vagy Thomas mellett ült.
– Hát, szuper este volt – jelentette ki vigyorogva Debbie. Ash nem vette le a derekáról a kezét. – Örülök, hogy végül eljöttél, Chrissy – pillantott rám a húgom. Luke közelebb húzott magához, és megpuszilta a halántékomat.
– Annak én is nagyon örülök – mondta Luke.
– Hazaviszlek, jó? – ajánlotta fel Ash, megpörgetve az ujjain a slusszkulcsát. Debbie Ash felé fordult, és a kezét a fiú vállára vezette. Hosszasan egymás szemébe néztek, mire a húgom végül megszólalt.
– Szeretném, ha nálunk aludnál – tudom, hogy ezen meg kellett volna botránkoznom, közbe lépnem, ellenkeznem, ordítanom a húgommal, hogy ez nem normális. De tudtam, hogy egyre jobban van, az pedig ugyancsak egyértelmű, hogy Ash nem fog hozzányúlni egy darabig, még akkor sem, ha Debbie kéri. Nem fog semmit tenni vele, amíg úgy nem érzi, hogy a húgom teljesen feldolgozta a történteket. De nagyon tiszteltem őt azért, mert kitartott Debbie mellett, nem undorodik tőle automatikusan, sőt, dolgozik azon, hogy helyre álljon a kapcsolatuk. Luke köszörülni kezdte a torkát, jelezve ellentétes véleményét, de megszorítottam a kezét, mielőtt Debbie vagy Ash észrevehette volna a finom célzást.
– Biztos? – kérdezte Ash, felvont szemöldökkel. Debbie olyan hevesen bólogatott, hogy a helyében nekem tuti beállt volna a nyakam. Ash még egy hosszú pillantással meggyőződött arról, hogy a húgom komolyan gondolja, amit mondott, aztán felénk fordult. – Hát akkor – kezet fogott Luke-kal, aztán adott nekem két puszit. – holnap beszélünk.
– Beszéljünk inkább most – biccentett Luke a parkoló túlvégébe, szigorúan meredve Ash-re. Ő nem sejtett semmi rosszat, nyilván nagyon boldog volt Debbie reakciójától, úgyhogy gondolkodás nélkül félrevonult Luke-kal.
– Szerinted most megfenyegeti? – kérdezte a tesóm, vidáman figyelve a srácokat.
– Inkább kérdőre vonja. Aggódik miattad – mosolyogtam rá.
– Te nem? – fürkészte az arcomat.
– Szerencsére már képes vagy önálló döntéseket hozni – vontam vállat. – És tudom, hogy még ha meztelenül is állnál oda elé, nem tenne veled semmit, amíg őszintén úgy nem érzi, hogy készen állsz rá.
– Én is így gondolom – bólintott. – Anya is ezért engedte meg, hogy hazajöjjön velem. És mert nem csak úgy lehet együtt aludni valakivel, hogy szexelünk – forgatta a szemét. Egyetértően bólintottam, és magamhoz öleltem. Habár nagyon jókedvű volt, mégis egy apró könnycseppet éreztem az arcán.
– Bár ő lenne neked az első – suttogtam, kimondva a gondolatot, ami őt is foglalkoztatta. Debbie megtörölte az arcát, bólintott, aztán elhúzódott tőlem. Nem volt ideje válaszolni, mert a fiúk visszajöttek hozzánk, Ash pedig kinyitotta az anyósülés ajtaját a húgom előtt.
– Jó szórakozást – intett nekünk, majd mi is elköszöntünk tőlük, Ash is beült a kocsiba, aztán kitolatott a parkolóból, és elhajtottak.
– Hát, ketten maradtunk – ölelt át Luke.
– Minden gagyi horrorfilm így kezdődik – nevettem fel.
– Ha ezt hiszed, te még nem láttál gagyi horrorfilmet – közölte. Pár percig csendben álltunk a kocsija mögött, összeölelkezve, amikor végül óvatosan eltolt magától, épp annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. – Van kedved nálam aludni? – kérdezte halkan. Reméltem, hogy rátérünk erre. Nem azért, mert minden áron le akartam vele feküdni, hanem mert annyira hiányzott, hogy muszáj volt vele lennem egy kicsit.
– Várj, anyukádék otthon vannak? – fintorodtam el. Luke lesajnáló pillantást vetett rám.
– Ugyan már, Chrissy. Még csütörtökön New York-ba mentek – aha, szóval szabad a pálya. Jól hangzik.
– Mehetünk – vigyorodtam el, és persze Luke-nak sem kellett könyörögni.
– Nagyon tetszik ez a ruha – morogta Luke, miközben belökte a szobája ajtaját. Az ajkát egy másodpercre is nehezen szakította el az enyémtől.
– Tényleg? – kuncogtam, belekapaszkodva a nyakába. Luke rányomott a villanykapcsolóra, és elrugdosott az útból néhány pizzásdobozt és szennyesruhát.
– Aha – felelte, a cipzárral babrálva. – Egész este arra vártam, hogy végre levehessem rólad – suttogta, én pedig elkezdtem kigombolni az ingjét. Luke egy pillanat alatt lecsúsztatta a ruhám cipzárját, és én is hamar végeztem az ingjével, amiből gondolkodás nélkül kibújt, és újra lecsapott az ajkamra. Hanyatt döntött az ágyon, és óvatosan lehámozta rólam a ruhámat. A hajam szétterült a párnán, Luke pedig játszadozni kezdett az egyik tincsemmel, miközben a másik kezével simogatta a melltartóm alsó részét. A nadrágjáért nyúltam, viszonylag gyorsan sikerült kipattintanom az övet, és leküzdeni róla a ruhadarabot. Luke fölém kerekedett, elszakította az ajkát az enyémtől, és mélyen a szemembe nézett. – Te is akarod ezt, Chrissy? – kérdezte lágyan.
– Azt hittem, ezen már túlvagyunk – ráncoltam a homlokomat. Luke megrázta a fejét, és mindkét kezével a fejem mellett támaszkodott meg.
– Úgy értem, ezt az egészet. Kettőnket. Ha most igent mondasz – Luke mély levegőt vett, aztán újra rám nézett. – tudnod kell, hogy az számomra örökre szól – a szívem biztosan kihagyott egy ütemet. Vagy kettőt. Nem gyakran mondogatja, hogy szeret, de ez felért legalább tíz évnyi szerelmi vallomással. Akkora boldogság öntötte el a testemet, hogy komolyan attól tartottam, felrobbanok. Még azt is elfelejtettem, hogy válaszolnom kellene, mert az önkénytelen reakcióm az volt, hogy magamhoz húztam őt, és hosszasan megcsókoltam. – Ezt igennek veszem – közölte, én pedig egyetértően bólogattam. Igent mondtam. Örökre.