A hétvége olyan gyorsan elszaladt, mintha csak egy szempillantás lett volna az egész. A buli után Luke-nál aludtam, szombaton pedig a takarítás után egész nap tanultunk. James a buli romjainak az eltüntetéséből sem vette ki a részét, még éjjel elment a barátnőjével, így kettesben voltunk egész szombaton. A tanulás végre tényleg tanulást jelentett, Luke hagyta, hogy segítsek neki, és hallgatott rám, így elégedettek voltunk mindketten a nap végén. A vasárnapot mindenképp a családommal akartam tölteni, és a srácok is próbát terveztek aznapra. Már nagyon készülnek a pénteki bemutatkozásukra az Ocean Love-ban, és így is rettentő bűntudatom volt, amiért összeugrasztok két tagot is, szóval eszem ágában sem volt elrángatni bárhová is Luke-ot vasárnap. Helyette anyával és Debbie-vel délelőtt bementünk a városba, és rengeteg kiegészítőt vásároltunk az új lakásunkba, kínait ebédeltünk, délután pedig annyi sorozat első részét néztük meg, hogy már összekevertem a szereplőket. Nagyon sokat nevettünk, és ami a legfontosabb: együtt voltunk. Méghozzá úgy, ahogy már nagyon-nagyon régen nem. Családként.
A hét úgy szaladt el, mint egy gyorsvonat, még csak fel sem fogtam, milyen tempóban teltek a napok. Fura, ez talán annak tudható be, hogy végre minden rendben, és nincs min keseregnem. Kivéve, hogy Calum többet érez irántam, és erről Courtney nem tud. De mindez csak elhanyagolható mellékszál, ugyebár.
Debbie lelki állapota lassan ugyan, de javulni kezdett. Olyannyira, hogy a héten elment az első terápiájára. A pszichiátert anya kereste neki, és a doki szerint ez a lehető legjobb döntés volt, Debbie ugyanis még túl fiatal ahhoz, hogy egy ilyen traumát képes legyen egyedül feldolgozni. Ha vártunk volna még heteket, vagy hónapokat, könnyen lehet, hogy a húgom alternatív gyógymód után járt volna, például az alkohol, a drog, vagy a kilátástalan kapcsolatok terén. Egyrészt kimondhatatlanul boldog voltam, amiért időben léptünk, másrészt nagyon büszke voltam anyára, amiért önmaga árnyékából kilépve ismét az az ember lett, akiben a legjobban megbízhatunk.
Az egyetlen dolog, ami tényleg komoly aggodalomra adhat okot, az Calum és Luke. Mindenki észrevette, hogy megnőtt köztük a feszültség, és valószínűleg tudják is, hogy az egész az én hibám. Mindez persze nem jelentene olyan nagy bajt, ha nem lenne pénteken fontos fellépése a Névtelen Bandának, és nem kellene remekül együttműködniük.
Csütörtökön ebédidőben mindannyian az udvaron ültünk, de én már pulcsiban, mert az idő kezdett hűvösebbre fordulni, és a szél is nagyon fújt. Azt a szendvicset majszoltam, amit anya csomagolt nekem reggel, és ráérősen kortyolgattam a narancslevemet, amikor Betty megszólalt.
– És most frankón „Névtelen Banda"-ként fogtok szerepelni holnap? Nem ciki ez? – a srácok összenéztek, aztán Michael letette a kezében tartott hamburgert, amit a menzán szerzett be. Hihetetlen, hogy olyankor nem árulnak ilyesmit, amikor én veszek ott kaját.
– Picsába – jegyezte meg Michael diplomatikusan. – Mindent számításba vettem a híressé válásunk macskaköves útján. Ezt kivéve.
– Hát, kedves menedzser úr – harapott bele az almájába Betty. – Javaslom, hogy gyorsan találjatok ki valamit holnapig. A gimis lányok örömmel skandálják majd a keresztneveiteket, de ha szélesebb köröket is el akartok érni, nem árt egy nagy, közös hívónév – Betty még nagy karmozdulatokat is tett a levegőben, alátámasztva a mondanivalóját.
– Nem is tudtam, hogy ennyire értesz a marketinghez – motyogta Calum.
– Tessék? – meredt rá Betty. Calum legyintett, jelezve, hogy nem fontos, és belekortyolt a vizébe. – Jó nagy paraszt lettél, Cal – dobta le az almáját a tálcára Betty sértetten.
– Most mégis mit követtem el? – emelte az ég felé a tekintetét Calum.
– Nem a mostról van szó, hanem az elmúlt évekről – vágta rá Betty. Kezdtem úgy érezni, hogy a beszélgetés nagyon rossz irányba halad, figyelembe véve, hogy Courtney kíváncsian pislogott az asztalunknál.
– Van valami mondanivalód, Betty? – fújtatott Calum, villódzó szemmel.
– Ó, elzsibbadna a segged, ha most mindet végig kéne hallgatnod – szegte fel az állát a barátnőm.
– Na jó – szólaltam meg, mielőtt felrobbanhatott volna a bomba. – Koncentráljunk arra, hogy nevet találjunk a bandának.
– Lehetne, mondjuk Goldfish! – ötletelt Courtney. Michael elővette a matekfüzetét, és gyorsan felírta az első javaslatot.
– B verziónak megteszi – mondta. Courtney szomorúan ette tovább a salátáját.
– Legyen Survivor! – csettintett a nyelvével Ash. Mindannyian értetlenül néztünk rá.
– És ugyan mit éltél te túl? A középiskolát? – kérdezte Betty.
– Nem mindenkinek sikerül – tette fel a kezét Ash védekezőn.
– Ez csúnya volt – suttogtam. A gondolat, hogy Debbie esetleg annyira meggyűlölte magát és az életét Ray-nek köszönhetően, hogy bántaná saját magát, már akkor begyűrűzött a fejembe, amikor kiderültek a történtek, poénba foglalva azonban kicsit rosszul esett hallani. Tudom, hogy Ash nem Debbie-re célzott, sőt, hogy egyáltalán nem célzott senkire, de csak nagyon nehezen sikerült legyűrnöm a gombócot a torkomban.
– Oké, lehetnétek mondjuk „The Sons of The Ocean" – javasolta Betty felpörögve. Azt hiszem, ő már óriásplakátokon is látta a bandát ezzel a névvel.
– Ennyi erővel egy bennszülött törzs nevét is felvehetnénk – mondta Luke.
– Miért, neked mi az ötleted, Mr. Kritika? – ciccegett Betty sértődötten.
– 5 Seconds of Summer – közölte Luke egyszerűen. Az asztalnál egy pillanatra megállt az élet, mindenki ezen a néven gondolkodott.
– Ahogy egyre többet ismételgetem magamban, úgy hangzik egyre jobban – kopogtatta meg a tollal a halántékát Michael.
– És miért pont öt? – kérdezte Calum. - Még csak nem is öten vagyunk.
– Négy tag, plusz a szerencse - nevetett Luke, aztán kicsit komolyabban folytatta. - Könnyen megjegyezhető, nagy kampányokat lehet felhúzni köré. Ráfér pólókra is – magyarázta Luke, bujkáló mosollyal. Aha, ő ezt nem most találta ki. Valószínűleg már régóta megvolt neki, csak eddig nem dobta be megvitatásra. A srácok összenéztek, úgy tűnt, némán megbeszélik a dolgot. Courtney, Betty és én izgatottan vártuk, hogy mire jutnak, mire végül mindannyian egyszerre mosolyodtak el.
– Az öt mostantól nem csak egy szám lesz. Fogalommá tesszük! – kiáltott fel diadalittasan Michael, az asztal közepére téve a kezét. Calum, Ash és Luke is rátették a kezüket a színeshajúéra, és egyszerre, mintegy csatakiáltásként harsogták:
– 5 Seconds of Summer! – így született meg a 5 Seconds of Summer zenekar.

A zenekar névadása olyannyira komoly volt, hogy másnap reggel Michael egy hatalmas kupac szórólapot nyomott Debbie kezébe, és természetesen az enyémbe is. A papíron a srácok fotója szerepelt, amin a saját hangszerükkel pózolnak. Luke szívdöglesztően jól festett a gitárjával, de persze a többiek is nagyon helyesek voltak. A lap tetején hatalmas betűk hirdették a zenekar nevét, alatta szuperül megdizájnolt háttér előtt a banda. Az egész szórólap nagyon figyelemfelkeltő és modern volt, de egyvalami azért nem hagyott nyugodni.
