– Oké, még egyszer, de most ne siesd el a közepét – kaptam az utasítást. Automatikusan bólintottam egyet, és lefogtam a megfelelő akkordot, aztán játszani kezdtem. Calum követte a ritmust a térdén doboló ujjával, de néhány hang után a fejét is ütemre kezdte rázni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ez azt jelentette, hogy belejöttem. Ed Sheeran majdnem kifogott rajtam, de Calum szerencsére nem hagyta, hogy feladjam. Ahogy a „Happy" utolsó hangját is eljátszottam a kopottas gitáromon, Calum elégedetten dőlt hátra a foltos kanapén. – Erről beszéltem, Törpilla! – bokszolt bele a levegőbe. Vigyorogva tettem le a hangszert a kanapé mellett lévő állványra. Calum Hood csodálatos látványa pedig teljes mértékben kárpótolt az elmúlt kétórányi szenvedésért.
– Mutatnék valamit – köszörültem meg a torkomat. Calum elröhögte magát.
– Bocs, de azóta ismerlek, hogy a nevemet tudom, úgyhogy tartsd meg inkább a pasidnak – válaszul kiöltöttem rá a nyelvemet, és felálltam. Szerettem ezt a helyet, Calumék pincéjét, amit nemrég kapott meg végleg a szüleitől, akkor, amikor bandát alapított a legjobb barátaival. Na ja, amibe én nem tartoztam bele. Mármint, a bandába, nem a legjobb barátai körébe. Mert én is a legjobb barátja vagyok. Lényegében azóta, hogy az eszünket tudjuk. Az apukáink ugyancsak legjobb barátok voltak, így a gyerekkorunkat tulajdonképpen együtt töltöttük, ugyanabba az oviba, majd iskolába jártunk, onnan meg már egyenes út volt az elválaszthatatlan barátság. A műanyag állványon díszelgő szintetizátor mögé léptem, és mielőtt lenyomtam volna az első billentyűt, megeresztettem egy gyors pillantást Calum felé. Ő bal lábát a jobb térdére tette, karjait a kanapé háttámláján nyújtóztatta, fekete sapkáját feljebb tolta a fején, és kíváncsian várt. Aztán énekelni kezdtem. A dalt, amin hetek óta dolgozom, mégsem mertem még senkinek sem megmutatni. 
– Száz éjjelt vártam, száz éjjelt hiába, mécseseket gyújtottam és imádkoztam. Száz éjjelen át táncoltam az esőben, száz éjjelen át virrasztottam a sötétben, száz éjjelt vártam, száz éjjelt hiába – énekeltem a refrént, majd néhány levezető hang után véget ért a dal. Ítéletre várva pillantottam Calum-ra, aki percekig méregetett engem, mielőtt megszólalt volna.
– Nem is rossz, Törpilla. Ha így haladsz, helyed lesz a bandában – kacsintott rám, majd felállt, és odasétált hozzám. Megállt mellettem a szinti mögött, és lenyomta rajta a kezdő hangomat adó billentyűt. – Ügyes vagy, tényleg – dicsért mosolyogva, majd odahajolt hozzám, és nyomott egy puszit a homlokomra. Annyira megszokott, annyira egyértelmű volt már ez köztünk, hogy nem kellett volna reagálnom sehogy, az én buta testem azonban egy merő görccsé változott, és anélkül karoltam át a derekát, hogy egyáltalán felfoghattam volna, mit művelek. – Sajnálom, hogy ilyesmiről kell énekelned, Chrissy – suttogta, a fülem mögé igazítva egy hajtincset. Visszanyeltem a könnyeimet, ahogy bólintottam, és felemeltem a fejemet, hogy felpillanthassak rá. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, kivágódott a pincébe vezető ajtó, és becsörtetett rajta három srác. Lehunytam a szemem, ahogy kiabálva üdvözölték egymást, meg engem is. Ashton Irwin volt az első a sorban, ő az egyelőre névtelen zenekar dobosa. Amikor mellénk ért göndör, szőke fürtjeivel, Calum-mal kezet fogott, nekem meg belebokszolt a vállamba. Baromira bírom a fiú-lány barátságot, hisz egyenrangúnak tekintenek, és azt hiszik, nekem nem fáj, ha akkorát rám sóznak, amekkorát az izmos haverjukra szoktak. Következett Michael Clifford, aki a banda egyik szólógitárosa, no meg a bohóca is, tekintve, hogy a haja mindig olyan színű, amilyen hangulata éppen van. Gőzöm sincs, hogy a lila mit jelenthet, de talán jobb távol maradni tőle. Ő is kezet rázott Calum-mal, nekem meg intett egyet, mielőtt odalépett a hangszeréhez, és babrálni kezdett vele. Az utolsó tag Luke Hemmings volt. A magas, a szőke, az ajakpiercinges Luke Hemmings, akinek egyszerre nagyjából négy-öt barátnője van, hála az abnormálisan széles vállának, és a tehetségének. Ja, meg hogy a bátyja a focicsapat kapitánya, aki szépen megágyazott a kisöccsének a giminkben, hogy ő is elfoglalhassa a kiskirályoknak járó trónt a menza egyik morzsás asztalánál. A többiekhez hasonlóan ő is kezet fogott Calum-mal, rólam azonban tudomást sem vett. Nem hatott meg különösebben. Ha Luke Hemmings lenne az utolsó ember a Földön, akkor sem várnám el tőle, hogy köszönjön nekem.
