Tizennégy nap. Ennyi telt el azóta, hogy az Ocean Love parkolójában utoljára beszéltem Calum-mal. És Courtney-vel. A hagyománnyá vált ebédszüneteink megváltoztak, már csak egy-egy pár vagy hármas töltötte együtt az időt, Betty általában Michael-lel és Ash-sel lógott, de sokszor csatlakozott hozzájuk Debbie is, aki ingázott a saját osztálya és Ash-ék között. Luke velem volt, de a sportpálya helyett az udvaron ettünk. Calum az első héten megpróbálta becserkészni Courtney-t, és meggyőzni arról, hogy együtt kell lenniük, de a szurkolólány profin kerülte ki a basszusgitárost. Olyannyira, hogy visszament a csapatához, akik nagyokat sóhajtva vigasztalták, és össze-összesugdolóztak, amikor elmentünk mellettük.
Mindez már csak azért is jelentett óriási problémát, mert a koncertet követő hétfőn a klub menedzsere felhívta Michael-t, és közölte, hogy a pénteki bevétel rekordot döntött, így minden hónap második hétvégéjén koncertezzenek. Michael örömmel vállalta el a felkérést, és csak azután ugrott be neki, hogy ehhez a tagokan is lesz egy-két szava, amikor már mindegy volt. Calum és Luke még csak egy helyiségben sem volt hajlandó tartózkodni, nemhogy együttműködjenek. Haragudtak egymásra a verekedés miatt, miattam... És ennek a súlya baromira nyomta a vállamat. Eleinte igyekeztem összeterelni őket, de amikor rájöttem, hogy Calum semmilyen formában nem kíváncsi rám, kényszerűen szüneteltettem a projektet.
Két héttel a 5 Seconds of Summer debütáló koncertje után, egy szokatlanul hosszú és nyomasztó péntek délután matekórán ültünk. Jobban mondva, a többség ült, Calum azonban feszülten állt egyik lábáról a másikra a tábla előtt, és próbálta kibogozni a közepesen nehéz egyenletet. A tanár türelmetlenül dobolt az asztalán, én pedig szuggeráltam Calum-ot, folyamatosan ismételgetve magamban a megoldást.
– Biztos, hogy nem használhatok számológépet? – kérdezte Cal sokadjára.
– Még mindig nincs ilyen művelet a számológépen – intett unottan a tanár.
– Nekem spéci számológépem van – villantott meg egy mosolyt Calum.
– Kétlem, hogy annyira spéci lenne, hogy megtanulja helyetted az anyagot – szúrta közbe a tanár. Itt elégeltem meg a tétlenséget, megvártam, hogy a tanár visszaforduljon a tábla felé, majd tölcsért formáltam a kezemből, és hibátlanul artikulálva eltátogtam a megoldást. Akármi is történt köztünk, ő még mindig a legjobb barátom, és az is marad, akkor is, ha gyávának tart, vagy ha olyannyira visszataszítónak tart, hogy bármilyen szívesen lenne, kivéve olyan, amilyen én vagyok. Calum észrevett, még hunyorogva is pislogott, hogy ki tudja venni a számokat, de a tanár ekkor hirtelen felém kapta a fejét. Gyorsan a szám elé tettem a kezem, mintha épp ásítottam volna, amit vagy bevett a tanár, vagy csak szemet hunyt felette, mert egy jelentőségteljes pillantás után visszafordult Calum felé, és újabb türelmetlenkedő ujjdobolásba kezdett. Ekkor már megfontoltabb voltam, és az ujjammal mutogattam el a számokat, amit Calum teljesen világosan le tudott olvasni, de mégsem azokat a számokat írta fel a táblára, amit mutattam neki. – Köszönjük, Mr. Hood, ismét bebizonyította, hogy a csinos külső nem feltétlenül takar gógyit – a tanár sóhajtva kapcsolta be a tollát, és firkantotta be az egyest Calum neve mellé.
– Köszönöm a bókot, tanár úr – kacsintott Calum, majd a helyére tartva összepacsizott egy idiótán vihogó sráccal. Értetlenül meredtem rá, miközben levágódott a helyére, néhány székkel mögém, és unottan felcsapta a füzetét. Egy pillanatra átfutott az arcán a csalódottság, gyanítom, azért, mert meglátta a füzetében a helyes megoldás levezetését. Észrevehette, hogy figyelem őt, mert felém kapta a fejét. Azt tátogtam neki, hogy „ez meg mi volt?", ő azonban nem reagált.
Alig vártam, hogy kicsöngessenek, mert úgy éreztem, két heti némaság épp elég volt. Teljesen kiüresedett az életem a barátaim nélkül, mert bár Calum-on kívül mindenkivel beszélőviszonyban voltam, mégis megszűntek azok a közös dolgaink, amik egy társasággá kovácsoltak minket. Ott volt nekem Luke, akivel együtt töltöttem a délutánokat, de mégsem éreztem azt a biztonságot, amit minden ebédszünetben. Hogy ott vannak nekem, és bármilyen apró, jelentéktelen dolgot megoszthatok velük. Ez főleg azután erősödött fel bennem, hogy megtudták az igazat Ray-ről. Péntek délután révén egyszerre tört ki a teremből az egész osztály és széledt szét, én azonban sikeresen elkaptam Calum csuklóját, és elrántottam őt a diáktömegtől.
– Mi a fenét műveltél? – kérdeztem tőle mérgesen. Calum a szemét forgatta.
– Most épp mire célzol?
– Megmondtam neked a megoldást. Miért nem azt írtad fel? – értetlenkedtem.
– Mert az nem az én megoldásom volt – tárta szét a karjait.
– Nem kaptál volna egyest! – fogtam a fejemet.
– Inkább egy saját egyest kérek, mint valaki más ötösét – vetette oda nekem, majd hátat fordított, és elindult a szekrénye irányába.
– Szia – lépett oda mellém Luke. Szinte észre sem vettem, mert Calum távolodó alakját figyeltem. Csak arra eszméltem fel, hogy Luke lehajol hozzám, és ad egy puszit az arcomra. – Mi történt? – kérdezte, amikor kiszúrta, hogy kit bámulok.
– Megsúgtam neki a megoldást, de azt mondta, inkább saját egyest akar, mint az én ötösömet – ráztam a fejem. Luke a homlokát ráncolta.
– Hagyd – legyintett. – Le fog nyugodni.
– Két hete ezt mondogatjuk magunknak – sóhajtottam. Luke a derekamra csúsztatta a kezét, és a kijárat felé terelt, ahonnan csak úgy ömlöttek ki a diákok. A többiek nem álltak ott a szokásos helyen, már mindenki hazament, péntek révén egyetlen másodperccel sem maradnak tovább, mint amennyi feltétlenül szükséges. Luke kocsijához mentünk, és úgy egyeztünk meg, hogy nála töltjük a délutánt, aztán holnap délelőtt Betty-vel leszek a városban, este pedig átjön hozzánk Luke, hogy segítsen bútorokat pakolni az elkészült lakásunkban. Anya Thomas-t és Ash-t is megkérte, hogy jöjjenek át, akik örömmel bólintottak rá a dologra, Calum-ot, azonban célzottan kihagyta a szórásból. Azt hiszem, Debbie elárulta neki, hogyan is vesztünk össze pontosan, anya pedig felmérte, hogy ez nem egy szokásos hajbakapás.
Délután megnéztünk egy filmet Luke hodály nappalijában, és esküszöm, nem is tudtam, hogy van otthon valaki, mert iszonyatosan megijedtem, amikor a stáblista pörgésekor (amikor heves csókcsatába keveredtünk Luke-kal) dobogást hallottam a lépcsőn. Úgy rebbentünk szét, mint akiket rajtakaptak (elvégre, ez is történt), amikor James ledobta a sporttáskáját a zongora mellé.
– Te mi a szart keresel itt? – tornázta magát ülő helyzetbe Luke.
– Óvszer a felső fiókban a fürdőszobában – mordult fel James, miközben belebújt a cipőjébe.
– Mikor jöttél haza? – kérdezte Luke, figyelmen kívül hagyva a bátyja megjegyzését.
– Tök mindegy, mert már megyek is – kapta a vállára a táskáját, majd kirontott a házból, és olyan hévvel csapta vissza az ajtót, hogy beleremegett a nappaliban lógó drága csillár.
– Hát neki meg mi baja? – intettem James után. Luke a szemét forgatta, és a távirányítóért nyúlt, hogy kikapcsolja a tévét.
– Csak a szokásos – legyintett.
– Mi a gáz köztetek? – húztam törökülésbe a lábamat. – Eddig sosem mondtad el.
– Nincs mit elmondanom – felelte komoran.
– Történt köztetek valami? – ráncoltam a homlokomat.
– Fey, hagyjál már – mordult fel Luke, elhajítva a távirányítót. – Nincs semmi.
– Oké, ha azt hiszed, ezt beveszem, akkor még nem ismersz eléggé – fordítottam el a fejemet. Luke halkan morgott egy sort, majd megszólalt.
– Szükségem lett volna rá. Ő a bátyám. Vigyáznunk kellett volna egymásra, már az első perctől kezdve, amikor a szüleink leszartak minket. De neki mindig akadt valami jobb elfoglaltsága. És sosem értette meg, ez mennyire szar érzés nekem. Hogy minden fontosabb neki. Tudod, hány éves voltam, amikor először töltöttük itt egyedül az éjszakát, Chrissy? – nézett végre rám Luke. Fájdalom tükröződött a tekintetében, amit minden erőmmel ki akartam onnan űzni. – Kilenc. Azt mondogattam magamnak aznap éjjel, hogy ha ezt túlélem, akkor bármit. James pedig bezárta a saját szobáját. Nem engedett be.
– Ezt nem hiszem el – kaptam a szám elé a kezemet, közelebb kúszva Luke-hoz. – Kilenc éves korodban magadra hagytak a szüleid éjszakára? – Luke erőtlenül bólintott, én pedig a két kezem közé fogtam az arcát, és hosszasan megcsókoltam. – Ugye tudod, hogy ez őket minősíti, nem pedig téged? – simítottam végig az arcán. Luke lesütötte a szemét, és piszkálgatni kezdte a pólóm szegélyét, mintegy pótcselekvésként.
– Sokáig azt hittem, rosszul csinálok valamit. Hogy azért mennek el folyton, mert képtelenek velem lenni. Először arra fogtam, hogy nem haladok olyan jól az olvasással, mint az osztálytársaim, és ez a téma láthatóan nagyon bosszantotta anyámat.
– Nem a te hibád volt – gyengéden megpusziltam a homlokát. – Nem a te hibád volt, Luke.
– Egek, Fey – simogatta meg ő is az arcomat. – Senki nem törődött még velem annyit.
– Na és Charlotte? – mosolyodtam el. Luke a szemét forgatta.
– Ő pénzt kap ezért – mindketten halkan nevettünk fel, a helyzet súlya úgy nyomta a vállunkat, hogy kis híján összeroppantunk alatta. Egyrészt elborzasztott, hogy vannak olyan szülők, akik a kilencéves gyereküket magára hagyják éjszakára, másrészt átéreztem a problémáját, mert bár nekem törődő és csodálatos szüleim voltak, tizenegy évesen át kellett élnem az egyik legnagyobb traumát. Darabjaira hullott a családom apa halálával és Ray felbukkanásával. Luke-nak azzal a tudattal kellett együtt élnie, hogy a szüleinek minden lehetősége megvolt arra, hogy családként működjenek, négyesben, de ők nem éltek ezzel. És Luke gyerekként nyilván magát hibáztatta. Luke Hemmings arra várt, hogy valaki megmentse őt saját magától, és attól a hazugságtól, amibe magát ringatta. Fel kellett nyitnia valakinek a szemét, elmondani neki őszintén, hogy a kialakult helyzet miatt egyedül a szülei felelősek, és a legkisebb mértékben sem ő, diszlexia ide vagy oda.
– Te mindent jól csináltál, Luke – súgtam a fülébe, a könnyeimet visszanyelve. Luke megragadta a derekamat, és szorosan magához ölelt. Nem csókolt meg, nem csúsztatta a kezét a ruhám alá, egyszerűen átölelt, és éreztem, ahogy a könnyeitől átnedvesedik a felsőm vállrésze, amikor a fejét a nyakamba fúrta. Ott ültünk a nevetségesen nagy nappalijuk kanapéján, és egymásba kapaszkodva sírtunk mindazért, amit elveszítettünk, ami sosem volt a miénk, és amit mások vettek el tőlünk. És ez jobban összekovácsolt minket, mint bármi.

– Egy dolgot nem értek – szürcsöltem a jegeskávémat Betty mellett, a tengerparti homokban ülve. – Ha Courtney tudja, hogy nem volt köztünk semmi, miért zárkózik el ennyire tőlünk? Calum nem csalta meg, és én sem hazudtam neki. Technikailag – húztam el a számat. Betty sóhajtva tolta a feje tetejére a napszemüvegét.
– Courtney nem azt látja, hogy ti ketten nem csináltatok illetlen dolgokat – magyarázta. – Neki annyi a lényeg, hogy bejöttök egymásnak, és ennek ellenére Calum szórakozott vele, te pedig nem mondtad el neki az igazat.
– Bejöttünk! Múlt időben – javítottam ki a barátnőmet. Betty a szemét forgatta.
– Tök mindegy. Nem voltatok vele őszinték. Egyikünk sem.
– Na, azt végképp nem értem, rátok miért haragszik – vonogattam a vállam.
– Talán mert mindannyian a barátaitok vagyunk, kicsit régebb óta, mint hogy ő egyáltalán megtudta, hogy Calum a világon van. Pontosan tudta, hogy mi mindent tudunk.
– Miért nem szóltatok róla nekem? – szakadt ki belőlem hirtelen a kérdés. Betty értetlenül pislogott. – Miért nem mondta egyikünknek sem senki, hogy érdemes bepróbálkoznia a másiknál? – kicsit olyan volt, mintha számon kérném a barátnőmet, pedig nem volt tervben ilyesmi. Egyszerűen csak tisztán akartam látni, és ez a kis részlet egy ideje homályosan csúfolódott rajtam.
– Ez nem a mi dolgunk volt, Chrissy – húzta törökülésbe a lábait Betty. – Ti ketten mindig olyan bensőséges viszonyban voltatok. Honnan tudhattuk volna, hogy mi zajlik köztetek, amikor csak kettesben vagytok?
– Gondolod, hogy nem számoltam volna be róla? – ráztam a fejem.
– Nos, Luke-ról sem szóltál egy szót sem – emlékeztetett, mire csak legyintettem.
– Az egy egészen más helyzet volt.
– Én nem látok különbséget.
– Calum-ot annyira akartam, hogy néha már fizikai fájdalmat éreztem, érted? – tettem a szívemre a kezemet. – Kész lettem volna belebolondulni abba, amit iránta éreztem. De Luke esetében erről szó sem volt. Mert ő sosem várta el, hogy epekedjek utána, sosem játszadozott velem, nem várta meg, hogy térdre rogyjak előtte, és megalázkodva valljam be neki, hogy szeretem. A kapcsolatunk Luke-kal épp azért működik szuperül, mert egyikünk sem szereti jobban a másikat, érted? Calum elvárta volna, hogy a lábai előtt heverjek, és mindent feláldozzak érte – hadartam. Betty lesajnálóan pillantott rám.
– Hát, ha ezt gondolod róla, akkor sokkal kevésbé ismered, mint hittem.
– Mire célzol ezzel? – hökkentem meg.
– Calum egész életében rád vigyázott, Chrissy! – kopogtatta meg a halántékát Betty. – Ő volt melletted, amióta csak az eszedet tudod. És egyszer sem közelített feléd úgy, mert baromira félt a reakciódtól. Úgy volt vele, hogy inkább csendben vár, de rád bízza a tempót, minthogy neked ront, és az egész barátságotok mehet a kukába. Calum még akkor is téged védett, amikor te azt hitted, hogy elutasít – tátott szájjal meredtem a legjobb barátnőmre. Egyrészt, gőzöm sem volt róla, honnan szedheti ezeket az infókat, másrészt, nem akartam elhinni, hogy az ellenséges oldalra pártol.
– Az ugye rémlik, hogy ő szedte fel Courtney-t, és dugta meg úgy, hogy a házban voltam? Akkor pontosan hogyan is óvott engem? – kapkodtam levegő után.
– Férfiból van ő is. Vannak szükségletei – igazította vissza a szeme elé a napszemüvegét.
– Ez baromság – mordultam fel. – Öt évig figyeltem, ahogy másokon éli ki a szükségleteit. Nehogy már még köszönetet kelljen mondanom neki! Különben is, azt hittem, utálod őt – ráncoltam a homlokomat. Úgy rémlett, hogy Betty igen élesen kritizálta Calum-ot az elmúlt időszakban. Hacsak nem... – Te beszéltél vele? – ugrott be. Betty behúzta a nyakát, és intenzíven kezdett egy kupac homokot összegyűjteni. – Betty! – csattantam fel.
– Jól van! – kiáltotta el magát. – A koncert után, másnap elmentem hozzá. Meg akartam hallgatni az ő verzióját is.
– És ezt két hétig eltitkoltad előlem? – esett le az állam. Mert hát erről azért mégsem volt szó. Betty kifújt egy nagy adag levegőt, és újra feltolta a hajára a szemüvegét.
– Szerintem beszélned kéne vele. Megérdemel még egy esélyt.
– Hé, az ugye megvan, hogy én Luke barátnője vagyok? – meredtem rá.
– Ó, egek, én nem a szerelemről beszélek, hanem a barátságotokról – csapott a homlokára. – Hidd el, van még mit mondania.
– Szóba sem állna velem – csóváltam a fejemet. – Tegnap matekon súgni próbáltam neki, és még azt sem fogadta el. Gyűlöl engem.
– Magára dühös, és te egy remek alany vagy, akire kivetítheti. Menj. El. Hozzá! – sulykolta belém. Épp ekkor megrezzent mellettem a telefonom.
