– Mi ebben olyan vicces? – ismételte Luke, már sokadjára, én azonban annyira nevettem, hogy a víz, amit gyanútlanul meginni terveztem a kocsiban, már az orromon jött vissza. Hétfő reggel nevetésben megfulladni nem a legszerencsésebb elhalálozás.
– Luke – kapkodtam levegő után nevetve. Visszacsavartam a palackom kupakját. – Azt mondtad az anyádnak, hogy teherbe estem, feleségül veszel és elszökünk Bora Borára? – hitetlenkedtem vihogva. Luke megvonta a vállát, ahogy bekanyarodott a suli parkolójába.
– Melyik részére nem látsz reális esélyt?
– Egyikre sem! – vágtam rá azonnal. – Nem fogok tizennyolc évesen férjhez menni! Bora Borára szökni meg pláne nem. És mindig védekezünk – soroltam magabiztosan. Luke leparkolt a szokásos helyén, és behúzta a kéziféket.
– Ha te mondod – kacsintott rám, majd odahajolt egy gyors csókért. Kiszálltunk a kocsiból, és az épület előtt várakozó társaságunk felé sétáltunk, összekulcsolt ujjakkal.
– Egyébként, miért is kellett ezt hazudnod nekik? – kérdeztem. Mire válaszolt volna, épp odaértünk a többiekhez.
– Ki hazudott kinek? – üdvözölt minket sajátosan a hegyesfülű Ash. Tartok tőle, hogy a parkoló túlsó végében elhangzó beszélgetéseket is szóról szóra érti.
– Chrissy terhes, úgyhogy feleségül veszem és Bora Borára költözünk – közölte Luke rezzenéstelen arccal. Egyetlenegy percig mindenki komolyan vette. Nem akartam elhinni, hogy ez ennyire jó kamu, de úgy tűnik, a többiek reálisnak látták. Tényleg olyan lány lennék, aki tizennyolc évesen teherbe esik, feleségül megy a pasijához, és egy szigetre szökik? Kíváncsi lennék, a tanáraimban milyen kép él rólam. Csak akkor esett le nekik, hogy ez egy vicc, amikor megtörtem a csendet.
– Ez komoly? Tényleg el tudjátok ezt képzelni rólam? – böktem bele a saját mellkasomba.
– Ez egy szörnyen ízléstelen vicc volt – jegyezte meg elégedetlenkedve Betty.
– Szerintem romantikus – vont vállat Courtney.
– Neked romantikus, ha tini mamit csinálnak az ember lányából? – fakadt ki Michael.
– Oké, van ennél fontosabb megbeszélnivalónk is – csapta össze a tenyereit Betty. – Taktikai megbeszélés a bálról! – a fiúk egyszerre horkantottak fel, illetve hallattak egy érdektelen „ahj" hangot. – Ne húzzátok a csini kis pofitokat, várjuk az ötleteket!
– Miért kell ehhez taktika? Nem háborúba készülünk – motyogta Calum.
– Mi ezen olyan bonyolult? Elmegyünk értetek, itt találkozunk, pont – rángatta a vállát Luke.
– Ó, ez szuper ötlet! – tapsikolt tettetett örömmel Betty. – Kivéve, hogy a te gazdag hátsódon kívül senki másnak nincs kocsija.
– És ennek miért én vagyok az oka? – nevetett fel Luke.
– Megmondom, hogy lesz – szólt közbe Courtney. – Mindannyian elkészülünk Betty-nél, ő lakik a legközelebb.
– És? Gyalog megyünk? – meredt rá Betty.
– Én elkérem a bátyám kocsiját – mondta Michael, úgy, mintha nem lenne jelentősége az egésznek.
– És tudod is vezetni? – lepődött meg Betty. Michael fapofával válaszolt.
– Nem. Úgy terveztem, hogy tolom a suliig.
– Idióta! – bokszolt bele Michael vállába Betty. – De király, akkor a mi utazásunk megoldva – bólogatott elismerően.
– Én is elkérem apa autóját – közölte Ash, bár az ő partnere nem volt a társaságunkban.
– Én is – tette fel a kezét Calum. Csodálkozva néztem rá.
– Nem is vezettél, amióta megvan a jogsid.
– Mert nem volt mit – röhögte el magát, átkarolva Courtney vállát. Adott egy puszit a lány nyakára, ami megnyugvással töltött el. Minden rendben van köztük.
– De ha mindenkinek lesz kocsija, miért menjünk ugyanarra a helyre értetek? – gondolkodott el Luke. A fiúk a válaszunkra kíváncsian vártak, mi pedig összenéztünk, amolyan „hát ezek tényleg semmit nem értenek" stílusban.
– Nem készülhetünk el egyedül! – közölte Courtney. – Segítünk egymásnak.
– Felöltözni? – ráncolta a homlokát Michael.
– Aha, például – vont vállat Courtney.
– Ó, nem csatlakozhatnék? – vigyorodott el kajánul Michael.
– De. A konnektorhoz – vetette oda neki Betty, mi pedig nevetésben törtünk ki. Luke mögém állt, hátulról átkarolta a derekamat, és az állát a fejem tetején nyugtatta. A kezével apró köröket írt le a hasam aljánál. Úgy éreztem, ennél tökéletesebb már nem is lehetne semmi. Ott álltam a legjobb barátaim körében, magam mellett tudva a legjobb pasit a világon, aki valamilyen fura indokból ugyanannyira szeret engem, mint én őt. A családom biztonságban van. Mégis mi kell még?

Aznap délután komótosan sétáltam haza. Amióta beköltöztünk a műterembe, egyszer sem gyalogoltam haza a suliból, mert Luke vagy anya mindig fuvaroztak engem. Anya azonban dolgozott, totál megszállottja lett az új munkájának, nagyon élvezi, elkezdett végre barátkozni, olyan, mintha egy hosszú téli álomból ébredt volna fel, és fokozatosan szivárogna vissza belé az a hatalmas energia, aminek mindig is a birtokában volt. Nagyon jó volt őt így látni, boldoggá tett, hogy végre nem a kinyúlt hálóingjében látom nap mint nap, hanem csinos kosztümben, nem kék-zöld foltok borítják, hanem elegáns, de visszafogott smink, a körmeit újra lakkozni kezdte, esténként tévét néz, és nem a szobájában retteg a férjétől... Túl sok volt ez a négy év Ray mellett, és féltem, hogy nem lesz egyszerű visszatérnie a való világba, de amikor megértette, mit művelt az a féreg a húgommal, anya egy csapásra oroszlánná változott, és hamar rájött, hogy a lányainak nem a hosszú felépülési folyamatára van szüksége, hanem rá, a maga valójában, úgy, ahogyan még apa halála előtt ismertük. Mert tudtuk, mindvégig tudtuk, hogy ez a valaki ott van benne, annyira talán nem is mélyen. Elég volt meghallania, mennyire komolyan bántották a lányát, azonnal a felszínen volt. És lehet, hogy ez szörnyen morbidan hangzik, de talán hálásnak kéne lennünk Ray-nek mindezért. Mert ha továbbra is csak egy-egy karcolás, apró horzsolások, pofonok, lila foltok maradnak a bizonyítékai az agresszív mivoltának, anya talán sosem lép. Nem tudatosul benne a férje valódi énje, és akkor aztán kapálózhattam volna a bíróságon, a tengerparton, homokkal a számban, nem történt volna semmi. Igaz, ami igaz: minden rosszban van valami jó.
Luke fuvarozási szolgáltatásaira azért nem számíthattam, mert a srácok gőzerővel próbáltak. Jövő hét végére újabb bulit szerveztek le a klubban, addig pedig minden szabad percüket dalszerzéssel és gyakorlással töltötték. Megkönnyebbültem, hogy a kis afférnak nem nevezhető apróság köztem és Calum között nem okozott maradandó konfliktusokat a bandában, azt ugyanis soha nem bocsátottam volna meg magamnak. Lehet, hogy soha nem lesznek világhírűek, ki tudja, talán nem is ez a céljuk. De az, hogy jók abban, amit csinálnak, hogy élvezik a zenélést és a színpadot, nem is egyenlő azzal, hogy ebből kell megélniük. Ez a hobbijuk, a kikapcsolódásuk, ők pedig mégiscsak legjobb barátok, így ha bármi közöm lett volna ahhoz, hogy ez a kis szerelemprojektjük zátonyra fut, biztosan felemésztett volna.
Ahogy odaértem a házunk elé, anya kocsija a felhajtón állt. Ezen meglepődtem, azt gondoltam ugyanis, hogy késő délutánig dolgozik majd, említette, hogy a héten el kell készülnie egy komplexebb prezentációval. Gyanakodva léptem be a lakásba.
– Anya? – szólongattam, de nem jött válasz. Lerúgtam a cipőmet, és a szobámba mentem, de már az ajtóban megtorpantam. Az ágyam ugyanis telis-tele volt pakolva. Volt rajta egy új csomag ágyneműhuzat, fényfüzérek, egy pakli fotó, képkeretek, falmatricák, dekorképek, lampionfüzér, egy falióra, egy új jegyzetfüzet, sőt, még a kopottas gitárom is ott hevert az ágy végében. – Anya? – szólaltam meg újból, ekkor már eufórikusan.
– Gondoltam, ráférne a szobádra végre némi élet – hallottam meg a hangját magam mögül. Az ajtófélfának támaszkodva állt, és mosolyogva figyelte, ahogyan felkapom és végigsimítom a gitáromat.
– Hol szerezted ezeket? – kérdeztem tőle csodálkozva. Anya vállat vont.
– Volt egy kis segítségem – aha, egyértelmű, hogy Courtney, Betty és a húgom is benne voltak a dologban.
– Azt hittem, sokáig dolgozol – jegyeztem meg, visszatéve a gitárt az ágyra.
– Csak ebédszünetre ugrottam ki – legyintett. – Indulok is vissza. Akarod, hogy este együtt megcsináljuk? – pillantott körbe, a szobámra célozva.
– Inkább egyedül szeretném, ha nem baj – mondtam óvatosan. Anya mosolyogva bólogatott, aztán magához húzott, és átölelt. Amióta helyre rázódtak a dolgok, sokkal szorosabban, és sokkal tovább ölel meg, mint azelőtt. Nagyon eltávolodtunk egymástól az elmúlt négy évben, de azzal, hogy elvált Ray-től, számomra helyrehozott mindent. És már én is úgy vágytam az ölelésére, mint ő az enyémre az elmúlt négy évben.
Anya vidáman elköszönt, aztán visszament dolgozni, én pedig bekapcsoltam az egyik kedvenc lejátszási listámat, és munkához láttam. Már pakolásztam egy ideje, amikor eszembe jutott, mennyire régen csináltam bármit is teljesen egyedül. Amióta az eszemet tudom, Calum és Betty mindig ott voltak, árgus szemekkel figyeltek, segítettek, mellettem álltak. Aztán jöttek a többiek is, először Debbie változott idegesítő kislányból közeli baráttá, majd Ash és Michael nyerték el a bizalmamat. Aztán, legvégül, mégis hatalmas erővel, berobbant az életembe Luke Hemmings. Így utólag belegondolva, fogalmam sincs, hogy bírtam nélküle. Sőt, egek, én utáltam őt! Olyan arrogáns, nemtörődöm, „én vagyok a kiskirály" stílusban nyomult a suliban, amivel – azt hittem legalábbis, hogy – egy életre elriasztott magától. Eleinte még csak nem is volt hajlandó köszönni, pedig a banda már megvolt, Ash és Michael pedig nagyon kedvesek voltak velem. Ő meg még csak arra sem méltatott, hogy egy laza „szia"-t odavessen nekem. Akkoriban azt hittem, rohadtul nem érdekel mindez, de így utólag visszaemlékezve mintha zavart volna. Nem azért, mert akartam tőle valamit, hanem mert baromira idegesített, hogy ő bármit megtehet, még azt is, hogy ekkora tahó, és senki nem szól rá.
Annyira belemerültem a szobám csinosításába, hogy felmásztam az íróasztalom tetejére, és a fényfüzért erősítettem hozzá a vízcsőhöz, amikor megcsörrent a telefonom. Magamban még fel is nevettem, hogy ez talán egy jel arra, hogy többé már nem vonulhatok el hosszabb időre egyedül, de amikor lemásztam az asztalról, és a kezembe vettem a telefont, azt kívántam, bár ne keresett volna senki.
A nyomozást vezető rendőr neve villogott a kijelzőn. Remegő ujjal nyomtam rá a hívás fogadására.
– Üdvözlöm, Keneth nyomozó – szóltam bele a telefonba, meglepően határozott hangon.
– Jó napot, Miss Fey! Elnézést, hogy zavarom ezzel, biztosan jelentkezni fog az ügyvédje is, de jelezni szeretném, hogy a csütörtöki tárgyaláson tanúként fogjuk beidézni – hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Oké, tisztában voltam vele, hogy a feljelentésem nem csak egy aprócska részlete lesz a nyomozásnak, hanem konkrétan a fő szála, de reméltem, hogy nem kell ekkora súlyt a vállamra vennem. Azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
– Értem – motyogtam megsemmisülve. Ha tanúskodnom kell, az azt jelenti, hogy egy teremnyi ember előtt el kell mondanom részletesen, miket művelt Ray. Már megszámlálni sem tudom, hányszor bántott minket. Hányszor emelt kezet anyára, Debbie-re, vagy rám. Te jó ég, Debbie! – Uram, van arra bármiféle esély, hogy a húgomat kihagyják ebből? – kérdeztem feszengve.
– A tanúskodásra gondol?
– A nyilvános tanúskodásra – helyesbítettem összeszoruló torokkal. Anya szerint Debbie jól halad a terápiával, de kétlem, hogy annyira jól menne neki, hogy kiálljon a nyilvánosság elé, és lépésről lépésre elmagyarázza, Ray hogyan bánt vele. És, abban is biztos vagyok, hogy ha ezt akármelyik barátunknak végig kell hallgatnia, akkor Ray első útja a tárgyalóteremből nem a börtönbe, hanem a kórházba vezet majd.
– Egyeztetni fogunk a terapeutájával, hogy mi szolgálná leginkább a testvére felépülését – válaszolta a nyomozó megnyugtatón. Annyira kedves volt velem és olyan sokat segített, hogy nagyobb támogatásnak éreztem őt, mint az ügyvédünket, akinek anya épp csak megemlítette a nevét.
– Biztosan nem az, hogy mindent annyi ember előtt kell felidéznie – mondtam.
– Egyetértek, de ezt nem az én feladatom eldönteni – válaszolta gyorsan. – Csak szerettem volna, ha magának van ideje felkészülni. Ön tette a feljelentést, névvel, így nincs lehetősége elkerülni a tanúskodást.
– Persze, tudom – feleltem. – Nem is akartam, én csak... – megdörzsöltem a homlokomat. – kicsit hirtelen ért ez. De rendben lesz, mindent elmondok majd a tárgyaláson. Köszönöm, hogy szólt! – hadartam. A nyomozó nagyot sóhajtott a vonal túlvégén.
– Vigyázzon magára, Miss Fey! – búcsúzkodott, majd én is elköszöntem tőle, és megszakítottuk a hívást. Tehetetlenül rogytam le az ágyamra. Miért van mindig az, hogy amikor úgy érzem, helyreállt a világ rendje, történik valami, ami miatt ismét van okom idegeskedni?

Úgy döntöttem, nem szólok a barátaimnak a csütörtöki tárgyalásról.
