Julie

A hetem nagyjából úgy telt, mint a többi. Bejártam dolgozni, szerdán elvittem Amelia-t a táncórára, útközben váltottam pár szót Arthur-ral, Shawn-t pedig megpróbáltam elkerülni. Volt egy fura megjegyzése hétfőn, miután annak a kígyónak a porontya (jó, igazából nem az ő gyereke, de bébiszitterként az ő felelőssége) megharapta az unokahúgomat. Azt mondta, hogy arra számított, hogy újra elhívom randizni. Erőnek erejével nyugtattam le magam, és döbbenetes higgadtsággal közöltem vele, hogy „áh, úgysem lett volna értelme". Erre ő már nem reagált, ezért olyan gyorsan tessékeltem ki Amelia-t az épületből, hogy szinte fénysebességűek voltunk. Szerdán is sikerült eljátszanom a jégkirálynőt, és egy bizonytalan, teljesen jelentéktelen mosolyon kívül semmilyen jelet nem küldtem felé. Észrevettem, hogy ő néha rám nézett, de ezt betudtam annak, hogy érdekli, megsértődtünk-e a harapós incidens miatt, és továbbra is ide akarjuk-e járatni Amelia-t. A válasz persze igen volt, nem is hagytam volna, hogy a nővérem kiírassa innen az unokahúgomat, minden esetre jó érzés volt legalább egy kicsit azt hinni, hogy Shawn nem tojik a fejemre magasról.
Péntek délután újra a tánciskolába készülődtünk, Amelia nagyokat harapott a perecből, miközben észrevétlenül fogtam a kabátja hátulját, hogy ha a jeges járdán megcsúszna, idejében megtartsam (megkértem, hogy az egyik kezével egyen, hogy a másikat fogni tudjam, de erre közölte, hogy csak a dedósok sétálnak kézenfogva, ezért kellett ilyen láthatatlan eszközökhöz folyamodnom).
– Legközelebb óriási perecet fogok kérni! – jelentette ki büszkén.
– Tökmag vagy te még ahhoz – viccelődtem vele, mire ő csúnyán nézett fel rám.
– Szerinted Arthur hogy csinálja ezt a perecet? – csicseregte.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Liszt meg víz tuti van benne – találgattam. Na igen, a konyha nem egészen az a terület, ahol kiélhetem magam. Múlt héten a mirelit spagettit is odaégettem.
– Anya tudna ilyet csinálni?
– Biztosan – a nővérem tényleg sokkal ügyesebb szakács. Nem csoda, hisz egy családot kell ellátnia. – De el ne mondd neki, hogy milyen sok perecet eszel! – mondtam gyorsan. – Tudod, ez a mi titkunk – mosolyogtam rá. Az unokahúgom bólintott, és megette az utolsó falat perecet, épp, amikor a tánciskola bejáratához értünk. Gondosan összegyűrte a csomagolást, és miután megtörölte a száját a szalvétával, a csomagolással együtt kidobta a kukába. Az épület látványa már reflexként váltotta ki belőlem, hogy lehúztam a sapkámat, és megigazítottam a hajamat. – Normálisan nézek ki? – pillantottam Amelia-ra, aki lesöpörte a kabátján maradt morzsákat.
– Szerintem igen – válaszolta, rám sem nézve.
– De hát ide sem néztél! – biggyesztettem le a számat sértetten.
– Tudom, hogy nincs összefirkálva az arcod, és nem lóg ki a fika az orrodból – közölte, majd belökte az ajtót. Pár másodpercig csak álltam ott, és próbáltam feldolgozni, Amelia mennyire könnyedén veszi a dolgokat. Ha nincs összefirkálva az arcom, és nem lóg ki a fika az orromból, akkor normálisan nézek ki. Nem is értem, miért bonyolítok bármit is ennél tovább. Követtem őt az épületbe, ahol egyből megcsapott a meleg. Gyorsan letekertem a vastag, kötött sálat a nyakamból, és a sapkámat a kabátzsebembe gyűrtem. Sok anyuka gyülekezett már, a legtöbben a váróteremben ültek. A gyerekek hangoskodva fogócskáztak és egymást lökdösve rohangáltak ki-be a teremből. Shawn a terem ajtajában állt, jobban mondva, guggolt, és valami pacsizós játékot játszott néhány kislánnyal. Láthatóan élvezte, mert vidáman mosolygott, és viccelődve megpöckölte a lányok copfját. Amelia rögtön eltűnt a tömegben, valószínűleg az öltöző felé vette az irányt. Én Lotte-hoz közelítettem, amint kiszúrtam őt néhány anyukával, a váróterem ajtajában.