Anya:
Debbie és én főztünk egy hatalmas adag thai kaját, ezzel háláljuk meg a fiúknak és Sadie-nek, hogy segítenek. Képzeld, Michael is eljött! Hívd át Betty-t is, jut neki is bőven ennivaló. Mindannyian várunk! Puszi.
Remek, szóval Luke, Ash és Michael zenekari csapatépítésnek tekinti a házunk berendezését. Betty felé fordítottam a telefonomat, aki megnyalta a szája szélét, és megpaskolta a hasát.
– Úgy látszik, anyukád emlékszik rá, hogy a thai a kedvencem.
– Ja, úgy látszik. Megyünk? – tápászkodtam fel, és lesöpörtem a tenyeremről a homokot.
– Hazaugrok, megígértem anyunak, hogy segítek neki kitakarítani a garázst. Addig te menj el Calum-hoz, és később átmegyek hozzátok – állt fel Betty is.
– Ennél bénább kifogással nem is állhatnál elő – vontam fel a szemöldökömet. Betty vállat vont.
– Elmehetnék már most hozzátok, hogy Luke faggatózzon és féltékenykedjen, meg aztán újra nekiessen Calum-nak. Na, melyiket válasszam? Kamu garázstakarítás, vagy balhé? – tette fel a két kezét, mintha egy mérleg egy-egy serpenyője lenne. Belecsaptam a jobb tenyerébe, ami a kamu garázstakarítást szimbolizálta. Betty biccentett egyet, aztán átölelt. – Írj, ha elindultál Calum-tól, és az utcátok végén találkozunk – mondta, mire bólintottam egyet, és Betty elindult a strand irányába, amerre ők is laknak. Egy darabig még bámultam utána, azon agyalva, hogy ő tulajdonképpen melyik fiú oldalán is áll, de aztán rájöttem, hogy ennek igazán nincs is jelentősége, mert én már Luke-ot választottam, és ezen nem is szándékozok változtatni. Ugyanakkor érdekelt, mi lehet Calum verziója, így felkapaszkodtam a járdára, és a házuk felé vettem az irányt.

Nagyjából húszpercnyi sétát követően érkeztem meg Calum-ék háza elé. Az idő csodás volt, a nap kellemes melegített, a szél pedig nem fújt, ezért nem volt kedvem taxizni, sokkal csábítóbb volt egy kiadós séta. Percekig álltam a ház előtt, gondolkodtam, hogyan is kéne hozzáfogni a beszélgetéshez, és hogy nekem van-e mondanivalóm a számára. Végül úgy döntöttem, felesleges előre eltervezni mindent, és egyetlen dolgot fogadtam meg, mégpedig azt, hogy őszinte leszek vele, bármit is mond. Fellépdeltem a teraszra, és egy mély sóhajtással egyszerre becsengettem. Nem akartam kopogtatni, mert félő volt, hogy a pincében időzik, és ott biztosan nem hallaná a dörömbölésemet. Legnagyobb meglepetésemre szinte azonnal kinyílt az ajtó. Calum állt a küszöbön, fekete melegítőben és fehér pólóban, és igencsak döbbentnek tűnt.
– Törpi... – elharapta a szót, és köhintett egyet. – Chrissy?
– Szia – tördeltem az ujjaimat. Jó jelnek ítéltem meg, hogy nem vágta rám azonnal az ajtót. – Gondoltam, beszélhetnénk.
– Betty csak most merte kibökni, hogy volt itt, ugye? – fonta össze maga előtt a karjait. De nem tűnt dühösnek, inkább amolyan „mi tartott eddig?" arckifejezést tudtam leolvasni róla. Feszengve bólintottam, és beléptem a házba, amikor szélesebbre tárta az ajtót. Tudtam, hogy egyedül van itthon, mert a szülei nálunk vannak, ezért leültem a nappaliban, ő pedig csatlakozott hozzám.
– Szóval – köszörültem meg a torkomat. – Hogy vagy?
– Ezzel akarod kezdeni? Tényleg? – buggyant ki belőle a nevetés. Sosem volt korábban ekkora szünet a kapcsolatunkban, ezért nem igazán tudtam, hogyan kéne hozzákezdeni egy ilyen beszélgetéshez. Ez egyszerre tűnt semlegesnek és ártalmatlannak, ezért megfelelőnek hittem. Calum kevésbé, de azért válaszolt. – Oké, ha tudni akarod, kurvára szarul. A csajom egy hazug seggfejnek tart, a legjobb barátom meg még csak le se szar...
– Már bocs, de amikor tegnap segíteni próbáltam matekon, nem gondoltam, hogy az érdektelenséget jelent – vetettem közbe.
– Nem rólad beszélek, hanem Luke-ról – dőlt hátra a kanapén.
– Ó – pislogtam zavartan. Ezek szerint elveszítettem ezt a státust. Jó tudni. – Hát, esetleg nem kellett volna akkora szemétségeket a fejemhez vágnod aznap este.
– Ő vágta hozzá a fejemhez az öklét – mutatott az arcára Calum.
– Megérdemelted! – fontam össze magam előtt a karjaimat.
– Most azért jöttél, hogy veszekedjünk? – vonta fel a szemöldökét.
– Azért jöttem, mert Betty szerint beszélnünk kell. És én is így gondolom – fújtam ki egy adag levegőt. Calum bólintott, de nem szólalt meg. Oké, úgy tűnik, hiába vártam arra, hogy majd beavat a saját verziójába, nekem kell megadnom a kezdő löketet. – Nézd, Calum – fordultam felé a kanapén. Érdeklődve pillantott rám. – Én tényleg azt hittem, hogy szeretlek téged. Őszintén úgy éreztem, hogy nekem senki a világon nem jelenthet annyit, mint te. De azt láttam, hogy te soha nem fogsz lányként vagy nőként tekinteni rám. Számtalan egyéjszakás kalandod volt, amiket feszült mosollyal kellett végignéznem, mert nem tartottam volna helyesnek, ha mindent elmondok neked. Semmi nem ért annyit nekem, mint a barátságunk, és nem akartam egy olyan érzés miatt kockára tenni, amit tizenöt évesen még megérteni is baromi nehéz. Csak sodródtam, vártam, hogy változzon valami. Te, vagy az érzéseim irántad. De nem történt semmi. Csak egyre mélyebbre süllyedtem a dolgokban, és egyre kevésbé gondoltam azt, hogy kifizetődő lenne mindezt elmondani neked. Aztán jött Courtney, és az, ahogyan ránéztél, ahogyan beszéltél vele, ahogy hozzáértél, teljesen világossá tette előttem, hogy soha nem lesz esélyem nálad. Nem fogsz úgy szeretni engem, mint őt, és nagyon igazságtalan lett volna ezért hibáztatnom téged. Nem is haragudtam rád soha, egészen addig, amíg be nem húztál Jamie-nek Betty buliján, és ki nem derült, hogy te végig tudtad, vagy legalábbis sejtetted, hogy mit érzek. Nem azt vártam volna, hogy vallj nekem szerelmet, és legyünk együtt örökre, de legalább figyelmeztethettél volna, hogy ne csináljak totál hülyét magamból. És aztán, ahogy közölted, hogy bárcsak hamarabb őszinte lettem volna veled – a könnyeim eleredtek, ezért a tenyerembe temettem az arcomat. Vártam néhány lélegzetvételnyit, aztán folytattam. – Azt nagyon rosszkor mondtad, Calum, mert akkor már komolyan érdeklődtem Luke iránt. Akkor, amikor bevallottam neked mindent, rájöttem, hogy egész végig csak hitegettem magam. Azért, mert törődsz velem, mert ismered a titkaimat, mert megvédsz engem és sok időt töltünk együtt, még nem kell, hogy belém szeress. A dolgok nem így működnek, de én korábban szerettem volna hinni ebben. Már tudom, hogy butaság volt. Nem is voltam igazán szerelmes beléd, csak elvakított a tudat, hogy egy ilyen jó srác, mint te, ennyire fontos szerepet tölt be az életemben, és azt gondoltam, ebből egyenes úton következik, hogy beléd szeretek, te pedig belém, és örökre együtt leszünk. Nem is tudom, hol éltem akkoriban – nevettem fel keserűen. – Őszintén sajnálom, hogy belekevertelek ebbe, és nagyon-nagyon bánt, hogy tönkrement köztetek minden Courtney-vel miattam. Ő igazán megérdemel téged, Calum. És te is őt. Nagyszerű páros vagytok. Komolyan – töröltem le a könnyeimet. Calum a kezem után nyúlt az egyik kezével, a másikkal az arcomat simogatta. Az arckifejezése nem árult el sokat, de amikor megszólalt, apró darabokra tört a szívem.
– Egész végig szerettelek téged, Törpilla – lehunytam a szemem, és igyekeztem rávenni magam az egyenletes légzésre. Nehezen ment. – Nem feküdtem le azokkal a lányokkal. Illetve, egyikükkel igen, de a többiekkel nem történt semmi. Képtelen voltam rá – sóhajtotta, nekem pedig minden lelki erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne kuporodjak magzatpózba, és sírjak a világ végezetéig. – Nem azért nem jártam senkivel, mert annyira féltem volna az elköteleződéstől, hanem mert annyira szerettelek téged, hogy csak arra vártam, mikor teszed meg a legkisebb utalást is arra, hogy többet érzel irántam. Sejtettem, hogy így van, de nem lehettem biztos benne, és soha, semmi nem ért annyit, hogy megkockáztassam ezt a barátságot köztünk. Aztán jött Courtney, és te annyira, de annyira távolinak tűntél. Hiába költöztél ide, minden figyelmedet és energiádat lekötötte Ray, és hidd el, szemen köpném magam, ha emiatt hibáztatnálak, de úgy éreztem, muszáj elterelni valakivel a figyelmemet. És az a valaki Courtney volt, akiről eleinte én is azt hittem, hogy egy üresfejű, idegesítő szurkolólány, de szép lassan kiderült, hogy közel sem ilyen. Akkor pedig már mindegy volt, ott találtam magam két tűz között, és azért húztam inkább hozzá, mert te egyre több időt töltöttél Luke-kal, és a többiek is azzal viccelődtek, hogy ti nemsoká összejöttök. Kompenzálnom kellett valahogy, és Courtney annyira, de annyira csodálatos lány, hogy nagyon komollyá váltak az érzéseim felé. Ez nem jelentette azt, hogy téged kevésbé szerettelek volna, csak egyszerűen nem volt lehetőségem utánad siránkozni. De amikor kiderült, hogy te is ugyanúgy érzel irántam, amikor a te szádból hallottam, egy csapásra megváltozott minden. Csak veled akartam lenni, hiába tudtam, hogy Courtney-t is szeretem. És aztán jött Luke, teljesen felborítva mindent... – Calum idegesen beletúrt a hajába, aztán folytatta. – De valójában hálás vagyok neki. Azt hiszem, ez amolyan plátói szerelem köztünk. Tudod, ami sosem múlik el igazán, de beteljesedni sincs esélye. Ez van megírva nekünk – nézett mélyen a szemembe. Tökéletesen megfogalmazta a helyzetet: plátói szerelem, ami sosem múlik el igazán, de beteljesedni sem fog soha. Calum az arcomhoz nyúlt, és kisimított egy hajtincset a szememből. – Gyönyörű vagy – a szívem vadul kalapálni kezdett, mert amikor felpillantottam, Calum arca vészesen közel volt az enyémhez. Olyannyira, hogy az ajkaink összeértek. Nem tudom, hány másodperc telt el így, de egyikünk sem moccant. Nem csókoltuk meg egymást igazán, de nem is távolodtunk el. A végső döntést én hoztam meg, amikor a mellkasára fektettem a tenyeremet, és óvatosan eltoltam magamtól. A homlokomat az övének támasztottam.
– Nem tehetjük meg – suttogtam.
– Tudom – felelte. – Tudom – győzködte magát.
– Most, hogy mindketten őszinték voltunk – húzódtam el tőle, szinte a kanapé másik sarkába menekülve. – rendben vagyunk? – pillantottam rá.
– Persze – sóhajtotta, a plafonra bámulva. – De csak akkor, ha többé nem látlak fehérneműben. Azt nem ígérem, hogy kibírnám – erőltetetten felnevettem, mert nem igazán tudtam eldönteni, mennyi részt szán viccnek ebből, és mennyit kell komolyan venni. Calum végül felpattant a kanapéról. – Na, menjünk, úgy hallottam, anyukád thai kaját főzött.
– Ahhoz előbb cipelned kell néhány szekrényt – álltam fel én is.
– Gyerekjáték – kacsintott rám, majd elindultunk hozzánk. Útközben írtam Betty-nek, hogy csatlakozzon ő is, és majd az utcánk végén találkozunk.

Annyira, de annyira sokszor sétáltam már Calum-mal kettesben, hogy korábban teljesen rutinosan, természetesen működött a dolog. Most azonban szörnyen fura volt az egész. Kicsit mindketten feszengtünk, de én talán túl is tettem rajta. Tudva, hogy valóban szerelmes volt belém, és hogy ez az egész köztünk olyasvalami, aminek se eleje, se vége, eléggé felkavart. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy Luke-nál jobb pasit nem választhattam volna, és hogy Calum is elfogadja őt. Nem volt okom panaszra, és igyekeztem is elhitetni ezt magammal, mégis bennem volt egy megmagyarázhatatlan, furcsa női megérzés, amit nem tudtam értelmezni. Amikor azonban hazaértünk, és akkora hangzavar fogadott, amekkora talán a suliban kerekedik egy-egy szünetben, minden gondom elszállt. Ott volt mindenki, aki kicsit is számított nekem: anya, Debbie, Ash, Michael, Luke, Sadie, Thomas, Calum és Betty. Na meg a thai kaja.
Amikor én tíz éves voltam, a húgom pedig hét, a családunk együtt töltött egy hetet apa szüleinél Közép-Ausztráliában. A nagyiék ritkán léptek kapcsolatba velünk, mert a farmjuk teljesen lekötötte őket, és akkoriban az internet sem volt túl népszerű és kiépített, így heti párszor telefonáltak nekünk, mégis nagyon jó volt a kapcsolatunk. Minden évben meglátogattuk őket, de ez az egy hét, amit nyolc éve töltöttünk náluk, örökre beégett az emlékezetembe.
Minden reggel arra keltünk, hogy a nagyiék kutyusa, Zorró berontott a szobánkba, és vidáman csaholt, miközben megpróbált felugrani az ágyunkra. A nagyi és anya reggelit készítettek, amíg apa és a nagyapa megetették az állatokat. Reggeli után Debbie és én a szántóföldön játszottunk. Általában valamilyen hercegnőkkel kapcsolatos játékot kellett játszani, de Debbie ekkor először engedékeny volt, és belement az én ötletembe: szuperhősök voltunk, akik megmentették az egész világot. Néhány kör után azonban a húgom ragaszkodott hozzá, hogy mentsünk már meg egy-két hercegnőt is, amibe kénytelen voltam beleegyezni. A hatalmas szalmabálákról ugráltunk fel-le, hemperegtünk a porban, kergetőztünk Zorró kutyával, a csirkékkel, a birkákkal. Az ebédre az udvaron került sor, és mindig isteni étel várt minket. Evés után mindenki visszavonult pihenőre, mi azonban kiszöktünk a házból, és vicces ruhákat aggattunk a kutyára, aki aztán egy szalmakalapban, vagy egy kendővel a nyakában ment be felébreszteni anyáékat, akik nagyokat nevettek a kreativitásunkon. Délutánonként mi is apával és a nagyapával tartottunk a munkákra, segítettünk kerítést javítani vagy etetni, első körben mindig megmutatták, hogyan kell, mi pedig utánuk csináltuk. Este, naplementekor apa elővette a fényképezőgépét, és számtalan fotót lőtt rólunk a szalmabálákon, a ház előtt, az állatokkal, és persze anyáról is. Az egyik kedvenc fotóm is ekkor készült róla, ez is hozzájárult ahhoz, hogy soha ne felejtsem el azt a hetet. Anya a dimbes-dombos mezőn áll, hófehér ruhában, ami egykor hálóing volt, de a nagyi annyiszor kimosta, hogy kinyúlt, így anya kicsit átalakította, varrt a derekába egy gumit, levágta az ujját, és hímzett bele néhány virágmintát. Debbie-vel aznap délelőtt találtunk egy rakás margarétát, amiből a nagyi segítségével koszorút fontunk, amit anya a fejére tett. A haja természetes hullámokban súrolta a vállát, sosem volt igazán hosszú haja. A naplemente a háta mögött meseszépen világította meg őt, a szépségét, a természetességét. Emlékszem, ott álltam apa mellett, amikor ellőtte a képet, és annyira, de annyira csodáltam őt, hogy még a szám is tátva maradt. Ott, akkor egyetlenegy kívánságom volt. Hogy bárcsak olyan szép és erős nő lennék felnőttként, mint az anyukám! Debbie azonban apát nézte, és aznap este azt is bevallotta, miért. Azt mondta, alig várja, hogy mi is találkozzunk a hercegünkkel. Amilyen hercege anyának apa. És igaza volt. Apa valósággal rajongott anyáért. Azért, mert gyönyörű volt, okos, erős és odaadó. Így gondolkodtam én is anyáról. Ő mindig tudta, hogyan békítsen ki minket Debbie-vel, kinek kell igazat adnia, hogyan segítsen apán. Egyszer, egyetlenegyszer nem tudott rajta segíteni. Akkor éjjel, a kocsiban. Két lehetősége volt: vagy magát menti, vagy ő is meghal apával együtt. Tudom, hogy élete legnehezebb döntését hozta meg, amikor kitörte az ablakot, és kimászott rajta, mielőtt az autó felrobbant volna. Mégis elképesztően tisztelem őt ezért a tettéért, mert bár apát elveszítettük, ő velünk maradt. Egészen Ray felbukkanásáig. De anya magát hibáztatta. Sokszor mondogatta, hogy talán lett volna elég ideje apát is kimenteni az autóból, ha hamarabb magához tér. Hogy az egész miatta történt, mert vitatkoztak, nem egyezett a véleményük az egyik ügyfelük kapcsán, és apa nem az útra figyelt, ezért rántotta el a kormányt. Anya az egész balesetet, az egész veszteséget úgy élte meg, hogy miatta történt. Az ő hibájából. Ezért vetette magát bele Ray karjaiba. Remélte, hogy ő elfeledteti vele a történteket. Hogy megszabadíthatja attól a bénító érzéstől, ami azóta terjeng benne, amióta kimászott a totálkárosra roncsolódott kocsiból. Eleinte ezért nem tiltakoztam. Mert én is hittem abban, hogy Ray jó hatással lesz anyára, és esetleg mi is jól járhatunk, ha egy apafigura – aki természetesen soha, semennyire nem helyettesíthette volna apát – ott lesz előttünk. De tévedtem. Ahogy anya is. És ez a tévedés kis híján Debbie életébe került. Meg az enyémbe. Meg anyáéba. De óriási szerencsénk volt, amiért idejében észbe kaptunk. Ez pedig sokkal fontosabb. Az elsődleges az, hogy újraépítsük az életünket. Anya új állásával, az új lakásunkkal, de a régi barátainkkal, akikre akkor is számíthattunk, amikor még saját magunkban sem bíztunk.