Nem akartam, hogy eljöjjenek, mert minden részletet pontosan fel kell idéznem, és nem szerettem volna, ha bűntudat ébred bennük, vagy megsajnálnak. Debbie, anya és én megbeszéltük, hogy egyikünk sem fogja reklámozni, a Hood család és Ash sem fogja megtudni, így a tárgyalás a hármunk együttes harca lehet Ray ellen. Jobban mondva, a végső csapás, anya ugyanis gyorsított eljárást kért a polgári peres válópernél, ami így még a héten lezárul, feltehetően a tárgyalás előtt. Anya nem tartott igényt a házasság alatt megszerzett vagyonra, és közös gyermekük sem született, így viszonylag pörgősen lezavarhatták az eljárást. A hét további napjai így igencsak feszülten teltek, de igyekeztem eltitkolni ezt a többiek elől. Amikor Luke rákérdezett, azzal hárítottam, hogy egyszerűen csak hiányzik, mert nagyon sokat próbálnak, de nem akarok a zenekar buktatója lenni, ezért nem várom el tőle, hogy inkább velem töltse az idejét, és tudom, hogy a bálon lesz időnk egymásra. Debbie is kevesebbet beszélt Ash-sel, de ő nem faggatózott, betudta annak, hogy Debbie a gyógyulása egyik fontos fordulópontjánál jár, és nem szabad őt megzavarnia. Michael a banda menedzselésével volt elfoglalva, plakátokat és pólókat tervezett, illetve keresett még néhány helyet, ahol esetleg felléphetnének. Courtney-t és Betty-t teljesen lekötötte a bál, ruhákat, cipőket és frizurákat nézegettek lépten-nyomon, és eszük ágában sem volt a néha-néha elfancsalodó arcommal foglalkozni. Az egyetlen ember, akinek feltűnt, hogy valami nem stimmel, természetesen Calum Hood volt. Ki más?
Szerda délután matek volt az utolsó óránk, ami történetesen közös Calum-mal. Alig tudtam odafigyelni az órán, mert a füzetem hátuljában azt próbáltam összegezni, hányszor próbált minket bántani Ray. Két oldalnyit jegyzeteltem, szánalmasan apró betűkkel. Nem hagytam ki semmit, azt sem, amikor valamilyen porcelántárgyat vágott földhöz, és pattant vissza a darabja, ezzel sérülést okozva. Tényleg nagyon alapos voltam, kár, hogy ezt nem matekból kamatoztattam. A tanár meg is szidott egy kicsit, ami még sosem fordult elő, és egy pillanatra lelkiismeret-furdalásom is lett, de aztán eszembe jutott, hogy ennél fontosabb dolgokra kell koncentrálnom. Óra után a szekrényemhez tartottam, volt még benne pár cuccom, amiket nem akartam bent hagyni péntekig, holnap ugyanis egész nap nem jövök suliba. Épp a pénztárcámat halásztam ki a szekrényemből, amikor egy ismerős hang szólalt meg mellettem.
– Mi a helyzet, Törpilla? – annyira megrémültem, hogy ijedtemben felsikoltottam. Calum megkocogtatta a szekrényajtómat. – Na mi az, rossz a lelkiismereted?
– Nagyon vicces – grimaszoltam, folytatva a pakolást.
– Mi van veled? – kérdezte, közelebb húzódva hozzám. – Napok óta úgy járkálsz itt, mint egy élőhalott.
– Kösz a bókot – meredtem rá.
– Most komolyan – nézett mélyen a szemembe. – Látom, hogy van valami.
– Minden oké – kamuztam, miközben visszacsuktam a szekrényajtót. – Csak sokáig tanultam tegnap. Fáradt vagyok.
– És tegnapelőtt? – vonta fel a szemöldökét.
– Mi ez, kvízműsor? – horkantottam fel, és kikerültem őt, hogy a hömpölygő diáktömegben elvegyülhessek.
– Alig láttalak Luke-kal – ért utol Calum.
– Mert te voltál vele – forgattam a szemem.
– Minden rendben köztetek? – faggatózott tovább. Na, ekkor már lefékeztem, aminek a mögöttem haladó diákok annyira nem örültek.
– Ezt még akkor sem veled beszélném meg, ha nem lenne minden rendben – közöltem vele szigorú arccal, miközben álltam a mellettem elhaladók szitokáradatát, amiért az út közepén sikerült kifakadnom. Calum rosszallóan pislogott.
– Ugye nem vagy terhes?
– Tessék? – hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy a meglepettségtől akadt-e el a szavam, vagy a megbántottságtól. Calum komolyan azt hiszi, hogy ennyire felelőtlen vagyok? Illetve, vagyunk?
– Történnek balesetek – mentegetőzött rögtön, ahogy meglátta az arckifejezésemet.
– Csak hagyj békén, jó? – a mellkasánál fogva taszítottam félre, és csatlakoztam a vonuló csorda utoljához. Nem akartam folytatni azt a meglehetősen furcsa irányú beszélgetést, egyrészt, mert tutira átlát rajtam, másrészt pedig, mert semmi kedvem hazudni neki. Azt reméltem, hogy mire leérek, a többiek elszivárognak, de a szokásos gyülekező helyünkön ott álltak mindannyian. Még a húgom is, bár eléggé feszengett, egyik lábáról a másikra állt, és a szája szélét harapdálta.
– Fey! – vigyorodott el Luke, ahogy odaértem hozzájuk. Mellé szegődtem, ő pedig átkarolta a nyakamat, és megcsókolt. – Egész nap nem láttalak – persze, mert a szüneteket a WC-ben bőgve töltöttem, egyedül ebédkor merészkedtem ki a lányokhoz, de akkor a srácok nem voltak ott, mert próbáltak.
– És hiányoztam? – erőltettem magamra egy kedvetlen mosolyt. Luke válaszra nyitotta a száját, de Calum ekkor ért oda hozzánk, és jól hallhatóan, már-már nevetségesen túljátszva a szerepét, köszönt mindenkinek.
– Na, Chrissy, mehetünk? – csapta össze a tenyerét Betty.
– Feltűnt, hogy ő az én barátnőm, és most látom először ma? – bosszankodott Luke. Ez azért elég édes volt, és normál helyzetben biztosan megérdemelt volna egy hosszas, szenvedélyes csókot, de ezúttal csak egy erőtlen szájra puszira futotta tőlem. Egyébként, gőzöm sem volt, miről beszél Betty.
– Hova is akarsz elrángatni amúgy? – kérdeztem gyanakodva.
– Egek, te tényleg halál szerelmes vagy – vihogtak össze a barátnőim. Calum felhorkantott, de ezt vagy nem vette észre senki rajtam kívül, vagy nem érdekelte őket, mert Betty zavartalanul folytatta. – Báliruhát próbálunk ma, hahó! Ebédnél beszéltük meg. Szóltunk Debbie-nek is – biccentett a húgom felé, aki továbbra is zavartan ácsorgott Ash mellett. A dobos nem fogta a kezét, csak türelmesen állt mellette, kicsit közelebb a szokásosnál, de alapvetően nem nyomult, és ezért nagyon tiszteltem őt. Igaz, hogy kigúvadó szemekkel bámult a tesómra, de hát ki hibáztathatná?
– Ó – elsőre csak ennyi jött ki a számon. – Oké – tettem hozzá, kis idő elteltével.
– Máris mehettek, de előtte elrabolnám őt egy percre – szólalt meg Calum, megragadva a csuklómat. Mielőtt tiltakozhattam volna, már ki is vezetett a kis csoportosulásból, egészen a parkoló túlvégéig.
– Szállj már le rólam – téptem ki a kezemet az övéből. Kicsit hevesebb voltam a kelleténél, és tudtam, hogy ez egy újabb ok arra, hogy Calum gyanakodjon. Lehet, hogy már tudat alatt meguntam a titkolózást?
– Törpilla, átverheted a matektanárt, az anyukádat, Courtney-t, még Luke-ot is. De én jobban ismerlek akárkinél. Tudom, hogy nem stimmel valami, és erről a szent helyről nem fogsz elmozdulni addig, amíg ki nem bököd, hogy mi a baj – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Kicsit meglepett ez a fellépés, de tartani akartam magam a megbeszéltekhez. Senkinek egy szót se.
– Nem zavar, hogy a barátaink, köztük a te csajod és az én pasim minket bámulnak, azt találgatva, hogy melyikünk vall épp szerelmet a másiknak? – fontam össze magam előtt a karjaimat. Calum nem válaszolt, de az arcáról egyértelműen olvastam: leszarom, csak bökd ki, mi a bajod. – Nincs semmi, oké? – sóhajtottam egy nagyot, amikor éreztem, hogy az ellenségeskedéssel nem megyek semmire. – Nehéz időszakon vagyok túl. Minden egyszerre ömlött a nyakamba, mindig van valami, ami miatt aggódhatok, én csak... – temettem a tenyerembe az arcomat. – próbálom összeszedni magam, mert végre úgy tűnik, minden a helyére került. De nem könnyű ezt megszokni azok után, hogy évekig gyomorgörccsel jártam haza a saját otthonomba – magyaráztam, a könnyeimmel küszködve. Azzal nyugtattam magam, hogy ez akár igaz is lehetne, ha nem kapok egy újabb seggbe rúgást az élettől a tanúskodással. Lehet, hogy akkor is ilyen lehangolt lennék, mert keresném az utamat, a módszert arra, hogy elfogadjam, végre minden rendben van, annyi sok idő után.
– Nehéz megérteni, hogy nincs miért halálra izgulnod magad? – kérdezte megenyhülve. Mintha egy kicsit meg is könnyebbült volna. Úgy tűnik, ő tényleg attól tartott, hogy terhes lettem, és Luke Bora Borára szöktet. Bólintottam, mire ő közelebb lépett hozzám, és átölelt. Nem annak a fiúnak az ölelése volt ez, aki szerelmet vallott nekem a barátnője háta mögött, hanem azé, aki pelenkás korom óta a legjobb barátom. Úgy ölelt meg, mint a kishúgát, és bár néhány hónapja minden porcikámmal küzdöttem az ellen, hogy így tekintsen rám, most kimondhatatlanul hálás voltam ezért. A héten először mosolyodtam el őszintén, és viszonoztam az ölelését. Úgy, mint a kishúga. 

A délután Betty tervei szerint ruhapróbálással telt. Négyesben válogattuk az egyik ruhakölcsönzőben a csodaszép darabokat, amit Betty és Courtney nagyon élvezett, Debbie és én azonban feltűnően feszengtünk. Nem azért, mert nem volt kedvünk itt lenni, vagy mert a gyönyörű ruhaköltemények nem tetszettek volna, hanem egyszerűen nem jártunk ott fejben. Képtelenek voltunk kiélvezni az együtt töltött időt, mert csakis a holnapi napon járt az eszünk. Amikor Courtney betornázott egy óriási, abroncsos ruhát a próbafülkébe, Betty pedig csatlakozott hozzá, hogy segítsen neki, Debbie odasétált hozzám. Épp néhány vállfát toltam arrébb, kutakodva a ruhák között.
– Tanúskodni fogok holnap – szólalt meg halkan. A próbafülkéből hangos nevetés szűrődött ki.
– Hogy mi? – csodálkoztam. Nem hittem, hogy a terapeutája engedni fogja ezt. Meg hogy ő bevállalja. – Tuti, hogy ez jó ötlet? – fordultam felé.
– Én akartam így – bólintott Debbie határozottan. – Nem hagyom, hogy egyedül állj ki a családunkért.
– Nem tálalhatsz ki minden részletről egy egész tárgyalóteremnyi embernek! – sziszegtem egyre idegesebben. Debbie leintett.
– Hagyd már, Chrissy! Képes vagyok rá. Tartozom neked ennyivel.
– Ez baromság! Nem tartozol semmivel! – csóváltam a fejem. Debbie beharapta az alsó ajkát.
– Évekig nem álltam ki melletted. Ez többé nem fordul elő.
– Na? – rántotta el hirtelen a függönyt Betty izgatottan. Courtney egy meseszép ruhában lépett ki a bolt vásárlóterébe, a földig ért, világoskék volt, és apró díszítések húzódtak rajta. Igazán gyönyörű volt, az abroncs fenségessé tette, ugyanakkor a szín lazává.
– Elképesztően gyönyörű vagy – dicsérte meg Debbie úgy, mintha az imént valami jelentéktelen dologról beszéltünk volna.
– Köszönöm – mosolyodott el Courtney, végigsimítva a ruháján. – Szerintetek elhozzam? – fordult körbe kíváncsian.
– Sikerült felvenni a ruhát? – sietett oda a fiatal eladólány. Azóta, hogy bevezetett minket ide, a báli ruhás részlegre, nem jött vissza, látta, hogy négyesben is elboldogulunk. – Ó, hiszen ezt rád öntötték! – csapta össze a tenyereit a lány.
– Gondolod? – csillant fel Courtney szeme. Az eladó hevesen bólogatott, és mivel mindannyian egyetértettünk, Courtney kikölcsönözte a ruhát. Betty egy sellőfazonú, csillogós, fekete ruhát talált, és annyira szerencsés volt, hogy ő is elsőre megtalálta a megfelelő öltözetet. Már csak Debbie és én hiányoztunk. A húgomnak Courtney segített, nekem pedig Betty. Egy lila és egy sárga ruha között vacilláltam, amikor Betty elképedve kapta ki a kezemből mindkét vállfát.
– Te színvak lettél, vagy mi a franc? – rivallt rám, villámgyorsan tologatva a ruhákat az állványon. – Mi a fene van veled mostanában? – kérdezte, úgy, hogy rám se nézett. Meglepődtem, ugyanis nem gondoltam, hogy észrevette. Annyira lekötötte a bál, az, hogy végre egy fiú elhívta, még ha csak barátként is, hogy napok óta nem foglalkozott mással. Azt reméltem, velem sem, de úgy tűnik, egy legjobb barátnő sosem megy szabadságra.
– Mire célzol? – hárítottam.
– Mint egy élőhalott! – jegyezte meg, kivéve egy ruhát a sorból.
– Hé, ennyire nem viselkedtem vészesen – háborodtam fel. Betty feltartotta elém a ruhát.
– Nem, úgy értem, olyan ez a ruha, mint egy élőhalotté! – magyarázta. Ahogy jobban megnéztem a ruhát, nekem is valami hasonló ugrott be. Törtfehér és szürke színek váltakoztak rajta, az anyag szándékosan megtépett volt néhány helyen, és a nyakkivágás körül pont olyan volt, mintha egy elszánt pók szőtte volna körbe.
– Jaj, elnézést, idekeveredett a halloween részlegről – kuncogott az eladólány, és kikapta Betty kezéből a vállfát. Ezek szerint, ez tényleg egy élőhalott ruhája volt. – Ezt az előbb találtam. Szerintem illene hozzád – nyújtott át nekem egy ruhát. Nem is csak egy ruhát, hanem A RUHÁT. Így, csupa nagybetűvel. Még Courtney és Debbie is felénk fordultak, és Betty-vel mindketten tátott szájjal meredtünk a csodálatos ruhakölteményre. Elég volt ránéznem, és tudtam, hogy enélkül nem mehetek ma haza. – Szeretnéd felpróbálni? – mosolyodott el az eladó. Betty elvette tőle a ruhát, és helyettem válaszolt.
– Felesleges. Innen látom, hogy a mérete. Ez csodálatos!
– De mi van, ha nem áll jól? – bizonytalanodtam el, és a ruháért nyúltam. Mégiscsak biztonságosabb egy olyan ruháért kifizetni a kölcsönzési díjat, amiről pontosan tudom, hogy megfelel, mind méretben, mind egyéb szempontok szerint. Az eladó megrázta a fejét.
– Nyugodtan próbáld fel, de csak a méret miatt – mondta, és átvette Betty-től a vállfát, hogy aztán odaadja nekem. Nem volt abroncsa a ruhának, egyszemélyes meló volt belebújni, úgyhogy egyedül húztam el a próbafülke függönyét. Abban a tíz percben, amíg átöltöztem, és bemutattam a barátnőimnek és a húgomnak a ruhát, nem gondoltam a másnapra. Nem agyaltam azon, mi fog történni Ray-jel vagy a húgommal, ha tanúskodnia kell. Egyszerűen csak egy csaj voltam, akit elhívott a suli legdögösebb pasija a bálba, erre az alkalomra pedig muszáj valami csodálatossal előrukkolnia. Úgy éreztem, sikerült is. A ruha hosszú volt, leért egészen a földig. A türkíz egy sötétebb árnyalatában pompázott, a derekamat egy, a ruha színével megegyező, vastag selyemöv ölelte körül. Az anyag kissé rakott hatást keltett. A mellrésznél szívalakú kivágás emelte ki a dekoltázsomat. Egyszerűen gyönyörű volt, a tükörbe nézve pedig elégedettebb voltam, mint valaha. A ruha tényleg megszépíti az embert. Nem is haboztam, azonnal a pulthoz vittem a ruhát, ahogy visszaöltöztem. Egyedül Debbie ácsorgott mögöttünk üres kézzel a kasszánál.