– Gondolod, hogy vevő még bárki a szórólapokra? Mindenki a netről tájékozódik – ráncoltam a homlokomat a kupacomat vizsgálgatva. Michael egy pillanatra elszontyolodott, de szinte rögtön utána fel is derült, ahogy a megfelelő válasz az eszébe jutott.
– A fotó itt látszódik a tökéletes valójában – kopogtatta meg a kezében tartott papírhalom tetejét. – A képernyő nagyon lebutítja.
– És ezt egy éjszaka alatt hoztad össze? – simítottam végig a plakáton. Michael elvigyorodott.
– A tesóm nagyon sokat segített.
– Oké, és nekem mi vele a dolgom? – szólalt meg Debbie is, épp akkor, amikor Calum és Courtney csatlakoztak a csoportunkhoz. Michael nekik is kiosztott egy-egy kupacot.
– Terjesszétek a hírt. Teltházat kell csinálunk ma este – közölte a színeshajú. Ezúttal zölden pompázott a frizurája, gyanítottam, hogy ezt a koncert kedvéért csináltatta, mert tegnap még sötétkékként váltunk el.
– Miről maradtam le? – pislogott Betty, aki köszönés nélkül lépett oda hozzánk.
– Tessék – nyomta az ő kezét is tele Michael. – Hirdetni kell az esti koncertet – Betty egy pillanatig rámeredt, aztán ránk nézett. Amikor megértette, hogy Michael ezt komolyan mondta, a barátnőm elnevette magát. – Ez rohadtul nem vicc. A tegnapi próbánk maga volt a katasztrófa, a basszusgitáros és a frontember nem szólnak egymáshoz, a picsába, lehet, hogy inkább azt kéne híresztelni, hogy senki ne jöjjön el – kapta ki a kupacot Betty kezéből Michael. Egyértelmű volt, hogy mennyire ideges a koncert miatt, és nem hibáztattam érte. Az első komoly fellépésük lesz ez, Sydney egyik felkapottabb klubjában, ezt nem lehet olyan hidegvérrel tűrni, ahogy Luke, Ash és Calum csinálja. Habár, szerintem mindannyian nagyon idegesek, de Michael a legrosszabb a titkolózásban. 
– Hé, Michael, nyugi – karolta át Betty Michael vállát. – Elárulok neked egy titkot – kezdte Betty. – Ebbe az iskolába kábé háromezren járunk. Az egyszerűség kedvéért számoljuk azt, hogy pont a fele lány. Az ezerötszáz fő. A klub hány embert is képes befogadni, kétezret? – fordult felénk segítség gyanánt. Én csak a vállamat vonogattam, mert bár ott voltam, amikor bejárták a helyszínt, arra figyeltem, hogy ne robbanjak fel, amiért később Luke-kal kell tanulnom, Debbie azt sem tudta, pontosan hol lesz a koncert, ezért Calum bólintott egyet, jelezve, hogy Betty becslése nagyjából pontos. – Na – folytatta a barátnőm. – Ezerötszázan már biztosan ott lesznek ma este. És kétlem, hogy az Ocean Love ne tudna még ötszáz főt bevonzani pénteken. A csillárról is lógni fognak – paskolta meg Michael vállát.
– De... – nyelt egy nagyot a zöldhajú, a homlokát dörzsölve. – Nem hallottad, amit utána mondtam? Az egész egy állati nagy leégésnek ígérkezik. Tegnap egy dalt sikerült rendesen eljátszanunk, mert Luke és Calum folyton veszekednek! – mutatott vádlón a Courtney mellett láthatóan ártatlanul ácsorgó basszusgitáros felé.
– Mi? – kérdeztük egyszerre Calum-mal.
– Nem is veszekszünk – ellenkezett Cal.
– Tegnap kis híján összeverekedtetek, amikor megjegyezted, hogy Luke rontotta el az egyik dal ritmusát – meredt rá Michael. Ez az infó nekem is új volt, este még telefonáltunk Luke-kal, és azt mondta, minden rendben volt, jó próbát hoztak össze. Mit is mondtam a titkolózásról?
– Figyelj – köszörülte meg a torkát Betty. – Ezerötszáz lány még fizetne is azért, ha ezek ketten nyilvánosan veszekednének. Ha félmeztelenül tennék, a bugyijukat is feldobálnák a színpadra.
– Jó reggelt – lépett oda hozzánk Ash is, kissé fáradtan. Már csak Luke hiányzott, és nem tudtam, hol késlekedhet. – Mi az? – szúrta ki azonnal a plakátokat.
– Tessék – nyomta a kezébe az összes maradékot Michael. – Én már komolyan nem tudom, mit kéne csinálni – morogta, majd faképnél hagyott minket.
– Mi baja van? – mutatott a barátja után Ash, a plakátot olvasgatva.
– Stresszes a koncert miatt – legyintett Betty.
– Srácok, mennem kell – szólalt meg Debbie. A távolból néhány barátnője vadul integetett neki. – Ezeket kiosztom, és este találkozunk – lobogtatta meg a szórólapokat, aztán elviharzott.
– Tényleg így összevesztetek tegnap Luke-kal? – kérdezte Courtney Calum-tól. Azt hiszem, halkan akarta számon kérni a barátját, de mivel beállt köztünk a csend, szinte kiabálásnak hatott a beszéde. Calum beharapta az alsó ajkát és a szemét forgatta.
– Nem – felelte szűkszavúan.
– Dehogynem – horkantott fel Ash. – Csak azért nem verekedtetek össze, mert Mrs. Hood benyitott. Egy tálca süti még sosem mentette meg ilyen elegánsan négy ember életét – gondolkodott el hangosan a dobos.
– Min tudtatok ennyire összekapni? – faggatózott tovább Courtney. Calum nem válaszolt, de a tekintetünk összekapcsolódott.
– Ó, nézzétek, ott jön Luke, majd tőle megkérdezzük – csapta össze a tenyerét Betty. Ekkor sikerült elszakítanom a tekintetemet Calum-étól, és hátra fordultam. Luke nagyokat lépdelve közelítette meg a sulit, a slusszkulcsát ott pörgette a mutatóujján. Feszültnek tűnt, de nem hittem, hogy ilyen nagy ívben fog kikerülni minket. Még csak ránk sem nézett.
– Ez meg mi a fene volt? – nyögte Courtney. Ekkor minden szem rám szegeződött.
– Nem tudok semmit – védekeztem azonnal. – Tegnap este még jókedvű volt, azt mondta, jó volt a próbátok is – ráztam a fejem értetlenül. – Oké, megyek, beszélek vele – intettem a többieknek, és Luke után indultam. Menet közben a táskámba csúsztattam a szórólapokat. Sikerült szemmel tartanom a barátom alakját, így nem kellett tippelnem, merre mehetett. Az első emeleten értem utol, a folyosón lévő öltözőszekrényében pakolászott. – Neked is szia – dőltem neki a szomszédos szekrénynek. Luke mogorván tevékenykedett tovább, még csak nem is köszönt. – Neked mi bajod van? – kopogtattam meg a szekrénye ajtaját. Semmi reakció. Eszembe jutott, hogy amikor fordított helyzetben voltunk, ő egyszerűen becsapta az orrom előtt az ajtót, így most én is ehhez a szélsőséges megoldáshoz kellett, hogy folyamodjak.
– Mi van? – förmedt rám, ahogy a zár a helyére kattant.
– Én is ezt kérdezem – feleltem szigorúan. – Mi a bajod?
– Nincs semmi – motyogta.
– Nyilván ezért kerülsz engem akkora ívben, mintha pestises lennék – ráncoltam a homlokomat. Luke kifújt egy nagy adag levegőt, és becipzározta a hátizsákját.
– Calum-mal tegnap összezördültünk.
– Hallottam róla – bólogattam.
– Akkor mégis mit nem értesz? – bunkózott. Összefontam magam előtt a karjaimat, és felvettem a rettenthetetlen Chrissy Fey álarcát.