Ez a délután arra a hétre emlékeztett, amit nyolc éve a nagyiék farmján töltöttünk. Olyan boldognak éreztem magam, hogy a gyomromban izgatott pillangók csapdostak hatalmas szárnyaikkal. Minden bútort a helyére pakoltunk, Sadie, Betty, Debbie és én világító lampionokat aggattunk a nappaliba, a kanapé fölé, és néhány fotót is kiraktunk a falra. Megterítettük az újonnan bekerülő étkezőasztalt a konyha melletti részen, és mindannyian leültünk vacsorázni. Anya ült az asztalfőn, mellette balról Debbie, jobbról én. Luke foglalt helyet mellettem, karját lazán a székem háttámláján tartva. Debbie mellett Ash, majd Calum, Betty, Sadie, Thomas, és Luke másik oldalán Michael. Valamikor a thai kaja és a csokifagyi között Calum félrehívta Luke-ot, és bár a szülők jókedvűen csevegtek tovább, Betty, Debbie és én feszengve vártuk, mikor esnek egymásnak. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, néhány percnyi beszélgetés után (ami mindkettejük között kábé egyenlő arányban oszlott meg) lepacsiztak és összeölelkeztek. Akkora kő esett le a szívemről, hogy tutira koppant egy nagyot a padlón. A délután további részében vicces történeteket meséltünk egymásról, a zenekarról, apáról. Amikor Thomas először felhozta, elnémult a társaság. Egyedül anya bólogatott hevesen, és kacagott fel, amikor Calum apukája elmesélte, hogy apu hogyan élte túl az első részeg éjszakáját az egyetemen, amikor is a campuson kívül ébredt. Éreztem, hogy Luke óvatosan megszorította a vállamat, ezért gyors puszit nyomtam az arcára, jelezve, hogy rendben vagyok. A tekintetem összekapcsolódott a húgoméval, akinek ugyan egy aprócska könnycsepp csillant a szemében, mégis őszinte boldogsággal mosolyodott el, és láttam, hogy az asztal alatt óvatosan megfogta Ash kezét. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem. Debbie kezd visszatérni az életbe. Tízévesen azt kívántam, bárcsak olyan erős és gyönyörű nővé válnék, mint amilyen anya. Ma délután, a műteremből átalakított lakásunkban minden számomra fontos emberrel körülvéve, már látom, hogy valójában a húgom vált ilyenné.

A 5 Seconds of Summer zenekar élete felbolydult, Michael-t ugyanis már másnap felhívta a tulaj, hogy a következő hétvége az övéké a klubban. A srácok gőzerővel próbálni kezdtek, még a zeneórákról is elkéredzkedtek a suliból, hogy a legfelső emeleten gyakorolhassanak. Betty edzésekre járt, én tanultam és anyával voltam a szabadidőmben, és bár látszólag tényleg minden rendben volt, egyvalami nem hagyott nyugodni. Courtney.
– Nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet. Szerintem nem fogja értékelni, hogy odamész hozzá – ismételte Betty lihegve. Úgy szedtem a lábamat, mintha az olimpiai gyaloglóversenyen lennék, a barátnőm alig tudta tartani a tempómat.
– Itt nem tud elmenekülni – közöltem.
– De rontani tudsz még a helyzeten – vetette oda Betty. – Nézd – torpant meg, először a telefonjára meredve, majd a mellettünk álló házra. – Azt hiszem, ez az – én is megálltam, visszamentem a barátnőmhöz, és kikaptam a kezéből a készüléket. – Persze, vedd csak el – morogta. A telefon kijelzőjén az a cím állt, amit Betty a tudakozótól facsart ki ebédszünetben, ugyanis senki, sem Calum, sem egyetlen szurkolólány sem ismerte Courtney címét. Pedig még Grace Moon-hoz is odamentem, és kifaggattam. Életem legnehezebb öt perce volt, de megtettem, úgyhogy az a minimum, hogy Courtney elfogadja a bocsánatkérésemet. A ház, ami előtt álltunk, kísértetiesen hasonlított a mi korábbi otthonunkra. Nem a külső része, sokkal inkább a hangulata. Azt sugallta, hogy itt egy boldog, szerető családnak kéne laknia, helyette azonban van valaki, aki megkeseríti minden lakó minden percét. Ezesetben, valakik, ugyanis nem csak a drogdíler nevelőapa, de a függő nevelőanya is komolyan kivette a részét a problémák okozásából.
– Bejössz velem? – kérdeztem Betty-től, aki csodálkozva figyelte a házat.
– Nem tudom. Szerintem ez csak olaj lesz a tűzre – motyogta.
– Nem érdekel – vontam vállat. – Nem kell odajönnöd velem, ne aggódj, nem szólok róla, hogy benne voltál.
– Gyáva féregnek nézek ki? – tette csípőre a kezeit felháborodva. – Menjünk – indult meg ő elsőként. Feltrappoltunk a nyikorgó fából álló tornácra, és a pókhálóval átszőtt ablakon bekukkantottunk. A csipkefüggöny eltakarta előlünk a látnivalót, az ajtó melletti fekete csengőről is el kellett pöckölni egy poloskát, hogy használhassuk. – Biztos, hogy Courtney lakik itt, nem pedig egy elmebeteg sorozatgyilkos, aki direkt fiatal lányokra vadászik? – súgta oda nekem, pár másodperccel azelőtt, hogy az ajtó kinyílt. Courtney állt a küszöbön, szemüvegben, hanyagul felkontyozott hajjal, egy elnyűtt, csíkos pólóban, és kinyúlt melegítőnadrágban. Egy kanál volt a kezében, és annyira meglepődött rajtunk, hogy elfelejtette ránk csapni az ajtót, ezt pedig muszáj volt kihasználnom. A küszöbre csúsztattam a lábamat, így ha akarta volna se tudta volna becsukni az ajtót.
– Ti mit kerestek itt? – kérdezte remegő hangon.
– Egy elmebeteg sorozatgyilkost, aki direkt fiatal lányokra vadászik, de szerencsére te laksz itt – nevetett erőltetetten Betty. Amikor egyikünk sem viszonozta a jókedvét, abbahagyta a vihogást. – Na. Bemehetünk? – nyújtogatta a nyakát a ház belseje felé. Courtney a fejét kapkodta kettőnk között, aztán sóhajtott egyet, és szélesebbre tárta az ajtót. Beléptünk, a bejárat egyenesen a nappaliba vezetett. Nem volt rendetlenség, de az ajtó balján húzódó amerikai konyha pultján azért felfedeztem néhány kiürült, vagy legalább félig teli piásüveget. Nyeltem egyet, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Nem azért jöttünk ide, hogy Courtney lakhatási körülményeit ellenőrizzük, hanem hogy meggyőzzük arról, hogy Calum mellett a helye. Courtney becsukta az ajtót mögöttünk, aztán megkerülte a konyhapultot, és a mosogatóba tette a kanalat.
– Be kell adnom Tracy gyógyszereit. Várnátok itt egy percet? – a tekintete nem volt kemény, inkább könyörgő.
– Segítsünk valamit? – kérdeztem, de nem voltam elég gyors, Courtney már el is tűnt a szobák felé vezető folyosón. Betty zavartan fordult felém.
– Ennyire rémes lehet? – utalt Courtney húgára. Megvontam a vállam, jelezve, hogy elképzelésem sincs. Courtney valóban soha nem beszélt a testvéréről, azt az egy alkalmat kivéve, amikor kibukott belőle az igazság. Miért nem bízik bennünk annyira, hogy őszinte legyen a húgával kapcsolatban? Courtney néhány perc múlva tért vissza, hallottuk, hogy feltűnően halkan csukta be maga mögött az egyik nyikorgó szobaajtót.
– Miért jöttetek? – állt meg velünk szemben, maga előtt összefont karral, szinte támadópózban. Betty azonnal rám nézett, kvázi átadva ezzel a szót.
– Csak el akartam mondani, hogy Calum-nak rettentően hiányzol – préseltem ki magamból a szavakat. Nem igazán éreztem komfortosan magam, tekintve, hogy Courtney nyilvánvalóan nem lát szívesen, és ennek igencsak kevés köze van ahhoz, hogy épp haragszik rám. – És neked is hiányzik! – tettem hozzá. – Ne is próbáld tagadni, egyértelmű, hogy így van.
– Chrissy – sóhajtotta gondterhelten. – Nem érdekel. Még ha hiányzik is, túl kell tennem magam rajta.
– Azért, mert érettségi után Londonba mész a húgoddal? – csúszott ki a számon. Courtney arca egy pillanatra lemerevedett, aztán beharapta az ajkát.
– Honnan tudsz te erről?
– Azt mondtad, csak akkor jössz vissza Sydney-be, ha van miért. Calum egy ilyen ok lenne, igaz? – faggatóztam. Courtney nem felelt egy darabig, csak félrekapta a tekintetét. Olyan szívesen lettem volna egy másik ok! Én, mint a barátnője. De mégis hogyan válhatnék olyan fontossá számára, hogy visszajön miattam Ausztráliába, ha még a húgát sem hajlandó bemutatni nekem?
– Mi ez, valami interjú? – mordult fel kis idő elteltével. – Semmi közöd az életemhez, Chrissy.
– Barátnők vagyunk – néztem mélyen a szemébe.
– Barátnők voltunk! – csattant fel. – Azok voltunk, amíg ki nem derült, mit műveltek a hátam mögött Calum-mal.
– Courtney, kérlek, hidd el nekem, hogy soha, semmi nem történt köztünk! – tettem össze a két tenyeremet. Courtney a szemét forgatta.
– A hangsúly nem ezen van, Chrissy. Megtettétek volna. Csak idő kérdése volt.
– Ez nem igaz – szúrtam közbe. – Akkor lett volna erre egy minimális, egy nagyon halvány, épphogy csak pislákoló esély, hogy ha sem te, sem Luke nincs képben. De, hál' Istennek, itt voltatok mindketten. Meg sem fordult a fejünkben, hogy összejöjjünk, főleg nem a hátatok mögött – soroltam. Courtney arca megrándult, de nem reagált. – Courtney, kérlek – léptem közelebb hozzá, ő azonban elhúzódott.
– A lényegen ez nem változtat. Nem voltál őszinte velem sem te, sem Calum.
– Mégis mit vártál tőlem? – tártam szét a karjaimat tehetetlenül. – Amikor összefutottunk az első éjjel Calum-ék konyhájában, közölnöm kellett volna, hogy „Helló, szerelmes vagyok Calum-ba"? – Courtney elkapta a tekintetét, láthatóan elgondolkodtattam, ez pedig reménnyel töltött el, és újult erővel folytattam a győzködést. – Mit tettél volna a helyemben, Courtney? Nagyon jól éreztem magam veled. Ahogy mindenki más is. Mégis miért rontottam volna el mindent olyasvalamiért, amiben nem voltam biztos? – Courtney zavartan piszkálgatta a pólója szegélyét. Kezdett megtörni. – Courtney, ebben a sztoriban nincs jó zsaru-rossz zsaru, érted? Ez egy hülye félreértés, amit már tisztázunk. Calum téged szeret. Én Luke-ot. A kérdés az, hogy te kit szeretsz?
– Jaj, ugyan – talált újra a hangjára. – Úgyis tudod, hogy szeretem őt. Máskülönben nem lennél most itt – meredt rám. Hát, ja, igaza volt. Azért kockáztattam meg ezt a látogatást, mert minden porcikámmal abban reménykedtem, hogy még nem lépett túl Calum-on.
– Oké, akkor mi a következő lépés? – pillantottam rá óvatosan. – Megbocsátasz neki? – azért az kicsit erős lett volna, ha kapásból azt kérem tőle, mindkettőnknek felejtse el a baklövését. Courtney összepréselt ajkakkal bólintott, én pedig alig tudtam visszatartani az elégedett és megkönnyebbült sikoltásomat. Már majdnem megindultam felé, hogy megöleljem, de eszembe jutott, hogy még nem egészen tartunk ott. – Akkor, gondolom... Majd találkozunk – motyogtam, és az ajtóhoz léptem, a nyomomban Betty-vel, csakhogy Courtney a nevemen szólított. Lassan néztem vissza rá, attól tartva, hogy talán a fejemhez vág valamit (legyen az akár szóbeli, akár valós dolog), mire ő felsóhajtott, odalépett hozzám, és átölelt. Meglepettségemben alig tudtam viszonozni az ölelését, de szerencsére idejében reagáltam.
– Sajnálom, Chrissy – súgta a fülembe.
– Basszus, úgy hiányoztál! – szakadt ki belőlem, miközben szorosabbra fűztem az ölelését.
– Hát, nem hittem, hogy ez működni fog – jegyezte meg mellettünk Betty. Amikor eltávolodtunk egymástól Courtney-vel, egy könnycseppet láttam csillanni a szemében.
– De ha még egyszer titkolóztok előttem, tényleg nem állok többé szóba veletek – rázta meg a mutatóujját fenyegetően Courtney. Ekkor már egy nagy, hármas ölelésben forrtunk össze. Visszakaptam a legjobb barátnőmet. Újra hárman voltunk a világ ellen.
– Tracy az előbb aludt el – törölte meg az arcát Courtney. – Szeretném, ha maradnátok, amíg felébred. Kábé ötig szokott aludni – pillantott az órájára. Betty és én izgatottan néztünk össze, és némán megbeszéltük, hogy Courtney-ben ezúttal talán nem csak a megbocsátás gátja szakadt át, hanem valami más is. Ha beenged minket az életének ennek az eldugott részébe, az nem holmi ajándék, nem engesztelés, nem hízelgés. Az valami egészen különleges, olyasmi, mint egy vérszövetség, egy örökös kapocs, ami Courtney-t, Betty-t és engem egy életre összeköt. Courtney nem szégyelli többé előttünk azt, aki, nem titkolózik arról, mit kell csinálnia itthon, nem kell dugdosnia előlünk a beteg testvérét. Tudtam, hogy ez olyan megkönnyebbülést jelent majd neki, ami az egész lényét felszabadítja. Nem kell játszania a tökéletes kis pompomlányt, a makulátlan, népszerű csajt. Előttünk nem.
Leültünk a viseltes kanapéra, Courtney pedig a konyhába ment, és öntött egy tálba némi chipset. Fura, de nem feszengtem. Pár perccel ezelőtt azért idegeskedtem, mert attól tartottam, Courtney nem fog megbocsátani sem nekem, sem Calum-nak.
– Nem akarok tolakodó lenni – markolt bele a chipsbe Betty. – de anyukád dolgozik ilyenkor? – Courtney lesütötte a szemét, ahogy leült velünk szembe a szőnyegre.
– A férjével van. Tracy apjával – felelte. – Ilyenkor csak az a kérdés, hogy csak betépve jönnek haza, vagy betépve és részegen – magyarázta.
– Nem tudsz szólni valakinek? – kérdezte Betty csendesen. Lenyeltem a torkomba költöző gombócot. Tőlem is folyton ezt kérdezgette Calum. Nem, nem lehet szólni senkinek. Vagy nem foglalkoznak vele, vagy nem kompatibilisek, vagy csak úgy tudnának segíteni, ha elköltözne innen. Ami, az én esetemben még viszonylag kivitelezhető volt, de Tracy helyzete igencsak megnehezíti a dolgokat. Ő ide van berendezkedve, itt van minden szükséges holmija, mégis hogyan cuccolna át egyik napról a másikra valahová máshová?
– Nem igazán – suttogta Courtney. – Az apám segít, amiben tud, de Tracy-vel ő sem tud mit kezdeni. London jelenti az egyetlen lehetőséget.
– Pontosan mi a baja? – kérdeztem, összekulcsolva az ujjaimat.
– Idegrendszeri rendellenesség – válaszolta Courtney. – Koraszülött is volt. Szellemileg is visszamaradott, és a testét sem képes önállóan megtartani. Speciális székre lenne szüksége, de ahhoz némi önerőt kell felmutatni. Nem tudok elmenni dolgozni, mert suli után mellette kell lennem, a pénzt, amit apától kapok, igyekszem úgy beosztani, hogy tudjak belőle félretenni, de nem tudom, mikorra gyűlik össze elég.
– Ezt nem hiszem el – csóválta a fejét Betty. – Nem tudom elhinni, hogy anyád ennyire leszarja ezt – bukott ki belőle a felháborodás, amivel teljesen egyetértettem. – Bocs – tette hozzá halkabban, de Courtney nem sértődött meg, sőt, a száját elhúzva bólogatott.
– Mindig is ilyen volt. Amikor még együtt éltek a szüleim, akkor is minden fontosabb volt nálam – vonogatta a vállát. – Már akkor tudtam, hogy minden az én feladatom lesz, amikor teherbe esett. És akkor még szó sem volt semmiféle komplikációról – magyarázta. Összeszorult a szívem, és kattogni kezdett az agyam megoldás után kutatva.