– Szia! – állt fel Shawn, amikor megpróbáltam észrevétlenül elslisszolni mellette. Ezúttal fekete melegítőnadrág és fehér póló volt rajta. A szívem őrült tempóban vert a közelében, miért kell mindig ezt kihoznia belőlem?
– Szia – köszöntem neki én is, igyekezve összeszedni minden erőmet ahhoz, hogy ne égessem be magam teljesen.
– Hogy van Amelia karja? Szerdán már jobb volt a helyzet – utalt Alice harapására.
– Kutyabaja – legyintettem, aztán eszembe jutott valami. – Apropó harapás, hol van Alice és Chloé? – fordultam körbe. Sehol nem láttam őket.
– Alice lebetegedett. Ez biztosan így van, mert Chloé kilencvenhárom üzenetet is írt róla – húzta el a száját.
– Figyelj... – köszörültem meg a torkomat. – Én tényleg nem mondtam rólad semmit Amelia-nak. Nem tudom, honnan vette, hogy te... – krákogtam zavartan. Nem akartam kimondani, hogy szerelmes belém, mert akkor még ennél is jobban zavarba jönnék, ugyanakkor bocsánatot akartam kérni tőle. Nem hiheti azt, hogy otthon valamiféle fantáziavilágban élek, amelyikben ő szerelmes belém.
– Hogy szerelmes vagyok beléd? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva. Láthatóan őt nem hozta zavarba a helyzet. – Nem akadtam ezen fenn, ne aggódj.
– Akkor jó – bólintottam. Kezdett kínos lenni a dolog, és bár remek lehetőség volt ez újabb randit kérni, értek én a szép szóból. Nem akar velem találkozgatni, az meg egyedül az én hibám, hogy szeretem kínozni magam azzal, hogy heti háromszor is csorgatom rá a nyálamat. Shawn mintha még mondani akart volna valamit, de hirtelen csipogni kezdett a karórája, jelezve, hogy ideje elkezdeni az órát. Kettőt tapsolt, mire minden gyerekszempár egyből rászegeződött.
– Figyelem, törpék, kezdhetünk? – tette fel a költői kérdést, mire minden kisgyerek beszáguldott a terembe. Shawn még rám mosolygott, mielőtt ő is bement volna, és becsukta az ajtót.
– Látom, kitartó vagy – lépett oda mellém egy anyuka. Azt hiszem, Sara volt a neve, de nem sokat beszélgettem vele eddig.
– Hogy? – ráncoltam a homlokomat.