– Vegyél vissza, Hemmings. Én semmi rosszat nem tettem.
– Nem is rád haragszom, Fey – villantotta rám dühös tekintetét. Megragadta a csuklómat, és maga után vonszolt a folyosó végébe, ahol már egyetlen szekrény sincs, és csak azok a magányos diákok járnak ide, akik senkivel sem akarnak találkozni. Szerencsére még nem értek ide. – Szakítani fog Courtney-vel, és elhív téged a bálba – hogy. Mi. A. Franc????
– Ez hülyeség – hisztérikus nevetésben törtem ki. – Miért tenne ilyet? És főleg, miért avatna be épp téged?
– Ó, baszki, Fey, hát szeret téged! – kiabálta bele az arcomba kíméletlenül Luke. – Szerelmes beléd, érted? Valóra válik az álmod. A srác, akibe öt éve szerelmes vagy, viszontszeret. Tessék, menj, ugorj a nyakába, menj el vele a bálba, szarok én bele az egészbe – Luke ezzel sarkon fordult, és otthagyott. A szó legszorosabb értelmében egyedül hagyott, miközben a lehető legnyersebb módon közölt velem egy ilyen jelentőségű dolgot. Tudtam, mit fogok tenni, tudtam, mi a helyes, de annyira arcul ütött Luke reakciója, hogy még mozdulni sem bírtam. Tényleg azt hiszi, hogy csak úgy felrúgom kettőnk kapcsolatát, hogy belemásszak egy olyanba, ami minden bizonnyal csak a fejemben működött tökéletesen? Egek, hisz Calum és én túlságosan hasonlítunk egymásra. Ugyanazokat szeretjük, ugyanolyan az ízlésünk minden tekintetben. Annyira unalmas lenne! Luke mellett garantált az izgalom, minden nap alig várom, hogy előrukkoljon valamivel. Minden egyes idegszálammal szeretem Luke Hemmings-t, és szörnyen fáj, hogy ő ezt nem hiszi el.
– Állj meg! – amint felocsúdtam a bambulásomból, utána iramodtam. A matekterem előtt sikerült elkapnom, ahol úgy fordult felém, mintha szívességet tenne. – Nem érdekel Calum. Nem érdekel, hogy mit csinál, hogy kivel jár, vagy kivel megy a bálba. Az érdekel, hogy te mit csinálsz. Te kivel jársz. Te kivel mész a bálba. Engem csak te érdekelsz, Luke, tényleg ilyen nehéz felfogni ezt? – tártam szét a karjaimat, már-már sírva. Luke arca megenyhült, és közelebb lépett hozzám.
– Mi van azzal, hogy mindig is érezni fogsz iránta valamit? – kérdezte óvatosan.
– Ezt fenntartom. De ő mindig is az életem egyik legfontosabb része volt. Nem kérheted tőlem sem te, sem akárki más, hogy egy tollvonással csak úgy felejtsem őt el – az emberek hemzsegtek körülöttünk, alig pár perc volt hátra az első óra kezdetéig. Többen a vállamnak ütköztek, voltak olyanok, akik hangosan káromkodtak, amiért rossz helyen állunk, de egyikükkel sem foglalkoztam. Nem voltak olyan érdekesek, mint ez a beszélgetés.
– Eszemben sincs ilyesmit kérni – rázta a fejét, még egy lépéssel közelebb húzódva hozzám. – Csak félek, hogy talán őt választanád – vallotta be leszegett fejjel. Megsimogattam az arcát, a hüvelykujjamat végighúztam a piercingjén.
– Nincs olyan helyzet, amikor nem téged választanálak, Luke – néztem mélyen a szemébe, mire ő elmosolyodott, és megcsókolt, a derekamat átölelve. Biztonságban éreztem magam a karjaiban, mint mindig, ez pedig olyan újdonság volt számomra, amit jobban értékeltem, mint egy kockás hasat. Jó, Luke esetében az sem vágy kérdése, merthogy ott van, tökéletes négyzeteket alkotva a hasizmából. A nap hátralévő részében úgy vigyorogtam, mint a tejbetök, még csak az sem rontott a kedvemen, hogy aggódtam az esti koncert sikeressége miatt. A lányokkal egész nap a szórólapokat osztogattuk, de igyekeztem mindig úgy intézni, hogy Courtney-vel sose maradjak kettesben. Az, hogy Luke és én együtt vagyunk, nem biztos, hogy azt is jelenti, hogy Calum nem szakít vele, és már így is sokat titkolóztam előtte Calum-ról, nem hiányzik, hogy újabb szöget verjek a barátságunk koporsójába. Betty nem kételkedett ennyit, ő úgy vélte, hogy ez az egész titokban fog maradni, mert mégis miért beszélne róla akárki? Reméltem, hogy igaza lesz, az érvelése ugyanis logikus volt. Michael és Ash alapból nem különösebben foglalkoznak ezzel a témával, de ha mégis szóba jönne, nem adnának ki csak úgy. Debbie nem beszél túl sokat Courtney-vel, de ő még annyira sem árulna be. Calum-nak nyilván nem célja, hogy Courtney megharagudjon rá, még akkor sem, ha esetleg szakítanának. Luke és Betty pedig egyértelműen tartani fogják a szájukat. Az agyam elhitte, hogy nem lehet probléma, hogy igenis elsimulhat minden csak így, de valami mélyről jövő, baljós hang azt ismételgette a fejemben, hogy ennek rossz vége lesz. Utólag már sajnálom, hogy nem voltam elővigyázatosabb.

Péntek este a srácok már fél nyolcra odamentek a klubba, holott a koncert csak kilencre volt meghirdetve. Nálunk zajlottak a munkálatok, így nem akartam senkit áthívni, de Betty felajánlotta, hogy készülődjünk nála, és menjünk onnan együtt, négyesben. Debbie és én a ruháinkkal felpakolva érkeztünk meg a barátnőmhöz, aki melegítőben és laza kontyban nyitott ajtót. Késtünk félórát, ezért azt hittem, ő és Courtney már harci díszben lesznek, de egyedül volt a házban.
– Nincs itt senki? – fordult körbe Debbie, ahogy becsukódott mögötte az ajtó.
– Nincs – rázta a fejét Betty. – Courtney-nek írtam, de nem válaszol. Anyáék meg dolgoznak – magyarázta Betty, miközben felment a lépcsőn, és intett, hogy kövessük. A sminkkel kezdtük, amiben én még mindig nem vagyok jártas, ezért Debbie volt a főnök. Betty egy csodaszép füstös sminket kapott, némi csillogással, ami nagyon kiemelte a kék szemét. A haját kibontva hagyta, és egy sötétkék, szűk, térd fölé érő ruhát vett fel. Debbie egy olyan szerelést választott, ami egy csinos farmerből és egy piros blúzból állt. A felsője nem volt túl kivágott, nagyon szolid dekoltázzsal. A sminkje is enyhe volt, csak némi pirosítót tett fel, és egy kis szempillaspirált. Betty épp kiment a mosdóba, amikor a húgom lófarokba kötötte a haját, és belenézett a tükörbe. Elkaptam a tekintetét, ahogy végigpillantott magán. Összeszorult a gyomrom.
– Figyelj, biztos, hogy ez jó ötlet? – simítottam meg a vállát. Debbie pislogott egyet, és egy apró könnycsepp hullott ki a jobb szeméből.