– Ez a speciális gyógykezelés Londonban... ez már le van rendezve? – ráncoltam a homlokomat.
– Igen – bólintott. – Megnyertem egy pályázatot. Egy magánkórház hirdette meg, be kellett adnom rengeteg leletet, orvosi szakvéleményt... És úgy látták, Tracy Londonban lenne a legjobb helyen. Teljes költségtérítést kapunk, repülőjeggyel, szállással, gyógykezeléssel.
– És mi lesz utána? Hazajöttök? – kérdezte Betty.
– Tracy szinte biztosan nem – mondta Courtney vékony hangon. – Ez egy bentlakásos intézmény.
– De lesz rá elég pénzed? – faggatózott tovább Betty a chipset majszolva.
– Lehet részletfizetést kérni – sóhajtotta. – Havi száz dollár. Apától kicsit többet kérek, és minden rendben lesz – magyarázta. – Arra gondoltam, hogy talán ott jelentkezek egyetemre. De a következő tanévet biztosan kihagyom.
– Szerintem ez jó döntés – szorítottam meg a kezét. Courtney hálás mosollyal pislogott.
– Anyádnak szólsz róla? – húzta el a száját Betty.
– Még nem tudom – vont vállat Courtney. – Egyelőre arról sem tud, hogy Londonba megyünk. Teljesen kikelne magából – motyogta maga elé.
– De ha nem foglalkozik veletek, mit érdekli, hogy itthon vagytok-e, vagy Londonban? – értetlenkedtem.
– Tracy remek kifogás anyának. Azzal tud takarózni, hogy szüksége van drogra és alkoholra, hogy képes legyen elviselni a tudatot, hogy egy önálló életre mindig is képtelen lányt szült.
– Ő tette ilyenné – szűrtem a szavakat a fogaim között.
– Igen, valószínűleg – biccentett Courtney. – De kétlem, hogy ez valaha is eljutna a tudatáig. Ha éppen tiszta, sír Tracy küszöbjén – legyintett.
– Szerintem neki is bűntudata van – találgattam. – Segítségre lenne szüksége.
– Soha nem fogadná el – rázta a fejét Courtney. – Apa már elrángatta az elvonóra párszor. Mindig elszökött.
– Istenem, annyira sajnálom, hogy egyedül kell megbirkóznod ezzel – pillantottam Courtney-re. Igyekeztem, hogy ne tűnjek szánakozónak, mert tényleg nem éreztem így iránta, de képtelen voltam leplezni, hogy mennyire szörnyűnek érzem a helyzetét, és milyen nagyon szeretnék neki segíteni.
– Kellett! – javított ki Betty. – Mostantól itt vagyunk neked. És nem csak mi, a fiúk is – Courtney hálásan pislogott, és láttam, hogy egy könnycsepp csücsül a szeme sarkában.
– Köszönöm – búgta Courtney. Hirtelen zaj hallatszott az egyik szobából, sírás, nyöszörgés. Courtney odakapta a fejét, és csodálkozva tápászkodott fel a szőnyegről. – Hm, biztosan melege van. Olyankor szokott idő előtt felébredni – a szoba felé vette az irányt, de félúton megfordult. – Nincs kedvetek találkozni vele? – kérdezte mosolyogva. Betty-vel úgy pattantunk fel, mintha szögben ültünk volna. – Nem fogja megjegyezni neveteket, de a szemével tud kommunikálni. Nyugodtan menjetek közel hozzá – magyarázta, mielőtt benyitott volna az első szobába. A falak halványrózsaszínek voltak, a minden oldalról körbe deszkázott ágy felett virágokkal díszített betűkkel az állt, hogy „Tracy". Az ágy deszkáin is voltak minták, egy Micimackó, néhány szívecske, virágok, kiskutya. A szoba elég apró volt, az ágy végében egy nagy szekrény, a másik oldalon pedig egy méretes pelenkázó és egy komód fért el. Az ablak előtt tiszta csipkefüggöny lógott, alatta radiátorral, ami fura, a legtöbb házban és épületben nem szükséges ennyire komoly fűtőrendszer. Courtney odalépett az ágyhoz, amiben ott feküdt Tracy. Megsimította a homlokát, aztán felcsavarta a radiátor oldalára szerelt szabályozót. – Nézd, Tracy! – guggolt le az ágy mellé Courtney, a húga haját simogatva. – Ők itt a barátaink! Chrissy és Betty. Lányok – fordult felénk. – Ő a kishúgom, Tracy Peers – először én léptem közelebb hozzá. Egy olyan ágyban hevert, amiben minden normális kétéves feküdne, de alatta textilpelenka volt kiterítve, és rajta is egy nagyobb méretű, de kisbabáknak való pelenka volt. Teljesen kicsavarodott végtagokkal hevert, erőtlen ujjai között tartva egy puha kistakarót. A haja aranybarna volt, a szeme csillogott, a szájában egy cumi ült. Letérdeltem az ágya mellé, a szőnyegre.
– Szia – szóltam hozzá halkan. – A nevem Chrissy. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! – gyengéden végighúztam a mutatóujjamat bársonyos kézfején. Tracy nem reagált, de Courtney boldogan mosolygott, és biccentett egy aprót, jelezve, hogy nyugodtan folytassam. – Igazán gyönyörű a szobád – néztem körbe. – Nagyon tetszik a falak színe – újra Tracy-re pillantottam, akinek gyorsabban járt a cumi a szájában. Igaza volt Courtney-nek, a húga a tekintetével üzent. Azok a meseszép, mélybarna szemek azt sugallták, neki is tetszik a szoba, és kíváncsi lenne az enyémre is. Fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt megértenem, de büszkeséggel töltött el. – Képzeld, nekem épp most kellett új színeket választanom a szobám falára. Bár hamarabb jöttem volna ide! Biztosan valami hasonló mellett döntöttem volna. De tuti, hogy kikértem volna a véleményedet, elvégre, egy ilyen csodaszép szoba lakója biztosan valami szépet ajánlott volna – a cumi kiesett Tracy szájából, és elmosolyodott. Fogsora még nem volt, de néhol már kibújt a kis fogacskája. A nyál kicsorgott a szájából, Courtney pedig gyorsan odanyúlt egy ruhazsebkendővel, hogy letörölje az állát. Még egyszer megsimogattam Tracy kezét, és átadtam a helyem Betty-nek.
– Szia! – guggolt le a barátnőm a kiságy mellé. – Állati vagány kiscsaj vagy! – kezdte Betty. – Nem lehet könnyű elviselni ezt a hisztis nővéredet – biccentett Courtney felé, aki nevetve meglegyintette a ruhazsebkendővel Betty-t. Tracy tovább vigyorgott. – Annyira jó végre látni téged! Courtney sokat beszél rólad, de eddig kételkedtem abban, hogy tényleg létezel – vetett gyors oldalpillantást Courtney-re. – Pedig mindenkinek mutogatnia kéne. Senkinek nincs ilyen gyönyörű testvére – mosolygott rá Tracy-re Betty. Tracy a következő pillanatban nagyot sóhajtott, majd lecsukódott a szeme, a légzése egyenletessé vált. Courtney megigazította rajta a takarót, aztán intett, hogy menjünk ki. Halkan csukta be maga mögött a szobaajtót.
– Gyönyörű ez a kislány – néztem mélyen Courtney szemébe. – Hihetetlen, hogy az anyukátokat ennyire hidegen hagyja.
– Már megszoktam – vont vállat Courtney.
– Figyelj, nincs kedved később lemenni a partra? – javasolta Betty. – Biztosan jót tenne a friss levegő.
– Köszi, azt hiszem, megvárom, hogy felébredjen. Beadom neki az esti gyógyszereit, azoktól úgyis egyhuzamban alszik reggelig – magyarázta. – Később találkozunk?
– Ne butáskodj – legyintettem. – Itt maradunk.
– Komolyan? – pislogott ránk felváltva.
– Persze – bólintott Betty is. – Tuti van valami agyfacsaró tévéműsor, ami eltart estig.
– Oké – mosolyodott el Courtney. – Menjünk a szobámba – biccentett, majd bevonultunk a Tracy-vel szembeni helyiségbe. Ez egy kicsit nagyobb volt, mint Tracy szobája, a falak világoslilában pompáztak. Egy kényelmesnek tűnő franciaágy volt középen, vele szemben, a falon egy lapostévé. Az ajtó mellett egy nagy ruhásszekrény, az ágy balján egy rumlis íróasztal.
– Király a szobád – huppant le az ágyra Betty. Courtney bekapcsolta a tévét, és ő is leheveredett.
– Köszi! – vigyorgott Courtney. Én is csatlakoztam hozzájuk, és valóban olyan volt, mint egy nyálas lányregény: estig idióta reality-ket bámultunk, nevetgéltünk, beszélgettünk. Nem esett szó sem Calum-ról, sem Courtney családjáról. Mindannyian elraktároztuk a gondolatainkba, amit láttunk, Tracy-t, mindent. De már nem olyanok voltunk, mint az idegenek. Nem volt szükség arra, hogy megbeszéljük, mert már némán is értettük egymást szavait. És ez sokkal nagyobb ajándék volt, mint amit el tud tőlünk venni bárki.

– Szia! – huppant le mellém Luke az ebédszünetben, pénteken. Debbie, Courtney, Betty és én foglaltunk el egy asztalt az udvaron, bár már mindannyian pulcsiban ültünk. Én Luke egyik fekete, kapucnis felsőjében, amit még napokkal korábban csórtam el tőle, a lányok a saját cuccukban. Betty még meg is jegyezte, hogy ha mi is az a fajta párocska leszünk, akik lépten-nyomon azt bizonygatják a világnak, hogy együtt vagyunk, többé nem áll szóba velem. A srácokra egyáltalán nem számítottunk a szünetben, úgy tudtuk, próbálnak a legfelső emeleti zeneteremben, ezért mindannyian meglepetten pislogtunk, amikor egyszerre, mind a négyen levágódtak közénk.
– Szia – köszöntem neki mosolyogva. Luke odahajolt hozzám, és nyomott egy puszit az orromra. Ezután váltottak egy gyors pillantást ők négyen, a fiúkkal, aztán óvatosan, alig láthatóan biccentettek egyet, és egyszerre szólaltak meg mindannyian, csak éppen máshoz szólva.
– Eljössz velem a bálba? – négyünk közül talán Betty vágta a legértetlenebb arcot, akihez Michael intézte a szavait. Aztán a fiúk ismét egyszerre kezdtek el magyarázkodni, hárman legalábbis. Calum azt ecsetelte Courtney-nek, hogy tudja, mennyire szeretne ott lenni a bálon, és hogy ez remek lehetőség lenne az újrakezdéshez (Courtney még tegnap, azután, hogy kétórát végigbeszélgettünk hármasban a tengerparton, megkereste Calum-ot, és beszélt vele), Michael azt ismételgette, hogy csakis barátokként mennének Betty-vel, Ash pedig azt magyarázta a húgomnak, hogy csak akkor kell igent mondania, ha van kedve vele menni, és megígéri, hogy még csak hozzá sem fog nyúlni, egy ujjal sem. Egyedül Luke nem szólalt meg, csak a szemembe nézve várta a válaszomat. Nos, a mi helyzetünk volt a legegyértelműbb a társaságban.
– Igen! – öleltem át a nyakát, Luke pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához a padon. Aztán sorra meghallottam a varázsszót oldalról is.
– Igazad van. A bál remek lehetőség – bólintott Courtney ragyogó mosollyal, és amikor átölelték egymást Calum-mal, láttam, hogy a fiú olyan megkönnyebbülten hunyja le a szemét, mintha egy tonnányi súly szakadt volna le a válláról.
– Nagyon szívesen elmegyek veled – egyezett bele Debbie is, mire Ash boldogan elvigyorodott, és megsimogatta a húgom hátát. Debbie erre felnevetett, és megölelte őt, mintegy jelezve, hogy a közeledés azért nincs kizárva. Magamban ugráltam egy sort, amiért a testvérem egyre inkább nyit a férfiak felé, ugyanakkor az eszembe véstem, hogy meg kell vele beszélnem, hogy csak akkor hagyja magát alávetni bárminek is, ha azt őszintén, nagyon komolyan úgy érzi. Már csak Betty válaszára vártunk.
– Jó, legyen – sóhajtott fel Betty. – De ne bánjam meg, Lilafej! – rázogatta meg a mutatóujját az ezúttal lilahajú Michael előtt, aki elégedetten vigyorgott, és belecsapott Michael feltartott tenyerébe.
– Nem fogod – kacsintott rá. Mindannyian felnevettünk, majd a srácok ismét egy emberként hajoltak oda hozzánk (természetesen Michael-t kivéve) a barátnőjükhöz, és egy gyors puszit leheltek a homlokunkra.
– Mi van, ti ikrek lettetek? – fintorodott el Betty. – Vagy valami bizarr génkísérletben vesztek részt zenélés helyett?
– Nyugodtan gyártsd az összeesküvés-elméleteket, mi addig mentünk próbálni – állt fel a padról Calum, a többiek pedig követték.
– Hé – fogtam meg Luke kezét, aki visszahajolt hozzám, és puszit adott a hajamba. – Délután találkozunk? Úgy hiányzol – halkítottam le a hangomat. Luke a szabad kezével megsimogatta az arcomat.
– Holnap lesz a koncert. Mi lenne, ha utána nálam aludnál? – kérdezte suttogva. Elvörösödött arccal, hevesen bólogattam. Luke gyengéden maga felé húzta a fejemet, és csókot nyomott a fülem alatti érzékeny pontra. A fiúk elköszöntek tőlünk, aztán már be is szivárogtak a tömegbe. Az útvonalukat azonban nem volt nehéz követni, mert amerre jártak, méretes nyáltócsák keletkeztek a lányok jóvoltából.
– Tudják, hogy pár hónap múlva érettségi? – köszörülte meg a torkát Courtney. – Szerintetek nem lesz baj azzal, hogy csak a zenével foglalkoznak?
– Te jelentkeztél valahova? – csettintett a nyelvével Betty. Behúztam a nyakam, mert én még nem mertem megosztani senkivel, hogy hová adtam be a jelentkezésemet.
– Aha – motyogtam vékony hangon. A tanítás mindig is nagyon érdekelt, de nem hittem, hogy valaha is lesz lehetőségem komolyan foglalkozni vele. Az életem tizenegy éves koromtól kezdve nem egészen úgy alakult, hogy a jövőmet tervezgessem, így amikor néhány hete unottan kitöltöttem a jelentkezési lapomat, és leadtam a suli igazgatóságában, nem hittem, hogy lesz jelentősége. Akkoriban eléggé Ray-jel voltam elfoglalva, igazság szerint ki is csúsztam a határidőből, de a titkárnőnek megesett rajtam a szíve, és elvette tőlem a papírt.
– Na? Harapófogóval kell kihúzni belőled? – méregetett Betty türelmetlenül. Debbie és Courtney hasonlóképpen izgatottan pislogtak felém.
– Tanítónak jelentkeztem a Sydney-i Egyetemre – mondtam ki végül. Debbie elégedetten mosolygott, míg Courtney és Betty zavartan meredtek rám.
– Tuti, hogy az neked való? – kérdezte Betty.
– Ha látnád, milyen jól haladunk Luke-kal, nem kérdeznéd ezt – kacsintottam rá, gyorsan ledöntve egy fél liternyi vizet a nagy izgatottságra. Ezt már nem tudták kétségbe vonni. – És te? – fűztem össze az ujjaimat magam előtt az asztallapon.
– Év végéig menedzserek figyelik a versenyeimet – vallotta be Betty. – Ha megkapom az ösztöndíjat, biokémiát fogok tanulni Sydney-ben – vigyorodott el. Ez már kevésbé váltott ki döbbenetet belőlünk, Betty ugyanis mindig nagyon jó tanuló volt, mellette pedig remek sportoló is. Ezért örült annyira anno az új sportolókra vonatkozó szabálynak, ami Luke-ot és a karjaimba sodorta.
– Az szép – bólogatott elismerően Debbie. – Hé! – kiáltott fel a húgom, amikor a következő pillanatban egy focilabda csapódott az asztalunkra, felborítva minden palackot és tányért, ami előttünk volt. Egy focista fiú szaladt a labdáért, amit Debbie nagy erővel hozzávágott. Nevetve beszélgettünk tovább.

Szombat délután nálunk készülődtünk az esti koncertre. A lányok már ebéd után átjöttek, és gyorsan elmagyaráztam néhány matekfeladatot Courtney-nek, amit nem értett, amikor anya beállított. A városból jött, volt néhány elintéznivalója, és boldogan ecsetelte, hogy egész héten egy prezentációra készült az igazgatóságnak, és kitörő örömmel fogadták az ötleteit, úgyhogy megkapta az egész projektet, ezt pedig egy nagy, közös ebéddel akarja megünnepelni, közösen a Hood-családdal, mert mégiscsak Thomas szerezte neki az állást. Épp emiatt a koncertre sem kellett rábeszélni, csak annyit kért, hogy Debbie legyen biztonságban. Megnéztünk együtt egy Jóbarátok epizódot, anyával kiegészülve, aztán ő bevonult a szobájába dolgozni, míg mi a nappaliban készültünk össze. Debbie már szépen berendezte a saját szobáját, nálam azonban egyelőre még csak az ágyam és az íróasztalom volt bent, a mályvaszínű falak mentén. Még nem volt időm rendesen kialakítani a saját kis teremet, mert délutánonként vagy tanultam, vagy a lányokkal töltöttem az időt, na meg persze Luke-kal. Debbie egy csinos, fekete ruhát vett fel, Courtney egy állati dögös piros overallt, Betty egy virágmintás maxiruhát, én pedig egy térd fölé érő ezüstruhát. Amikor elkészültünk, elégedetten dicsérgettük egymást.