– Veled mi lesz? – hajoltam oda hozzá.
– Ne aggódj – kacsintott. – Már kiválasztottam egy ruhát Lexy-ékkel. Nem akartam megbántani Betty-t – magyarázta. A barátnőm épp ekkor fordult hátra hozzánk.
– Neked már van ruhád? – kérdezte elképedve. Debbie szégyenlősen vállat vont. – Nagyobb színésznő vagy, mint hittem, gratulálok – bólogatott elismerően Betty, miközben kivette a pénztárcáját a táskájából. Miután lerendeztük a cechet, és papírdobozokba gondosan becsomagolva megkaptuk a ruhákat, még beugrottunk az egyik cukrászdába. Courtney és Betty a bál tervezgetésével voltak elfoglalva, a húgom és én azonban meglehetősen szótlanok voltunk. Mindkettőnknek ugyanaz járt a fejében, és ezt semmiképp sem akartuk megosztani a lányokkal. Courtney és Betty még visszamentek a suliba az edzésükre, Debbie és én azonban hazasétáltunk. Szerettem volna kifaggatni őt Ash-ről, arról, hogy most akkor hivatalosan mi a helyzet köztük, és hogy milyen címszó alatt mennek együtt a bálba, de tudtam, hogy nem ez a megfelelő időpont, ezért némán baktattunk hazáig. Ő sem érdeklődött Luke-ról, sőt, Calum-ról sem, ennek pedig különösen örültem, tekintve, hogy még nekem sem sikerült végleg megemésztenem a Calum-sztorit. Otthon anya már várt minket, de nem volt egyedül. Ott csücsült a nappaliban az ügyvéd is, bizonyos Moris Johnson, egy negyvenes évei elején járó, kopaszodó, szemüveges, de kőgazdag pasi, aki nagyon segítőkész és kedves volt. Minden bugyuta kérdésünkre részletesen válaszolt, sőt, biztatott minket, hogy érdeklődjünk, mert csak így tud érdemben segíteni. Megígérte, hogy amikor a tanúk padjára szólítanak minket, nem fog olyasmit megkérdezni, amiről tudja, hogy nem szeretnénk megválaszolni, és ezeket a kérdéseket egyeztettük is. Fura, de Debbie teljesen nyitott volt, könnyes szemmel ugyan, de közölte az ügyvéddel, hogy nála nincs tabutéma, kérdezzen bátran akármit, mert bármit megtesz azért, hogy Ray hosszú-hosszú évekre kivonuljon a társadalomból. Még a fickót is meglepte Debbie keménysége, de, azt hiszem, inspirálta is, mert úgy búcsúzott el, hogy a holnapi napon egyetlen opció van: a győzelem. Őszintén hittem benne, hogy így lesz.

– Ne feledd, édesem, hogy csak arra kell válaszolnod, amire szeretnél! – ismételte anya sokadszorra a kocsifelhajtón. Debbie visszaszaladt a lakásba a telefonjáért, így csak ketten ácsorogtunk odakint anyával. Mindannyian elegánsan öltöztünk fel, Debbie egy magasderekú nadrágot vett fel fehér inggel, én egy fekete ceruzaszoknyát egy világoskék blúzzal, anya pedig egy törtfehér kiskosztümöt. Senki nem mondta volna meg rólunk, hogy mi vagyunk az áldozatok: az utóbbi időszak együtt, hármasban, egy teljesen új lakásban, ami kicsit mégis apáé is, megváltoztatott minket. Visszavezetett minket egymáshoz. Többé nem anya, Debbie és én külön-külön harcoltunk Ray ellen az igazságunkért, hanem együtt, közös erővel, családként. És többé már félnünk sem kellett. Ez megnyugtatott, ugyanakkor meg is keményített, mert tudtam, hogy Ray Jones ma jogerősen börtönbe fog vonulni. Én fogom őt odaküldeni. Debbie szétszórtan ugyan, de csatlakozott hozzánk, ezért beültünk az autóba, és a bíróság épületéhez hajtottunk. Senki sem keresett tegnap este óta, Luke-kal konkrétan a suliban beszéltem utoljára. Üzengetni sosem szoktunk, tekintve a diszlexiájára, de minden este felhív. Kivéve tegnap. Calum, Ash és Michael egyetlen üzenetet sem küldtek, ahogy Courtney és Betty sem. Ezt eléggé furcsállottam, de nem volt túl sok kapacitásom ezzel foglalkozni. Sóhajtva zártam le a telefonomat, és csúsztattam vissza a táskámba. Anya gyorsan talált parkolóhelyet a bíróság mélygarázsában, de mielőtt kiszálltunk volna, mély levegőt vett, és megszólalt.
– Lányok, szeretném, ha az igazat mondanátok. Ha rákérdezne akárki is arra, hogy megvédtelek-e a titeket, ne hazudjatok a kedvemért, rendben? – nézett ránk felváltva anya. A tekintetem találkozott a húgoméval, ő feszengve beharapta az ajkát, én pedig megnyugtatóan anya kezére tettem a kezemet.
– Anya, itt egyetlen bűnös van, az pedig nem te vagy, hanem Ray Jones. Nem hagyom, hogy bármi történjen veled, hallod? – szorítottam meg a kezét. Anya felfelé pislogva igyekezett visszatartani a könnyeit, aztán magához húzott, és sírva suttogott a fülembe.
– Bármi is történjék ma, én már győztem. Visszakaptalak téged – erre persze én is elérzékenyültem. Ahogy anya eltolt magától, gyengéden kisimított egy hajtincset a szememből.
– Oké, menjünk és rúgjuk seggbe azt a rohadékot – vágta ki a kocsi ajtaját Debbie. Még egyszer megszorítottam anya kezét, aztán mi is kiszálltunk. Mindhárman megpróbáltunk magabiztosan elsétálni a mélygarázsból a felszínre vezető lifttől a főbejáratig, az én térdem azonban úgy viselkedett, mint a kocsonya. Erős voltam, és céltudatos, tisztában voltam vele, hogy a vallomásom alapján Ray-t elítélhetik, mégsem szűnt meg a gyomorgörcsöm. Nem azért, mert sajnáltam volna, vagy bármit is éreztem volna iránta. Egyszerűen azért, mert ezzel végleg pont kerülhet annak a borzalmas időszaknak a végére, amiben Ray mellett kellett élnünk. Ez egyszerre töltött el boldogsággal, reménnyel és büszkeséggel, ugyanakkor féltem is, mert nem voltam biztos abban, hogy mi lesz a végkimenetel. Nem lettem volna elégedett azzal, ha Ray szabadlábon marad, de azt sejtettem, hogy minket többé nem zaklatna, semmilyen értelemben. Ahogy odaértünk az épület főbejáratához, anya és Debbie megtorpantak, ezért én is lefékeztem. Mindvégig a földet bámultam, de ekkor felpillantottam. És jobban meg sem lepődhettem volna.
– Mondd csak, Fey, te tényleg ennyire hülyének nézel engem? – Luke Hemmings ott állt, közvetlenül az ajtó mellett, fekete öltönyben, fehér inggel és fekete nyakkendővel. Sötétszőke haja tökéletesen állt, enyhe borostája körülölelte fényes ajakpiercingjét. Zsebre dugott kézzel, bujkáló mosollyal várt.
– Odafent találkozunk – szólta oda anya, majd kikerültek minket, és a húgommal felvonultak az emeletre.
– Te mit keresel itt? – léptem oda Luke-hoz. Amikor megfogta a kezemet, rájöttem, mekkora idióta is voltam. Miután a barátaim megtudták az igazat Ray-ről, annyira megkönnyebbültem, hogy nem is értettem, miért nem avattam be őket korábban. Miért nem hagytam, hogy némi terhet levegyenek a vállamról? Miért nem hagytam, hogy már csak azzal is segítsenek nekem, hogy együttérzőn átöleljenek? Mert az együttérzés közel sem egyenlő a szánalommal, ezt pedig ideje lenne megtanulnom. A tárgyalás nem okozott testi fenyegetettséget, de a lelkem haldoklott miatta. Nem engedtem közel magamhoz egyik barátomat sem, nem hagytam, hogy mellettem álljanak, hogy támogassanak. Azt gondoltam, anya, Debbie és én családként megküzdünk akármilyen nehézséggel. Ebben nem tévedtem, egyvalamivel azonban nem számoltam. A családom már nem háromfős. Itt van nekem Luke, a fiú, akibe őrülten, visszafordíthatatlanul, elképesztően szerelmes vagyok. Calum, a különleges, a megismételhetetlen, a szívemben örökké kiemelt helyet elfoglaló Calum. Ash, Debbie szerelme, és Michael, a legkedvesebb srác, akire mindig lehet számítani. Na meg persze Betty és Courtney, akik olyan mélyre ásták magukat az életemben, hogy már inkább a testvéreim, mint egyszerűen csak a barátaim. Épp előttük titkolóztunk, ráadásul szervezetten, együtt a húgommal és az anyukámmal? Mikor tanulok már végre a hibáimból?
– Behívtak tanúskodni – magyarázta, és adott egy puszit a fejem tetejére.
– Ó – ráncoltam a homlokomat. – A tengerparti ügy miatt, ugye? – Luke bólintott.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte, mélyen a szemembe nézve. Ez egy remek kérdés, kár, hogy a válaszról gőzöm sincs.
– Nem akartalak belekeverni titeket – baromság.
– Nyakig benne vagyok, Chrissy – nevetett fel, az indokoltnál kicsit hangosabban. Igaza volt. Már akkor belekeveredett, amikor lehalászta rólam Ray-t a tengerparton, és az egész szombatját a rendőrségen töltötte miattam úgy, hogy még csak nem is kedvelt.
– Sajnálom – sütöttem le a szemem. Luke végigsimította az arcomat, és megcsókolt. Ideje volt felmennünk, ezért elindultam, de Luke visszahúzott, és a fülembe súgott.
– Csak hogy tudd, Fey – kulcsolta össze az ujjainkat. – akkor is itt lennék, ha nem kéne vallomást tennem – annyira hálás voltam ezért neki, hogy képtelen voltam szavakba önteni, és valahogy kételkedtem abban, hogy a bíróság főbejárata előtt illendő hosszas csókban összeforrni, ezért megsimogattam az arcát, a borostája végigsiklott a tenyeremen. Luke elmosolyodott, csókot nyomott a kézfejemre, aztán felsétáltunk az emeletre. Nem voltam még soha a bíróságon, annyira nem is vágytam ide, de őszintén, elég szép épület volt. A falat festmények és faliszőnyegek díszítették, a plafonról lelógó csillárok aranyozottak voltak, és rendkívül elegánsak. A széles lépcsősort piros szőnyeg borította, a korlát lakkozása már megkopott a sok tenyértől. Már messziről láttam, hogy a kijelölt tárgyalóterem előtt állnak jó néhányan, és ez gyanús is lett kissé. Mi a fenét keresne itt bárki? Ha jól tudom, semmi médiafigyelmet nem kapott az ügyünk. – Az van – köszörülte meg a torkát hirtelen Luke. – hogy nekem is szükségem volt némi támogatásra – mondta, épp amikor odaértünk a terem elé. Alig hittem a szememnek! Ott állt sorban Betty, Courtney, Michael és Calum. Mindannyian csinos ruhát viseltek, a fiúk öltönyt és nyakkendőt.
– Ugye nem hitted, hogy eltitkolhatsz előlünk valaha is bármit? – lépett oda hozzám Betty, és szorosan átölelt.
– Nektek nincs suli? – kérdeztem megilletődve, mégis nagyon boldogan.
– Kit érdekel a suli? Szükséged van ránk! – közölte Courtney, miközben megölelt.
– Hagyjak ki néhány órát, és cserébe lássak egy igazi tárgyalást? Bármikor! Kár, hogy amikor a fickó elhalad mellettem, letépem a tökeit – magyarázta izgatottan Michael, és ő is egy öleléssel üdvözölt. Calum zsebre dugott kézzel jött oda hozzánk. Észrevettem, hogy Luke és Calum tekintete találkozott, olyan volt, mintha némán megbeszéltek volna valamit, majd Luke biccentett egyet, adott egy puszit a homlokomra, aztán a többiekkel együtt bevonultak a terembe.
– Ash már bent van a húgoddal, és anyáék is eljöttek – mutatott a tárgyaló irányába. Bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam, amit mond. Bár, igaz, hogy ez csoda volt. Tanúskodni készültem Ray Jones ellen, és váratlanul felbukkantak a legjobb barátaim. Azért sem hibáztathatnám magam, ha a világomról nem tudnék. – Miért nem mondtad el? – kérdezte csendesen. Az emberek elkezdtek bevonulni a terembe, néhány ügyvéd-kinézetű pasi, de volt köztük egy-két ismerős arc is, azt hiszem, Ray hozzátartozói.
– Muszáj ezt most megbeszélni? – kérdeztem, egyre remegőbb hangon. Calum gyorsan megrázta a fejét, és közelebb lépett hozzám.
– Nem akartalak felzaklatni, ne haragudj – szabadkozott azonnal. Megfogta a kezemet, nekem meg a gyomorgörcsön dobott egy bukfencet. – Menjünk – intett, és besétáltunk a terembe. Azonnal kiszúrtuk a mi sorunkat, ahol a barátaink, Thomas, Sadie, anya és Debbie is ült. Én elfoglaltam egy széket a sor végén Luke mellett, Calum pedig az utolsó helyre, mellém ült le. Meglehetősen feszülten éreztem magam, főleg ilyen felállásban (illetve, ülésben... mindegy), de amikor megérkezett a bíró, és a terem egy emberként állt fel, a feszültségem teljesen átváltozott. A férfi idősebb, talán már a hatvanas éveinek is a végén járó ember volt, ősz hajjal, apró, le-lecsúszó szemüveggel, de kedves, amolyan jóságos nagypapa tekintettel. Fellépdelt a karzatra, és megállt a helyénél. A következő pillanatban nyikorogva kinyílt egy oldalsó ajtó és két rendőr bekísérte az öltönybe öltözött Ray-t. A gyomromban a görcs mellett már a hányinger is megjelent. A férfi tekintete egyértelműen minket keresett, és szerencsémre engem talált meg. Ahogy odasétált az első sorban lévő vádlottak padjához, gyilkos vigyorra húzta a száját. Nagyon magabiztosnak tűnt, és már alig vártam, hogy levakarjam a képéről ezt a mosolyt. Luke észrevette ezt, így automatikusan összekulcsolta az ujjainkat. A probléma nem feltétlen ezzel volt, sokkal inkább azzal, hogy Calum is kiszúrta Ray pillantását, és Luke-kal egy időben ő is megfogta a kezemet a másik oldalamon. A gyomrom újabb szaltót nyomott, és kezdtem úgy érezni, még azelőtt ki kell szaladnom kidobni a taccsot, hogy egyáltalán a tanúk padjának közelébe kerülnék. A bíró jelzett, hogy mindenki leülhet, aztán ismertette az ügy fontosabb részleteit. Elmondta, hogy én tettem a feljelentést, aztán hozzátette, hogy anya és a húgom is terhelő vallomást tettek Ray ellen a rendőrségen, ma a nyilvános meghallgatás után pedig ítéletet fog hirdetni, ami jogerőssé akkor válik, ha senki nem nyújt be fellebbezést.
– Elsőként az egyik koronatanút szólítom, Miss Christina Fey-t – mindkét fiú egyszerre szorította meg a kezemet, Luke egy gyors puszit is nyomott az arcomra, én pedig vettem egy mély levegőt, és miközben igyekeztem csillapítani a gyomromban összeverekedő görcsöket, kisétáltam a széksorok közötti folyosóra. Éreztem, hogy az egész terem engem bámul, és ez normál esetben biztosan nagyon zavarba hozott volna, de ez nem normál eset volt. Ez egy olyan eset volt, ahol lehetőségem van visszavágni. Revánsot venni. Megbünteti azt, aki bántott engem, bántotta az anyukámat, és legfőképpen, bántotta a kishúgomat. Elhaladtam Ray mellett, és megcsapott a parfümje jellegzetes, undorító szaga. Majdnem öklendezni kezdtem, de végül leküzdöttem az ingert, és felültem a bíró mellett kialakított tanúk padjára. Miután figyelmeztettek, hogy a hamis tanúzás bűncselekmény, és esküt tettem arra, hogy az igazat és csakis az igazat fogom mondani, az ügyvédünk, Mr. Johnson előlépett az elegáns öltönyében, és egy papírt szorongatva állt meg velem és a bíróval szemben.