– Persze – mondta elhalt hangon. A kishúgom nem csak egyszerűen nem szerette magát. Undorodott magától. Úgy érezte magát, mint egy darab szemét. Egy csokispapír, egy üdítő kiürült doboza. Elhasználták és eldobták, értelmetlenné tették. Én pedig átlendültem egy ponton. Eddig elképesztően dühös voltam Ray-re. Azt akartam, hogy bűnhődjön, hogy legalább duplaannyira szenvedjen, mint amennyire a húgom. Törjön össze darabokra, érezze használhatatlannak magát, bízzon meg valakiben, aki azután olyasmit művel vele, amit képtelenség megbocsátani. De a tükör előtt ülve a kishúgommal, már rájöttem, hogy mindez nem számít. Nincs tétje annak, hogy Ray miken fog átmenni. Nem fontos, hogy milyen büntetést kap, nem számít, hogy megalázzák és kihasználják-e őt valaha ennyire. Az egyetlen, aminek jelentősége van, az a testvérem. Az, hogy ő felül tudjon kerekedni azon, amin átment. Hogy képes legyen elfogadni, hogy mindaz, ami történt vele, nem határozza meg őt, mint személyt. Nem lesz a védjegye, nem lesz hatással az életére, ha nem hagyja. És hogy értse meg, hogy csak mert egy ember így bánt vele, attól még nem kell mindenkitől tartania. Nem fogja mindenki így kihasználni és eldobni őt. Meg kell tanulnia újra bízni az emberekben, és ennek az első lépése az volt, hogy rávette magát a terápiára. – Lora szerint jót tesz nekem a társaság – szólalt meg ismét, megigazítva a sminkjét. Lora a pszichiátere, a nevét hamar megjegyeztem.
– Amint egy kicsit is kellemetlenül érzed magad, hazamegyünk, jó? – szorítottam meg a kezét. Debbie elmosolyodott, és bólintott.
– Chrissy... – nyelt egy nagyot. – Még nem kértem tőled bocsánatot azért, amit Courtney buliján mondtam neked a Delfinben – nem kellett emlékeztetnie, hogy tudjam, melyik esetről beszél. Azon az estén jellemtelen, szar alaknak nevezett, amiért elköltözöm otthonról. Bólintottam egyet, de mivel nekem is marták a könnyek a torkomat, nem válaszoltam neki, csak magamhoz húztam, és adtam egy puszit a homlokára.
– Ez fura – rontott be a szobájába Betty a telefonjára meredve. – Courtney látta az üzenetemet, de nem válaszol – pillantott fel.
– Lehet, hogy csak véletlenül nyitotta meg az üzenetet, és nem volt ideje válaszolni – ötleteltem.
– Vagy válasz közben lemerült – vonogatta a vállát Debbie. Betty elgondolkodott, aztán biccentett.
– Na, felöltözöl végre te is? – csapta össze a tenyerét Betty, rám meredve. Felpattantam, és kiosontam a fürdőbe átöltözni. Egy olyan ruhát választottam, amit legutóbb a három évvel ezelőtti Téli Bálra vettem fel, amikor a „Little Black Dress" volt a tematika. A ruhám pontosan ilyen volt: fekete, térd fölé érő, deréktól lefelé bővülő, felfelé V-dekoltázsú. A hajamat én is kibontva hagytam, de begöndörítettük a végét. Kaptam egy minimális sminket, némi csillogó szemhéjpúderrel és szájfénnyel, semmi több. – Gyönyörű vagy – állapította meg Betty mosolyogva, amikor a táskájába dobta az iratait.
– Ti is azok vagytok – mondtam jókedvűen. – Courtney még mindig nem válaszolt? – jutott az eszembe. Betty a fejét csóválta. Kezdtem kicsit aggódni. Csak nem történt vele valami? Vagy esetleg a családjával? A ház előtt kettőt dudált a taxi, amit Betty hívott, mi pedig bekászálódtunk, és megadtuk a klub címét. Az út nem volt hosszú, de nem akartunk magas sarkúban átgyalogolni a városrészen, és anya is azt kérte, hogy taxizzunk, mert úgy sokkal biztonságosabb. A klub előtt óriási volt a tömeg, mindenki a pénztárnál állt sorba.
– Hűha, ezek mind odabent lesznek? – tátotta el a száját Debbie. Megértettem a döbbenetét, hasonlóképp éreztem én is: ha ők mindannyian beszabadulnak ebbe a klubba, a srácok már ma éjjel világsztárként térhetnek nyugovóra. Örültem az érdeklődésnek és őszintén bíztam a sikerükben, egyvalami azonban ott motoszkált a fejemben azóta, hogy lefixálták ezt a mai eseményt. Eddig ők, a Névtelen Banda, Calum, Luke, Ash és Michael csak a mieink voltak. Betty-nek, Courtney-nek, Debbie-nek és nekem soha nem kellett osztozkodnunk rajtuk. De azokon a plakátokon olyan elképesztően jól néznek ki, hogy kívülállóként még akkor is eljöttem volna ma este, ha rohadtul nem érdekelne a zenéjük és ezer kilométerre laknék innen. A srácok bevonzották a közönséget, és féltem tőle, hogy mindez nem utoljára fordult elő. És ha így van, akkor bizony meg kell tanulnom együtt élni a tudattal, hogy a pasimra már nem csak azok a lányok csorgatják a nyálukat, akiket nap mint nap látok a suli folyosóján.
– Michael most írt, hasmenése van – húzta el a száját Betty, a telefonja képernyőjét bámulva.
– Írd neki vissza, hogy egyen egy kis étcsokit, és képzelje el a közönséget színes hajjal – javasoltam, mire Betty egyetértően bólogatott és visszapötyögte a választ. – Azt hittem, Courtney írt – dörzsöltem meg a karomat. A szél fújni kezdett, mi pedig még baromi messze voltunk a bejárattól.
– Fogalmam sincs, mi lehet vele – csóválta a fejét Betty, visszacsúsztatva a táskájába a telefonját.
– A koncerten biztosan itt lesz – nyugtatott minket Debbie. – Nem hagyná ki Calum debütálását.
– Igazad van – bólintottam, és csak remélni mertem, hogy a húgom nem téved.

Kábé negyedórát álltunk sorba, mire a bejárathoz jutottunk. Az ajtónálló elkérte a személyinket, Betty-é és az enyém rendben is volt, Debbie azonban még nem töltötte be a tizenhatot. A testes biztonsági őr a fejét csóválva nyújtotta vissza az igazolványt a húgomnak.
– Sajnálom, kislány, de ez itt nem gyerekmegőrző. Menj haza, és nézd meg szépen az Alkonyatot.
– Ja, szóval egy vámpíros-vérfarkasos, irreális sztorihoz elég felnőtt vagyok, de ahhoz nem, hogy oda bemenjek? – forgatta a szemét Debbie. Betty-ből kibuggyant a nevetés, én azonban nem szórakoztam ilyen jól. Mégis hogy lehettünk ennyire felelőtlenek? Határozottan úgy emlékeztem, hogy tizennégy a belépési korhatár, nem tizenhat. Anya is csak emiatt engedte el a testvéremet, és mert megígértem neki, hogy egy pillanatra sem tévesztem szem elől. A biztonsági őr megrántotta a vállát, és a mögöttünk érkező lány személyijéért nyúlt.
– Semmi baj, menj csak – súgta neki Betty, és óvatosan befelé tolta Debbie-t. A pasas persze nyilván nem most jött le a falvédőről, kitette a kezét a húgom elé, megakadályozva ezzel a bejutását.
– Még egy ilyen, és ti sem mentek be – villantotta ránk szigorú pillantását.
– A pasim fog dobolni ma este! – szakadt ki Debbie-ből. – Muszáj bemennem oda, nem érti?
– Ezek a lányok itt – mutatott a mögöttünk kígyózó, hatalmas sorra. – mind azt akarják, hogy azok a kis takonypócok a pasijuk legyen – közölte szárazon. A gombóc automatikus nőtt meg a torkomban. – Jobb kifogással rukkolj elő.
– Jobb kifogás kell? – vágta csípőre a kezét Betty, maga mögé utasítva a húgomat. – Mondok én egy kurva jó kifogást, haver – a férfi meglepődött a becézésen, és már szólásra is nyitotta a száját, vélhetően azért, hogy kikérje magának a „lehaverozást", de Betty gyorsabb volt. – Ennek a lánynak meghalt az apukája, évekig verte és molesztálta őt a nevelőapja, az anyja csak nemrég vette a bátorságot, hogy elköltözzenek. Szakított a kis göndör dobossal, mert még a tükörbe se tudott belenézni. Most támogathatja őt az első koncertjén, kikapcsolódhat végre az évek óta tartó huzavona után, kieresztheti a gőzt a hosszú rendőrségi eljárás előtt, és tényleg a születésnapja miatt, amiről még csak nem is tehet, megakadályozod ezt? – Betty olyan szemrehányóan nézett a fickóra, hogy szinte pontról pontra láttam őt megenyhülni.