– Azta, lányok! – lépett ki anya a szobájából, és engedett magának egy pohár vizet a csapból. – A fiúk a nyálukat fogják csorgatni zenélés helyett! – felnevettünk, majd anya lőtt rólunk egy közös képet. – Elviszlek titeket – ajánlotta fel anyu, a táskája után kutakodva. Belebújtunk a cipőnkbe, és sorban elindult mindenki kifelé, és én is követtem volna őket, de anya a nevemen szólított.
– Igen? – fordultam vissza hozzá.
– Az előbb hívott a nyomozó Ray ügyében – szorongatta a táskája pántját. A görcs, ami olyan régen nem talált utat a testembe, hirtelen ismét megjelent a torkomban. – Az első tárgyalás két hét múlva lesz.
– A bál hetében? – szomorodtam el. Anya végigsimított a felkaromon.
– Nem kell ott lenned. Sem neked, sem a húgodnak. Csak, gondoltam, szólok.
– Nem, nem, egészen biztos, hogy ott leszek. Látni akarom azt a mocskos pofáját – tervezgettem. – Szereznünk kell egy ügyvédet – csettintettem a nyelvemmel, ahogy eszembe jutott a nyomozó tanácsa. Anya elmosolyodott.
– Ne aggódj, már rég elintéztem.
– Tényleg? Miért nem szóltál? – meredtem rá. Anya a fejét csóválta.
– Pont eleget foglalkoztál olyan dolgokkal, amiknek semmi köze egy átlagos tizennyolc éveshez. Ideje volt levennem rólad ezt a terhet.
– De ez ugye nem azt jelenti, hogy kizársz a dolgokból? – léptem közelebb hozzá, gyanakodva méregetve őt. Anya nevetve ölelt magához. – Nem gond, ha ma éjjel Luke-nál alszom? – motyogtam bele a mellkasába.
– Sejtem, hogy már elkéstem, de szükséged van arra a beszélgetésre? – tolt el kicsit magától. Ezúttal én nevettem fel.
– Vigyázunk, anya. Emiatt nem kell aggódnod.
– Remélem is! – szorította meg a kezemet. A következő pillanatban az autó dudája harsant, amivel Debbie finoman jelezte, hogy ideje mennünk, úgyhogy csatlakoztunk hozzájuk, és az Ocean Love-hoz hajtottunk. Megígértük anyának, hogy vigyázunk Debbie-re, és hogy holnap találkozunk, aztán ő hazament, mi pedig be, a klubba.
– Picsába – mordult fel Betty. – Mi lesz a biztiboy-jal? – nyújtogatta a nyakát a bejáratnál időző pasast kutatva.
– Ne aggódjatok – húzott elő egy kis kártyát Courtney a táskájából, és Debbie-nek adta. – Nem akartam anyukátok előtt – magyarázkodott. Mindannyian odahajoltunk Debbie fölé, és szemügyre vettük Courtney ajándékát. Egy hamis személyi volt, két évvel korábbi születési dátummal. Minden más stimmelt rajta.
– Ez meg mi? – bukott ki belőlem.
– Hát, szóltam anyának. Ő szerezte. Elkaptam egy tiszta pillanatát, és dolgozott benne a bűntudat – magyarázta. – Nyugi! – szorította meg a kezemet. – Nem fogjuk leitatni, és nagyon vigyázunk rá. Ez csak arra kell, hogy ne akadékoskodjanak – kissé feszengtem az illegális dologtól, de Courtney szavai hatottak az erkölcsömre. Nem azért kapott hamis személyit a húgom, hogy piát szerezhessen, vagy a szeretőjével elutazhasson Mexikóba, hanem hogy bejusson egy épületbe, ahol a pasija dobolni fog a színpadon. Beálltunk a sorba, és már csak abban reménykedtem, hogy nem az a biztonsági őr lesz majd szolgálatban, aki legutóbb. A tömeg egy kövér kígyót képezett az ajtó előtt, úgy tekeregtek az úton, a járdán, mindenütt. A srácok nagy szenzációnak számítanak, az első koncertjük pedig elég rezümé lett ahhoz, hogy ennyien kíváncsiak legyenek rájuk. Zömében csajok. Mindegy.
Nem tudom, hogy volt olyan szerencsénk, hogy egy teljesen idegen biztonsági őrbe botlottunk, minden esetre simán bekajálta a kamuszemélyit, és mogorván biccentett, hogy haladjunk tovább. Ahogy beléptünk a klubhelyiségbe, szinte elvakított minket a sötétség. Kellett néhány perc, amíg a szemem hozzászokott a benti fényviszonyokhoz. A pult oldala neonfényekkel volt megvilágítva, pont ahogy a színpad is. Az előző alkalomhoz hasonlóan most sem voltak fent a hangszerek, kivéve a dobot, természetesen. Betty a pulthoz nyomult, és kért három vodkanarancsot, a húgomnak meg egy sider-t. Mi egy-lét lépéssel odébb, a tömegben vergődve vártunk rá.
– Ennek ennyire hangosnak kell lennie? – üvöltötte oda hozzánk Courtney, a rendkívüli hangerővel dübörgő hangszórók felé biccentve.
– Várd ki a koncertet – kiáltotta vissza neki Debbie. Betty kiverekedte magát hozzánk, és kiosztotta a megvásárolt italokat. A sider-es üvegeket a könyökével szorította hozzá az oldalához, a három poharat pedig a két kezével fogta közre. Biztosan valami különleges tehetsége van ahhoz, hogy piákat egyensúlyozzon a rohadt nagy tömegben. Mindannyian belekortyoltunk az italunkba, aztán megpróbáltunk átjutni a színpadhoz, hogy mégiscsak valamivel közelebb legyünk a srácokhoz. Az italunkkal a kezünkben táncoltunk, de beszélgetni esélyünk sem volt a zajban. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, mert még a bejárat előtt néztem rá utoljára az órámra, idebent pedig maximum az óra szíjának körvonalát láthattam a néha-néha felvillanó neonfényben. Aztán a zene hirtelen elhallgatott, a hangszórók egyik pillanatról a másikra némultak el. Courtney zavartan nézett körbe.
– Kezdődik – súgtam oda neki, mire ő izgatottan bólintott, és kiitta a vodkanarancsa utolsó kortyát is. A következő pillanatban valóban gitár hangzott fel, és hamarosan fellépett a színpadra Michael. Miközben ő játszani kezdett, közel a közönséghez, a basszusgitár is megszólalt, és a színpadon megjelent Calum. Lehajtott fejjel pengette gitárját, egyre kijjebb merészkedve a színpad széléhez. Aztán felugrott Ash is, a dobverőjét pörgetve az ujjai között. Leült a dobszerkó mögötti székre, és olyan hévvel kezdte ütni a ritmust, hogy az a mellkasomban dübörgött. Utolsóként Luke csatlakozott a bandához, ő egy halványkék gitárt pengetett, fél lábát a kontrolládán tartva. A közönség őrjöngött. Addig is nagyon hangosak voltak, de amikor Luke megjelent, elveszítették az eszüket. Úgy tomboltak, mintha legalábbis korunk legnagyobb rocksztárjait lenne szerencséjük látni és hallani. Bizonyos értelemben ez így is volt. A srácok először néhány saját dallal kezdtek, amit a közönség úgy énekelt, mintha ezer éve ezt hallgatnák. Ezután jó pár feldolgozást játszottak, majd újra visszakanyarodtak a saját számok felé. Egy-két dal között viccekkel szórakoztatták a nagyérdeműt, no meg egymást is. Már a legutóbb is megfogalmazódott bennem, hogy ez a négy pasi úgy viselkedik azon a színpadon, mintha oda születtek volna. Mintha mindig is ezt csinálták volna. Természetesek és nagyon szerethetők voltak, nem mellékesen pedig elképesztően jól néztek ki. A koncert közben egyszer Courtney-re pillantottam, hogy meglessem a reakcióját, amit láttam, az pedig tökéletes bizonyíték volt arra, hogy jó döntést hozott, amikor visszafogadta Calum-ot. Courtney olyan csodálattal figyelte a gitározó barátját, hogy még a szeme csillogását is tisztán láttam a villódzó neonok árnyában. Megszorítottam a kezét, mire ő rám nézett, és elmosolyodott. Ezzel többet üzent nekem minden szónál.
A koncert végeztével kiverekedtük magunkat az elégedetlen tömegből, akik már a harmadik ráadás-dalt próbálták kisajtolni a srácokból. Átmásztunk az egész klubhelyiségen, és bár a főbejáraton keresztül jutottunk ki, egyből a hátsó ajtóhoz siettünk, mert még délután megbeszéltük a fiúkkal, hogy ott találkozunk. Tudtuk, hogy várnunk kell rájuk, mert ilyenkor egyeztetnek a főnökkel, és nyilván ki is kell fújják magukat, de mi kitartóan ácsorogtunk az egyre hűvösebb éjszakában, ahol az óceán felől fújó szél komolyan terrorizált minket. Debbie maga előtt összefont karral igyekezett felmelegíteni magát, Betty egyik lábáról a másikra állt, Courtney fel-alá járkált, én pedig a fal tövébe húzódva próbáltam felmelegedni, vagy legalábbis nem jobban megfagyni.
– Állati jók voltak – jelentette ki Courtney. – Mintha soha nem csináltak volna mást.
– Ugye? – csillant fel Debbie szeme. – Annyira színpadra valók!
– Olyan jó alapanyagok – értett egyet Betty is. – Érdekesek, jól néznek ki, és még zenélni is tudnak. Amerikában már felfuttatott fiúbandát csináltak volna belőlük.
– Gondolod, hogy itt nincs esélyük? – húzta el a száját Courtney.
– A világ végén vagyunk – buggyant ki a nevetés Betty-ből. – Max a kerületben lehetnek híresek. Egy sulibuliban és egy megtöltött arénában nem ugyanaz játszani.
– Azért ez a hely is eléggé teli volt. A múltkor is, és most is – szúrtam közbe. Betty csak legyintett.
– A csajok vevők rájuk, e felől nincs kétségem – mondta, nekem meg gombóc költözött a torkomba. – De túl sok minden kell ahhoz, hogy befussanak.
– Mint például egy... tehetségkutató? – ötletelt Debbie.
– Például – biccentett Betty. – Vagy egy másik lakcím. Hahó, Ausztrália annyira messze van mindentől, hogy ha Európában felhívnak egy ausztrál telefonszámot, huszonnégy óra múlva kezd csörögni.
– Túlzol – csóválta a fejét Courtney, de azért elmosolyodott Betty hasonlatán.
– Lehet – ismerte be. – De nem tévedek. Ezek a srácok már rég világkörüli turnékára járnának, ha Kaliforniában születtek volna. Így viszont, legfeljebb a tízéves osztálytalálkozón emlékeznek majd rájuk – tárta szét a karjait. Egyfelöl, elborzasztottak a szavai, mert szörnyen igazságtalannak éreztem, amit mond. Manapság mindenki zenész, dalszerző, énekes. Kiemelkedni egy ennyire telített mezőnyből elég lehetetlen feladatnak tűnik, a srácok azonban biztosan képesek lennének rá. Nem azért gondolom így, mert elfogult lennék velük szemben, hanem pont azért, mert reálisan látom a helyzetet. Ez a négy fiú valóságos csodát művel a színpadon, Luke rekedtes, de kellemes hangja, Michael virtuóz gitárjátéka, Calum tökéletes basszusos aláfestése, és Ash hibátlan ritmuskísérete olyan elegyet alkotnak, ami minden lemezkiadó érdeklődését felkeltené. Arról nem is beszélve, hogy fantasztikus egyéniségek, Luke a szépfiú szerepében, Michael a banda bohócaként, Calum a cuki szomszédsrác-beütéssel, Ash pedig a poénjaival azonnal levesz mindenkit a lábáról. A dalaik egyediek, vannak köztük pörgős, bulizós számok, és lassú balladák, amiben nem az élet értelmét keresik, egyszerűen arról énekelnek, hogy jó fiatalnak lenni, jó együtt lenni, jó szerelmesnek lenni, jó zenélni. A maga könnyedségével és finomságával pedig olyasvalamit ad a repertoárjuk a közönségnek, ami felszabadítja őket a mindennapi stressz, a folytonos megfelelési-kényszer és csalódások nyomorító súlya alól. A koncertjeiken csak jól érzik magukat, megfeledkeznek a megtelt szennyeskosárról, vagy a csekkek befizetési határidőjéről. És mégis miért megy valaki szórakozni, ha nem ezért? De Ausztrália valóban egy kalitkához hasonlít. Bosszantóan távol van mindentől, így innen kitörni sokkal nagyobb feladat, mint megírni néhány slágergyanús dalt. Mert innen csak úgy lehet kiszabadulni, hogy pontosan tudják, többé nem jöhetnek vissza. Ez a lehetőség pedig jeges marokként fogta közre a szívemet.
– Na, milyen volt? – rontottak ki a klub hátsó ajtaján a fiúk, ragyogó mosollyal az arcukon. Nem látszott rajtuk, hogy az imént nyomtak le egy másfél órás koncertet, ugyanolyan energikusak és vidámak voltak, mint délután. Calum azonnal Courtney-hez lépett oda, Ash Debbie-hez, Michael zsebre dugott kézzel, a hátán a gitártokjával ácsorgott Betty mellett, míg Luke hozzám jött oda. Átkarolta a derekamat, és nyomott egy puszit a halántékomra.
– Isteniek voltatok – súgtam oda neki, megsimítva az arcát. Luke elmosolyodott, és lehajolt egy gyors csókra.
– Hívok egy taxit, jön velünk valaki? – vette elő a telefonját Calum.
– Hazavinnétek Debbie-t, légyszi? – szólaltam meg, mire Calum biccentett, és arrébb vonult telefonálni.
– Hé, én is itt vagyok – jegyezte meg Debbie.
– És én is – tette hozzá Ash.
– Bocs, de nem csinálhattok semmi illetlenséget – néztem először a húgomra, majd Ash-re. – Megígértem anyának, hogy időben hazakerül.
– Én is megígértem neki – gondolkodott el hangosan Ash. – Cal, én is mehetek veletek? – kérdezte a basszusostól, ahogy visszasétált közénk.
– Aha – bólintott Calum. – Van a közelben egy kocsi, mindjárt itt lesz.
– Hazakísérsz, Lilamajom? – pillantott Betty a mellette ácsorgó Michael-re. – Ahogy számolom, nem lesz helyed a taxiban.
– Persze – karolta át Betty vállát Michael, a barátnőm azonban egy laza mozdulattal és egy halk morgással lesöpörte magáról a gitáros karját. – Mehetünk is – kacsintott a színeshajú, és miután sorban elköszöntek mindenkitől kisétáltak a kiürült járdára, és Betty-ék háza felé vették az irányt.
– Menjetek nyugodtan, látom, hogy alig tudjátok visszafogni magatokat – vihogott Ash. A szemünket forgatva köszöntünk el mi is a többiektől, aztán a parkolóhoz mentünk, ahol Luke hagyta a kocsiját. Berakta a gitárját a csomagtartóba, aztán kitolatott a parkolóból, és a palotájuk felé hajtott. Útközben nem beszélgettünk, Luke bekapcsolta a rádiót, és azt énekeltük teli torokból. Úgy éreztem, sok minden kavarog a fejében, nem sikerült teljesen lenyugodnia a koncert óta, az adrenalin még dolgozik benne, engem pedig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha egyszer befutnak, vagy bármilyen lehetőséget kapnak, az egyet jelent azzal, hogy elhagyják Sydney-t. Luke telefonja villogni kezdett a műszerfal alján kialakított résben, és szóltam is neki, de csak legyintett, még csak rá sem nézett a kijelzőre. Nos, ha neki nem fontos, nekem sem. Luke leparkolt a felhajtójukon, megállította a motort, de nem szólalt meg, csak a térdén dobolt az ujjával. Mivel ő nem mozdult, én sem szálltam ki, vártam, mi lesz a következő lépése.
– Én nagyon szeretem ezt csinálni, Chrissy – szólalt meg halkan. Felé fordítottam a fejemet, és kíváncsian pislogtam, jelezve, hogy érdekel a folytatás. – Imádok a színpadon állni. Persze, csípem a focit is, de az nem ugyanolyan. Ott nem csinálok semmi különlegest. Ez teljesen más, itt annyira őszinte és nyílt vagyok, olyan, amilyennek eddig csak te láttál – nézett a szemembe. A kezéért nyúltam, és összekulcsoltam az ujjainkat.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem csendesen.
– Nem is tudom – nevetett fel elkalandozva. – Csak szerettem volna, hogy tudd mindezt. És hogy te mindig fontosabb leszel mindennél. Csak épp... Van egy másik szerelmem is. A zene és a színpad és a koncertek... – sorolta. Mosolyogva simogattam meg az arcát.
– Nem kell magyarázkodnod emiatt. Főleg a zenélés érzését felesleges kifejteni, azt én is ismerem. Örülök, hogy úgy érzed, önmagad lehetsz valahol. Nem számít, hol vagy boldog, Luke, számomra az a legfontosabb, hogy őszintén mosolyogni lássalak – a hüvelykujjammal apró köröket írtam le serkenő borostáján, és olyan dolgokat mondtam neki, amikkel magamat próbálom nyugtatni.
– Annyira szeretlek – lehelte, és egy erőteljes mozdulattal már az ölébe is ültetett, és csókolni kezdett. Beletúrt a hajamba, és folyamatosan simogatta a hátamat, miközben én a két combommal közrefogtam a derekát, és mohón csókoltam puha ajkát. Az ujjaim között szétterült sötétszőke haja. Valahogy kinyitotta az ajtót, és sikerült úgy kiszállnunk, hogy a karjában tartott. A dereka köré fontam a lábaimat, és a nyakába kapaszkodtam, de közben megállás nélkül csókolóztunk. Eljutottunk a bejárati ajtóhoz, amit Luke egy bűvészmozdulattal kinyitott, és behátrált rajta. Ahogy becsukódott mögöttünk, háttal nekinyomott az ajtónak, úgy csókolt tovább. Sikerült megszabadulnom a cipőmtől, és Luke a ruhám oldalsó cipzárját is lerángatta. Én is lehúztam róla a Nirvana-s pólóját, és miközben a nadrágja gombjával babráltam, Luke lehámozta rólam a ruhámat. Csak egy pánt nélküli melltartó és egy bugyi volt rajtam, de a testem minden egyes porcikája izzott. Luke is lerúgta végre a cipőjét és a fekete farmerét, de közben nem eresztett el, egyetlen rövid másodpercre sem. Az ajka utat talált a nyakamra, a mellem közé, és miközben a keze a bugyim szegélyétől elvándorolt a melltartóm kapcsáig. Épp sikerült kipattintania, amikor olyasvalami történt, amire legmerészebb álmomban sem számítottam volna.