– Köszönöm, hogy eljött ma, Miss Fey – kezdte. Óvatosan még el is mosolyodott, épp annyira, hogy csak én vehettem észre. Bizalmat sugárzott az egész férfi, így a testem remegése is kezdett alábbhagyni. – Hosszú vallomást tett hónapokkal ezelőtt a rendőrőrsön. Elmondaná, ki ellen tanúskodott akkor, és miért? – a fülem csengett, a kezem reszketett, szédültem, teljesen szürreális volt az élmény, mintha az egész nem is velem történne, hanem csak holmi külső szemlélő lennék a saját életemben. Az ujjaimat tördeltem, megnyaltam cserepesre száradt ajkaimat, aztán mély levegőt vettem, és válaszoltam.
– A feljelentést Ray Jones ellen tettem. Aznap épp azért, mert a tengerparton fizikailag bántalmazott.
– Hogy érti azt pontosan, hogy „aznap épp"? – idézett Mr. Johnson. A tekintetével jelzett, hogy csak nyugodtan, nem kell kapkodnom a válaszadással, gondoljam át jól, amit mondok. De nem kellett sokat agyalnom rajta.
– Azon az aktuális napon a tengerparton bántott engem, összeverekedtünk, homokot tömött a számba – mondtam ki, viszonylag stabil hangszínen. De nem mertem felnézni, a cipőm orrát bámultam. Tudtam, hogy sok ismerős arcot látnék, no meg persze Ray-ét is, akire aztán egyáltalán nem vagyok kíváncsi jelen helyzetben. Mégis tisztában voltam vele, hogy a következő mondatomnak csak úgy lesz súlya, ha közben a pillantásommal is alátámasztom, ezért összeszedtem minden bátorságomat, és szembenéztem a tárgyalóteremmel. Nem az ügyvéddel, tudtam, hogy ő hisz nekem. Mindenki másnak címeztem a mondanivalómat. – Az édesanyám és Ray Jones négy évig voltak házasok. A bántalmazások fél évvel a házasságkötés után kezdődtek, és hamar szokásossá, természetessé váltak.
– Mit ért pontosan bántalmazás alatt? – kérdezte Mr. Johnson.
– Első sorban fizikai bántalmazást – láttam, hogy a barátaim sorának arca egy emberként torzul el. Ha végig kell hallgatniuk Debbie részletes beszámolóját, biztos, hogy ez a négy srác a szart is kiveri a fickóból. Valamiért úgy éreztem, a rendőrök nem törnék magukat a védelme érdekében.
– Voltak ezeknek a bántalmazásoknak fizikai nyomai is?
– Általában igen – bólintottam.
– Tudna néhány konkrétat említeni? – tudtam, miért van erre szükség: anya csatolt néhány orvosi látleletet is a vallomásához, és kíváncsiak rá, hogy egyezik-e a történetünk.
– Nemrég egy bögrét tört el, és a darabkával elvágta az anyám alkarjának belső részét. A testvéremet fojtogatta, több kék és lila zúzódás keletkezett a nyakán.
– Mr. Jones rendelkezett munkahellyel a bántalmazások során? – pillantott a jegyzetébe az ügyvéd.
– Igen – feleltem. – A rendőrségen dolgozott karbantartóként – megengedtem magamnak egy gyors oldalpillantást a vádlottak padjára. Ray előre görnyedve, egy darab papírt idegesen gyűrögetve, idegesen összeszorított fogakkal bámult engem. Üvölteni akartam neki, hogy itt nem bánthatsz. Ebben az épületben nem. Amíg olyan fantasztikus emberek vesznek körül, mint ott, néhány sorral odébb, addig te nem tehetsz kárt sem bennem, sem az anyámban, sem a húgomban. Azt akartam, hogy tudja. Tudnia kellett, hogy a kontrollja végleg, egy örökkévalóságig megszűnt felettünk.
– Leírná, hogyan nézett ki egy napja, amikor együtt élt Mr. Jones-szal? – nos, ha jobban belegondolok: suli, Calum iránti vágyódás, első felvonás, tanulás, Calum iránti vágyódás, második felvonás, olvasás, Calum iránti vágyódás, harmadik felvonás, rettegés Ray-től, gyomorgörcs az otthoni szituációtól, aggodalom Debbie-ért és anyáért, összezördülés Ray-jel, lefekvés, Calum iránti vágyódás, negyedik felvonás, alvás.
– Reggel már nem volt otthon, amikor felébredtem. A húgommal együtt indulunk a suliba, ahol napközben részt veszek az órákon. Délután a legjobb barátomnál vagyok, este hét óra körül megyek haza. Calum általában elkísér, hogy ha Ray... Vagyis, elnézést, Mr. Jones – javítottam ki magam. – rossz hangulatban lenne. A legtöbbször abban van. Először a bejárati ajtón kukucskálok be, hogy hallok-e zajt, csörömpölést. Ha csend van, bemegyünk, és amíg Calum megnézi, Mr. Jones hol van, én megkeresem az anyámat. Ha jól van, láthatóan nincs rajta sérülés, akkor békén hagyom őt, Calum bekísér a szobámba, aztán hazamegy. Ha anya megsérült, bár erre nem sokszor volt példa, veszekszem Ray-jel. A húgomat is megnézem mindig, de ő sem sérült meg túl sokszor fizikálisan.
– Mit ért a Mr. Jones-szal való veszekedés alatt? – kérdezte Mr. Johnson.
– Kérdőre vonom őt, amiért megint részegen jön haza, ő azt feleli, hogy nem részeg. Én nem hiszek neki, és megmondom neki, hogy már nagyon elegem van ebből. Ő azt válaszolja, hogy ne szóljak bele a felnőttek dolgába, különben megbüntet. Megkérdezem tőle, hogy bántana-e, mire ő azt mondja, hogy én csak egy árva kislány vagyok, így nem sok örömét lelné abban, ha megütne, éppen ezért izgalmasabb tervei vannak velem – az epe elöntötte a torkomat, ahogy felidéztem a beszélgetéseinket tizenhat éves koromból. Láttam, hogy Luke felugrik a helyéről, és csak Calum és Michael együttes erővel tudja visszautasítani a székébe.
– Megkérem a nyilvánosság képviselőit, hogy moderálják magukat, ez nem a cirkusz – szólt bele a bíró a mikrofonjába, nyilvánvalóan Luke-nak célzottan. – Miss Fey, folytassa, kérem – biccentett nekem.
– Körülbelül egy évig zajlott mindez így, de aztán megelégeltem. Provokáltam őt, hátha megüt, és akkor talán anya elválik tőle – mondtam. Nem mertem anyára nézni, tudtam, mennyire fáj neki ezt hallani.
– És megütötte önt? – kérdezte az ügyvéd.
– Egyszer, a tengerparton.
– Említette, hogy kevésszer bár, de előfordult, hogy bántotta az édesanyját és a testvérét. Miért nem tett feljelentést már akkor?
– Megtettem – közöltem rezzenéstelen arccal. – Bementem a rendőrségre és közöltem, hogy Ray Jones veri a családomat. Reakcióképp az arcomba röhögtek a haverjai – néztem fel jelentőségteljesen a bíróra. A férfi arca grimaszba torzult.
– Van még valami, amit megosztana velünk, Miss Fey?
– Van, nagyon sok minden van – bólintottam. – De ezeket az áldozatok személyesen fogják elmondani.
– Köszönöm – biccentett. – A helyzet teljesen egyértelmű, tisztelt bíró úr! – fordult a bíró felé Mr. Johnson. – Miss Fey fiatalkorúként nem csak verbális, de fizikai erőszak általi áldozattá is vált. Ray Jones, tisztelt bíróság, nem egyszerűen bántalmazott egy fiatalkorút, de mindezt úgy tette, hogy domináns pozícióban volt, egy bizalmat feltételező családfő szerepében. A vádlott visszaélt a felé tanúsított bizalommal, és minden értelemben megkeserítette, illetve negatívan befolyásolta fiatalkorú ügyfelem életét. Ennek fényében nincs is több kérdésem, bíró úr! – mondta az ügyvéd, mire a bíró biccentett egyet, Mr. Johnson pedig leült a helyére, ahonnan elégedetten rám mosolygott. Mindent betartottam, amit előzetesen megbeszéltünk, őszinte voltam, nem ferdítettem, de azért elég megterhelő volt. A bíró intett Ray ügyvédjének, egy fiatal, nyámnyila fickónak, fénylően új öltönyben, hogy rajta a sor.
– Mr. Capaldi, a tanú kihallgatásra az öné – a pasas, ezek szerint Mr. Capaldi felállt, begombolta a zakóját, és odasétált, épp oda, ahol eddig Mr. Johnson állt.
– Örvendek a szerencsének, Miss Fey – kezdte, ragyogó mosollyal. Aha, hát velem aztán ne szórakozzon. Itt főleg ne.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám – szűrtem a szavakat a fogaim között.
– Tisztelt bíró úr! – csapott a padomra a férfi. – Úgy érzem, itt erős ellentétek feszülnek – mutatott először rám, aztán Ray-re.
– Elnézést, de ez új megállapítás? – kérdeztem értetlenül. A bíró türelmetlenül szólalt meg.
– Mire akar kilyukadni, Mr. Capaldi?
– Ön azt mondta, sem az édesanyját, sem a húgát nem bántalmazta védencem fizikailag – pillantott rám a pasi.
– Nem – ráncoltam a homlokomat. – Azt mondtam, hogy nem bántotta őket gyakran. A dokumentált esetekről orvosi látlelet is készült, de ezeken felül is előfordult erőszakosság.
– Elmondaná, mi történt pontosan akkor, amikor a tengerparton kerültek összetűzésbe védencemmel? – nem hazudhatok, arra egyből rájönnek. Csak tisztán nyerhetünk, ezt ismételgette tegnap Johnson. Csak tisztán nyerhetünk...
– A Coraline partszakaszon sétáltam, amikor találkoztam Mr. Jones-szal és a húgommal. Ray-jel összeszólalkoztunk, aztán felpofozott. Épp ekkor ért oda egy idős hölgy, aki megpróbált segíteni, de Ray elküldte. Én pedig nekirontottam Mr. Jones-nak. Verekedtünk egy rövid ideig, majd fölém kerekedett, szétfeszítette az állkapcsomat, és homokot pakolt bele. Már majdnem megfulladtam, amikor hirtelen felemelkedett rólam. Rosszul lettem a sok homoktól, de azt felfogtam, hogy Calum Hood és Luke Hemmings segítettek rajtam – óvatosan a barátaim sorára pillantottam. Anya, Sadie, Debbie, Courtney és Betty könnyes szemmel pislogtak, Ash arca csak úgy forrongott a dühtől, Michael rosszallóan csóválta a fejét, Luke gyönyörű kék szeme csak úgy villódzott a méregtől, Calum pedig idegesen dülöngélt előre-hátra. Thomas és Sadie két oldalról fogták anya kezét.
– És elhangzott a lényeg, tisztelt bíróság! – csattant fel Capaldi. – Miss Fey provokálta Mr. Jones-t, és ezt nem először mondta ki!
– Tiltakozom, bíró úr! – pattant fel az ügyvédünk.
– Elutasítom – intette le könnyedén a bíró Mr. Johnson-t. – Mr. Capaldi, kérem, folytassa.
– Az ön által bántalmazásoknak nevezett események során Mr. Jones állt valamiféle szer befolyása alatt? – kezdett elegem lenni ebből a pojácából, és már az idegesség egy újabb fokára érkeztem, mert nehezemre esett visszatartani az ösztönös reakciómat.
– Az előbb úgy tűnt, rohadtul megjegyzi, amit mondok, úgyhogy igazán emlékezhetne a „részegség" szóra, ami már elhagyta ma a számat. Szóval, a válaszom, igen, általában alkoholos befolyásoltság alatt állt.
– Miss Fey, moderálja magát – figyelmeztetett a bíró. Automatikusan az ügyvédre pillantottam, aki jelezte, hogy nyugodjak meg, vegyek egy mély levegőt, és kedvesen folytassam.
– Köszönöm, Miss Fey! Újabb enyhítő körülményre derült fény, tisztelt bíróság! – fordult körbe, győztes vigyorral. A várt ováció azonban elmaradt. – A kisasszony nemcsak híresen rossz viszonyban állt a vádlottal, de emellett a bántalmazások nem voltak rendszeresek, és még tiszta gondolkodásra sem volt képes védencem a cselekedetek alatt. Egyértelmű, hogy védencem hibázott, de ki nem, tisztelt hölgyeim és uraim? – még egy teátrális körbenézés. – Ez a bírósági cécó azonban minden kétséget kizáróan túlzás. Sem a beszámíthatóság, sem a rendszeres, életellenes cselekmények tényállása nem bizonyítható. Nincs több kérdésem! – pukedlizett! Ez a férfi konkrétan meghajolt bíró előtt, mielőtt visszament a helyére! Van ennél szánalmasabb pojáca a Föld nevű bolygón? Tátott szájjal meredtem a pasira, aki annyira elégedetten és magabiztosan mosolygott Ray Puhapöcs Jones mellett, hogy újra elfogott a hányinger. Meg valami más is. A tettvágy. Megragadtam a mikrofonomat, közelebb hajoltam hozzá, és anélkül szóltam bele, hogy végiggondolhattam volna.
– Mondhatok valamit, bíró úr? – biztos voltam benne, hogy az ügyvédem szorgalmasan rázza a fejét, jelezve, hogy csak sétáljak le onnan, de én képtelen voltam ezt az igazságtalanságot elviselni. A bíró bólintott, én pedig a tanúk padjára szegeztem a tekintetemet. – Nem tudom, maga szerint mit jelent a rendszeres, életellenes cselekmény tényállása, de egyet mondhatok: az a férfi maga mellett megkeserítette az életemet. Magának fogalma sincs, milyen érzés menekülni a saját otthonából! Amikor nem mer egyszerűen besétálni a házba, ahol születése óta él, mert előtte be kell néznie, hogy biztosan nem zajlik-e éppen verekedés. Illetve, verés, mert az anyámnak nyilvánvalóan esélye sem lett volna Ray ellen. Maga nem tudja, milyen érzés kiszolgáltatottnak lennie a barátjának, akinek testőrként kell működnie, hogy épségben eljusson a zárható szobájába! Magának elképzelése sincs, milyen érzés, amikor egy kiló homok van a nyelőcsövében, és csak annak köszönheti az életét, hogy két fiú épp arra járt. Nem érdekelték a szemtanúk sem, nem érti? Az idős hölgyet is elküldte a francba, a húgom végig ott állt mellette! Neki csak az számított, hogy engem megbüntessen, amiért nem hódolok be neki. Ha magának ez nem meríti ki a rendszeres életellenes cselekmények tényállását, hát nem tudom, mi merítené ki – vetettem oda neki. Mintha nem is az én hangomon szólaltam volna meg. Kívülről hallottam magam, és olyan büszke voltam! Erősnek és bátornak éreztem magam. Egészen addig, amíg Ray ügyvédje fel nem állt, és gyilkosan mosolyogva megszólalt:
– Jelen esetben, Miss Fey, teljesen mindegy, számomra mit jelent a rendszeres életellenes cselekmény tényállása. A lényeg az, hogy a büntetőjognak mit jelent.
– Tiltakozom! Az igazság megkerülésére utalgat a fiatalkorú ügyfelemnek! – pattant fel Mr. Johnson.
– Helyt adok, Mr. Johnson – biccentett neki a bíró. – Mr. Capaldi, a bíró én vagyok, ami azt jelenti, hogy a szót én adom meg. A szó Miss Fey-nél volt, magának senki nem engedte, hogy beszéljen. Ráadásul ekkora sületlenséget. Még egy ilyen, és megrovásban fogom részesíteni – közölte szigorúan. – Miss Fey, szeretne még mondani valamit?
– Igen, még annyit, hogy a helyzet nyilván nem fajult volna idáig, ha a rendőrség az első perctől komolyan vesz engem. Úgyhogy, neki köszönjék a bírósági cécót, ha mindenképpen Ray-en kívül akarják rákenni valakire – mondtam. A bíró bólintott, és megszólalt.