– Szerintem szuper, hogy ennyire elszántan próbálkozol nála, de hidd el, sosem fog összejönni – csóválta a fejét. Mielőtt kikérhettem volna magamnak, hogy ennyire semmibe vesz, hozzátette: – A srác meleg, mint a kályha – oké, ez már nekem is eszembe jutott. Nem azért, mert ha valakinek nem tetszek, akkor az biztos a másik kapura játszik, hanem mert neki tényleg konkrétan senki nem elég jó. Itt ugrál körülötte harminc kiéhezett, szexi kísérő, ő pedig olyan szigorúan tartja tőlük a távolságot, mintha mindannyian valami csúf fertőző betegséget hordoznának. De aztán bevetettem azt az eszközt, amit a huszonegyedik században nem zárhatunk ki a kiszemeltünk közelebbi megismeréséből: az internetet. Meglepő, de egészen sok találat volt a nevére, még néhány kép és videó is. Az egyik videón egy lemezbolt előtt táncol, a fotók többségén pedig a 5 Seconds of Summer zenekarral látható, amint kíséri őket, vagy a társaságukban beszélget. A banda egyébként már feloszlott, de tinikorom fénykorában minden valamirevaló lány szerelmes volt a négytagú zenekar legalább egyik zenészébe (természetesen én is belezúgtam a cuki basszusgitárosba, Calum Hood-ba). Az igazán fontosak azonban a cikkek voltak, amelyek egy furcsa szerelmi háromszögről szóltak. Nem igazán tudtam összerakni a képet a sok összeollózott forrásból, de kábé az történhetett, hogy a bandával dolgozott, belezúgott a menedzserbe, de holmi fejesek nem engedték meg nekik a kapcsolatot. A szóban forgó menedzser azonban végül a banda frontembere, Luke Hemmings mellett kötött ki, és bár már rég a háttérbe húzódtak, tudható, hogy a mai napig házasok, ha minden igaz, már gyerekük is született. Úgy értelmeztem, hogy a lány csúnyán átvágta Shawn-t, akiben emiatt komoly bizalmi probléma alakult ki. Talán még Ausztráliából is emiatt költözött el. Egy dolog azonban biztos volt, méghozzá az, hogy Shawn Mendes nem meleg.
Egy órán keresztül figyeltük a gyerekeket, ahogy csillogó szemekkel teszik, amit Shawn kér tőlük, angyalian táncoltak, és nagyon koncentrált arcot vágva itták a tanáruk szavait. Amikor véget ért az óra, a gyerekek kiözönlöttek a teremből, mi pedig az előcsarnokba sétáltunk. Shawn kipirulva lépett ki a teremből, és egyesével megdicsért minden gyereket, aki elszaladt mellette. Pár anyuka odasomfordált hozzá, mert „valami nagyon fontosat kellett megbeszélniük" a gyerekekről, én azonban nem akartam tovább égetni magam, ezért csak nekidőltem a falnak, és a telefonomat nyomkodva vártam, hogy Amelia elkészüljön. Néhány perc elteltével úgy éreztem, valaki engem bámul. Nem nagyon tudtam hova tenni az érzést, ezért felnéztem, körbefordultam, és már kezdtem elfogadni, hogy a problémáim listájára a paranoiát is felvehetem, amikor végül találkozott a tekintetem Shawn-éval. Egy anyuka épp bőszen magyarázott, ő folyamatosan bólogatott, de közben engem nézett. Megfordultam, hogy ellenőrizzem, nincs-e egy folt, vagy valami a falon mögöttem, és esetleg azt figyeli, de csak a hófehér fal volt a hátam mögött. Tényleg engem nézett.
– Julie, beakadt a cipzár! – szaladt oda hozzám Amelia, a kék kabátja cipzárját szorongatva. Leguggoltam elé, és megigazítottam a cipzárt.
– Már jó is! – simítottam meg a haját.
– Köszi! – villantotta meg foghiányos mosolyát Amelia. – Akkorát ugrottam! – újságolta büszkén. Láttam az ugrását, tényleg nagyon ügyes volt. Talán a legügyesebb az egész csoportban.
– Képzeld, láttam – mosolyogtam rá, játékosan megpöckölve az orrát. – Nagyon ügyes voltál!
– Gyere, meséljük el anyának és apának is! – ragadta meg a kezemet, és az ajtó felé kezdett vonszolni.
– Várj, nekem is fel kell vennem a kabátomat – fékeztem le. Miközben belebújtam a kabátomba, óvatosan Shawn felé pillantottam, ellenőrizve, hogy még mindig engem fürkészik-e, de nem, ezúttal már az egyik kísérő felé fordult, szinte teljesen háttal nekem. Csalódottan sóhajtva húztam fel a cipzáromat, és tekertem a nyakam köré a sálamat.
– Julie, egy pillanat! – hallottam meg egy ismerős hangot magam mögött, épp amikor a kilincsre tettem a kezemet. – Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte Shawn. A szívem örömtáncot járt, a szó legszorosabb értelmében, merthogy össze-vissza kezdett verni.