– Jobb, ha megyek – távolodtam el Calum-tól, mivel a srácok érkezése óta nem bontakoztunk ki abból a pozícióból, amiben ránk törtek.
– Biztos vagy benne? – fürkészte az arcomat aggódva. Végignéztem a pincén, ami hirtelen megtelt élettel. Ash a dobok mögött ügyködött, Michael a gitárjával volt elfoglalva, Luke pedig a menő fullcapjében nyomogatta a telefonját.
– Persze, nem lesz gond – erőltettem mosolyt a képemre, miközben a vállamra vettem a táskámat.
– Este hívlak – búcsúzkodott Calum, és kaptam még egy puszit a homlokomra. A fiúk füttyögtek egy sort (Luke-ot kivéve), mire Calum felmutatta nekik a középső ujját. Elköszöntem úgy általánosságban mindenkitől, aztán magukra hagytam őket. Calum szülei mindig késő estig dolgoznak, ezért nem találkoztam senkivel, amikor végigsiettem a lakáson.
Napsütéses idő volt Sydney külvárosában, ezért úgy döntöttem, hogy sétálok hazáig. Elővettem a fülhallgatómat és a kedvenc lejátszási listám kíséretében róttam a métereket. Néha megcsapott az óceán illata, de a víz túl messze volt ahhoz, hogy lássam is. Az alatt a húsz perc alatt, amíg hazaértem, kicsit úgy éreztem, minden rendben van. Tényleg elhittem. Egészen addig, amíg csörömpölést nem hallottam kiszűrődni a házunkból, még a fülhallgatóm ellenére is. Ökölbe szorítottam a kezemet, ahogy elraktam a telefonomat és a fülesemet, és felsiettem a tornácra. A jól ismert módszer szerint először bekukkantottam a bejárati ajtó ablakán, hogy felmérjen a terepet.
– Kábé félórája megy – hallottam meg egy hangot magam mögül. Összerezzentem, mert nem számítottam senkire, de amikor megfordultam, és Debbie-t pillantottam meg, némi megkönnyebbülés futott végig rajtam. Gyorsan átöleltem őt, aztán ellenőriztem, hogy épségben van-e.
– Mi történt? – kérdeztem, miután megbizonyosodtam róla, hogy a húgomnak nem esett baja.