– Luke? – Luke lefagyott, elkerekedett szemmel nézett rám. Én is hasonlóképp döbbent voltam.
– Te is hallottad? – kérdezte suttogva. Bólintottam, de a következő pillanatban mindenre magyarázatot kaptunk.
– Luke! – topogott ki a magas sarkújában egy nő a lépcső tetejére. A szégyenteljes pír özönvízként árasztotta el az arcomat, és minden létező ruhadarabot magam elé kaptam, hogy mentsem a menthetőt.
– Luke hazaért? – csatlakozott a nőhöz egy férfi is. Ó, egek, ne, ne, nem! Leguggoltam, hogy legalább Luke óriási teste elrejtsen engem, akármennyire szánalmasnak is tűntem így. A férfi elképesztően magas volt, ezért egyből tudtam, hogy csakis Mr. Hemmings-ről lehet szó. Öltönyt viselt, bár a nyakkendője kilazítva simult makulátlan ingjére. Még a haja színe is ugyanolyan volt, mint Luke-é és James-é. A mellette álló nő arcáról csak úgy sugárzott a szigor, még a száját is csücsörítve tartotta, ami meglehetősen ellenszenvessé tette. Egy fekete-fehér, szűk ruhát viselt, gesztenyebarna haja elegáns bubifazonra volt nyírva. A sminkje kifogástalan volt, ahogy az alakja és a bőre is. Szinte ijesztően tökéletesek voltak ők ketten. Így már érthető Luke és James genetikája.
– Anya? – tátotta el a száját Luke. – Apa? Mi a fenét kerestek itt? – Luke nem kapcsolt, hogy egy szál bokszerben, és egy gyakorlatilag meztelen lánnyal a háta mögött cseveg a szüleivel. Nem nagyon láttam más lehetőséget, belebújtam Luke pólójába, a ruhámat ugyanis legalább tíz perc magamra erőltetni. Amikor a szülei leértek a földszintre, és szigorú arccal néztek ránk, Luke észbe kapott, és felrángatta magára a farmerját. – Ó, bemutatom Chrissy-t – mondta, miközben begombolta a nadrágját. Szívesen elkerültem volna ezt a kört, pláne ilyen körülmények között, de nem volt választásom, kiléptem Luke takarásából, angyali mosolyt varázsoltam az arcomra, és először Luke anyukája felé nyújtottam a kezemet.
– Nagyon örvendek, asszonyom – Luke anyja úgy mért végig, mintha legalábbis pestist terjesztenék, és persze esze ágában sem volt kezet fogni velem. Az arcomra fagyott mosollyal fordultam Mr. Hemmings felé, aki egy kicsit könnyebb diónak tűnt. – Uram.
– Zack Hemmings – rázta meg a kezemet nagy kegyesen. Luke olyan gyilkos pillantással illette az anyját, hogy már én is kis híján megfulladtam.
– Mit kerestek itt? – ismételte Luke a kérdését. Az anyja felhorkantott.
– Itt lakunk.
– Tényleg? Az elmúlt két hónapban erre nem vettem volna mérget – jegyezte meg Luke csípősen.
– Ne szemtelenkedj, kisfiam! – fenyegetőzött az anyja, a mutatóujját rázogatva. – Jobb, ha a kisasszony elmegy – villant rám gonosz tekintete. Luke ujjai a csuklóm köré fonódtak.
– Kizárt dolog – közölte ridegen. Pár percig farkasszemet nézett az anyjával, aki végül veszített, elkapta a fejét, és összefonta maga előtt a karjait.
– Holnap megünnepeljük a bátyád születésnapját a Dior's-ban. Tizenkettőre legyél ott! – utasította.
– Chrissy is velem jön – jelentette ki Luke, bennem pedig megállt a levegő.
– Nem, dehogy, ez egy családi ünnep, semmi keresnivalóm ott – tiltakoztam levegő után kapkodva.
– Igaza van – biccentett Mrs. Hemmings. Luke tekintete megkeményedett.
– Vagy vele megyek, vagy sehogy.
– Ah, te napról napra egyre makacsabb leszel, kisfiam – forgatta a szemét az anyja.
– Honnan tudhatnád? – mordult fel Luke. – Kéthavonta jó, ha látsz.
– Még egyszer mondom, hogy ne szemtelenkedj velem, Luke! – fröcsögte az anyja. – Holnap délben találkozunk. Nem érdekel, ha a kis utánfutóddal jössz, de melegen ajánlom, hogy jelenj meg – mondta, majd visszatipegett az emeletre. Mr. Hemmings nem mozdult, de fentről lekiabált neki Luke anyja, hogy siessen.
– Örülök, hogy látlak, fiam – veregette meg Luke vállát az apja. – Charlotte említette már a nevét, kedves Chrissy – fordult felém, ezúttal kicsit barátságosabb mosollyal. – Valóban csodaszép.
– Nagyon köszönöm – mosolyodtam el zavartan.
– Zack! – sipította az emeletről Mrs. Hemmings. Zack sóhajtott egyet, aztán hozzátette:
– Ne is törődjetek Helen-nel. Rosszat tesz neki az időeltolódás – legyintett, aztán jó éjt kívánt, és csatlakozott a feleségéhez az emeleten. Luke és én totálisan letaglózva álltunk az ajtóban, én Luke pólójában, ő meg félmeztelenül. Erre egyikünk sem számított. Amikor lehajoltam, hogy összeszedjem a cipőmet, a ruhámat és a melltartómat a földről, Luke kivette a telefonját a zsebéből.
– Charlotte küldött üzenetet, hogy hazajöttek – fordította felé a képernyőt. – Nem hiszem el, hogy nem vettem észre – dörzsölte a homlokát. – Számítanom kellett volna rájuk.
– Ne törődj vele – öleltem magamhoz. – Legalább megismertem őket!
– Ja, felemelő élmény lehetett – morogta, miközben megfogta a kezemet, és felvezetett az emeletre. Bementünk a szobájába, és bezárta mögöttünk az ajtót.
– Amúgy ti minden szülinapot a Dior's-ban ünnepeltek? – buggyant ki belőlem a nevetés. A Dior's Sydney legdrágább szállodája, aminek az éttermi részén egy nyomorult tányér leves kerül annyiba, mint egy átlagos dolgozó egynapi bére. Luke is elnevette magát.
– Néha rendelünk onnan – odalépett hozzám, és a hajamat simogatta. – Figyelj csak, nem muszáj eljönnöd.
– Nem szeretnéd? – hökkentem meg.
– Jaj, dehogynem! – emelte a plafonra a tekintetét. – Semmit sem szeretnék jobban, de nem akarlak kitenni olyasvalaminek, aminek nem biztos, hogy kellemes lesz a vége.
– Luke, hidd el, meg tudok birkózni vele – mosolyodtam el a szemébe nézve. Luke biccentett egyet, majd megcsókolt.
– Szóval – a tenyere utat talált a pólója alá. – hol is tartottunk? – nevetve hagytam, hogy lehúzza rólam a felsőt.
– Tuti, hogy ez jó ötlet? A szüleid a szomszéd szobában alszanak – vigyorogtam, miközben Luke a mellemet simogatta.
– Azt hiszed, ők nem ezt csinálják? Hónapok óta nem találkoztak – motyogta, és belecsókolt a nyakamba. Ugyan ezzel nem sikerült megnyugtatnia, annyira meggyőző volt az ajka, hogy képtelen voltam ellenállni.

Többször aludtam már együtt Luke-kal, de még egyszer sem fordult elő, hogy én ébredtem fel hamarabb. Eddig mindig arra keltem, hogy a kávéfőző zizeg, és hogy üres az ágy mellettem. Ezúttal azonban már hajnalban kipattant a szemem, csak feküdtem a plafont bámulva, magam mellett a világ legédesebb pasijával, aki a párnáját a feje alá gyűrve az igazak álmát aludta. Habár tegnap este sikeresen elterelte a figyelmemet a bátyja születésnapi ünnepléséről, reggel nem hagyott nyugodni a tény, hogy egy olyan fickó ünnepi ebédjén veszek részt a város legimpozánsabb éttermében, akit még csak nem is ismerek valójában, egy olyan házaspárral, akikkel az első találkozásunkkor gyakorlatilag meztelen voltam. Nem mintha ez sokat rontott volna a megítélésemen, tuti, hogy ha nyakig beöltözve is mutatkozunk be egymásnak, Mrs. Hemmings levegőnek nézett volna. Mr. Hemmings sokkal engedékenyebbnek tűnik, de nagyon a felesége hatása alatt van, így biztos, hogy nem lesz könnyű vele sem. Tudtam, hogy Luke nem várja el tőlem, hogy vele menjek, de semmiképp sem akartam megadni azt az elégtételt a Hemmings-szülőknek, hogy lássák, egy sima kis kiradírozható vonás vagyok Luke életében. Nem akartam, hogy Luke kiszolgáltatottá váljon velük szemben. De mégis nagyon ideges voltam, mert tudtam, hogy Luke nem véletlenül hangsúlyozta, hogy nem muszáj vele mennem. Ebben a családban olyan sűrű, kézzelfogható a feszültség, hogy nincs az a luxusétterem vagy születésnap, ami elfedhetné.
– Jó reggelt – súgta Luke, fél fejét a párnájába fúrva.
– Szia – fordítottam felé a fejemet, és gyengéden végigsimítottam meztelen hátán. Luke ásított egyet, majd a hátára gördült, elkapta a kezemet, és egyesével csókolta végig az ujjaimat.
– Miért vagy ideges? – kérdezte halkan, még a reggeli, rekedt hangján.
– Mi? – pislogtam értetlenül. Luke elmosolyodott, felkönyökölt, és kisimított egy hajtincset a szememből.
– Agyalsz valamin. Máskülönben még horkolnál – vigyorgott.
– Nem is szoktam horkolni! – böktem bele a vállába. Luke fölém kerekedett, a fejem mellett támaszkodott meg.
– Biztos vagy benne? – csókolgatni kezdte a nyakamat, aztán a vállamon lejjebb húzta a pólóját, amiben végül elaludtam.
– Luke, ne már – sziszegtem, visszafojtva a nevetésemet. – Haza kell mennem átöltözni az ebéd előtt! – Luke nem tágított, tovább csókolt, ekkor már a melleimnél járt.
– Luke? – nyitott be a szobájába az anyja. Luke úgy ugrott le rólam, mintha egy kicseszett trambulin lettem volna, én pedig rekordgyorsasággal rántottam magamra a takarót, és igazgattam vissza a pólót. Nem hiszem el, hogy mindig ilyen helyzetben kell találkoznom ezzel a nővel!
– Te jó ég, anya, húzzál már ki innen – kiabálta le az anyját Luke. Mrs. Hemmings vonásai megkeményedtek, az ajkait megint csücsörítette.
– Ó – vonta fel a fél szemöldökét a nő, a kilincsen támaszkodva. – Azt hittem, a kisasszony hazament tegnap.
– Anya – vett egy mély levegőt Luke. Éreztem a testéből áradó feszültséget. Majd' felrobbant. – Menjél. Ki. Innen – tagolta dühösen, de az anyja nem mozdult.
– Gondoltam, szólok, hogy kész a reggeli – közölte szárazon.
– Javasolnám, hogy csomagold be magadnak, hogy a délutáni repülőutadon megehesd – ordította Luke. Mrs. Hemmings a szemét forgatta.
– Luke és a szemrehányásai. A legkellemesebb reggeli csevegés.
– Neked valamiféle fétised van arra, hogy befurakodj a magánéletembe? – dörzsölte a homlokát Luke. Én is felültem az ágyban, de a nyakamig felhúztam a takarót.
– Talán ha nem a szemünk előtt élnéd, kisfiam... – morogta Mrs. Hemmings.
– A szemed előtt? – nevetett fel keserűen Luke. – Te megháborodtál Kamcsatkában, vagy mi a szar?
– Moszkvában voltam – helyesbített az anyja.
– Anya, utoljára mondom ilyen szépen, hogy menj ki a szobámból – szűrte a szavakat a fogai között Luke.
– Ez a kamaszodás egészen elképesztő – jegyezte meg, miközben kihátrált a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót. Luke sóhajtva fordult felém.
– Anyukád tényleg azt hiszi, hogy a kamaszodás miatt vagy távolságtartó? – meredtem rá hitetlenül. Luke megvonta a vállát.
– Ja, meg van róla győződve, hogy az átlagos hibákon kívül egyet sem követett el.
– Ez komoly? – csóváltam a fejemet. – Azt hiszi, hogy mindent jól csinált? – ráncoltam a homlokomat. Luke legyintett, jelezve, hogy egyáltalán nem fontos, majd megsimogatta a hajamat.
– Velünk reggelizel? – kérdezte.
– Haza kéne mennem átöltözni – mentegetőztem. Őszintén szólva, szívesen támogattam volna Luke-ot a szülei elleni csatában, de úgy éreztem, bőven elég lesz mindezzel ebédkor megbirkóznom, így minden lehetséges kibúvóra vevő voltam.
– Elviszlek.
– Te nem akarsz velük enni? – bújtam ki a takaró alól.
– De. Égek a vágytól – ironizált, miközben ő is kikászálódott az ágyból. Mindketten átöltöztünk, aztán úgy osontunk ki a házból, hogy a konyhában tartózkodó Hemmings-szülők biztosan ne vegyenek észre minket. Luke hazavitt, leparkolt a felhajtón, de a motort nem állította le.
– Fél tizenkettőre érted jövök – mondta, felém fordulva.
– Addig mi a terved? – kapcsoltam ki a biztonsági övemet.
– Beugrom Calum-hoz. Próbálunk – felelte.
– Oké. Akkor majd találkozunk – hajoltam oda hozzá egy pusziért. Luke ehelyett hosszasan megcsókolt, ami eléggé megnehezítette a kiszállásomat. Végül mégiscsak sikerült, de ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, még bekopogtam az ablakon. – Mit vegyek fel? – Luke olyan lesajnáló pillantással illetett, ami mindent elárult a véleményéről: semmi kedve odamenni, ezért arra is magasról tesz, hogy bikiniben, lyukas melegítőben, vagy báli ruhában jelenek majd meg. Felegyenesedtem az autó mellett, és figyeltem, ahogy Luke kitolat az úttestre, majd elhajt. Érdekes napnak nézünk elébe, az már egyszer biztos.

– Istenem, ez annyira izgalmas – ugrándozott anya felspannolva körülöttem.
– Anya, óvatosan! – rivallt rá a húgom, miközben egy újabb hajtincsemet tekert rá a hajsütővasra.
– A nővéred hamarosan találkozik a barátja szüleivel. Ez elég indok az izgalomra! – tapsikolt anya, majd berobogott a szobámba, feltehetően azért, hogy opcionális ruhadarabokat hordjon ki.
– Totál rápörgött erre az ebédre – csavarta be egy újabb hajtincsemet Debbie.
– Tudom, de nem zavar – vontam vállat. – Szerintem tök jó, hogy újra van valami, ami felvillanyozza.
– Most viccelsz? – nézett rám Debbie nevetve. – Ez az új munkahelye olyan, mintha szült volna még egy gyereket. Nagyon odavan. Még csak nem is beszél a válásról.
– Ja, igen – csettintettem a nyelvemmel. – Jövő héten lesz a tárgyalás. Anya nem ragaszkodik hozzá, hogy ott legyünk, de én mindenképp megyek. Te mit gondolsz, szeretnél eljönni?
– Beszélgettünk erről Adele-lal – bólintott Debbie, a terapeutájára célozva. – Anya említette neki is a tárgyalást, tanácsot kért tőle. Adele szerint hasznos lenne elmennem, egy lépéssel közelebb kerülnék ahhoz, hogy végleg lezárjam a dolgokat. Tudod, még nem volt alkalmam szembenézni vele. Főleg nem úgy, hogy nem voltam egyedül.
– Sosem voltál egyedül, Debbie – szorítottam meg a kezét, mire a húgom hálásan pislogva mosolyodott el.
– Mit szóltok ehhez? – bukkant fel anya, a kezében azzal a ruhával, amit már évek óta nem viseltem. Calum tizenhatodik szülinapjára vettem, és Betty választotta nekem. A ruha két részből állt össze, deréktól fölfelé egy rózsaszín virágmintás top, lefelé pedig egy tüllszerű anyagból készült fekete szoknya alkotta, ami egészen a földig ért, és baloldalt, kábé a combom közepéig kettévált. Tudtam, hogy Luke-ot nem érdekli, mit fogok felvenni, de én szerettem volna jó benyomást tenni a szüleire, ha már az első találkozás olyan kínosra sikerült. Fogalmam sem volt, mivel nyerhetném el két ilyen befolyásos ember tetszését, de a legjobbat akartam kihozni magamból, ezért is kértem anya és Debbie segítségét. Az egész délelőttöt frizurák és ruhák válogatásával töltöttük, és végül arra jutottunk, hogy a kevesebb néha több. Nem készítettünk semmilyen extravagáns hajat, egyszerűen csak laza hullámokat tettünk bele, és ezt az évek óta meglévő ruhát választottam. Amint elkészült a hajam, anya félretűzte azt a baloldalon, mire Debbie közölte, hogy ez így sokkal jobb, úgyhogy a sima hajbesütéstől eljutottunk addig, hogy mégiscsak készült egy laza frizura. Mindegy. A ruhából viszont már nem engedtem, sőt, legszívesebben egy piros Convers-szel vettem volna fel, de mindketten lekiabálták a fejemet, úgyhogy maradtam a magassarkúnál. A húgom, a szemhéjtussal felém közelítve megígérte, hogy nem túlozza el a sminkemet, de amikor végzett, és tükörbe néztem, nem is ismertem magamra. Nem tolta túl, egyáltalán nem, de annyira szép munkát végzett, mint egy profi sminkmester. Csak egy leheletnyi alapozót és szemfestéket tett fel nekem, de nagyon sokat dobott a megjelenésemen.