– Persze – válaszoltam, majd Amelia-val együtt félreálltunk az útból. Igyekeztem kíváncsi arcot vágni, és mindenféle izgatottságot és elégedettséget eltüntetni a képemről.
– Amelia nagyon ügyes. Szeretném, ha bejárna kedden és csütörtökön is, a felsősök órájára – nézett mélyen a szemembe. Egy pillanat. Csak egy pillanat. Shawn azt akarja, hogy Amelia több órára is járjon (konkrétan minden egyes hétköznap), azért, hogy engem is lásson minden nap? Vagy ez tényleg csak az unokahúgomról szól?
– Igen, igen, nagyon szeretném! – ugrándozott Amelia. – Julie, kérlek, hozz el minden nap! – húzogatta a kabátom szegélyét.
– Hát, nem is tudom – játszottam a bizonytalant. – Erről anyának és apának kell döntenie – mondtam.
– Hogyne – bólintott Shawn. – Megtennéd, hogy szólsz nekik? Természetesen én is beszélek majd velük, csak azért neked szóltam, mert te szoktál Amelia-val jönni – annyira szexi ez a tárgyilagos stílusa!
– Persze, mindenképp továbbítom az üzenetet, és szólok a nővéremnek, hogy majd hívjon fel. Mégiscsak úgy a legjobb, ha közvetlenül ti ketten beszélitek meg – magyaráztam.
– Rendben, akkor várom Mrs. Jansens jelentkezését – biccentett.
– Keresni fog – biztosítottam.
– Jó hétvégét, Amelia – ökölpacsizott Shawn Amelia-val.
– Jó hétvégét, Shawn bácsi! – Shawn felegyenesedett, és rám nézett.
– Neked is jó hétvégét, Julie – hirtelen mintha zavarba jött volna. Miattam jött volna zavarba?
– Jó hétvégét, Shawn! – köszöntem el tőle én is, és miután mindenki mindenkinek egyesével jó hétvégét kívánt, kisétáltunk a tánciskola épületéből. Még szerencse, hogy hamar becsukódott mögöttünk az ajtó, mert két lépés után megcsúsztam egy nagy jégdarabon.

– Te aztán nem vagy semmi – ült le mellém Bella a nappalijukban. Egy bögre teát nyújtott felém, és ő is belekortyolt a sajátjába. – A srácot senki nem tudja megszerezni, de téged ügyesen rávesz, hogy minden nap találkozz vele.
– Szó sincs erről – hárítottam, bár nagyon jól esett, hogy Bella szerint is én vagyok az oka Amelia pluszóráinak. – A lányod tényleg egy őstehetség – vontam vállat, a sarokban olvasgató Amelia-ra pillantva.
– És a rendes órák még véletlenül sem elegek arra, hogy ezt az őstehetséget fejlesszék – bólogatott mindenttudó mosollyal Bella.
– Kétszer pattintott le – közöltem rezzenéstelen arccal. – Két lehetősége is lett volna randizni velem, de mindkettőt gondolkodás nélkül passzolta.
– Mindenki lehet bizonytalan – vont vállat Bella. – Drágám! – szólt oda Amelia-nak, aki rögtön az anyjára figyelt. – Kérlek, menj fel a szobádba! – rosszat sejtettem, ezért letettem a bögrémet a dohányzóasztalra. Amelia a hóna alá csapta a könyvét, és feltrappolt a lépcsőn.
– Történt valami? – kérdeztem gyanakodva. Bella újra belekortyolt a teájába, és óvatos mosolyra húzta a száját.
– Szeretném, ha te tudnád meg először – kezdte.
– Mit? – meredtem rá értetlenül. Bella beharapta az ajkát, majd lassan válaszolt:
– Terhes vagyok – először azt hittem, csak képzelődtem.
– Hogy mi?
– Kisbabát várok! – suttogta, elfojtott hangon. Örömömben felsikoltottam, és egyből a nővérem nyakába ugrottam.
– Ó, te jó ég, Bella, annyira örülök! – szorítottam magamhoz. – Hány hetes? Max tudja már? – bombáztam a kérdéseimmel.
– Pszt! – intett csendre. – Amelia még nem tudja – magyarázta. – Max és én a hétvégén akarjuk neki elmondani.