– Köszönjük, Miss Fey. A tanúk padjára szólítom Mr. Luke Hemmings-t – lapozgatott a papírjai között a bíró.
– Tiltakozom, a srác nyilvánvalóan Miss Fey érdekeit fogja szolgálni – ugrott fel a helyéről Capaldi, amikor Luke megfogta a kezem, ahogy elhaladtunk egymást mellett.
– Elutasítom, Mr. Hemmings szemtanúja volt a tengerparti eseményeknek – morogta a bíró. – Mr. Johnson, kikérdezheti a tanút – az ügyvédünk felállt, és a jegyzeteivel odasétált Luke elé. Fura, de Luke nem tűnt idegesnek, még az eskütétele után sem. Legalábbis, nem a tanúskodás miatt. Az tisztán kivehető volt, hogy feltűnően sokszor pillantgat Ray irányába, és össze kell szorítania a száját, amikor meglátja a fickót, de amikor az ügyvédre nézett, érthetetlen nyugalom árasztotta el az arcát.
– Ügyes voltál, Törpilla – súgta oda nekem Calum, majd adott egy puszit a homlokomra. Luke ezt a mozzanatot is meglátta, és mintha átsuhant volna egy árny az arcán, mégsem zökkent ki a tanú szerepéből.
– Köszönöm, bíró úr – köszörülte meg a torkát Mr. Johnson. – Mr. Hemmings, elmondaná, mi történt pontosan azon a napon, amikor Miss Fey-t megmentette Mr. Jones-tól?
– Calum-mal a parton sétáltunk – kezdte Luke, gyors oldalpillantást vetve felénk. – Amikor verekedést láttunk. Nem tudtuk, kik azok, de egyértelmű volt, hogy egy testesebb férfi van fölényben egy törékeny lánnyal szemben – itt elcsuklott a hangja, lesütötte a szemét, de folytatta. – Amikor közelebb értünk hozzájuk, akkor ismertük fel Chrissy-t és a baromarcot – intett Ray irányába.
– Mr. Hemmings, szofisztikáltabb megfogalmazást, ha kérhetem – vágott közbe a bíró. Luke a szemét forgatta.
– Épp homokot tömött Chrissy szájába. Nem gondolkodtam, csak lekaptam a fickót Chrissy-ről.
– Mi történt ezután? – kérdezte az ügyvéd.
– Kihívtam a rendőrséget – válaszolta. – Mindannyinknak be kellett menni a kapitányságra. Szinte az egész napot ott töltöttük, akkor tettünk tanúvallomást.
– Ray Jones állt bármiféle befolyásoltság alatt a bántalmazás elkövetésekor? – lapozott egyet a jegyzeteiben Mr. Johnson.
– Nem, teljesen józan volt – felelte Luke határozottan. Az ügyvéd bólintott egyet, aztán a bíróhoz fordult.
– Tisztelt bíróság! A helyzet kezd kikristályosodni. Ray Jones beszámítható állapotban volt egy fiatalkorú ellen elkövetett életellenes bűncselekményekor. A védelem egyik bástyája tehát leomlott. Kíváncsian várom a következő tanúvallomásokat – szúrt oda a vádlottak padja mellett ülő ügyvédnek. Mr. Johnson visszaült a helyére, a bíró pedig megszólalt.
– Mr. Capaldi, a tanút kikérdezheti – a fiatal ügyvéd magabiztosan felállt, és azzal a tenyérbemászó vigyorával Luke elé sétált.
– Kedves Mr. Hemmings.... – olvasgatta a jegyzeteit. – Megmondaná, milyen kapcsolatban áll Miss Fey-jel? – Luke rám pillantott, én pedig megszédültem. Csapda. Csapdába akar terelni minket.
– Kedves Mr. Akárkicsoda, megmondaná, mi köze van ennek az ügyhöz? – oké, szóval őt sem kell félteni. Michael halkan kuncogott néhány székkel odébb.
– Figyelmeztetem, Mr. Hemmings, hogy tisztelettel beszéljen az ügyvéddel. Még egy húzása van. Mr. Capaldi, kérem folytassa – rivallt rá a bíró Luke-ra, de a barátomnak a szeme sem rebbent.
– Köszönöm, bíró úr. Mr. Hemmings, kérem, válaszoljon – mosolyodott el Capaldi.
– Tiltakozom, ez a magánszféra megsértése! – kiabálta Mr. Johnson.
– Elutasítom, Mr. Hemmings, a választ – vágta rá azonnal a bíró.
– Ő a barátnőm – közölte Luke rezzenéstelen arccal.
– Ez mióta van így? – kérdezte az ügyvéd.
– Pasiból vagyok, Mr. Capaldi. A saját születésnapomat sem tudom megjegyezni – mondta Luke, mire a termen halk nevetés futott végig.
– Rendben, akkor úgy kérdezem, hogy maga is megértse – köszörülte meg a torkát Capaldi. – A tengerparti incidens ideje alatt is szerelmi kapcsolatban állt Miss Fey-jel? – felcsillant a szemem. Nekem is, és Luke-nak is. Még Calum is nyugodtabban vette a levegőt mellettem. Akkor utáltuk egymást! Miért hazudna olyasvalakiért, akit épp utál?
– Nem – válaszolta Luke, széles mosollyal, egyenesen Capaldi szemébe nézve. – Chrissy és én jó néhány héttel később kezdtünk járni. Akkor még csak barátok sem voltunk, csakis azért ismertem őt, mert egy suliba járunk, és mert a legjobb barátom barátja. Más kapcsolat nem volt köztünk – az ügyvédnek a torkán akadt a szó. Eltelt legalább két perc, amíg újra képes volt megszólalni.
– Ezt tudja valaki bizonyítani? – nyelt egy nagyot a pasi.
– Mármint, azon a soron kívül? – mutatott Luke a széksorunkra. – Nagyjából a maradék kétezer-kilencszázkilencvennégy ember, aki a giminkbe jár – az ügyvéd idegesen köszörülte a torkát.
– Veszélyesnek ítélte Mr. Jones cselekményét Miss Fey-re nézve?
– Hogy veszélyesnek ítéltem-e? – szakadt fel a nevetés Luke-ból, majd megragadta a mikrofonját, és közelebb hajolt hozzá, elkomolyodott arccal. – Homokot tömött a barátnőm szájába! Ha maga ezt nem ítéli veszélyesnek, nyugodtan próbálja ki. Szívesen segítek.
– Mr. Hemmings, elég ebből! – csattant fel a bíró. – A tanú kihallgatása véget ért. Szólítom a volt feleséget, Miss Pearl Daryl-t – Luke szemtelenül rákacsintott Ray ügyvédjére, aztán lekászálódott a tanúk padjáról, és elégedetten sétált vissza hozzánk. Beült a helyére mellém, aztán odahajolt hozzám.
– Na, milyen voltam? – kérdezte, szemtelenül édesen. Belefúrtam a mutatóujjamat az oldalába, aztán puszit nyomtam az arcára. Anya elfoglalta Luke helyét, és letette az esküt, majd az ügyvédünk odalépett elé, és megkezdte a kihallgatást.
– Miss Daryl, elmondaná, hol és mikor ismerkedett meg Mr. Jones-szal?
– A temetőben történt – mondta anya halk, elhaló hangon. Lesütöttem a szemem, Luke és Calum pedig egyszerre szorították meg a kezemet. – A férjem sírjánál voltam épp, ő néhány parcellával arrébb az édesanyjánál. Szóba elegyedtünk, már aznap délután randevúra hívott.
– Ez mennyivel a férje halála után történt? – kérdezte Mr. Johnson. Számítottam arra, hogy apáról is faggatózni fog, ezt tegnap tisztáztuk, elkerülhetetlen. Mégis bukfencezett a gyomrom néhányat.
– Nagyjából egy évvel a baleset után.
– És mikor házasodtak össze?
– Négy éve. Két évvel az első találkozásunk után.
– Miért várt ennyi ideig? Esetleg nem bízott meg Mr. Jones-ban?
– Számos hibám közül az volt a legnagyobb, hogy megbíztam benne – felelte anya, hosszasan Ray-t bámulva. – Egy özvegy nem ugrik fejest azonnal a következő kapcsolatába. Ezért vártam. Szerettem volna, hogy a lányaim teljesen feldolgozzák az apjuk halálát, nem akartam máris hazavinni egy új férfit.
– A lányai hány évesek voltak, amikor először találkoztak Mr. Jones-szal?
– Chrissy tizenhárom, Debbie tíz éves volt.
– Mi volt az első benyomásuk a férfiról? Emlékszik rá?
– Debbie jól fogadta, ő mindenkihez nagyon kedvesen viszonyul. Chrissy viszont elég kritikus, az ő bizalmát ki kell érdemelni – anya megeresztett felém egy halvány, aligha őszinte mosolyt. – Így az ő tetszését nem nyerte el. Sem akkor, sem később.
– Volt ennek valami különösebb oka, amit a lánya megosztott önnel? Esetleg valami szokatlan, visszataszító viselkedés?
– Chrissy azt mondta, hogy zsigeri gonoszságot érez Ray körül. Én ezt akkor támadásnak vettem, azt hittem, így akarja távol tartani tőlem, és próbálja fenntartani az apja emlékét. Hiába magyaráztam neki, hogy ennek semmi köze az apjához, és én csak némi boldogságra vágyom, nem tágított. Soha nem jött el a közös programokra, amikor pedig összeházasodtunk és Ray hozzánk költözött, teljesen kivonta magát a családunk életéből.
– Hibáztatta őt ezért?
– Eleinte igen – bólintott anya. – Aztán egyszerűen csak elfogadtam. Nem tudtam mit tenni.
– Most is úgy látja, hogy a lánya hibázott?
– Nem – nézett mélyen a szemembe. – Most már úgy látom, hogy Chrissy nagyon bátran viselkedett. Őszinte volt, és mi ahelyett, hogy hittünk volna neki az első perctől, inkább végignéztük, ahogyan kivonja magát a közös családi életünkből, ami nyilvánvalóan rendkívül mérgező volt – Mr. Johnson bólintott, és lapozott a jegyzetei között.
– Ön tudott azokról a vitákról, amik Mr. Jones és Miss Fey között zajlottak? Amiket a lánya is említett?
– Néhányat hallottam, de nem volt erőm közbeavatkozni. És utólag örülök neki, mert akkor valószínűleg Ray pártját fogtam volna.
– Milyen volt a kisebbik lánya és a férje viszonya? – nagyot nyeltem a kérdés hallatán. Kezdünk rákanyarodni a komolyabb büntetőjogi tételre.
– Sok időt töltöttek együtt. Ray gyakran jött ki Debbie szobájából, azt mondta, segített neki a háziban. Én hittem neki. Mindent elhittem neki – anya a könnyeivel küszködve szűrte a szavakat a fogai között, egyenesen Ray-re bámulva. – És a lányom sem panaszkodott soha. Sőt, legtöbbször kiállt Ray mellett, amikor Chrissy felemelte a hangját ellene.
– Minek tudta be ezt a két ellentétes viselkedést a lányai részéről?
– A személyiségüknek – felelte anya egyszerűen. – Chrissy mindig is szkeptikus volt, nem igazán szeret a középpontban lenni, és nagyon ragaszkodó típus. A húga azonban egy nagyon nyitott, közvetlen lány, és azt gondoltam, ha más miatt nem is, miattam talán igyekszik jó kapcsolatot ápolni Ray-jel – anya fájdalmasan lesütötte a szemét.
– A kisebbik lánya tett valaha bármilyen utalást önnek arra, hogy Mr. Jones bántja őt?
– Nem – közölte anya, aztán becsukta a szemét, és megdörzsölte a homlokát. – Vagyis, nem vettem észre.
– Hogyan jött rá arra, hogy Mr. Jones bántalmazta a lányát? – Mr. Johnson egyenletes hangon, viszonylag pörgősen tette fel a kérdéseket. Tudta, mennyire kellemetlen nekünk ez az egész, ezért igyekezett minél hamarabb lezárni egy-egy vallomást.
– Tiltakozom, mindez csak feltételezés – pattant fel Mr. Capaldi.
– Elutasítom, a vád feladata a vádolás – vetett egy gyors oldalpillantást a bíró az ügyvédre, aki csalódottan ült vissza a helyére. – Mr. Johnson, kérem folytassa – intett.
– Tehát, hogyan jött rá arra, hogy Mr. Jones bántalmazta a lányát? – köszörülte meg a torkát az ügyvédünk.
– Chrissy szólt. Illetve, nem kellett kimondania – sóhajtotta anya.
– Tiltakozom, Miss Fey szavahihetősége erősen megkérdőjelezhető a vádlottal szembeni ellenérzései miatt – ugrott ismét talpra Mr. Capaldi.
– Rohadt féreg – morogta Luke, a kezemet szorongatva.
– Elutasítom, a tanú szavahihetősége nem képezi kérdés tárgyát a büntetőeljárás ezen szakaszában – oltotta le gyorsan a bíró a fickót, aki ismét vesztesként volt kénytelen helyet foglalni.
– Jó arc a bíró – súgta oda nekem Calum, ugyancsak a kezemet fogva. Nem volt erőm bólintani, pedig egyetértettem.
– Miss Daryl, folytassa – biccentett anyának a bíró.
– Amikor megértettem, mi folyik a hátam mögött, azonnal eljöttünk abból a házból – mondta anya.
– Miss Daryl, nincs több kérdésem, köszönöm – jelentette ki az ügyvéd. – Tisztelt bíróság, nem tudom, mi lehetne meggyőzőbb egy anya vallomásánál. A tényállás teljesen egyértelmű. Mr. Jones rendszeresen bántalmazta a családját, verbálisan, lelkileg, és testileg egyaránt. A méltó büntetése elkerülhetetlen – a bíró biccentett egyet, aztán Mr. Johnson a helyére vonult.
– Mr. Capaldi, kihallgathatja a tanút – Ray ügyvédje megkerülte a vádlottak padját, és odasétált anya elé.
– Üdvözlöm, Miss Daryl. Már ez a neve, ugye? Hivatalosan is elvált már Mr. Jones-tól? – kezdte tenyérbemászó stílusban.
– Ezt az embert miért nem dobta még senki az óceánba? – motyogta Luke.
– A Miss Daryl tökéletes – felelte anya idegesen.
– Nagyszerű. Mondja, Miss Daryl, pontosan hányszor bántalmazta önt bizonyíthatóan Mr. Jones?
– Bizonyíthatóan kétszer. Egyszer egy eltörött bögredarab vágta fel a kezemet, egyszer pedig fojtogatott – közölte anya, Ray felé pillantva. – Az ezekről készült látleleteket csatoltuk a vallomásomhoz.
– Két bántalmazás mennyi is... – Capaldi számolgatni kezdett. – Hat év alatt? Ez azért nem egy merész szám – mosolyodott el alattomosan.
– Tiltakozom, ez értékítélet! – kiáltott fel Johnson.
– Helyt adok – biccentett a bíró. – Azt akarja mondani, Mr. Capaldi, hogy rendben van a nő- és gyermekbántalmazás, ha az csak néha fordul elő? – vonta fel őszes szemöldökét a bíró.
– Távol álljon tőlem – tette fel a kezét Capaldi védekezőn. – Én csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ilyesmi a legjobb családban is előfordul, mégsem rabolják a bíróság idejét – láttam, ahogy anya arca elkomorul. Önkénytelenül is megszorítottam Luke és Calum kezét, mert tudtam, hogy anya eddig volt képes visszatartani az anyaoroszlánt, ami annyi év után végre kiszabadult a ketrecből.
– Na idefigyeljen, maga mitugrász! – pattant fel anya, nem törődve azzal, hogy amúgy az előtte lévő padba szerelt mikrofonba kellett volna beszélnie. – Az a mocskos szemétláda ott – bökött Ray irányába. – megerőszakolta a lányomat. Molesztálta őt, nem egyszer, nem kétszer. Debbie még csak tizenöt éves, a rohadt életbe! – anya homlokán kidagadt egy ér, annyira üvöltött. – Ha maga szerint ez rendben van, és nem olyasmi, ami miatt a bíróság idejét rabolni kell, akkor tépje össze a jogi diplomáját, és törölje ki vele a...