– Egyszerűen gyönyörű vagy – állapította meg anya, amikor elkészültünk.
– Ha nem tetszel nekik, biztos, hogy bennük lesz a hiba – ölelt át a testvérem. Mindkettőjüknek megköszöntem a segítséget, amikor Luke kettőt dudált odakint. Elbúcsúztam tőlük, ők pedig sok sikert kívántak. Sejtettem, hogy szükségem lesz rá, de nem hittem, hogy ennyire.

– Csak engedd el a füled mellett a megjegyzéseit. Lesz belőle bőven – dobolt a kormányon idegesen Luke a Dior's parkolójában. – És sose menj bele a vitáikba. Egyáltalán. Apu már megszokta, hogy anyu szívja a vérét.
– Ez komoly? – fintorogtam. – Nem adnál inkább egy útmutató könyvet? – nevettem fel, próbálva oldani a feszültséget. Nem igazán sikerült.
– Jason szülinapja fontos ünnep a családban. Jobb, ha nem rontjuk el – mondta Luke.
– A bátyád szülinapja nem egyenértékű a tiéddel? Vagy az övékével? – értetlenkedtem.
– Jason a tökéletes kisfiuk – felelte Luke maga elé meredve.
– Ja, marha tökéletes – motyogtam, és közben akaratlanul is megjelentek előttem a képek, ahogy Jason kigúnyol egy túlsúlyos srácot, aki odament hozzá, hogy csatlakozni akar a focicsapathoz. Vagy amikor a diákelnök-választást elveszítette egy lánnyal szemben, és hetekig duzzogott. A Hemmings-szülők tényleg semmit nem tudnak a gyerekeikről.
– Kérlek, Chrissy – szorította meg a kezemet Luke. – Csak légy önmagad, jó? – mosolyodott el halványan.
– Luke – hajoltam oda hozzá. – Itt pont az a lényeg, hogy a lehető legkevésbé viselkedjek önmagamként – megsimogattam az arcát, aztán kiszálltam az autóból. Luke is így tett, csak ekkor láttam meg őt teljes valójában. Elegáns nadrágot és fehér inget viselt egy zakóval, de nyakkendő nem volt rajta. Na jó, ha a laza farmer-póló kombó szexi rajta, mit is mondhatnék így? Luke elismerően mért végig, amikor odaért mellém, majd átkarolta a derekamat, amikor elindultunk. Hála a magas sarkúnak, így nagyjából tíz centire szűkült a magasságkülönbségünk.
– Már azért megérte eljönnünk, hogy láthatlak ebben a ruhában – súgta oda.
– Már láttál benne – válaszoltam. – Két éve ez volt rajtam Calum szülinapján.
– Nem voltam ott azon a bulin – válaszolta. – Balin voltam – tette hozzá.
– Te Balira jársz nyaralni? – hökkentem meg. Mert oké, tudtam, hogy gazdagok, de nem hittem, hogy ebből Luke-nak is jár valami. Olyan ellenségesek vele...
– Ja, akkor véletlenül elvittek magukkal. Amikor tizenkettő voltam, csak Thaiföldön tűnt fel nekik, hogy elfelejtettek felvenni engem Charlotte-nál – torpant meg Luke a luxusszálló főbejárata előtt. Eltátottam a számat. Egyre több mocskos részlet kerül elő a Hemmings-család életéből, amiről soha nem kellett volna tudomást szereznem. De, legalábbis nem most. Mégis hogy fogom kibírni, hogy nem üvöltöm le a nevetségesen drága frizuráját annak a nőnek? – Figyelj – fogta két keze közé az arcomat. – Max félóra, rendben? Aztán egy hétig te választasz programot – mosolyodott el.
– Foglak egyáltalán látni, vagy próbáltok minden szabad percetekben? – sóhajtottam. Luke válaszul megcsókolt, aztán összekulcsolta az ujjainkat, és besétáltunk a luxushotel halljába. Meglepően sokan voltak odabent, főleg öltönyös férfiak és kiskosztümös nők, de akadtak sok ezer dolláros kisruhába öltöztetett gyerekek is, akik egymást kergették a drága szőnyeggel fedett előtérben. A szálloda kívülről is hatalmas volt, de idebentről csak még nagyobbnak tűnt. Luke átvezetett a hallon, láthatóan ő nem először jár itt. Beléptünk a hotel éttermébe, ami óriási volt, kisebb-nagyobb kerek asztalokkal, azokon makulátlan, törtfehér terítőkkel és kristályvázába helyezett margarétákkal.
– Üdvözöljük Önöket a Dior's Étteremben! – pattant elénk a semmiből egy elegáns pincér. – Van foglalásuk? – Luke a nyakát nyújtogatva kutatott a családja után, akiket szinte egyből megtalált. Az étterem túlsó végében lévő, ablak melletti, nagyobb asztalnál ültek. Mr. és Mrs. Hemmings, James, valamint Amber Hart, a szurkolócsapat tagja. Nincs akkora hírértéke a nevének, mint Grace Moon-énak, vagy Courtney-ének, de azért sokan ismerik, főleg, mióta James Hemmings barátnője. Összeszorult a gyomrom, arról nem volt szó, hogy ő is itt lesz. Habár, gondolhattam volna. James gyakorlatilag náluk lakik, régóta együtt járnak, mégis miért ne lenne itt a pasija szülinapi ebédjén?
– Igen, ott várnak ránk – mutatott az ominózus asztal felé Luke. A pincér hátrafordult, Luke apukája pedig odaintett nekünk, ezért a fickó utat engedett nekünk. Luke eleresztette a kezemet, és a derekamra csúsztatta a tenyerét. – Ne feledd, csak lazán – súgta a fülembe még egyszer, mielőtt hallótávolságon belül kerültünk. Mr. Hemmings azonnal felállt, ahogyan James és Amber is, Mrs. Hemmings viszont nem moccant. Luke kezet fogott az apjával, aki aztán nekem is adott két udvarias puszit, és megjegyezte, hogy csinos vagyok. Én pirulva megköszöntem a bókot, Luke közben felköszöntötte a testvérét egy fiús öleléssel, majd két puszival üdvözölte a gyönyörű, hosszú, homokszőke hajú Amber-t, aki egy meseszép kék ruhában érkezett. Én is boldog szülinapot kívántam az ünnepeltnek két puszival, aztán Amber-hez léptem.
– Szia, Chrissy! – mosolyodott el. – Örülök, hogy végre nem csak a suliban látlak két elrepülő focilabda között – meglepett a kedvessége, és hogy rögtön átölelt.
– Én is örülök – viszonoztam a mosolyát. – Nagyon csinos vagy – dicsértem, mire Amber végigvezette rajtam a tekintetét. Nem lettem ettől feszült, nem éreztem úgy, hogy egy darab hús lennék, nagyon diszkréten csinálta.
– Köszönöm! Te is gyönyörű vagy – Luke akkorra már leült, mire megköszöntem én is a bókot, és helyet foglaltam... Nos, Mr. Hemmings és Luke közé.
– Rendeltetek már? – kérdezte Luke, felkapva az asztalon heverő egyik vörösbársony borítású étlapot.
– Rátok vártunk – jegyezte meg az anyja.
– Délre hívtál minket – mondta Luke, úgy, hogy fel sem nézett az étlapból. Gyorsan ellenőriztem az időt a karórámon: tizenkét óra két perc volt. Annyira hibátlan időzítéssel érkeztünk, hogy ebbe még Mrs. Hemmings sem tudott belekötni.
– Sikerült választani? – jelent meg az asztal mellett egy pincér, fehér kesztyűben, jegyzettömbbel és tollal. – Esetleg az italokat megrendelhetem?
– Én egy whisky-t kérek – szólalt meg Mr. Hemmings. A pincér szorgosan firkált.
– Hozza ki a legjobb tavalyi vörösborukat – adta ki az utasítást Mrs. Hemmings.
– Köszönöm, én egy kólát kérnék – adta le a rendelését Luke is.
– Legyen két whisky – mondta James. Amber és én ugyanolyan tanácstalan arccal pillantottunk egymásra. Pontosan azt a riadalmat láttam a szemében, amit éreztem. Nem kérhetünk alkoholt, azt mégsem illik így elsőre, de James-re biztosan koccintani akarnak... Patthelyzet.
– Egy ásványvizet kérnék – mosolyogtam rá a pincérre.
– Én is! – csatlakozott hozzám Amber, hálásan pislogva felém. Alig láthatóan felé biccentettem.
– Szóval – Mrs. Hemmings a tenyerébe támasztotta az állát. – hol fogsz továbbtanulni, Amber? – a gyomrom dióméretűre zsugorodott. Arról nem volt szó, hogy rólunk kell beszélgetni. Miért nem lehet James gyerekkori ciki sztorijait hallgatni? Ja, mert egyiknél sem voltak ott. Mindegy.
– Az orvosi egyetemre jelentkeztem, Mrs. Hemmings – felelte Amber, kicsivel több magabiztossággal, mint amennyi az előbb volt neki. – Ide, Sydney-be.
– És melyik szakterület érdekel? – faggatózott Mr. Hemmings is. – Vannak közeli barátaim a kórházakban, amikor aktuális lesz a gyakorlat, szólj nyugodtan – ki gondolta volna, hogy egy gazdag üzletembernek mindenhol vannak összeköttetései?
– Ez remek, köszönöm! – mosolygott kissé erőltetetten Amber. – Még nem döntöttem, de a gyermekgyógyászat tetszik.
– Nagyszerű hivatás – bólogatott elégedetten Mrs. Hemmings. – És te, James? Leadtad már a jelentkezésedet az üzleti főiskolára? – nézett Mrs. Hemmings az idősebb fiára. James lesütötte a szemét, ez pedig tökéletesen elegendő válasz volt. Nem tudom, az anyja észrevette-e ezt, de Luke azonnal kapcsolt, és mentette a menthetőt.
– Képzeljétek, a zenekarunknak állandó fellépései vannak.
– Ez igazán jól hangzik – mondta az anyja úgy, hogy még csak rá sem nézett Luke-ra. – Nos, James? – nem is értem, mit hisz ez a nő. James-nek gondja van a matekkal. Mármint, neurológiai gondja. Mi a francért menne épp üzleti főiskolára?
– Igen, leadtam minden papírt – bökte ki végül James. Luke meglepetten fordult a bátyja felé, aki egy alig látható bocsánatkérő pillantást küldött Luke irányába. Mrs. Hemmings biccentett egyet, majd Luke-hoz fordult. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, visszatért a pincérünk, és mindenki elé letette a rendelt italát.
– Az ételeket esetleg sikerült kiválasztani? – kapcsolta be a tollát.
– Igen, én tenger gyümölcseit kérek – mondta rögtön Mr. Hemmings. Luke újra kinyitotta az étlapot, én pedig odahajoltam hozzá, hogy kiválaszthassam az első kaját, amit meglátok. A taktikám nem lett volna rossz, ha nem tévedt volna a tekintetem a lap oldalára, ahol az árak szerepeltek. Egyetlen tál kajáért egy vagyont elkérni? Hihetetlen.
– Én is tenger gyümölcseit ennék – adta le a rendelését James. Ennek a fiúnak nincsenek saját ötletei? Még egy nyomorult italt sem tud egyedül kitalálni, nemhogy egy egész főételt. Mrs. Hemmings valami kimondhatatlan nevű kacsamellet kért articsókával (?), Luke halat rendelt, Amber és én pedig ismét idegesen néztünk össze.
– Egy Cézár-salátát kérek – ezúttal ő lépett először, és ezzel nekem is megadta a löketet.
– Grillezett csirkemellet kérnék salátaágyon – diktáltam be az étlapról a rendelésemet. A pincér szorgosan felírt mindent, majd összegyűjtötte az étlapokat, és eliszkolt a konyha irányába.
– Hol is tartottunk? – bár a pincér kitöltött egy pohárnyit a vörösborból, Mrs. Hemmings a rendelések alatt meg is itta azt, így amikor újra megszólalt, megint teletöltötte a poharát. – Luke, leadtad a jelentkezésedet az állatorvosi egyetemre? – pechemre épp ekkor kortyoltam bele a vizembe. Azonnal köhögni kezdtem, ahogy elért a tudatomig Luke anyjának kérdése, és félrenyeltem a vizet. Kivörösödött szemmel köhögtem, Luke pedig zavartan paskolgatta a hátamat, mindhiába. A roham kábé fél percig tartott, de ami utána következett, simán megért volna még egy félrenyelést.
– Nem – közölte Luke egyszerűen, belekortyolva a kólájába. Mrs. Hemmings keze, benne a vörösboros pohárral, megállt félúton az asztal és a kirúzsozott ajka között.
– Tessék? – pislogott.
– Nem – ismételte Luke lazán. James odasziszegte az öccsének, hogy „mit művelsz?", de Luke nem törődött vele, hátradőlt a kipárnázott székén, és a karját az enyém háttámlájára fektette.
– Kisfiam, a jelentkezési határidő a héten lezárult – mondta Mrs. Hemmings, visszatéve a poharát az asztalra.
– Aha – vonogatta a vállát Luke. Láttam, hogy Mr. Hemmings összenézett James-szel, és amolyan „ebből baj lesz" pillantást váltottak.
– Megbeszéltük, hogy az állatorvosi egyetemre jelentkezel – köszörülte meg a torkát az anyja.
– Dehogy beszéltük – Luke hátrahajtott fejjel nevetett. – Te közölted, hogy oda kell mennem, én meg nem mondtam rá semmit. Időpocsékolás veled vitatkozni.
– Jó, nincs semmi baj – köszörülte meg a torkát Mrs. Hemmings. – Majd egy nagylelkű adomány meggyőzi az egyetemet, hogy fogadják el a késve érkező jelentkezésedet – tervezgette, az ablakon kibámulva. Éreztem, hogy az asztal körül egyre nő a feszültség, Amber is aggódva kapkodta a fejét.
– Pénzkidobás – jegyezte meg Luke.
– Parancsolsz? – förmedt rá a fiára Mrs. Hemmings.
– Pénzkidobás az egész – ismételte Luke. – Nem fogok odajárni.
– Szívem – Mrs. Hemmings gyilkos mosolyt varázsolt az arcára, és összefűzte az ujjait az asztal tetején. – erről nem te döntesz – valahol itt értük el a robbanási hőmérsékletet. Csakhogy nem Luke esetében.
– Hanem ki? Maga? – vihogtam fel. anélkül, hogy végiggondolhattam volna. – Hányszor is találkozott a fiával, amióta gimnáziumba jár? Kétszer?
– Chrissy... – suttogta Luke.
– Nem, ez nevetséges – mondtam Luke-nak, normál hangerővel. – Állatorvosi? Mi ez a baromság?
– Christina, ugye? – szólalt meg Mrs. Hemmings. Felé fordultam, és felvettem egy olyan arckifejezést, hogy azt sugalljam, mintha én tennék szívességet neki. – Már megbocsáss, de csak mert a fiam néhányszor lefeküdt veled, semmi jogod beleszólni az életébe – itt érkeztünk el a következő robbanási ponthoz. Luke-éhoz. Sejtettem, hogy nem kellett volna annyit görcsölni az ebéden, mert nem fogjuk megvárni itt.
– Bocs, anya, de csak mert megszültél, semmi jogod beleszólni az életembe – vetette oda Luke.
– Luke! – csitította az apja.
– Istenem, hogy nekem mennyire elegem van ebből a családból! – fogta a fejét Luke. – Tudjátok – sóhajtotta – nem azzal van a baj, hogy rohadtul nem ismertek engem, hanem hogy még csak a fáradtságot sem veszitek, hogy bármit megtudjatok rólam.
– Mert ő tud? – bökött felém a poharával Mrs. Hemmings. Luke hitetlenül nézett az anyjára.
– Chrissy – szólalt meg, úgy, hogy végig az anyja szemébe nézett. – Mivel fogok foglalkozni a suli után?
– A zenével – vágtam rá kapásból. A Hemmings-szülők hatra hőköltek, az apja inkább meglepett volt, de az anyja dühösnek látszott.
– Anya – tolta ki maga alól a széket Luke, és felállt. – Ki a legjobb barátom? – az anyja úgy meredt Luke-ra, mint aki kikéri magának ezt a fajta vizsgáztatást.
– Charlotte – felelte Mrs. Hemmings, bár ő is tudta, hogy butaságot mond. Luke lesajnálóan csóválta meg a fejét.
– Ha már szóba hoztad, ő inkább az anyám – közölte Luke szárazon. – Chrissy, mehetünk? – kérdezte tőlem, én pedig olyan sebességgel pattantam fel, mintha csak megégetett volna a székem. – Két hónap múlva találkozunk, gondolom – intett a szüleinek.
– Egy élmény volt – biccentettem én is. Megragadtam Luke kezét, és úgy futottunk ki a szállodából, hogy a lábunk is alig érte a földet. Kilöktük a nehéz forgóajtót, és amikor végre újra a szabadban voltunk, egyszerre buggyant ki belőlünk a féktelen nevetés. Ott álltunk Sydney legimpozánsabb luxusszállodája előtt, és a térdünket csapkodva röhögtünk, miután kellemesen összeszólalkoztunk a Hemmings-szülőkkel.
– Oké, ez kurva jó volt – ölelt magához Luke, és puszit nyomott a homlokomra.
– Legközelebb talán lehetnénk kíméletesebbek is – válaszoltam, a nevetéstől kipirulva.