– Ennél jobb hírt nem is mondhattál volna! – tapsikoltam izgatottan. – Voltál már orvosnál?
– Persze, addig nem akartuk elmondani senkinek – bólintott. – A tizedik hétben vagyok – tette hozzá, válaszolva az egyik kérdésemre.
– Ó! – gügyögtem, végigsimítva Bella lapos pocakján. A nővérem és a férje évek óta próbálkoznak, amikor Amelia ötéves lett, eldöntötték, szeretnének kistesót. Eleinte még csak hébe-hóba fogtak bele a projektbe, de amikor egy év után sem esett teherbe a nővérem, megijedtek, és orvoshoz fordultak. Rengeteg vizsgálaton estek át mindketten, de semmi rendellenességet nem találtak, ezért tovább próbálkoztak. És most végre sikerült! Annyira örültem nekik, és a boldogságuknak!
Hagyomány, hogy péntekenként a nővéreméknél vacsorázok. Szoktunk társasozni, forró csokit inni, ha pedig Amelia nagyon fáradt, megnézünk valamilyen filmet vagy mesét. Ez a péntek sem alakult másképp, nagyon jól éreztük magunkat, és három környi Ki nevet a végén?-t is megnyertem. Szerencsére nagyon közel lakok hozzájuk, gyalog csak néhány perc (ez komoly szempont volt, amikor legutóbb költöztem), de még így is fél tizenegy volt, mire hazaértem. A lakásom egészen apró, csak egy szoba, egy galéria, egy kisebb konyha és egy fürdőszoba fér el benne. Komótosan kihámoztam magam a kabátomból, és beálltam a forró zuhany alá. Úgy terveztem, hogy megnézek néhány Jóbarátok részt, mielőtt elalszok, de amikor kiléptem a fürdőszobából, és a telefonomért nyúltam, minden álmosság kiszaladt a szememből.
Sikerült beszélned Amelia anyukájával? – állt az üzenetben. Amit Shawn küldött. Nem is emlékeztem rá, hogy tudja a telefonszámomat... Az megvolt, hogy Bella elküldte az övét, hogy ha bármi van Amelia-val, amiért nem tudom táncórára vinni, szólhassak neki, és logikus, hogy ő is megadta az én számomat Shawn-nak, hogy bármikor tudjuk keresni egymást Amelia kapcsán, de még sosem volt erre példa. Remegő ujjakkal, de azonnal visszaírtam neki.
Igen, és tetszik neki az ötlet. Jövő héten már kezdhet is a felsős csoportban, ha neked is megfelel.
Öt kínkeserves percig szuggeráltam a telefonomat, hogy jelezzen új üzenetet. Nem tette. Bosszankodva félredobtam, és kihalásztam az utolsó csomag pattogatott kukoricát a szekrényből, amit aztán a mikróba tettem. Még mindig semmi üzenet. Felvettem a pizsamámat, de még mindig semmi. Kipattogott a kukorica, semmi. Kikerestem a kedvenc Jóbarátok-epizódomat, semmi. Elindítottam a részt (azt, amelyikben Joey beszerzi a libát háziállatnak), megnéztem belőle öt percet, semmi. Aztán... Hopp! Új üzenet! Majdnem leborítottam a laptopot a kanapéról, és kis híján a pattogatott kukoricás tál is fejjel lefelé landolt a szőnyegen, amikor a telefonom kiadta a pittyegő hangot. Görcsben álló gyomorral pillantottam le a képernyőre, és azt reméltem, káprázik a szemem. Mert ha jól látok, akkor az azt jelenti, hogy egy nyomorult rendszerüzenetet kaptam! Egy. Rendszer. Üzenetet.
Persze, hogy megfelel, máskülönben nem ajánlottam volna fel. Azokra az órákra is te fogod elhozni? – ezek a sorok abban a pillanatban ugrottak fel az értesítő vonalban, amikor már csak egy hajszál választott el attól, hogy földhöz vágjam a telefonomat. Épp idejében.