– Csak a szokásos – vonta meg a vállát. – Ray részeg, anya szóvá tette, Ray dühöng – rogyott le Debbie a tornácra vezető legfelső lépcsőre. A húgom három évvel fiatalabb nálam, még csak tizenöt éves, idén kezdte a gimit, mégis sokkal érettebb a koránál. Sajnos annak kell lennie, hisz a „nevelőapánk" sokkal inkább megkeseríti az életünket, mintsem megkönnyítené. Letelepedtem mellé, és megfogtam a kezét. Debbie gyönyörű lány, sokkal szebb nálam. Napbarnított bőrét természetesen göndör, világosbarna haja koronázza meg, csinos testalkatáról, telt, cseresznyepiros ajkairól és mandulavágású, sötétbarna szeméről nem is beszélve. Nem csoda, hogy Calum névtelen zenekarának dobosa, Ash azonnal szemet vetett rá, ahogy pár hónapja megkezdődött a suli, és szinte csak napok kérdése volt, hogy a húgom is bedől a népszerű, édes, kedves srácnak, úgyhogy ők azóta egy párt alkotnak. Debbie a vállamra hajtotta a fejét, miközben azt hallgattuk, ahogy Ray sorra töri össze a tányérokat. Tudtuk, hogy anyát nem bántja, magunk sem értettük, miért, de ezt egyszerűen tudtuk. És anya számtalanszor ránk parancsolt már, hogy amikor balhé van, maradjunk az utcán, semmiképp se avatkozzunk közbe. Ezt azóta veszi komolyan, mióta egy ilyen dühroham alkalmával berontottam a házba, ahol Ray épp a földhöz vágott egy porcelánelefántot, aminek egy darabja visszapattant a padlóról, és felsértette a karomat, amiből aztán percekig ömlött a vér. Ray akkor nagyon megijedt, és megígérte, hogy többé nem fordul elő ilyesmi, de egyébként az én hibám volt, mert miért kellett beleavatkoznom a felnőttek dolgába. Azon a héten valóban nem ismétlődött meg hasonló, de a következőn már duplán. Ennyit ér Ray szava. Hosszú percekig kellett várnunk, amíg abbamaradt a hangzavar. Debbie felemelte a fejét a vállamról, épp akkor, amikor anya kilépett a házból. Kisírt szemekkel, meggyötört arccal, szipogva.
– Ó, sziasztok lányok, ti itthon vagytok? – törölte le az arcát egy durva mozdulattal. Mindketten felálltunk, és odaléptünk hozzá. Anya csontsoványra fogyott az utóbbi években, a korábbi gyönyörű, ambiciózus, sikeres nő a múlté. Jobban mondva, odaveszett apával. A baleset után mindig azt mondogatta, hogy apával együtt egy darab belőle is meghalt aznap este. Napról napra bebizonyítja, hogy ez valóban így van. Debbie átölelte anya kétségbeejtően vékony derekát, én azonban a lépcsőről, magam előtt összefont karokkal figyeltem őket. – Drágám, nem mennél át egy kicsit Ash-hez? – kérdezte anya a húgomat.
– Ash nincs otthon – szúrtam közbe, mielőtt Debbie feleslegesen gyalogolna negyedórát. A húgom vetett felém egy jelentőségteljes pillantást, majd visszafordult anya felé.
– Nem kell segíteni valamiben? – kérdezte a testvérem. Anya szomorú mosolyra húzta a száját, és a fejét csóválta, mialatt megsimította Debbie arcát. A húgom megértően bólintott, aztán besétált a házba, és még hallottuk, ahogy becsukódik a szobaajtaja.
– Azért küldted el, hogy elmondd ugyanazt, amit tegnap este? És tegnapelőtt? Vagy azelőtt? – lépkedtem fel a tornácra. – Hogy nem fogod elhagyni Ray-t, mert amikor épp nem részeg, akkor lehet rá számítani? – anya lesütötte a szemét, és közelebb jött hozzám.
– Tudom, hogy rossz embernek hiszel, Christina, de semmit sem tudsz a felnőtt kapcsolatokról – mondta anya.
– Hát az ilyen kapcsolatról soha nem is akarok tudni semmit – emeltem fel a kezem védekezőn. Anya bólogatott, miközben megkísérelte megfogni a kezemet. Már nagyon régóta nem hagyom ezt neki, így ezúttal is elhúzódtam tőle.
– Mit kéne tennem azért, hogy újra az anyádként tekints rám, Chrissy? – sóhajtotta, a könnyeivel küszködve.
– Talán úgy kéne viselkedned – vetettem oda neki, majd kikerültem őt, és berontottam a házba. Tudtam, hogy a kirohanások után Ray szinte azonnal álomba merül, így magabiztosan sétáltam be a szobámba, és zártam magamra az ajtómat.
Már két éve így zajlik az életem. A nevelőapám a sárga földig issza magát, hazatántorog, összeszólalkozik anyával, kitör belőle a düh, szerencsés esetben nem esik baja senkinek, kevésbé szerencsés esetben egy kisebb vágás, egy aprócska pofon vagy egy kis zúzódás. Aztán Ray elalszik, anya szabadkozik és szégyenkezik, Debbie mindent megbocsát neki, én pedig a rosszabbik testvért játszom, mert nem tudom elfogadni, hogy anya még nem hagyta el ezt a fickót. Emiatt töltök olyan sok időt Calum-mal, a könyveimmel és a zenémmel. Szükségem van arra, hogy eltereljék a figyelmemet, különben egyhamar megbolondulnék.