– Ez igaz? – kérdezte Debbie-től, aki lesütött szemmel, a könnyeivel küszködve bólintott.
– Nyugodtan betelefonálhat a rendőrségre, és érdeklődhet Ray Jones után.
– Ó, egyszer az az áldott jó szívem fog a sírba vinni – morogta a pasas, és félreállt az útból. – De egy kortyot se merészelj inni! – kiáltott Debbie után, amikor már jó néhány lépéssel beljebb keveredtünk.
– Sosem hittem volna, hogy egyszer hálás leszek a nagy szádért – vigyorgott Betty-re a húgom. A barátnőm mosolyogva vállat vont, aztán utat tört előttünk a színpad irányába.
– Iszunk valamit? – kérdeztem ordítva. A hangulatkeltő zene már szólt a hangfalakból, csupa olyan stílusú szám, amilyet a srácok is játszanak. A színpadra csak a dobfelszerelés volt bekészítve, meg néhány gitárállvány.
– Nekem nem szabad – biggyesztette le az ajkait Debbie, tettetett szomorúsággal.
– Én tiszta maradnék az első koncerten – felelte Betty. Oké, hát én mondjuk egy pohár narancslére gondoltam, de megtisztelő, hogy ennyire alkoholistának néznek. Minden esetre, beverekedtük magunkat a tömeg közepére, egészen a színpadtól számított második sorig jutottunk. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de végig táncoltunk az éppen aktuális zeneszámra. Megpróbáltuk jól érezni magunkat, de azért mégiscsak több tonnányi teher nehezedett a vállunkra. Mi van Courtney-vel? Michael jobban van? Jól fog sikerülni a koncert? Mi lesz a következménye, ha jól sikerül a koncert? Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy konkrétan meglepődtem, amikor elhallgatott a zene a hangfalakból, és kellett pár másodperc, amíg leesett, hogy ez a srácok miatt történik. A színpadot megvilágító lámpák lekapcsolódtak, és a sötétben egy alak sétált fel oda, és helyet foglalt a dobfelszerelés mögött. Várt néhány idegfeszítő másodpercet, aztán két dobverő árnyéka jelent meg, és a következő pillanatban úgy kezdett dobolni, mintha erre született volna. Oké, minden bizonnyal ez így is volt. Ash göndör fürtjei össze-vissza szállingóztak, csapkodták az arcát, ahogy ő teljes átéléssel zenélte az egyik legpörgősebb saját számuk ütemét. A közönség felgyülemlett a színpad elé, mindenki izgatottan fészkelődött, a folytatásra várva. Csak ekkor vettem észre, hogy Betty és Debbie között állok, és olyan görcsösen szorítjuk egymás kezét, mintha legalábbis nekünk kellene zenélni ott fent. Ash megtorpant, elhallgatott a dob. De aztán megszólalt egy basszusgitár, valahonnan a színpad mellől. A közönség egy emberként kapta arra a fejét, de időnk sem volt felfogni, mi történik, a színpad másik oldaláról már csatlakozott is egy szólógitár. Ash újra nekiesett a doboknak, és amikor az ütem felgyorsult, több dolog történt egyszerre. Először is, hirtelen felkapcsolódtak a színpadot megvilágító fények. Másodszer pedig, három alak ugrott fel a színpadra, egyikük azonnal a szélére is jött, ott pengette a gitárját. Ő Michael volt, a zöldhajú Michael, aki úgy produkálta magát a nagyérdeműnek, ahogy azt még tanítani sem lehet. Látszott az arcán, hogy mennyire élvezi, hogy egész életében másra sem vágyott. Mi persze tudtuk, mennyire feszült volt, és hogy nagyon izgult a koncert miatt, de úgy tűnt, ez csakis addig tartott, amíg el nem kezdődött, és rá nem jött, hogy ez mennyire neki való. A másik oldalon Calum robbant be a basszusgitárjával. Ő is kimerészkedett a szélre, de nem vágott le olyan show-t, mint a hamar közönségkedvenccé vált Michael. Calum csak pengette a gitárját, tökéletesen játszva minden hangot, és közben a nézőteret bámulta. Olyan csodálat és eufórikus érzelmek keveredtek az arcán, hogy könnybe lábadt a szemem a boldogságtól. Akármi is történt köztünk az utóbbi időben, vagy akár az elmúlt öt évben, ő mégiscsak a legjobb barátom, és semmit sem szeretnék jobban, mint őt boldognak látni. Calum Hood pedig a basszusgitárjával a nyakában, több ezer ember előtt zenélve a legboldogabb. A zene szépen megkoreografálva áttért az első szám dallamára, Luke pedig a középen felállított mikrofonállványhoz lépett. Azzal a kezével, amivel addig saját gitárját ostromolta, megfogta a mikrofont, és énekelni kezdett. Karcos, mégis nagyon kellemes hangja azonnal betöltötte az egész klubot, ahogyan ő maga is, hiszen ahogy a reflektorok végre rá is ráirányultak, és a közönség lányai meglátták őt teljes valójában, ahogyan a fekete farmer megfeszült kidolgozott combjain és fenekén, a fekete-fehér hosszú ujjú felsőjének feltűrte az ujját, az ajakpiercing megcsillant a szája sarkában, és a sötétszőke haját mérnöki pontossággal állította be, azonnal visítani kezdtek mindannyian. A tömegpszichózis pedig természetesen minket is magával ragadott, úgy üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért. Luke elmosolyodott éneklés közben, amitől persze csak fokozta a hangulatot. Néhány dal kellett, hogy mindenki felfogja, mi is történik pontosan: négy gimis srác kiállt ide elénk, egy menő klub péntek esti főfellépőjeként, úgy néznek ki, mintha máris rocksztárok lennének, pont úgy is zenélnek, még a dalaik is jók. Miután Luke köszöntötte a nézőket, bemutatkozott, és Calum ellőtt egy szörnyen béna poént, játszottak pár feldolgozást, amit végre velük tudtunk énekelni. A közönség szép lassan felocsúdott a pozitív meglepetésből, és táncolni kezdtek. Betty, Debbie és én is ugráltunk a Green Day-számokra, amiket a srácok teljesen a saját ízlésüknek megfelelően alakítottak át, belevitték a saját stílusukat. Annyira büszke voltam rájuk, hogy egy rövid időre sikerült megfeledkeznem minden rosszról, ami miatt aktuálisan aggódnom kellett volna. Csak én voltam, a húgom és a legjobb barátnőm, annak a négy pasinak a koncertjén, akik a legtöbbet jelentik számunkra. Úgy éreztem, ez egy tökéletes pillanat, egy olyan momentum, amit jól a gondolataimba kell zárnom, mert később muszáj lesz ebből erőt merítenem, ebből táplálkozni.
A felszabadultságom pontosan addig a pontig tartott, amíg a teljesen felszabadult Michael meg nem köszönte a bulit, és a zenekar nevében elbúcsúzott. A közönség visszarimánkodta őket egy ráadás-dal erejéig, de rám olyan hirtelenséggel zuhant a rosszérzés, mintha egy zongorát ejtettek volna a fejemre. Courtney még mindig nem volt sehol, és tudtam, hogy ennek a fantasztikus koncertnek komoly következménye lesz. Hogy még többet akarnak majd. A visszatapsolás után a srácok már tényleg levitték magukkal a hangszereket is, jelezve, hogy ez volt az utolsó dal. A színpadot megvilágító lámpák újra lekapcsolódtak, és a hangfalakból ismét jól ismert zenék csendültek fel.
– Nem megyünk hátra hozzájuk? – kérdezte Debbie.
– Szerintem várjuk meg őket kint. Tuti, hogy most le kell kicsit nyugodniuk – tanácsolta Betty, és tökéletesen egyetértettem vele. Nagy adrenalin-löket volt ez, biztosan nem kíváncsiak most épp ránk.
– Kimegyünk levegőzni? – biccentettem a kijárat felé, mire Betty és Debbie bólintottak. Menet közben vettünk egy-egy üveg narancslevet (a pultos furán nézett ránk, amiért nem kértünk bele vodkát), és lecövekeltünk Luke autójánál.