– Miss Daryl – szólt rá a bíró nyugtató hangon. – Kérem, nyugodjon meg. Mr. Capaldi – a tekintete dühössé vált, amikor az ügyvédre pillantott. – a védelmi stratégiája túlmegy minden határon. Egyetlen további kérdést tehet fel a tanúnak, de ha azt sem ítélem megfelelőnek, megvonom magától a későbbi kérdezési lehetőséget – Mr. Capaldi megrémülhetett, mert zavartan köszörülgette a torkát. Pár perc elteltével megigazította a zakóját, és megszólalt.
– Ha korábban nem hitt a lányának Mr. Jones-szal kapcsolatban, miért tette legutóbb? – anya visszaült a helyére, és kihúzta magát.
– Mert akkor már annyira hiányzott Chrissy, hogy többé nem akartam hazudni magamnak – ezzel az egy mondattal beindította a könnycsatornámat. Sírni kezdtem, csillapíthatatlanul sírni. Sirattam apát, sirattam a húgomat, az anyámat, sirattam magamat is. Reméltem, hogy anya egyszer észbe kap, és otthagyja Ray-t, de álmomban sem gondoltam volna, hogy mindez a bíróságon fog véget érni. Luke magához vont, amikor bőgni kezdtem, és a hátamat simogatva igyekezett csitítgatni. Calum eleresztette a kezemet, amikor Luke megölelt, így a barátom nem láthatta, hogy egész végig kétoldalról kaptam a támaszt. Nem is volt szükségem még több bonyodalomra, ott legalábbis biztosan nem, ezért egyáltalán nem bántam.
– Köszönöm, Miss Daryl – biccentett anyának a bíró. Capaldi visszakullogott a helyére, anya pedig lekászálódott a tanúk padjáról. Visszajött a sorunkba, és hagyta, hogy Sadie és Thomas megöleljék. Amikor ránéztem, a tekintetem megakadt Ash-en. Előre meredt, az előtte álló szék háttámláját bámulta, még csak nem is pislogott. A szája enyhén kinyílva o-alakot formált. Ashton Irwin ott jött rá, hogy a barátnőjét megerőszakolták. Biztosan sejtette, vagy legalábbis gyanította, hogy Ray bántotta Debbie-t, de ennyire realisztikusan talán nem gondolt bele. És ott volt előtte, feketén-fehéren. Meg kellett küzdenie a tudattal, hogy valaki a lehető legundorítóbb módon nyúlt hozzá ahhoz a lányhoz, akibe szerelmes. Meg kellett értenie, hogy Debbie nem avatta őt be ebbe, hogy voltak előtte súlyos titkai. Rá kellett jönnie, hogy a húgom egy érzelmi tojáshéj, ami félelmetesen könnyen berepedhet. És akkor már nincs visszaút. – A tanúk padjára szólítom Miss Deborah Fey-t – olvasta fel a testvérem nevét a bíró. Hallottam, hogy anya azt suttogja Debbie-nek, hogy nem muszáj megtennie, de a húgom nem tágított. Vett két mély levegőt, aztán felállt, kilépdelt a széksorok közötti folyosóra, és felsétált a tanúk padjára. – Mr. Johnson, a tanút kihallgathatja – szólt a bíró az ügyvédünknek. Johnson ezúttal a jegyzetei nélkül ment oda a húgomhoz. Debbie zavartan üldögélt a helyén, és miután letette az esküt, idegesen gombolta ki és be az ingje legalsó gombját. Nem mert felnézni, még akkor sem, amikor Johnson feltette neki az első kérdést.
– Miss Fey, elmondaná, mit vált ki önből a Mr. Jones-szal való találkozás? – a húgom csak pár perc elteltével szólalt meg, még mindig az ingje legalsó gombjával babrálva.
– Gyomorgörcsöt. Hányingert. Undort.
– Mi ennek az oka? – Debbie ekkor nézett fel először. Elsőként az ügyvédre pillantott, aztán ránk, végül a tekintete megállapodott Ray-en. Mély levegőt vett, az arca nagyon sápadt volt.
– Ray Jones megerőszakolt engem – a teremre síri csend telepedett. Capaldi nem pattogott tiltakozva, szerintem még levegőt is elfelejtettek venni. Mindannyian. A mi sorunk is eléggé megdöbbent, mert bár gyanítható volt mindez, Debbie szájából hallva, ennyire egyenesen és egyértelműen mégis fájdalmas volt szembesülni vele. Még Mr. Johnson is várt egy kicsit a következő kérdésével.
– Mikor történt meg mindez először?
– Két... – Debbie hangja elcsuklott, és a tenyerébe temette az arcát. Tudtuk, hogy sír, de a könnyeit ügyesen eltakarta.
– Tiltakozom, a tanú túljátssza a szerepét – ugrott fel Capaldi.
– Na most van elegem – morogta Ash, és mielőtt a mellette ülő Michael vagy Luke utána kaphatott volna, a fiú átugrotta az előtte álló széksort, felborítva jó néhány széket, és odacsörtetett a vádlottak padjához. Megragadta Capaldi zakójának gallérját, és rázni kezdte a fickót, aki annyira meglepődött, hogy képtelen volt védekezni. A mi sorunk döbbenten figyelte Ash akcióját, de őszintén szólva, inkább Ash-nek szurkoltam, mint a józan észnek, és ezzel mindannyian így voltunk. A vádlottak padjánál kétoldalt álló rendőrök szedték le végül Ash-t az ügyvédről, és kivezették a teremből a srácot. Szerintem simán megérte neki.
– Szólhatott volna előre, szívesen csatlakoztam volna – motyogta Calum a jobbomon. A bíró hangja beharsogta a némán figyelő termet.
– Még egyszer felszólítom a nyilvánosságot, hogy ez itt egy tárgyalóterem, nem holmi focipálya. Elvárom a tisztességes viselkedést! Mr. Johnson, kérem, folytassa a kihallgatást – intett az ügyvédnek.
– Ilyenkor nem szoktak valami büntetést kiosztani? – kérdezte tőlünk Michael. Mindannyian megvontuk a vállunkat, tekintve, hogy még nem volt dolgunk büntetőjoggal. Debbie a kis incidens során összeszedte magát, mert amikor az ügyvédünk újra ránézett, Debbie már tudott válaszolni.
– Két évvel ezelőtt történt meg először – a hangja még mindig remegett, és az arca könnyes volt, de legalább megszólalt. – Tizenhárom éves voltam.
– Ha nem nagy kérés, Miss Fey, le tudná írni nagyvonalakban, ami történt? – kérdezte óvatosan Johnson. Debbie bólintott, de csak néhány pillanattal később kezdett beszélni.
– A szobámban tanultam. Chrissy és ő veszekedtek, szokás szerint. Chrissy szobaajtaja becsapódott, ezért kilestem a szobámból. Láttam, hogy Ray beleiszik a konyhapulton lévő vodkásüvegbe, aztán felém fordul. Megrémültem, nem akartam, hogy velem is összevesszen. Visszacsuktam az ajtót, de nem sokkal később bekopogott. Beengedtem, mert azt mondta, beszélni szeretne velem valamiről. Leültünk az ágyamra – lehunytam a szemem, és igyekeztem egy teljesen más helyre képzelni magam. Luke olyan görcsösen szorította a kezemet, hogy szinte eltörtek a csontjaim, de épp erre volt szükségem. Olyan fájdalomra, ami eltereli a figyelmemet arról, amit a húgom mond. Calum úgy fújtatott mellettem, mint egy súlyos tüdőbeteg, Michael idegesen markolászta az előtte lévő szék háttámláját. Courtney és Betty egymás kezét fogva zokogtak. Anya Thomas és Sadie között próbálta tartani magát, de messziről is látszódtak a könnyei. – Először azt mondta, hogy ami most fog történni, arról soha senkinek nem beszélhetek, mert ő börtönbe kerül, én pedig diliházba, ezt pedig nem akarhatom – folytatta Debbie. – Aztán levette rólam a blúzomat, utána a szoknyámat – Debbie lesütötte a szemét, az ügyvéd pedig tudta, hogy hol a határ.
– Köszönöm, Miss Fey – szólt közbe gyorsan. – Be tudja határolni, hányszor történt ilyesmi?
– Először csak havonta. Több hét eltelt az alkalmak – Debbie nyelt egyet, nyilvánvalóan a torkába felkúszó epét próbálta leküzdeni. – között. De később rendszeressé vált. Heti gyakoriságúvá.
– Mit érzett az alkalmak során? – kérdezte Johnson, és látszott rajta, mennyire elborzasztja, hogy ilyesmit kell kérdeznie.
– Először nem értettem, mi történik, de amikor rájöttem, nagyon undorodtam. Amikor nyikordult az ajtóm, már azért imádkoztam, hogy legyen végre vége. Borzalmas volt, nem tudom elmondani, mennyire szörnyű – magyarázta Debbie.
– Nincs több kérdésem, Debbie – Johnson halvány mosolyt eresztett a húgom felé. – Nincs mit mondanom, bíró úr – biccentett a bírónak, aki megértően bólintott, majd mennydörgésre emlékeztető hangon megszólalt.
– Mr. Capaldi – Ray ügyvédje még mindig a zakója gallérját igazgatta, amit Ash megrángatott, amikor rá került a sor. Kisétált a tanúk padja elé, és jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
– Köszönöm a szót, bíró úr – vigyorgott rá a bíróra, aki ezt a legkevésbé sem viszonozta. – Miss Fey. Volt önnek párkapcsolata az idő alatt, amíg Mr. Jones állítólag bántalmazta önt? – Debbie a homlokát ráncolva pillantott a mi ügyvédünkre, mintha tanácsot kérne tőle. Pedig tegnap megbeszéltük. Csak tisztán győzhetünk.
– Igen – válaszolta végül.
– Sejtettem – mosolygott Capaldi. – Elbűvölő fiú – célzott Ash-re. Debbie felvonta a fél szemöldökét. – Igaz az, hogy ön tűzzel-vassal védelmezte Mr. Jones-t a nővére előtt? – fonta össze maga előtt a karjait. Debbie zavartan válaszolt.
– Igaz.
– Van erre bármiféle magyarázat? Valahogy nem tartom logikusnak.
– Ray megfenyegetett azzal, hogy kirak minket a házból! Muszáj volt titokban tartanom! És az első alkalomig nem szegültem szembe vele, elég feltűnő lett volna, ha hirtelen átpártolok Chrissy oldalára. Fent kellett tartanom a látszatot. És azt is elhittem neki, hogy diliházba kerülök – sorolta a húgom.
– Értem – csücsörített az ajkaival az ügyvéd, aztán visszasétált a vádlottak padjához, és megragadott egy vaskos mappát, amit látványosan lapozgatni kezdett. – A helyzet az, kedves Miss Fey, hogy az ügy anyagában nem találtam semmilyen orvosi látleletet az erőszakról.
– Azért, mert nem mentem el nőgyógyászhoz tizenhárom évesen – meredt rá az ügyvédre Debbie.
– Arról sem találtam semmilyen orvosi papírt, hogy magán abortuszt végeztek volna. Sem arról, hogy Mr. Jones nemzőképtelen – az ügyvéd még mindig színpadiasan lapozgatta a mappát.
– Mire akar kilyukadni, Mr. Capaldi? – vágott közbe a bíró.
– Ugye nem gondolják komolyan, hogy egy erőszaktevő gumióvszert használ? – nevetett fel erőltetetten. – És amennyiben ez nem így történt, ennyi együttlét után nyilván meg kellett termékenyítenie a kisasszonyt – mutatott rá a húgomra. – Kivéve, ha védencem nem képes gyermeket nemzeni, erről azonban másképp vélekedik a szakorvos – ekkor kihúzott egy darab papírt a mappából, és győzedelmesen lengetni kezdte. A bíró intett, hogy látni akarja a papírt, Capaldi pedig odaadta neki.
– Tiltakozom, ez nem biológiaóra! – ugrott fel a helyéről Johnson.
– Elutasítom – intette le a bíró, az orvosi szakvéleményt böngészve.
– Biztos, hogy feldugom a fejét a seggébe ennek az állatnak – morogta Calum.
– Miss Fey – pillantott a bíró a húgomra. – Tudja, hogy a hamis tanúzás épp olyan bűncselekmény, mint a szexuális erőszak?
– Azt hiszi, hazudok? – csattant fel Debbie sírva.
– Én csak azt mondom, hogy az erőszak nincs kellőképpen alátámasztva – csóválta a fejét a bíró.
– Ez most komoly? – tátotta el a száját Michael.
– Lenne még két kérdésem, bíró úr! – jelentkezett Johnson.
– A kihallgatási ideje lejárt, Mr. Johnson! – intette le a bíró.
– De az enyém még nem – hangzott fel egy határozott női hang a terem hátsó részéből. Debbie terapeutája kemény léptekkel sétált előre, a tanúk padjához. Mindenki totál elhűlve figyelte a jelenetet. – Új-Dél-Wales Állam törvényei értelmében a kezelést végző klinikai szakpszichológusnak lehetősége van nyilvánosan kihallgatni a kezelése alatt álló személyt, és a kihallgatás eredményét a bíróság köteles teljesjogú tanúvallomásként elfogadni – jelentette be ellentmondást nem tűrő hangon.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok – motyogta Michael, szinte megbabonázva bámulva a csinos, harmincas éveiben járó, rózsaszín nadrágkosztümöt viselő nőt.
– Tiltakozom, maga nem jogi szakember – vezette végig a tekintetét a nőn Capaldi.
– Ami azt illeti, maga sem tűnik egészen annak – vágta rá a nő, mire az ügyvéd eltátotta a száját.
– Szabadna a nevét, hölgyem? – lapozgatott az iratai között a bíró.
– Adele White – felelte a nő, majd egy igazolványt nyújtott oda a bírónak.
– Mr. Capaldi, van még kérdése a tanúhoz? – dobolt az ujjaival a bíró a híres kalapács mellett. Az ügyvéd annyira meglepődött a terapeuta felbukkanásán, hogy köpni-nyelni nem tudott, így csak megrázta a fejét, és visszaült a helyére. – Miss White, a tanút kihallgathatja – intett Debbie felé a bíró.
– Köszönöm – mosolyodott el White. – Debbie, emlékszel, mikor kezdtél el menstruálni? – kérdezte kedves, megnyugtató hangon a húgomtól. Debbie elhúzta a száját, és körbenézett.
– Tényleg muszáj erre mindenki előtt válaszolnom? – grimaszolt.
– Nem, természetesen nem muszáj – a nő előhúzott a nadrágja zsebéből egy papírdarabot, és kért Johnson-tól egy tollat. – Megtennéd, hogy felírod ide, hogy hány éves voltál? – csúsztatta a papírt és a tollat Debbie elé. A húgom kifújt egy nagy adag levegőt, aztán írt valamit a papírra. – Köszönöm – vette el tőle a cetlit White. – Előfordult, hogy Ray védekezett, amikor bántott téged? – kérdezte, fittyen hányva arra, hogy Mr. Jones-nak kéne szólítania Ray-t.
– Igen – válaszolta a húgom. – Miután megtudta, hogy már menstruálok, mindig adott egy tablettát a... – elcsuklott a hangja. – szóval utána – sütötte le a szemét. A rohadt mocskos állat! Esemény utánival tömte a húgomat, miután menstruálni kezdett! Capaldi hitetlenül bámult maga elé, Ray pedig idegesen bökdöste az ügyvédje vállát.
– Nincs több kérdésem, köszönöm, Debbie – mosolygott rá White a húgomra, aztán megint odalépett Johnson padjához, és elvett róla egy vaskos papírhalmazt. – Ez itt nem nőgyógyászati szakvélemény, bíró úr, hanem egy független pszichiáter szakvéleménye Miss Fey-ről. A törvények értelmében a bíróság ezt is köteles bizonyítékként kezelni – adta át a papírt a bírónak Miss White. A bíró kíváncsian átvette tőle, aztán White még egyszer rámosolygott a tesómra, és ugyanolyan jelentőségteljesen kivonult, mint ahogyan megérkezett.
– Tévedek, vagy ez a nő megmentette az egész ügyet? – súgta oda nekem Luke. Még mindig nem éreztem magamban annyi erőt, hogy válaszoljak neki.