– Luke? – lépett ki az épületből James. Ünnepelt révén ő öltönyt és nyakkendőt is viselt. – Mi volt ez? – intett az étterem irányába.
– Pontosan melyik részére célzol? – billentette oldalra a fejét Luke.
– Simán mondhattad volna, hogy jelentkeztél az állatorvosira, én sem jelentkeztem az üzleti főiskolára – magyarázta James.
– Azt hiszed, ér annyit nekem a családi béke, hogy hazudjak miatta? – vonta fel a szemöldökét Luke. – Ez a fogalom amúgy is tök ismeretlen az esetünkben – tette hozzá, elkomolyodva.
– Azért próbálkozhatnál – motyogta James.
– Te a kiskedvenc vagy, én meg a fekete bárány, nem emlékszel? Ezt a felosztást kaptuk gyerekkorunkban. Ezért van az, hogy te hazudsz is azért, hogy a kedvükben járj, én meg magasról teszek rá, hogy mi tetszene nekik.
– Igazságtalan vagy – közölte James.
– Meglehet – biccentett Luke. – De legalább nem vagyok egyikük pincsikutyája sem. A pornót is apa választja neked?
– Oké, visszavonom – nevetett fel erőltetetten James, hátrálva egy lépést. – Nem igazságtalan vagy, csak egy hisztis kisfiú.
– Menj vissza, mielőtt élve felfalják a barátnődet – javasolta Luke szigorú hangsúllyal. James a fejét csóválva sétált vissza az épületbe. – Menjünk – Luke a parkoló felé vezetett, a jókedvünk egy csapásra elpárolgott. Tudtam, hogy feszültség van a két fiú között, mivel James eltaszította magától Luke-ot, amikor szüksége lett volna a bátyjára. Arra is számítottam, hogy a szüleikkel nem jönnek ki jól. De hogy James ennyire aláfeküdjön a szülei akaratának? Még hazudni is képes azért, hogy a családi béke látszólagos felszíne ne sérüljön? Luke dühösen szorította össze az ajkait, és csak akkor szólalt meg, amikor beültünk a kocsiba.
– Sajnálom.
– Tessék? – fordultam felé, a biztonsági övvel babrálva. Luke a slusszkulcsot forgatta az ujjai között.
– Nem akartam a saját terheimet rád hárítani – mondta halkan. Pontosan tudtam, mit érez. Ezért nem szóltam a barátaimnak (mármint, Calum-ot kivéve) Ray-ről. Feleslegesnek tartottam másokkal is megosztani a gondjaimat, úgy, hogy ők semmit sem tudnak segíteni. Azt gondoltam, az ő lelki békéjük többet ér, mint hogy én kapjak néhány szánakozó pillantást vagy megjegyzést. Luke mellett a kocsijába ülve azonban rájöttem, mekkorát tévedtem. Nem tudtam helyrehozni a családi kapcsolatait. Nem tudtam meggyőzni az anyukáját arról, hogy Luke az állatorvosi egyetem nélkül is kivételes és értékes srác. Nem tudtam megértetni a bátyjával, hogy testvérként az öccse mellett lett volna a helye. Nem is volt szükség arra, hogy megtegyem ezeket, vagy hogy akárki megtegye. Annak, hogy átéreztem a helyzetét, függetlenül a saját tapasztalataimtól, és hogy ott voltam vele ezen a találkozáson, sokkal nagyobb a jelentősége. Mert érezhette, hogy nincs egyedül. Hogy nem magányosan kell szembenéznie a zsarnokoskodó anyjával és az önző bátyjával. Ráébredtem, hogy mennyi nyugalomtól fosztottam meg saját magamat azzal, hogy titkolóztam, és nem hagytam, hogy bárki mellém álljon. Nem kellett volna megváltania senkinek a világot, de nem éreztem volna azt, hogy Ray-jel szemben egyedül vagyok. És már tudom, hogy sosem voltam.

– Az anyja egy hárpia, de komolyan – átvettem Debbie-től a tányérokat, és az étkezőasztalhoz vittem. – Állatorvosira akarja küldeni Luke-ot, miközben – majdnem kicsúszott a számon, hogy Luke valójában diszlexiás, de mivel ezt még a srácok sem tudják, nem akartam anyéákat beavatni. Ez Luke titka, nincs jogom rendelkezni felette. Szerencsére épp megszólalt a csengő. Anya a konyhában tüsténkedett, ezért Debbie nyitott ajtót a Hood családnak. Sadie és Thomas ragyogó arccal érkezett, megölelték a húgomat, aztán engem is, és átadtak egy csokor virágot anyának. Calum unottan, zsebre dugott kézzel lépett be a lakásba, és hajtotta be maga mögött az ajtót. Anya boldogan átvette a virágot, és azt ismételgette, hogy ez a vacsora feléjük egy hálaadás, amiért elintézték neki az állást, nem kellett volna ajándékot hozniuk. A szüleink is Debbie beszélgetni kezdtek a konyha és az étkező között, Calum azonban nem merészkedett beljebb az ajtótól.
– Hát te? – léptem oda hozzá. Mi nem üdvözöltük egymást az imént, de nem úgy tűnt, mint aki annyira vágyik az ölelésemre, és én sem éreztem úgy, hogy ezt a kapcsolatunk ennyire bizonytalan szakaszában nagyon erőltetni kellene. – Ne aggódj, nincs harapós kutyánk – próbáltam oldani a feszültséget, kissé idiótán vihogva.
– Milyen volt az ebéd Hemmings-ékkel? – kérdezte, jobb vállával nekitámaszkodva az ajtófélfának.
– Elég szürreális – húztam el a számat. Nem voltam biztos abban, Luke mibe avatta be, és eszem ágában sem volt besározni Mrs. Hemmings-t. Ugyanakkor az igazságot sem titkolhattam előle. – Az anyja egy másik világban él.
– Mi? – ráncolta a homlokát Calum.
– James-t az üzleti főiskolára küldené, Luke-ot meg az állatorvosira – magyaráztam, mire Calum-ból kibukott a nevetés.
– Luke, mint állatorvos?
– Oké, azért elég szexi lenne – képzelegtem elmerengve, teljesen ösztönönösen. Szerencsére idejében eszembe jutott, hogy kivel beszélgetek, így gyorsan megráztam a fejemet, remélve, hogy a fehér köpenyes, szemüveges Luke Hemmings csábító alakját elfelejthetem. – És Courtney jól van? Ma még nem beszéltem vele.
– Jól. Biztos keresni fog, Betty-vel báli ruhákat akarnak válogatni a héten – felelte, megvonva a vállát. Láthatóan nem érdekelte túlzottan, miben lesz a barátnője a bálon.
- Figyelj – fontam össze magam előtt a karjaimat. – örülök, hogy elhívtad. Remek ötlet ott újrakezdeni.
– Remélem, ezúttal jó lesz az időzítés – jegyezte meg, a padlót bámulva.
– Mégis miért ne lenne jó? – böktem bele a vállába nevetve. Nem tudtam elképzelni, mi jöhetne közbe. Muszáj, hogy működjön a dolog köztük. Így kell lennie. Calum nem felelt semmit, de olyan mélyen a szemembe nézett, hogy a gyomromig beláthatott. Összeszorult a torkom, és visszahúztam a kezem, ami a vállán maradt.
– Gyerekek, ti az ajtóban esztek? – szólt oda nekünk anya.
– Máris megyünk! – kiáltottam vissza neki. – Calum – sóhajtottam egy mélyet, aztán közelebb léptem hozzá, hogy halkabban beszélhessek hozzá. – Ne szúrd ezt el Courtney-vel, jó? – Calum összeszorított ajkakkal biccentett egyet, amit egy igenlő válasznak ítéltem, ezért csatlakoztunk a családjainkhoz, akik az étkezőasztal körül ültek, és már mindannyian szedtek maguknak a vacsorából. Leültem Debbie mellé, Calum pedig velem szembe. Vacsora közben anya, Thomas és Sadie (aki egyébként szintén ugyanannál a cégnél dolgozik, csak egy másik osztályon) a munkahelyről beszélgettek, arról, hogy vajon melyik kolléga kivel kavar, melyikük csalja a házastársát, melyikük lehet titokban meleg, melyikük gyermeke születik meg hamarosan... Egy különlegesen hosszú és teljesen érdektelen óriási-pletykaparti közepébe csöppentünk, amiből udvariatlanság lett volna kimenekülni, mégis kapásból nyolc dolgot fel tudtam sorolni, amivel szívesebben foglalkoztam volna. Minden esetre, sokáig bírtuk, legtöbbször összemosolyogtunk Calum-mal a viccesebb sztoriknál, de akadt olyan is, ami a húgom kíváncsiságát felébresztette, és egyre élénkebben figyelt, kérdezősködött, gondolati térképeket rajzolt a szalvétájára... Hiába, kettőnk közül Debbie a szociálisabb lény. Egész vacsora alatt ez ment, ezért amikor Sadie tányérja is kiürült, örömmel ajánlottam fel, hogy elmosogatok. Összeszedtük a tányérokat és az evőeszközöket, és normál esetben elvártam volna a tesómtól, hogy segítsen, de láthatóan nagyon belemerült a gazdasági osztály vezetőjének magánéletébe, ezért inkább nem zargattam. Kimentem a konyhába, amit ugyan csak egy pult választott el az étkezőasztaltól, mégis egy különálló kis helyiségnek éreztem, miközben megnyitottam a csapot, és mosogatószert öntöttem a zöld szivacsra. Nem bántam, hogy kicsit elvonulhatok, esküszöm, annyira belemerültem az edények suvickolásába, hogy még a beszélgetésüket is teljesen ki tudtam zárni. Luke járt a fejemben, az, hogy mennyire kellemetlenül érezheti magát most a saját otthonában. Aztán az is eszembe jutott, hogy ő Luke Hemmings, szóval valószínűleg kulcsra zárta a szobája ajtaját, maximum hangerőre állított valami olyan zenét, amit talán ő is utál, de cserébe nagyon idegesítő, és addig nyomkodja szünet nélkül az xboxot, amíg a szülei a városban vannak. Ezen a nagyon is lehetséges vízión elmosolyodtam.
– Ennyire humoros lenne ez a... – Calum hangja zökkentett ki a képzelgésemből, ahogy a mosogató mellé, a pultra felkönyökölt, és a mosatlan kupac tetejéről elvett egy koszos evőeszközt. – villa? – méregette tettetett szakértelemmel a kajamaradékos villát.
– Csak rád gondoltam, répajelmezben, ahogy kergeted Mrs. Wilkinson unokáját – mosolyodtam el megint. Az ominózus halloween-i cukorkagyűjtés természetesen neki is rögtön beugrott. Nyolcévesek voltunk, a szüleink alig várták, hogy jelmezt készíthessenek nekünk. A húgom még csak ötéves volt, és az volt az első cukorkagyűjtése. Mindketten Teletabinak öltöztünk, de Calum szülei kevésbé reagálták túl a dolgot, és azt a répajelmezt adták rá, amiben Calum az akkori sulis színdarabban is szerepelt (a szerepelt szó alatt azt kell érteni, hogy répajelmezben állt a zöldségbolt díszletében).
– Ó, a jó öreg Barnie Wilkinson – Calum felkapta a konyharuhát a pultról, és törölgetni kezdte az elmosott dolgokat. – Szerinted rávetemedett azóta még egyszer a lopásra? – kérdezte elmerengve. A lopás azért kicsit túlzó. Barnie annak a Mrs. Wilkinson-nak az unokája, aki a szomszédunkban lakott. A gyerekei Londonba költöztek, de egy tanévet Sydney-ben töltött a velünk egyidős unokája, Barnie. A brit akcentus és fennhéjázás nem kopott le róla, amivel nyilván nem volt túl népszerű. Calum, Debbie és én együtt gyűjtöttük a cukorkát, de Barnie is nagyjából egy házzal lemaradva haladt mögöttünk. Az egyik idős házaspár nekünk adta az utolsó adag cukorkát, neki már ajtót sem nyitottak, amin állatira felháborodott, odaszaladt hozzánk, és nemes egyszerűséggel belemarkolt a kosaramba. Calum ezt persze meglátta, és annyira begurult, hogy üvöltve rávetette magát Barnie-ra, aki elfutott, de Calum-ot ez sem fékezte meg, rendíthetetlenül kergette az olajbogyónak öltözött Barnie-t répaként.
– Kétlem, hogy köztörvényes bűnözővé vált volna – vontam vállat nevetve. Calum kinyitotta a falra szerelt szekrényt, és bepakolta a tányérokat.
– Ki tudja – jegyezte meg. – Téged is kirabolt.
– Nyolcévesek voltunk és cukorkát gyűjtöttünk – meredtem rá. Calum nekitámaszkodott a csípőjével a konyhapultnak.
– Leszarom, hogy hány éves vagy. Aki veled szórakozik, annak letépem a golyóit.
– Aha, a kis olajbogyó-farkára utaztál? – böktem bele a mellkasába nevetve. Nem is igazán éreztem át ennek a mondatnak a súlyosságát, csak amikor ott álltam, vészesen közel hozzá, ő lenézett rám, én fel rá, az ujjam a mellkasán... És hirtelen olyan helytelennek tűnt ez az egész. Mert nem vagyok belé szerelmes, egyértelmű, hogy nem, hiszen én Luke-ba vagyok szerelmes, egyértelmű, hogy így van, így kell lennie, nem vagyok összezavarodva, soha nem is voltam, főleg nem úgy, hogy tudom, hogy Luke kell nekem, hogy mindenáron ő és csakis ő...
– Hát ti mit csináltok? – lépett be a pult mögé Debbie, félbeszakítva az intim pillanatunkat, amiért egész életemben hálás leszek neki. Calum lesütött szemmel fordított hátat a húgomnak, és folytatta a pakolást.
– Mosogatunk – biccentettem a mosogató felé. Debbie felvont szemöldökkel, amolyan „aha, persze" arckifejezéssel került ki, és vett ki a hűtőből egy üveg vizet.
Calum és én nem szóltunk egy szót sem egymáshoz addig, amíg hazaindultak. A fura kis pillanatunk után visszamentünk az étkezőasztalhoz, ahol a szüleink faggatózni kezdtek az idei bál témájáról, a focimeccsekről, a bandáról. De egyik esetben sem kellett kettőnknek egymással beszélgetnie, inkább csak felváltva soroltuk a dolgokat, néha Debbie-vel kiegészülve. Valamikor éjfél előtt volt bandarobbantás, összeszedelőzködtek, mi pedig a felhajtóig kísértük ki őket. Sadie és Thomas köszöntek el elsőként, és be is ültek az autóba, Calum azonban mintha nem akart volna moccanni. Anya és Debbie kiszúrták, hogy valami célja van a srácnak, ezért tőle is elbúcsúztak, aztán visszamentek a házba. Kettesben maradtunk az utcán, egy robogó motorú autóval. Nem tudtam, hogy mit akar tőlem. Hogy akar-e egyáltalán valamit. Aztán kifújt egy nagy adag levegőt, és megszólalt.
– Luke elmondta, ugye?
– Mi? – lepődtem meg. Eléggé hirtelen ért ez, főleg, mert fogalmam sem volt, mire gondol.
– A bált.
– Próbállak követni, Calum, de... – ráncoltam a homlokomat. Calum a szemembe nézve folytatta.
– Hogy én akartalak elhívni a bálba – ekkor beugrott a vitánk az egyik reggelről Luke-kal, amikor az arcomba ordította, hogy Calum nem akar összejönni Courtney-vel, hanem inkább engem hívna el a bálba. Mindez még azelőtt volt, hogy megtudta volna, hogy Luke és én együtt vagyunk.
– Calum, ezt már megbeszéltük – emlékeztettem. Calum bólintott egyet, aztán belerúgott a lába előtt heverő kavicsba. – Courtney-t hívtad el, ami a lehető legjobb döntés volt.
– Tudom. Ebben nem is kételkedtem soha – mondta komolyan.
– Akkor miért lyukadunk ki itt mindig? – tártam szét a karjaimat, tehetetlenül felnevetve. Calum arca grimaszba torzult.
– Mert ez az egész nem olyasmi, amit néhány szó vagy pár nap elfeledtet velem.
– Továbbléptünk – mondtam ki reszkető hangon. – Te Courtney-t választottad, én Luke-ot – nem mintha számomra ez kérdés lett volna azóta, hogy komolyra fordultak köztünk a dolgok Luke-kal, de azért nem ártott emlékeztetni őt arra, hogy történetesen egymás legjobb barátaival járunk.
– Igazad van – bólogatott. – Bocs. Nem hozom fel újra, ígérem – odalépett hozzám, és megpuszilta a fejem búbját. – Jó éjt, Törpilla.
– Jó éjt – motyogtam,kissé megsemmisülve, és a könnyeimet visszatartva figyeltem, ahogy Calum beülta kocsiba, és a szülei hevesen integetve elhajtottak. Nem azért szomorodtam el,mert Luke járt volna az eszemben, vagy mert bűntudatom lett volna. Mindezpersze helytálló volt, de a rosszkedvem egészen másnak volt köszönhető. Tudtam,hogy Calum-nak igaza van. Akármennyit beszélünk a dologról, vagy épp kerüljük atémát, akármennyi idő telik is el, a barátságunk soha többé nem leszugyanolyan. Volt egy törés, egy szakadás, valahol ott, amikor bevallottam nekiaz érzéseimet. Abban a pillanatban átléptünk egy másik univerzumba, ahonnan márnincs visszaút. Semmi nem fog visszatérni a régi kerékvágásba, ahogy azteleinte reméltem. Mert már nem barátok voltunk. Nem csak barátok. És lehet,hogy ez a szerelem abból a fajtából való, ami nem teljesedik be soha, deannyira meghatározó részei vagyunk egymás életének, amit nem lehet megkerülni,elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. Valójában nem is akartam. És tudtam, hogyLuke sem akarná. Még elalvás előtt is ezeket ismételgettem.