– Irtó klasszak voltak! – lelkesedett Debbie. – Annyira hihetetlenül jó a zenéjük, hogy legszívesebben csak ezt hallgatnám állandóan.
– Valami elképesztő, mit váltottak ki a közönségből – vigyorgott Betty. – Ha nem tudnám, hogy totál lehetetlen, biztosan azt mondanám, hogy világsztárok lesznek.
– Á, ők nem olyan típusok – legyintett Debbie. Betty és én értetlenül meredtünk rá.
– Mégis melyikükre gondolsz? Az egyedi Michael-re, a vicces Ash-re, a cuki Calum-ra, vagy a szexi Luke-ra? Pontosan melyikük is nem világsztár-típus? – sorolta Betty. Újabb gombóc nőtt a torkomba, közvetlenül a másik mellé.
– Jól van na – védekezett Debbie. – De a világ végén vagyunk. Sydneyből senki nem lesz híres, legfeljebb Ausztráliában.
– Azért az is elég menő – emlékeztette Betty. A húgom elgondolkodva bólintott. Beszélgettünk pár szót a klubról, és megállapítottuk, hogy nem egy olcsó lebuj, hanem megérdemelten ilyen felkapott. Igényes a berendezés, nagy a pia-választék, van elegendő hely, és én hozzátettem, hogy a tulaj is nagyon rendes fickónak tűnt, amikor találkoztunk vele. Megvitattuk, hogy a srácok valószínűleg még sokszor koncerteznek majd itt, és hogy milyen király lenne, ha egy zenei menedzser erre sétálna, és felfedezné őket. Legalább félórát csacsogtunk ilyesmikről, amikor egy alak közelített felénk a klub irányából. Először nem ismertük fel, azt hittük, csak a kocsijához jön, de amikor a parkolóban világító lámpa fénye végre ráesett, egyből felismertük.
– Atyaég, Courtney! – kiáltott fel Betty megkönnyebbülten. – Basszus, hol voltál? Azt hittük, valami baj történt – a barátnőnk ekkor ért oda hozzánk. És én tudtam, hogy valami baj történt.
– Hé, mi van veled? – ráncolta a homlokát Debbie.
– Courtney? – szólongatta Betty is. Courtney velem szemben állt, mélyen a szemembe nézett. A haja tökéletes lófarokban volt, ő pedig egy csinos, sötétkék ruhát viselt magas sarkúval. A sminkje azonban itt-ott elfolyt.
– Azt hittem, barátok vagyunk – szűrte a szavakat a fogai között. Ellöktem magam Luke kocsijától, és megkíséreltem megfogni Courtney kezét, ő azonban elhúzódott tőlem. – Azt hittem, barátok vagyunk! – ordította, ezúttal mindhármunk felé intézve a szavait. Elsírta magát. – Ti tudtatok róla! Ti mindannyian tudtatok róla!
– Miről beszélsz? – suttogta Debbie.
– Courtney, figyelj... – sóhajtottam, de a lány felkiáltott.
– Megbíztam bennetek! Minden egyes titkomat megosztottam veletek! – annyira sírt, hogy már az egyensúlyát sem tudta megtartani. Megbotlott, és Betty utána nyúlt, hogy elkapja, de valahogyan sikerült talpon maradnia segítség nélkül.
– Courtney, engedd, hogy megmagyarázzam! – kérleltem, már én is a könnyeimmel küszködve.
– Hol a fenében vannak már a fiúk? – morogta mögöttem Debbie. Mintha csak erre vártak volna, felbukkantak a klub felől, Calum, Luke és Michael a gitárjait cipelve, Ash pedig vidáman sétálva mellettük.
– Minden szükséges magyarázatot megkaptam már – fröcsögte sírva Courtney. A srácok ekkor értek oda.
– Fenomenálisak voltunk, ugye? – kezdte Michael vigyorogva. Ash, Luke és Calum azonnal megérezte a feszkót. Sőt, ahogy a tekintetem gyorsan végigsiklott az arcán, pontosan tudta is, miről van szó. – Mi a baj? – kapcsolt rögtön Michael is.
– A baj? – vihogott fel erőltetetten Courtney. – A baj az, hogy kibaszott naiv vagyok! – mindenki teljesen lefagyott. – Elhittem, hogy barátok vagyunk – mondta nekem. – Elhittem, hogy szeretsz! – üvöltötte Calum-nak. – De ti ketten – mutatott először Calum-ra, majd rám. – összeszűrtétek a levet. És ti mindannyian – nézett végig rajtunk. – ti mindannyian átvertetek engem. Remélem, jó móka volt kibaszni Courtney-vel. Nincs elég szarság az életében, tegyünk még neki egy kicsit keresztbe! – óriási karmozdulatokkal támasztotta alá a mondanivalóját, de annyira sírt, hogy alig értettük, amit mond. Amikor senki sem reagált, megcsóválta a fejét, sarkon fordult, és elindult a klubbal ellenkező irányba.
– Mi a fenét műveltél? – kiabált rá Betty Calum-ra, amikor sikerült felocsúdnia a döbbenetből.
– Ha van valaki, akinek ehhez semmi köze, az te vagy, Futólány – oltotta le egy másodperc múlva a barátnőmet. A Futólány Betty gúnyneve, Grace is folyton így hívja, úgyhogy ez nála olaj a tűzre. Nem is lepődtem meg, amikor a barátnőm egyszerűen nekiment Calum-nak. A fiú könnyedén hárította a támadását, kitért előle az útból, és Courtney után sietett. A tekintetem összekapcsolódott Luke-kal, aki némán üzente, hogy menjek én is. Nagy levegőt vettem, amolyan „most vagy soha" típusút, és Calum nyomába eredtem. Nem sokkal később mindkettejüket beértem, Courtney sírva vergődött Calum erős karjai között, aki egyre feszültebben ismételgette, hogy hagyja abba.
– Hé – értem oda hozzájuk. – Courtney, muszáj meghallgatnod a mi verziónkat is!
– Mégis mi a ti verziótok? – kérdezte szipogva, abbahagyva a vergődést. Calum lazított a szorításán, de nem eresztette el.
– Nem voltunk együtt soha, Courtney – szögeztem le. – Soha nem csókolóztunk. Nem csalt meg téged senkivel, velem pláne nem.
– Akkor mi volt az a rengeteg üzenet? Milliószor nevezted szexinek, és hogy annyira megcsókolnád, meg hogy alig várod, hogy vele lehess és hogy mindig harcolni fogsz érte – szinte fájdalmat okozott neki kiejteni ezeket a szavakat. Megértettem őt, még csak belegondolni is szörnyű, milyen érzés lenne mindez, ha velem és Luke-kal történik.
– Én szeretem Chrissy-t – nyögte ki Calum nagy nehezen. A tenyerembe temettem az arcomat.
– Egy kapcsolatot nem így szokás megmenteni, Calum – mordultam rá.
– Megérdemli az igazat – vágta rá Calum, felém sem fordulva. – Évek óta szerelmes vagyok a legjobb barátomba. Tessék, kimondtam – tárta szét a karjait, ezzel szabadon engedve Courtney-t. Ő azonban nem iszkolt el. – Mint kiderült, ő is szerelmes volt belém, de ez csak azután vált világossá, hogy mi ketten találkoztunk. Rájöttem, hogy hiába vágyom annyira Chrissy-re, képtelen vagyok elhagyni téged – magyarázta. – Te voltál a legjobb dolog, ami történhetett velem, Courtney. És ezt Chrissy-nek is megmondtam.
– Nem mintha egyébként szükségem lett volna arra, hogy ezt bizonygassa nekem – szóltam közbe. – Én azt akarom, hogy ti ketten együtt legyetek. Ezt az elejétől kezdve mondogattam Calum-nak. Betty bulija után rájöttem, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Felesleges epekednem utána, ha egyszer téged szeret, és mi ketten soha nem működnénk egy párként. És még Luke-ba is beleszerettem, úgyhogy Calum és köztem soha nem történt semmi. És nem is fog – tettem hozzá. Courtney kifújt egy hatalmas adag levegőt, és a tekintetét megrögzötten járatta kettőnk között. Feszülten vártuk az ítéletet, vajon hisz nekünk? Annyira görcsösen haraptam az alsó ajkamat, hogy a vér fémes ízét is megéreztem a számban.