– Tiltakozom, pszichiátriai szakvéleményre nem alapozható egy vád! – csattant fel Capaldi, miután felocsúdott.
– Elutasítom, a szakvélemény rendkívül hasznos tényeket tartalmaz az ügyről – legyintett a bíró.
– Tiltakozom, nem is láttuk még azt a szakvéleményt, ez alapjogsértő! – rikácsolt Capaldi.
– Mr. Capaldi – sóhajtotta a bíró, félretéve a papírt. – Tisztában volt azzal, hogy az áldozat terápiás kezelés alatt áll. Önnek bármikor lehetősége lett volna kikérni a Miss Fey-ről szóló szakvéleményt az illetékes szakemberektől, nekik ugyanis nem feladatuk mindezt szétküldeni az érintettek között. Orvosi titoktartás, mond ez önnek valamit?
– Ügyvéd vagyok, persze, hogy mond – morogta Capaldi.
– Nos, az első állítással elég határozottan tudnék vitatkozni – folytatta a bíró. – A bíróság a pszichiátriai szakvéleményt teljesértékű bizonyítéknak fogadja el. A tanúk nyilvános kihallgatása véget ért. A bíróság visszavonul ítélkezni, az ítéletet fél háromkor hirdetem ki – csapott egyet a kalapáccsal, aztán felállt, és levonult az egyik oldalajtóhoz. Olyan gyorsan lezárta a dolgokat, hogy esélyünk sem volt felfogni, mi történik.
– Most akkor végeztünk? – kérdezte Debbie, akihez az egyik rendőr odament, és lesegítette az emelvényről, miközben mondott neki valamit.
– Ennyi? – forgatta a fejét Michael.
– Szerintem ne itt várjunk addig – szólalt meg Calum, és felállt, hasonlóan az egész sorhoz. Már mindenki odakint volt, egyedül Luke és én ücsörögtünk a teremben. Luke nem sürgetett, csak csendben várta, hogy összeszedjem magam. Túl sok volt ez mára.
– Jól vagy? – kérdezte végül halkan. Erőtlenül bólintottam, aztán hagytam, hogy talpra segítsen. Kisétáltunk a folyosóra, de mielőtt odamentünk volna a többiekhez, két keze közé fogta az arcomat. – Állati jó voltál ma, Fey. Nagyon büszke vagyok rád – mondta, majd gyors csókot lehelt a számra. Odasétáltunk a kis társasághoz, ahol már Ash is ott volt. Calum épp őt dicsérte, és Luke is azonnal megveregette a vállát. Anya és Debbie besoroltak mellém, és szorosan összeölelkeztünk hárman. A többiek eközben arról magyaráztak, hogy milyen egy utolsó szemétláda volt Ray ügyvédje, meg Ray úgy általánosságban.
– Elnézést – lépett oda hozzánk Johnson. Vidámnak és elégedettnek tűnt. – Csak gratulálni akartam. Nagyszerűek voltatok mindannyian – nézett végig anyán, Debbie-n, rajtam és Luke-on. – A te produkciód különösen tetszett – kacsintott rá Luke-ra az ügyvéd, mire ő elégedetten elvigyorodott. – Nem akarom elkiabálni, de Miss White-nak hála komolyak az esélyeink. Őszintén meglepődnék, ha nem a legszigorúbb büntetést kapná. A bíró ráadásul utálja Capaldi-t – tette hozzá, valamivel halkabban.
– Bocsánat – furakodott oda hozzánk Ash. – Az egyik rendőr azt mondta, rólam is döntenek majd. Ez mit jelent? – kérdezte, bár nem tűnt úgy, hogy annyira aggódna a sorsa miatt. Biztos voltam benne, hogy Debbie miatt sokkal szomorúbb.
– Ja, igen – csettintett a nyelvével Johnson. – Rólad is ítéletet hirdet majd, legfeljebb pénzbüntetést kapsz, nem kell félni – legyintett.
– Köszönöm – préselte ki a szavakat a száján Ash, aztán visszament Michael-höz és a lányokhoz.
– Hamarosan találkozunk – búcsúzkodott az ügyvéd, aztán az aktatáskáját szorongatva kivágtatott a épületből.
– Hé, Törpilla – lépett oda hozzánk zsebre dugott kézzel Calum. – Sétálunk egyet? – biccentett az utcafront irányába. Automatikusan pillantottam Luke-ra, aki bólintott egyet, majd adott egy puszit a homlokomra.
– Nemsoká jövünk – ígértem, aztán csatlakoztam Calum-hoz az ajtónál. Előreengedett, így én léptem ki elsőként a ragyogó napsütésbe. Bent, a tárgyalóteremben sötét ablakokat kereteznek a sötét függönyök, így nehéz megállapítani, hogy milyen az idő. Hihetetlen, hogy egy ilyen csodaszép napot azzal kellett töltenem, hogy Ray-hez kapcsolódó kérdésekre válaszolgatok. Azt akartam, hogy örökre vége legyen ennek az egész történetnek, le akartam zárni. Nem azért, mert megbocsátást érdemelt volna, hanem mert én érdemlem meg a nyugalmat. Én és a családom.

A bíróság épületével szemben egy hatalmas, zöldellő park terült el, úgyhogy nem volt kérdés, merre vesszük az irányt. Amikor a lámpa zöldre váltott, átvágtunk a négysávos sugárúton, és besétáltunk a park területére, amit egy alacsony, fekete kovácsoltvas kerítés jelzett. Nem sétáltunk sokat, amikor megláttam egy hívogató padot a járda mentén. A lábamat egy kényelmetlen, elegáns cipő terrorizálta, ezért gondolkodás nélkül tipegtem oda a padhoz, és ültem le. Calum nevetett, amikor utolért, és leült mellém. Lehajoltam, és levettem a cipőmet. Kinyújtóztattam elgémberedett lábujjaimat, és a cipőmet a sarkánál fogva tartottam a kezemben.
– Soha nem mondtad, hogy neked is tett megjegyzéseket – szólalt meg Calum halkan, kis idő elteltével. Kellett pár perc, amíg felfogtam, mire céloz. Arra gondolt, amikor azt mondtam, hogy Ray nekem is mondott olyat, hogy más tervei vannak velem, nem az, hogy megver.
– Tizenhat voltam. Baromira szégyelltem – feleltem.
– Azt hittem, mindent megosztasz velem – suttogta. Mintha csalódott lett volna.
– Ez nem erről szólt, Calum, te is tudod – fordultam felé. – Az is épp elég nehéz volt, hogy a verésekről beszéljek neked. Benned bíztam meg a legjobban a világon, ez nem kérdés.
– Bíztál? Múlt időben? – vonta fel a szemöldökét értetlenül. Nyeltem egy nagyot, de ez nem tüntette el a torkomba költözött, és egyre növekvő gombócot.
– Még mindig – helyesbítettem. – Csak már nem te vagy az egyetlen – ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy ezzel gyakorlatilag pofon vágtam őt. Nem is lepődtem meg, hogy fájdalmas arcot vágva fordította félre a fejét. – Úgy értem – folytattam gyorsan. – már nem egyedül veled kell a terheimen osztozni.
– Luke jobb ebben, igaz? – csóválta a fejét, keserűen mosolyogva. – Jobban megért téged, mert az ő szüleivel is gáz van.
– Az, hogy könnyebben tud azonosulni a helyzetemmel, nem teszi semmissé azt a négy évet, amíg minden egyes nap hazakísértél, vagy végig telefonáltunk, amíg be nem értem a szobámba. Sokkal többet tettél értem, mint amennyit valaha képes leszek meghálálni neked, Calum – nyúltam a kezéért. – Nem kell összehasonlítanod magad senkivel. Mindig is te leszel a legjobb barátom.
– De nem lehetek a legfontosabb férfi az életedben. Úgy, ahogy hét éve folyamatosan – sandított rám.
– Miért, te nem számítottál arra, hogy ezt a pozíciót egyszer elveszted? – ráncoltam a homlokomat.
– Azt reméltem, hogy feljebb léphetek a ranglétrán – motyogta. Lesütöttem a szememet, mert már megint annál a témánál voltunk, amit a lehető legnagyobb ívben kellett volna kerülnünk. Nem csak Luke és Courtney miatt, hanem saját magunk miatt is. Miért lyukadunk ki újra és újra itt?
– Oké, erre nem tudok mit mondani – ráztam a fejemet. – Nem is érzem úgy, hogy kellene – tettem hozzá. Calum egyetértően bólintott.
– Azt sem mondtad el, hogy ma lesz a tárgyalás. Hogy emiatt voltál olyan elvarázsolt egész héten.
– Anyával és Debbie-vel megbeszéltük, hogy nem szólunk róla senkinek – válaszoltam.
– Miért? Olyan rossz volt, hogy itt voltunk? – értetlenkedett.
– Ez a mi harcunk. Nem akartunk mindenkit belerángatni – vontam vállat.
– Annak már rég mindegy, Törpilla – nevetett fel. – Valld be, menő volt, ahogy Ash nekiesett annak a pojácának.
– Azért külön fizettem is volna – bólogattam, már én is nevetve. Fura, de nem éreztem kellemetlenül magam Calum közelében, még úgy sem, hogy egy kényes témáról beszéltünk, már megint. A helyzet egyszerre volt szörnyen egyszerű, mégis hihetetlenül bonyolult. Egyszerű volt, mert az nem kérdés, hogy fontosak vagyunk egymásnak, ugyanakkor rendkívül bonyolult, mert Calum-nak ott volt Courtney, nekem pedig Luke. Nem tudom, Calum és Courtney hányadán állnak pontosan, de nem is az én dolgom. Az egyetlen, amihez közöm van, az az, hogy szeretem Luke-ot, és senki kedvéért sem fogom elhagyni őt.
– Sziasztok – hirtelen egy ismerős alak jelent meg előttünk, a kezében egy hatalmas, telepakolt, fehér szatyorral. Luke felemelte a csomagot. – Hoztam ebédet – közölte, mire mi automatikusan félrehúzódtunk, ő pedig leült közénk a padra. Az ölébe tette a szatyrot, kivette a tetején lévő hungarocell-dobozt, és Calum-nak adta, majd az utána következő papírdobozt a kedvenc kínai éttermünk logójával én kaptam, végül egy hamburgeres zacskót vett elő magának.
– Életmentő vagy – jelentette ki Calum, vadul felnyitva a doboza tetejét.
– Az anyám küldött, igaz? – kérdeztem, én is kicsomagolva a saját ebédemet. Luke összegyűrte a fehér szatyrot, és a zakója zsebébe gyömöszölte.
– Nem kell anyának lenni ahhoz, hogy tudd, az emberek délben megéheznek – vonogatta a vállát. Egy darabig némán falatoztunk egymás mellett, a park zöldellő fáit bámulva. Mindannyian a saját gondolatainkba merültünk. Nem tudom, Luke és Calum min agyalhatott, de nekem a tárgyalás végkimenetele járt a fejemben. Mi van, ha a bírót nem sikerült meggyőzni? Mi van, ha a húgomról készült szakvélemény nem elég szilárd bizonyíték ahhoz, hogy egy embert börtönbe küldjön? Mi van, ha Ray szabad marad, és megkeres minket? Annyi kétely kavargott bennem, hogy a doboznyi kajának csak a feléig jutottam, holott normál esetben még a csomagolóanyagot is felfalom. Ezúttal azonban összeszűkült a gyomrom.
– Tudjátok, mi a nevetséges? – szólalt meg Calum, nagyban turkálva a műanyag villájával az ebédjét.
– Ray, amint pirosra sült fejjel hallgatja Chrissy vallomását? – csettintett a nyelvével Luke.
– Ja, amellett – legyintett Calum. Kíváncsian néztünk rá Luke-kal. – Az, hogy az ügyvédje arra építette a védelmet, hogy az erőszakosság nem rendszeres, és egy-két pofon a legjobb családokban is előfordul.
– Ez nem nevetséges, haver, hanem tök szánalmas – felelte Luke. – A fejemet rá, hogy a bíró még a szart is kibünteti abból a féregből.
– Lám, lám, lám – fütyörészve sétált oda hozzánk egy férfi. Pontosabban, egy undorító vadállat. Egy szánalmas barom. Ray Jones az olcsó öltönyében állt meg előttünk, a haja talán zsírtól, talán zselétől csillogott, nem tudtam eldönteni. A képén elégedett vigyor ült. Ő talán lemaradt a tárgyalás utolsó negyedórájáról? – Kit látnak szemeim? Csak nem a drágalátos kislányom ücsörög itt élete két nagy szerelmével? – azonnal szédülni kezdtem, a tenyerem izzadságtól csöpögött. Felkavarodott a gyomrom. Éreztem, hogy Luke és Calum testéből ipari mennyiségű feszültség árad.
– Mi a franc közöd van hozzá? Egy köztörvényes bűnöző vagy – vetette oda neki Calum, talpra állva.
– Meglep, hogy ti egy padon üldögéltek – mondta Ray, úgy, mintha az imént Calum nem sértegette volna. Olyan vidáman folytatta, hogy kezdett megrengeni a reménységem abban, hogy a szakvélemény a mi oldalunkon áll. Ray talán tud valamit. A tekintete gyorsan cikázott Luke és Calum között. – Sőt, úgy tudom, barátok is vagytok – mutatott először Luke-ra, aztán Calum-ra. – Ez valami új, trendi szokás? Osztozni a puncin? – Luke eddig bírta, és nem tudom hibáztatni érte. Felpattant a helyéről, és az ölében tartott ebéd teljes egészét Ray fejére borította, aztán akkorát behúzott neki, hogy a vér egyszerre serkent ki Luke kézfejéből és Ray orrából. Én sem nézhettem tétlenül, hogy ő, mint a lehető leginkompatibilisebb személy, beleszóljon a magánéletembe. Leraktam a padra a félig teli ebédes dobozomat, és felálltam.
– Nem tudom, mi a fenét képzelsz magadról, te szánalmas, mocskos állat, de jobban tennéd, ha a kapcsolataidat építgetnéd a börtönben, a következő éveket ugyanis tutira ott fogod tölteni! – üvöltöttem rá. A közelben elhaladt egy csapat gyerek egy felnőttel, talán iskolások lehettek, és pont meghallották, amit mondtam. A kísérő tanárnő rosszalló pillantásokkal illetett minket, és gyorsan elhessegette a közelből a gyerekeket.
– Azt hiszed, ha megszabadulsz tőlem, problémáid sem lesznek többé? – Ray erőltetetten nevetett fel, miközben elővett egy zsebkendőt a zsebéből, és letörölte Luke ebédjét a homlokáról. Meglehetősen szánalmasan festett így, mégis tudta, mivel tud a legjobban belém taposni. – Soha nem leszel képes választani köztük – biccentett a mögöttem álló két fiú felé. Megfagyott körülöttem a levegő, ahogy a mondata értelme végleg eljutott az agyamig. Még levegőt is elfelejtettem venni. Egyszerre tódult belém a fojthatatlan düh, az elképesztő indulat és a kontrollálhatatlan fájdalom, amit nem magam miatt éreztem, hanem életem két legfontosabb férfija miatt. Amikor Ash-t bántotta ez a szemétláda, semmit sem tettem, csak magamban fortyogtam. Most azonban túllépett egy olyan képzeletbeli határt, aminek a vonalát az utóbbi években úgy mozgatta kénye-kedve szerint, hogy senki nem figyelmeztette őt, hogy ennek bizony következménye van. És az a következmény most jött el, az én tolmácsolásomban. Megremegett az alsó ajkam, de nem hagytam, hogy bármi is felülkerekedjen rajtam. Pláne nem a félelem. Egy ideje már nem érzek félelmet Ray közelében. Egyszerűen immúnis lettem rá, akár jó mindez, akár nem.