Valószínűleg igen – gépeltem be, majd kitöröltem az egészet. Vajon miért kérdezi? Arra kíváncsi, hogy fogunk-e találkozni? Most ironikusnak kéne lennem, vagy felnőttesnek? Egy valamirevaló nő biztosan azt válaszolja, amit először bepötyögtem. De én sosem az átgondolt, felnőttes megoldásaimról voltam híres.
Ha attól tartasz, hogy esetleg újra rád nyomulok, nem kell félned. Másodjára már kristálytisztán megértettem, hogy nem vagyok partiképes számodra. – gyorsan rányomtam a küldésre, mielőtt meggondolhattam volna magam. Lezártam a telefont, letettem magam mellé, és újra elindítottam a sorozatot. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne a telefonom, de nyilván ezzel nem tudtam becsapni magamat. Kábé két perc múlva újra felvillant a kijelző, én pedig úgy ugrottam rá, mint éhes oroszlán az elé tett húsra.
Az nem ellened irányult. Te egy gyönyörű lány vagy, Julie. Bármelyik pasi baromi szerencsés lenne, ha randizhatna veled. – ah, ennél jobb szövegre tényleg nem telt tőle? A legutóbbi barátom azért rakott ki, mert elmondása szerint szeret engem, csak nem szerelemmel. Shawn kifogása is ehhez hasonlított, persze néhány szinttel lejjebb.
Persze, nyilvánvalóan – küldtem el neki a sértődött választ. Ezúttal pedig még csak nem is tettettem. A telefon azonnal jelezte, hogy Shawn látta az üzenetemet, és a három pötty is ugrálni kezdett, miszerint azonnal gépelni kezdte a választ.
Komolyan mondom. Ez nem a te hibád. Egyedül velem van a baj. – jó ég, most tényleg pszichológust kell játszanom? Nem vagyok valami jó tréner, de tény, hogy lelki szemetesként mindig megállom a helyem. A kollégáim is nekem szoktak panaszkodni.
Elárulod, hogy mi a baj veled? Bocs, ha túl személyes. – írtam neki. Shawn azonnal látta az üzenetemet, de a három pötty nem kezdett ugrálni. Félretettem a telefont, és újra a sorozatra koncentráltam. Másfél másodpercenként pillantottam a kijelzőmre. Két percig nem történt semmi, aztán nagy nehezen megjelent a három mozgó pötty. A kezembe vettem a készüléket, és azért rimánkodtam, hogy felugorjon valami üzenet, de hosszú percek elteltével végül csak annyi történt, hogy a pöttyök eltűntek. Se egy új üzenet, se egy hívás, semmi. Elkezdtem valamiféle mentegetőző üzenetet begépelni, de rájöttem, hogy semmi értelme. Ha nem akar beszélni arról, mi a baja, nyilván nem fog, tök mindegy, milyen szépen és türelmesen beszélek vele. Az izgatottságom alábbhagyott, ezért az este hátralévő részét úgy töltöttem, hogy betermeltem a pattogatott kukoricámat, és még három részt megnéztem a nyolcadik évadból. A jó erősen felhangosított telefonom mellett. De egyszer sem szólalt meg.

Shawn

– Ez a beszéd! – bokszolt bele a levegőbe Marc, amit csak a videócseten keresztül láthattam.
– Nem voltam rád ilyen büszke azóta, hogy megdugtad azt a bébiszittert – tette a szívére a kezét Mason, tettetett elérzékenyüléssel. Őt is csak egy kis ablakon keresztül láttam, a laptopom képernyőjén. Röhögve csóváltam a fejemet.
– Megtanulhatnám már, hogy ne avassalak be titeket minden részletbe – dünnyögtem.
– A francokat ne! – hajolt közelebb a kamerához Marc, amitől jól kivehető volt minden egyes szőrszál az állán. Mostanában leszokott a rendszeres borotválkozásról. Lehet, hogy Barcelonában, ahol évek óta él, ez a divat. – Évek óta tűkön ülve várjuk, hogy végre kiverd Sally-t a fejedből.