– Jó – söpörte ki a haját a szeméből Courtney. Pillantása kemény volt, így tudtam, hogyan fogja folytatni. – Hiszek nektek – mondta szigorúan, mire Calum megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ő még nem ismerte a női gondolkodást annyira, hogy tisztában legyen a következő lépéssel. Olyannyira elbízta magát, hogy Courtney kezéért nyúlt, a lány azonban elhúzódott tőle. – De soha többé ne szóljatok hozzám – jelentette ki, majd sarkon fordult, és elsietett. Calum néhányszor a nevén szólította, de amikor Courtney nem reagált, a fiú dühösen fordult felém, és kezdett toporzékolni.
– Ez az egész a te hibád! – üvöltött le.
– Mi van? – hökkentem meg. – Belenézett a telefonodba, onnan tudta meg az egészet! Nem tudom, rémlik-e, de nem én írtam neked félreérthető üzeneteket! – kiabáltam vissza neki. Calum villódzó szemmel meredt rám.
– Mi a fenét képzeltél, amikor barátkozni kezdtél vele, Chrissy?
– Oké, neked biztosan elmentek otthonról – nevettem fel erőltetetten. – Ő barátkozott velem! Ő velem, és nem fordítva! Azt hiszed, nekem lett volna gyomrom összehaverkodni egy szurkolóval, akinek a bugyijában turkálsz? Csak tudod, aztán rájöttem, hogy nem ítélhetek meg mindenkit az alapján, hogy mennyire jó a segge, ahogy egyesek teszik! – Calum elindult vissza, a klub és a többiek irányába, úgyhogy ezt konkrétan utána kellett kiabálnom, miközben próbáltam beérni. Ő azonban idegesen csörtetett vissza. Mindenki feszülten várta a fejleményeket a parkolóban, Luke kocsija mellett.
– Jaj, hagyd már! – perdült vissza hirtelen Calum. – Játszod itt a bátor igazságosztót, miközben még otthonról is elmenekültél! Hozzám! – bökött bele a mellkasába. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Ahogy a többiek sem, ez ugyanis már jócskán hallótávolságon belül hangzott el. Nem akartam elhinni, hogy Calum ennyire alattomosan, ilyen övön alul támadna nekem. Pont ő, az, akiben a legjobban megbíztam? Akinek simán a kezébe adnám az életemet? Nem jutottam szóhoz. Calum és én farkasszemet néztünk.
– Na jó, ez túlzás volt – törte meg a beállt csendet Michael.
– Túlzás? – rikkantott fel Betty. – Mindjárt adok én egy kis túlzást a seggedre – indult meg felháborodva a barátnőm Calum-hoz. Luke azonban kitette Betty elé a karját.
– Hagyd. Majd én – mondta, és ezzel az erővel nekirontott Calum-nak. A legjobb barátomat váratlanul érte Luke támadása, így mindketten a betonra zuhantak. Luke Calum mellett térdelt, és akkorát ütött az arcába, hogy mindannyian egy emberként szisszentünk fel.
– Jó, elég, ez nevetséges – lépett oda Luke mellé Ash. Megpróbálta őt felrángatni a földről, de egy edzett focista szemben egy izmos dobossal túl kiegyenlített erőviszonyokat eredményezett, úgyhogy nem bírtak egymással. Michael is odasietett, és amikor már ketten rángatták Luke-ot, nagy nehezen sikerült megszabadítani Calum-ot. Ő felült, megtapogatta az arcát, aztán feltápászkodott, leporolta a nadrágját, és csak még dühösebben pillantott rám. De ekkor már engem sem kellett félteni.
– Gyáva féreg – fröcsögtem neki, mire ő letörölte az orrából szivárgó vért.
– Inkább vagyok gyáva féreg, mint olyan, mint te – ezzel pedig hátat fordított mindenkinek, és az otthonával ellenkező irányba indult. Lehet, hogy azt várta, hogy bárki utána szóljon. Talán vágyott rá, hogy marasztaljuk. Sőt, előfordulhat, hogy szívesen folytatta volna a vitát. De senki nem moccant. Mindenki legalább olyan meglepettnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Calum megkerült és hátba támadott, akkor és úgy, ahogy a legkevésbé számítottam rá. És ezt a többiek sem dolgozták fel olyan egyszerűen.
– Chrissy... – közeledett felém Betty bizonytalanul. Megráztam a fejem, jelezve, hogy még nem igazán tudom, merre van az előre, ő pedig ezt tiszteletben tartotta, ezért inkább a többiektől, úgy általánosságban kérdezett. – Mi a fene volt ez?
– Hát – vakarta meg a tarkóját Michael. – szerintem Courtney rájött a ti kis – mutatott rám, majd Calum távolodó alakjára, utalva a kapcsolatunkra. – titkotokra – fejezte be végül vacillálva. – De ez csak egy tipp – tette hozzá gyorsan.
– Egy zseni vagy – veregette meg a színeshajú vállát Ash. Luke is feltápászkodott a földről, lesöpörte a kezeit, és szigorúan meredt maga elé.
– Te jól vagy? – jutott eszébe Debbie-nek Luke állapota elsőként. A húgom legalább annyira döbbenten fogadta Calum kirohanását, mint én, hiszen ő is születése óta ismerte a fiút. Luke bólintott, de nem szólalt meg.
– Én most... – préseltem ki magamból a szavakat. – Én most hazamegyek – közöltem, mire mindenki egyöntetűen lereagálta ezt egy „jól teszed"-del. Kivéve Luke. Őszintén szólva, azt vártam, hogy felajánlja, hogy hazavisz, de ő csak állt ott, Michael és Ash között, maga elé bámulva, kavargó gondolatokkal. Tudtam, hogy ha most elmegyek, Luke vagy nem keres, vagy vitatkozni fogunk, ezért jobbnak láttam most erőt venni magamon, megragadni a csuklóját, és arrébb vonszolni őt a társaságtól. Majdnem addig sétáltunk, ahonnan Courtney elviharzott, amikor megtorpantam, és szembefordultam vele. – Te most haragszol rám? – kérdeztem, magam előtt összefonva a karjaimat. Luke elkapta rólam a tekintetét, de nem felelt. – Csak mert ha igen, biztosan te is érzed, hogy az mennyire igazságtalan.
– Nem rád haragszom – mondta ki végül, beletúrva a hajába. – De azért nem egyszerű elfogadni, ha az egyik legjobb barátod szerelmet vall a barátnődnek – ahogy ezt így elmondta, rájöttem, hogy igaza van. Fordított esetben én sem reagáltam volna önfeledt örömmel. Nem hibáztathattam érte, ugyanakkor az amúgy is szörnyű helyzetet még rosszabbá tette, hogy ő sem tud mellettem állni teljes mellszélességgel. Neki is megvolt a maga fájdalma ebben a történetben, amiért sem én, sem más nem vonhatta őt felelősségre.
– Igazad van – bólintottam komoran. – Sajnálom – Luke úgy bámult maga elé, mintha nem ezen a bolygón járna. – Jobb, ha most hazamegyek – szólaltam meg fojtott hangon. Luke megköszörülte a torkát.
– Hazaviszlek.
– Nem szükséges – legyintettem.
– Hazaviszlek téged és Debbie-t is – ismételte, ellentmondást nem tűrő hangon. Tudtam, hogy felesleges is ellenállnom, ezért Luke-kal együtt sétáltam vissza a parkolóba.
– Könyörgök, mondjátok, hogy legalább ti nem szakítottatok – tette össze a két tenyerét Betty. Óvatosan megráztam a fejem, de egyikünk sem válaszolt.
– Hát, ez az este nem egészen úgy ért véget, ahogy számítottam rá – jegyezte meg Michael. Valamennyien egyetértően bólintottunk.
– Holnap beszélünk? – fordult körbe Ash, egyszerre intézve mindenkihez a kérdését. Biccentettünk, majd Ash elköszönt, és elindult hazafelé.
– Én is megyek – sóhajtotta Betty.
– Elkísérlek – ajánlkozott Michael, így ők kettesben sétáltak el.