– Soha nem kell választanom közülük – szűrtem a szavakat a fogaim között lassan, határozottan, mégis fenyegetően. – Már megtettem, és további választásra soha nem lesz szükség. Azért, mert a te érzelmi intelligenciád egész egyszerűen nem létezik, ez nem igaz mindenkire. Mondok én neked valamit, Ray Jones – közelebb léptem hozzá, és egy pillanatra láttam a szemében felvillanó meghökkentséget. – életed hátralévő részében egy nyomorult börtöncellában fogsz rohadni, és nem azért, mert megpróbáltál megfojtani, vagy mert valami megmagyarázhatatlan indokból a lányodnak neveztél az imént, amiért egyébként megérdemelnéd, hogy a golyóidat felküldjem a hasüregedbe, hanem azért, amit a húgommal műveltél. Te nem egy átlagos idióta, vagy egy simán gonosz ember vagy, amiből számtalan rohangál az utcákon. Te, Ray, a legundorítóbb, leggerinctelenebb, legvisszataszítóbb, legnyomorultabb beteg elméjű, velejéig romlott lény vagy. Még csak az „ember" csoportba sem tudlak sorolni, mert egy ember nem tesz még csak ehhez hasonlót sem. Egy szánalmas, ostoba, hányingerkeltő vadállat vagy, és, csak jelzem, hogy a börtönben a kislányokat és a nőket bántalmazó fickók válnak a leghamarabb célponttá. Nem kívánok neked semmi rosszat, Ray, de tiszta szívemből remélem, hogy valaki ugyanúgy fog veled bánni, ahogyan te a kishúgommal. Semmiféle nagyobb büntetés nem okozna elégtételt nekem. De őszintén hiszem, hogy egyszer visszakapod, amit a családommal tettél. Mert a jóságnak a legkisebb szikrája sem pislákol benned, te baromarc – vetettem oda neki. Nem kiabáltam, nem gesztikuláltam túl a mondandómat, de végig a szemébe néztem, és reméltem, hogy legalább a negyedét felfogja annak, amit hall. Ray állta a tekintetemet, de a kezdeti apró, gúnyos mosolya lehervadt az arcáról.
– Ideje menni – ragadta meg a karomat Luke, vészjósló hangon megszólalva. Elvonszolt Ray közeléből, Calum pedig követett minket. Átszeltük a bíróság épületéhez vezető zebrát, és a barátom csak ott eresztett el. – Mi a fene volt ez? – csattant fel idegesen.
– Tessék? – söpörtem ki néhány hajszálat a szememből.
– Miért kellett így nekirontani? Nem tűnt fel, hogy épp ez volt a célja? – mérgelődött Luke.
– Haver, te a fejére borítottad az ebédedet! – ráncolta a homlokát Calum.
– Te ebbe ne szólj bele – intette le Luke. Calum meglepett, és kissé sértett arcot vágott, de nem szólalt meg. – Chrissy, felesleges volt így reagálni. Provokált téged, te meg bedőltél neki – Luke szigorú pillantásából ítélve nagyon haragudott rám. Sőt, mintha csalódott is volna bennem.
– Mit számít ez? – tártam szét a karjaimat. – Éveken át terrorizált minket, megerőszakolta Debbie-t, azért sem lenne jogod kérdőre vonni engem, ha kinyírom és a hulláját a tengerbe dobom! – kiabáltam hevesen.
– Egy sértett kislányként viselkedtél – fonta össze maga előtt a karjait. – Lehettél volna hidegvérűbb.
– Hát te nem vagy normális – vihogott fel erőltetetten Calum. – Semmit nem csinált, csak megmondta neki a magáét! – mutatott a park irányába, Ray-re célozva.
– Egy bírósági tárgyalást követően – meredt rá Luke. – Már a tanúk padján is megmondta neki a magáét.
– Na és? – rázta a fejét Calum. – Chrissy nem tett semmi rosszat.
– Calum, szépen kérlek, maradj ki ebből – villantotta rá a tekintetét Luke Calum-ra. – Nem kellett volna így beolvasnod a fickónak – annyira gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam. A könnyeim eleredtek, ahogy mindenki üvöltött körülöttem. Luke velem, Calum Luke-kal... Nekem pedig egy hang sem jött ki a torkomon. Csak álltam ott, és próbáltam felfogni, Luke miért is dühös rám. Mert megvédtem magamat és a családomat? Mert kitört belőlem mindaz a feszültség, amit Ray belém táplált, amióta megismertem? Vagy mert túl sokat káromkodtam? Ch, még sokkal többet tudtam volna. Még csak meg sem ütöttem ezt a pöcsfejt, ellenben vele.
– Te behúztál neki egyet! – szakadt ki belőlem, még számomra is teljesen váratlanul. – Miért velem ordítasz, amikor te sokkal messzebbre mentél? – kiabáltam vele sírva. Luke-ot láthatóan megrémítették a könnyeim, és megpróbált magához ölelni, de ellöktem magamtól a kezét. – Most hagyj békén, jó? – megtöröltem az arcomat, kikerültem a barátomat, és ott hagytam mindkettejüket. Bementem az épületbe, és mivel a lépcső melletti kantinból meghallottam Michael hangját, tudtam, hogy a többiek ott vannak. Előtte azonban be kellett mennem a mosdóba. Rendbe akartam szedni magam, és kicsit észhez térni. A földszinti mosdóba mentem, amit a kitett táblák alapján találtam meg, jó messzire a bejárattól. A tükörbe nézve szinte megijedtem magamtól: az elkenődött szemfestékem maradványai majdnem az orromig értek, a szemöldököm össze-vissza állt, az arcom falfehér volt, és a sírás nyomai tökéletesen kivehetők voltak. A tárgyalás utáni remény, miszerint Ray megkapja méltó büntetését, a porba hullott. Már nem lennék elégedett, még a legszigorúbb büntetéssel sem. Mert az utolsó szó mégis az övé volt. Megfogta az ingatag lelkivilágomat jelképező hógömböt, és teljes erejével a betonhoz vágta. A hógömböm szanaszéjjel törött, olyan apró darabokra, hogy esélyem sem volt összeszedni és megragasztani. Pontosan tudta, mivel tud a legjobban megbántani. Nem hazudtam neki, amikor azt mondtam, többé nem kell választanom, mert már megtettem, ugyanakkor nyomasztott a lehetősége annak, hogy valami felborul az idilli kis világunkban. Calum gyakorlatilag az összes beszélgetésünkben felhozza a köztünk zajló akármi témáját, és ez elég aggodalomra ad okot. Csak álltam a tükör előtt, és görcsösen szorítottam a mosdókagyló szélét. Próbáltam lelassítani a légzésemet, és megzabolázni a szívverésemet, mert tudtam, hogy csatlakoznom kell a barátaimhoz és a családomhoz, és abban is biztos voltam, hogy Luke marad az ítélethirdetésig, függetlenül a vitánktól. Felraktam a táskámat a mosdókagylóra, és kivettem belőle egy papírzsebkendőt. A legvégét bevizeztem, és óvatosan felitattam a rossz helyre került szemfestéket az arcomról. Mélyeket lélegeztem, minden erőmmel azon voltam, hogy kitöröljem az emlékeim közül az elmúlt húsz percet.
– Nagy összegben fogadtam volna arra, hogy ma sírni látlak – vágódott ki az egyik WC-fülke ajtaja. Annyira meglepődtem, hogy kis híján infarktust kaptam, amikor meghallottam a legjobb barátnőm hangját. Betty mellém lépett, megnyitotta az egyik csapot, és miközben kezet mosott, a tükörben a szemembe nézett. – Mit mondott neked az az idióta? – elzárta a vizet, és letépett néhány papírtörölközőt a tartóból.
– A parkban voltunk – sütöttem le a szemem. Úgy éreztem, a mellkasom kiszakad a helyéből, ha nem osztom meg valakivel azt, ami történt. És mégis ki lehetne jobb célszemély, mint a legjobb barátnőm? – Luke, Calum és én. Épp ebédeltünk, amikor Ray odajött.
– Ray? Ray Jones? – hökkent meg totálisan Betty. Erőtlenül bólintottam.
– Luke behúzott neki egyet, és a fejére borította a kajáját – magyaráztam, és háttal nekidőltem a falnak. A hűvös csempe először jégtömböket képzett a testemben, de hamar hozzászoktam a hideg érintéshez. – Eléggé beszólt nekem – hunytam le a szemem.
– Ez újdonság? Elég durván ellene tanúskodtál.
– Azt mondta, hogy sosem leszek képes választani Luke és Calum között – böktem ki. Fura megkönnyebbülés árasztott el. Vajon ilyen érzés lett volna az is, ha idejében szólok neki Ray-ről, és arról, ami otthon megy? Betty zavartan pislogott.
– Calum még ilyen komolyan játékban van?
– Dehogy – ráztam a fejem. – Vagyis – húztam el a számat. – nem tudom. Folyton előáll ezzel a dologgal, és én nem tudom, hogy reagáljak – tártam szét a karjaimat. Betty megértően bólintott, aztán sürgetett, hogy fejezzem be a sztorit. – Elég csúnyán beolvastam neki. Komoly dolgokat vágtam a fejéhez. Luke elrángatott onnan, és kérdőre vont, amiért hagytam, hogy Ray provokáljon engem. Calum kiállt mellettem, mire ők ketten is összevesztek... – soroltam, a tenyerembe temetett arccal.
– Várj, azután cseszegetett, hogy ő konkrétan a fickó fejére borította az ebédjét? – értetlenkedett Betty. Bólintottam. – Oké, tuti, hogy megbolondult. Biztos kikészítette ez a bírósági cécó.
– És ez ok arra, hogy veszekedjen velem azért, mert lehordtam a pasit a sárga földig, aki megerőszakolta a testvéremet? – kérdeztem felháborodva, újra könnyezve. Betty észrevette ezt, ezért rögtön közelebb lépett hozzám, és magához ölelt.
– Nyugi – suttogta a fülembe. – Minden meg fog oldódni. Ő is nagyon feszült, csak rajtad csapódott le – simogatta a hátamat.
– Mi van, ha tényleg választanom kell még egyszer? – toltam el magamtól annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Betty szomorú mosolyra húzta a száját.
– Ha annyira szeretnek téged, mint ahogy mondják, nem fognak ilyen helyzetbe hozni téged.

Pontban fél háromkor megjelent Mr. Johnson, és intett, hogy kövessük őt a tárgyalóterembe. Miután Betty felvakart a mosdóban, csatlakoztunk a többiekhez a kantinban. Anya és Debbie között kortyolgattam el egy teát, és csendben hallgattam, ahogyan mindenféléről beszélgettek. Az ítéletet, a tárgyalást és Ray-t feltűnően kerülték, ahogyan Luke és Calum hollétéről sem faggatóztak. A fiúk ugyanis nem jöttek vissza, de nyilván szóltak azoknak, akiknek akartak, mert sem Calum szülei, sem Courtney, sem Ash vagy Michael nem kérdezősködtek róluk. Én nem tudtam, hol lehetnek, de annyira haragudtam Luke-ra, hogy ő nem is érdekelt, Calum-ért pedig nem aggódtam, tudtam, hogy nem lesz semmi baja. Már negyed háromkor visszamentünk a tárgyalóterem elé, idegesen várakozva az ítélethirdetésre. Az ügyvédünk hamarabb érkezett, mint a vádlott szekció, és nem sokkal azután, hogy betereltek minket a tárgyalóterembe, beesett Luke és Calum is. Mivel mindenki ugyanoda ült le, ahol a délelőtti alkalommal, Michael és köztem kimaradt egy szék, Luke helye, valamint a sor végén is Calum-é. A két fiú automatikusan levágódtak a két oldalamra, és azonnal feltűnt, hogy mindkettejük hajából víz csöpög.
– Hol a francban voltatok? – kérdeztem mindkettőjüktől. Mielőtt reagálhattak volna, kinyílt az egyik oldalsó ajtó, és bevonult rajta Ray meg Capaldi, majd a bíró is megérkezett, mire az őrök intettek, hogy fel kell állnunk. Azonnal talpra ugrottunk, úgy vártuk, hogy az idős férfi felvonuljon az emelvényre, és lerakja a mappákat az asztalára. A szívem újra a torkomban dobogott, és annyiféle feszültség dolgozott bennem olyan sokféle dolgok miatt, hogy már követni sem tudtam, épp mi miatt készülnek ki az idegeim. Ezúttal az ítélethirdetésre és Ray büntetésére koncentráltam, és igyekeztem kizárni a szerelmi ügyeimet, még ha történetesen mindkét főszereplő öt centire áll tőlem. A bíró intett, hogy üljünk le, és ő is elfoglalta a helyét.
– A bíróság a nyilvános meghallgatás anyagjait, valamint különböző szakvélemények vizsgálatát végezte el Ray Jones tizennyolc-huszonhárom-harmincöt-tizenkilences számú ügyében. Az ügyészség öt év hat hónap letöltendő fegyházbüntetés végrehajtását kezdeményezte, míg a vádlott ügyvédje védence felmentését kérte – hát, ennek a Capaldi-nak tényleg van bőr a képén. Felmentés? Egy erőszak után? Szánalmas. – A vád az Isztambuli Szerződés tizenhetes cikkelye alapján családon belüli erőszak, kiskorú sérelmére elkövetett verbális és fizikai bántalmazás, törvényes házastárs ellen elkövetett verbális és fizikai bántalmazás, valamint kiskorú, ezáltal a helyzet felmérésére képtelen személy sérelmére elkövetett szexuális bántalmazás – olvasta fel a bíró a vádat. – Kérem, hogy a jelenlévők álljanak fel az ítélethirdetéshez – nézett végig rajtunk. Hozzánk hasonlóan ő is kitolta maga alól a széket, és megigazította a mikrofonját, hogy így is hallható legyen a hangja. – A bíróság Ray Jones vádlottat családon belüli erőszak, kiskorú sérelmére elkövetett verbális és fizikai bántalmazás, törvényes házastárs ellen elkövetett verbális és fizikai bántalmazás, valamint kiskorú, a helyzet felmérésére képtelen személy sérelmére elkövetett szexuális bántalmazás vádjában – tudtam, hogy most fog következni a pillanat. Az a pont, amikor a bíró közli, Ray bűnös-e. Mintha a teremben lelassult volna az idő. Ray felé fordultam, aki szinte szuggerálta a bírót, hogy számára kedvező ítéletet hirdessen. Mr. Johnson-nak csak a hátát láttam, de észrevettem, milyen görcsösen áll, nyilván ő is nagyon izgult. Capaldi a szája szélét rágcsálta, sokkal idegesebbnek tűnt, mint az normális lett volna. És akkor megcsapott egy érzés. A győzelem érzése. A jobb és a bal kezemet egyszerre szorították meg a két oldalamon. – bűnösnek találja. A büntetés öt év hat hónap letöltendő fegyházbüntetés, nyolc év közügyektől való eltiltás, továbbá az elítélt felkerül a szexuális bűnözők országos listájára – láttam, ahogy anya és Debbie sírva összeölelkeznek, és én is elsírtam magam. Automatikusan Luke karjaiba omlok, megfeledkezve arról, hogy amúgy épp utálom őt. Egy ilyen helyzetben ez egyszerűen nem számít. Az egész sorunk örvendezik, Ray azonban ingerülten ordít az ügyvédjével. – Csendet kérek a teremben! – harsogott a bíró, mire mindenki megmerevedett. Nincs még vége? – Két további büntetési tételt is ki kell szabnom – nagyot nyeltem, az egyik csakis Ash lehet. – Mr. Ashton Irwin – pillantott a papírjai közé. – a nyilvános bírósági tárgyalás megzavarásáért ötven dollár pénzbüntetést szabok ki önre – Ash meggyötört arccal bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette. Nem mintha lenne lehetősége elutasítani. – Mr. Carlos Capaldi, a bíróság önt megvesztegetés és korrumpálásra való felbujtás vádjában bűnösnek találta, és öt évnyi közügyektől való eltiltásra ítélte.
– Tessék? – rikácsolt Capaldi, levegő után kapkodva. – De nekem a közügyek a munkám!
– Erre akkor kellett volna gondolni, amikor pénzt ajánlott nekem – közölte a bíró rezzenéstelen arccal. – Az ítélet jogerős, végrehajtását a következő két héten belül kezdeményezem. A mai tárgyalási napot berekesztem – csapott egyet a kalapáccsal, aztán összeszedte a papírjait, megkerülte a székét, és kivonult a teremből. A tárgyalás, az a hercehurca, az egész, de az egész ügy véget ért. Ray azért volt ilyen bátor velem a parkban, mert azt hitte, az ügyvédje le tudja fizetni a bírót. De a tervük félrement, Ray a börtönben lesz két héten belül, az ügyvédje meg nem praktizálhat öt évig. Lehetne ennél nagyobb siker a mai nap?