– Meg mindenhonnan – tette hozzá kaján vigyorral Mason. Gondolkodás nélkül felmutattam neki a középső ujjamat. – Egyébként, nem úgy volt, hogy Shawn előtt nem mondjuk ki a nevét? – kérdezte Mason Marc-tól.
– Shawn felnőtt ember, nem fogja elsírni magát Sally neve hallatán – forgatta a szemét Marc. Habár lényegében nem tévedett, volt egy olyan időszaka az életemnek, amikor minden egyes alkalommal, amikor Sally neve elhangzott, fizikai rosszullét jött rám.
– Ez a „Shawn felnőtt ember" dolog nekem még annyira nem jött át – morfondírozott Mason.
– Bocs, amiért nem vagyok elvált férfi – vetettem oda neki, így ezúttal rajta volt a sor, hogy felmutassa nekem a középső ujját.
– Oké, szóval – csapta össze a tenyerét Marc. – üzengettél az egyik anyukával? – tért vissza az eredeti témához.
– Nem anyuka, az unokahúga jár hozzám – helyesbítettem. – És igen, váltottunk néhány üzenetet – bólintottam. – Felajánlottam a kislánynak, hogy heti ötször járjon az óráimra, hátha így közelebb kerülhetünk Julie-val, de már megbántam – túrtam bele a hajamba.
– Miért? – képedt el Mason. – Mégsem tetszik ez a... Julie?
– Nem erről van szó – sóhajtottam. – Julie kedves lány, de...
– Kedves lány? – kapkodott levegő után Mason. – A kedves lányoknak megtartjuk az ajtót, nem megdugjuk őket! – kiabálta.
– Már kinőttem abból a korból, hogy céltalanul szexeljek – ráztam a fejemet.
– Haver – meredt rám Marc. – te sosem voltál abban a korban.
– Én kedvelem Julie-t – mondtam.
– Jó, mi elhisszük – tette fel a kezét ártatlanul Mason. – És te? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem is értem, miért beszélgetek veletek ilyesmiről – fújtattam. – Semmi használható tanácsot nem adtok – fontam össze magam előtt a karjaimat durcásan.
– Egy tanácsom van – közölte Mason, majd közel hajolt a kamerához, annyira, hogy csak a szája látszódjon, amikor beszél. – Szexelj!
– Egyetértek – csettintett a nyelvével Marc. – Ha ezzel a Julie-val, akkor vele. Ha meg mással, akkor mással. De ereszd ki végre a gőzt, mert ennek így semmi értelme – letörten bólintottam, aztán óvatosan megkérdeztem azt, amit minden egyes beszélgetésünk alkalmával szoktam:
– Marc, tudsz esetleg valamit...
– Igen – szólt közbe. – Nagyon jól elvannak, boldogok, egészségesek, és annyit szexelnek, hogy Sally-nek már egy barlang van a bugyijában – elfintorodtam, mert erre azért nem voltam kíváncsi, de Marc minden alkalommal undorítóbbnál undorítóbb képeket vázol fel, hogy legközelebb ne jusson eszembe megkérdezni, hogy mi van Sally-vel. Eddig nem sikerült eltántorítania. – És ha valami fontos is érdekel, a húgom még mindig együtt van Calum-mal, Charlie nagyon boldog kislány, és mindannyian együtt élik az idilli, nagycsaládi életüket a Lilaakác Közben – tette hozzá. Annak őszintén örültem, hogy Emily és Calum ennyire egymásra talált, még ha én is jelentettem az aprócska kitérőt a végső boldogság előtt. Már tíz éve, amikor a turnébuszt vezettük Mason-nel és Marc-kal, látszott, hogy kialakult köztük valami, de egy egész évtizedet kellett bénázniuk, hogy legyen belőle valami komoly, és még ez is csak annak köszönhető, hogy Emily teherbe esett.
– Kösz az infót – motyogtam.
– Te kérdezted – vonogatta a vállát Marc. Ezzel nem tudtam vitatkozni, ezért inkább elköszöntem tőlük, és megszakítottuk a videóhívást.