– Menjünk – intett Luke, mire a húgom bekászálódott a hátsó ülésre, én pedig Luke mellé az anyósülésre. Luke beindította a motort és kitolatott a parkolóból. Néma csendben telt az út hazáig, még csak a rádió sem duruzsolt, ahogy általában szokott. Nekem csak Calum és Courtney járt a fejemben, az, hogy Calum milyen undorító módon támadt nekem, és hogy Courtney engem hibáztat, amiért Calum szakított vele. A legrosszabb az egészben az, hogy a lánynak igaza van. Én voltam az oka a szakításuknak, még úgy is, hogy könyörögtem Calum-nak, hogy ne hagyja el Courtney-t. De nem hallgatott rám, szokás szerint ment a saját feje után, és mindkettőnk kapcsolatát tönkretette Courtney-vel.

Luke bekanyarodott az egykori műterem előtti felhajtóra, anya kocsija mögé.
– Kösz a fuvart, Luke. Majd találkozunk – búcsúzkodott a húgom, felismerve, hogy kettesben kell hagynia minket Luke-kal.
– Jó éjt! – köszönt el Luke is Debbie-től, aki kiszállt az autóból, és bement a lakóházzá avanzsált műterembe. Lesütött szemmel vártam, hogy mondjon valamit, de ő néma maradt.
– Bocsánat – törtem meg a csendet végül. Luke a homlokát ráncolva fordult felém.
– Miért?
– Mindenért. Mert ilyesmibe torkollott az első fellépésetek, és mert lehetőségem sem volt elmondani, hogy fantasztikusak voltatok – pillantottam rá. Luke idegesen dobolt a kormányon.
– Köszi – a válasz kurta volt, de igazán őszintének tűnt, és ez engem is megnyugvással töltött el. A kilincsért nyúltam.
– Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok Calum-mal.
– Én is – biccentett.
– Remélem, tudod, hogy amióta ismerlek, sokkal többet jelentesz nekem, mint ő – mondtam ki azt, ami már egészen hamar megfogalmazódott bennem, de eddig még sosem volt elég erőm szavakba önteni. Luke felbukkanásával alapjaiban változtak meg a Calum iránti érzéseim, és eleinte úgy hittem, ez annak köszönhető, hogy Luke eltereli róla a figyelmemet, és segít túllépni rajta, valójában azonban mindez sokkal egyszerűbb: beleszerettem Luke-ba. Calum-hoz ragaszkodtam, tetszett, mert erős volt és jól nézett ki, ő volt az első és egyetlen férfi az életemben azután, hogy apa meghalt. Csak rá számíthattam, az ő vállán sírhattam ki magam, akkor is, amikor hiányzott az apukám, és akkor is, amikor Ray bejött a képbe. Ezek az érzések megtévesztettek, szerelemnek hittem őket, és talán az is volt, de fogalmam sem volt arról, mi a szerelem, amíg nem találkoztam Luke-kal. Abban biztos voltam, hogy többet éreztem Calum iránt, mint puszta barátság, de többé nem akartam ezen agyalni. Elmúlt, lezártam, számomra nincs jelentősége, és reméltem, hogy előbb-utóbb Courtney számára sem lesz. Mert akkor megbocsát nekem, és újra barátok lehetünk. Egyszer, a távoli jövőben.
Kinyitottam a kocsi ajtaját, de mielőtt kiszállhattam volna, Luke megragadta a csuklómat, és áthajolva a középső konzol felett, megcsókolt. Nem kellett sokéig kéretni, átmásztam a sebváltó felett, és lovaglóülésben Luke ölébe ültem. A nyaka köré fontam a karjaimat, és úgy csókoltam, ahogy csak tőlem tellett. Bele akartam adni mindent, minden érzésemet, minden szerelmemet az irányába. Luke a derekamra vezette a kezét, és becsúsztatta azt a ruhám alá. A bugyim szegélyénél matatott, miközben folyamatosan csókolt. Éreztem a mozdulatain, hogy elkeseredett és mohó. Mintha bizonyítani akarna, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy magának, nekem, vagy épp Calum-nak.
– Hé – távolodtam el tőle. – Én ezt így nem akarom – néztem mélyen a szemébe. Luke bűntudatosan sütötte le a szemét.
– Ne haragudj – motyogta, én pedig óvatosan megsimítottam az arcát.
– Szeretlek, Luke – suttogtam. – Csak téged szeretlek – pontosítottam, bár reméltem, hogy erre nem feltétlenül szorult rá. Luke bólintott egyet, és a homlokomnak támasztotta a homlokát.
– Akármennyire hihetetlen, Fey, de én is szeretlek. Nagyon – a szívem meglódult, és vagy egy percig természetellenesen gyorsan vert. Luke csak egyszer mondta eddig, hogy szeret, és nem is nagyon számítottam rá, hogy minden búcsúzáskor elismétli, de erre most igazán nagy szükségem volt. Újabb csókot leheltem az ajkára, aztán kimásztam az öléből, és kiszálltam az autóból.
– Holnap beszélünk? – hajoltam be az ablakon. Luke bólintott, mosolyt varázsolt arra a tökéletes arcára, aztán hátramenetbe kapcsolt, és kitolatott a felhajtóról. Egy darabig még figyeltem, ahogy az autó eltávolodott a sötétben, aztán bementem a házba. Debbie ott ült az egyik cementeszsák tetején, és egy pohár vizet kortyolgatott. – Azt hittem, már lefeküdtél – mondtam, amikor lerúgtam a lábamról a cipőt.
– Kérdezni akartam valamit – állt fel, és a poharát lerakta a konyhapultra. Odajött hozzám, csípőre tette a kezét, és mélyen a szemembe nézett. – Mi történt köztetek Calum-mal, mielőtt azt mondta? – fürkészett gyanakodva. Debbie jól ismerte Calum-ot, tudta, hogy valami megelőzte a kegyetlen beszólását.
– Veszekedtünk – vallottam be. – Engem hibáztat, amiért Courtney nem akar többé hallani felőlünk.
– Téged? – hökkent meg Debbie. – De hiszen ő szakított vele.
– Calum nem arról híres, hogy átgondoljon dolgokat – legyintettem fáradtan.
– Lányok? – ült fel anya az ágyában. Szinte meg is feledkeztünk róla, hogy amíg nincsenek készen a munkálatok, egy légtérben alszunk, ott, ahol majd a nappali lesz, és ahová a bejárati ajtó is nyílik. A beszélgetésünk felriasztotta anyát, mert képtelenek voltunk visszafogni a hangunkat. Vissza kell szoknom a normális életbe, ahol bizony vannak családtagjaim, akikre tekintettel kell lennem.
– Ne haragudj, anya, nem akartunk felébreszteni – mondtam gyorsan. Anya kisöpörte a haját a szeméből, és felállt.
– Ugyan, amúgy is meg akartalak várni titeket, de elbóbiskoltam – intett, majd a konyhapulthoz ment, és engedett magának egy pohár vizet. – Milyen volt a koncert? – érdeklődött.
– A koncert az iszonyatosan jó – válaszolta Debbie. – Ami utána jött, az kevésbé – húzta el a száját.
– Összevesztetek Calum-mal? – pillantott rám anya. Nyilván hallotta a beszélgetésünk ezen részét.
– Mondhatni – bólintottam.
– Vagy inkább mondhatni, hogy Calum egy rohadt féreg volt – helyesbített Debbie. Anya meglepetten pislogott.
– Calum?
– Mondott néhány aljas dolgot – hunytam le a szemem, még mindig kicsit sokkolva a történtektől. Anya a homlokát ráncolta.
– Számtalanszor veszekedtetek már. Majd megbeszélitek ezt is.
– Ez most nem olyan volt – szólalt meg halkan Debbie, kis idő elteltével. Az, hogy még a húgom is így látta ezt, csak megerősített abban, hogy a helyzet közel sem olyan egyszerű, mint eddig bármikor. Anya beharapta az alsó ajkát, mintha nem akarta volna kimondani, ami az eszébe jutott. Végül mindkettőnkhöz odalépett, és adott egy-egy puszit a homlokunkra. Először Debbie ment el a mosdóba átöltözni, aztán én is átvettem a pizsamámat, és bebújtunk az ágyba. Már hajnali fél négy volt, mégsem jött álom a szememre.