Marc és Mason hosszú évek óta a legjobb barátaim. Együtt vezettük végig a 5 Seconds of Summer turnébuszát Amerikán és Európán, amikor még csak taknyos húszévesek voltunk. A turné végeztével ők leszakadtak a bandától, mindketten megházasodtak, aztán el is váltak, és míg Marc Barcelonában él, Mason általában utazgat, ezúttal épp Berlinből jelentkezett be, de két-három hónapnál tovább nem marad egy helyen. Én nem tudtam olyan könnyen kizökkenni a zenekar életéből, Sally miatt. Tudom, hogy így is túl sokáig maradtam a nyakukon, de annyira elképzelhetetlen volt az életem nélküle, hogy abba is beletörődtem, hogy csak a barátjaként leszek mellette, nem érdekelt, hogy végig kell néznem, ahogy egy másik férfi szereti őt és teszi boldoggá. Csak a közelében akartam lenni. Négy év telt el úgy, hogy Sally és Luke fasírtban voltak, és egyáltalán, egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Ezt már kivitelezni is szörnyen komplikált volt, tekintve, hogy Luke apja és Sally anyja házasok, de megoldották, még Mason és Marc esküvőjén sem találkoztak, egy kósza pillanatra sem. És abban a négy évben végig Sally mellett voltam, éjszakákat töltöttünk együtt, egy ágyban, mégsem nyúltam hozzá egy ujjal sem. Nem azért, mert nem akartam, a leghőbb vágyam volt végre újra a karjaimban tartani őt, de tudtam, mindent elrontanék, ha meggondolatlanul nekirontanék. Úgy hittem, tudja, mit érzek iránta, de később azt mondta, nem igazán gondolt ebbe bele. Ami meglehetősen fura, mert a lány barátaimmal – ha lettek volna valaha lány barátaim – sosem viselkedtem úgy, mint vele. Azt hittem, minden megoldódik, ha távol leszek tőle. Ezért nem elégedtem meg azzal, hogy Sydney-ben maradok: pontosan tudtam, hogy ha egy városban vagyunk, nem bírom ki, hogy ne keressem őt. A viszonyom pedig így is elég feszült volt Luke-kal, nem hiányzott, hogy lépten-nyomon egymásnak essünk. Pláne nem a gyerekek előtt. Emmát és Ben-t jól ismerem, amikor két éve a banda Luke anyjának zsarolása miatt újra összeállt, sok időt töltöttem velük, de Marc megsúgta, hogy nemrég megszületett Grace, Sally és Luke harmadik kisbabája. Emmánál kiborultam. Iszonyúan rosszul voltam, hetekig csak kóvályogtam. Akkoriban egy utazó társulat tagjaként dolgoztam, és a társaim már szabályosan aggódtak értem, annyira magam alatt voltam. Megértettem, hogy Luke-ot választotta, sőt, hogy összeházasodtak. De egy gyerek teljesen más körülményeket teremtett. Egy férjtől el lehet válni, de egy gyerektől soha. Igen, nyilván már jóval hamarabb tudatosodott bennem, hogy Sally soha nem lesz az enyém, mégis, a terhessége egy új szintet jelentett ebben. Nagyon sokáig kínoztuk egymást – mert akárki akármit mond, tudom, nagyon jól tudom, hogy ő is szerelmes volt belém – és nem vagyok biztos benne, hogy valaha összegyógyulnak a sebek a szívemen. Marc és Mason rendszeresen kiröhög és puhapöcsnek tart emiatt, de nem gondolom úgy, hogy egy férfinek takargatnia kéne az érzéseit. Sally esetében is túl sokáig vártam, és bár többé nem akartam ezt a hibát elkövetni, nem voltam biztos benne, hogy valaha egyáltalán lehetőségem lesz rá. Egyelőre nem látom, hogy bárkivel is nyitott lennék az ismerkedésre, szegény Julie-t is jól behúztam a csőbe. Kedves és helyes lány, egy gyenge – vagy épp erős – pillanatomban írtam neki egy üzenetet, beszéltünk is pár sort, de aztán minden izgalom alábbhagyott bennem. Elmúlt a kíváncsiságom. És ez nem az ő hibája. Remélem, ezt meg fogja érteni.