Julie

Kimondhatatlanul vártam már, hogy hétfő délután legyen, mert ez azt jelenti, hogy újra láthatom Amelia dögös tánctanárát.
Miután végeztem a stúdióban, azonnal buszra pattantam, és nem győztem kivárni, hogy az unokahúgom iskolájához érjek. Antwerpen ködös volt így január elején, de a közlekedés ugyanolyan kaotikus volt, mint egy kellemes nyári napon. Türelmetlenül doboltam a kapaszkodócsövön, újra és újra ellenőrizve az időt a karórámon. Amelia napközije pár perc múlva véget ér, nekem pedig ott kell lennem az iskola kapujában addigra. A belga tömegközlekedés általában nem hagy cserben, ezúttal azonban úgy tűnt, mégis elkések.
Persze ez még mindig hibahatáron belül van ahhoz képest, ami a szülővárosomban, Torontóban zajlott. Európa sokkal barátságosabb és személyesebb, mint Kanada, vagy az Egyesült Államok. Mindháromról van tapasztalatom: a szüleim válása után anya és én Torontóból Washington D.C.-be költöztünk, a nővérem, Bella azonban Kanadában maradt apával. Amint leérettségizett, Belgiumba jött, itt járt egyetemre, és itt ismerkedett meg Max-szel, a férjével, Amelia apjával. Mivel éveken át éltünk külön kontinensen, úgy, hogy csak néhány alkalommal találkoztunk, én is eldöntöttem, hogy Antwerpenbe jövök. Apával régen ellaposodott a kapcsolatunk, az anyámtól meg az új férjétől pedig mindennél jobban szerettem volna megszabadulni. Nem meglepő, hogy Bella és én nagyon közel álltunk egymáshoz, éppen ezért mindig is nehezteltem anyára, amiért elszakított a nővéremtől. Akkoriban nem volt más választásom, hiszen csak tizenhárom éves voltam, nem kérdeztek meg sem a válásról, sem a költözésről, csak kész tények elé állítottak. Apropó, a válás is azért történt, mert anya összefeküdt az ügyfelével, aki most előszeretettel hívatja magát az apámnak, csak mert a vérszerinti apám néhány éve meghalt. Azt hiszi, a legkisebb mértékben is pótolhatja őt, éppen ezért kerülöm a kapcsolatot velük, amennyire csak lehet. Bella is haragszik anyára, az új férjéről, Harold-ról már nem is beszélve, de valamilyen fura kötelességtudatból adódóan rendszeresen beszél velük, és természetesen a nyolcéves kislányát, Amelia-t sem tiltja a nagymamájától. Olyankor általában beszámol az én hogylétem felől is, mindegy, hányszor kérem meg, hogy ne teregesse ki anyánknak, ha épp szakítottam valakivel, kirúgtak, vagy totál céltalannak érzem az életemet. Merthogy ezek havi rendszerességgel megtörténnek.
Nagy hibám, hogy hamar szerelembe esek, és sajnos amilyen gyorsan jönnek az érzelmeim, olyan gyorsan mennek is. De persze előfordul, hogy velem szakítanak, az pedig állatira megvisel, még akkor is, ha épp kezdtem kiszeretni a fickóból. Egy Gerald nevű fazonnal voltam együtt a leghosszabb ideig, nyolc teljes hónapig. Bella nem rest minden egyes alkalommal elmondani, hogy egy kapcsolati katasztrófa vagyok. Egy darabig próbáltam vitatkozni vele, de rájöttem, hogy ez a szomorú igazság.
A munkahelyem sem az életem legstabilabb része. Eredetileg tervezőgrafikus vagyok, de dolgoztam már ételfutárként, bolti kasszásként, és a klasszikus pincérnői meló sem maradhatott ki. Általában hamar feltalálom magam a munka világában, csak egyszer fordult elő, hogy több hónapon át nem sikerült elhelyezkednem, akkor Bella és Max rángatott ki a csávából, és fizettek azért, hogy vigyáztam Amelia-ra. Imádtam az unokahúgomat, de tudtam, hogy a bébiszitterkedés nem nekem való. Ekkor találtam rá a mostani munkahelyemre, egy reklámtervező cégre, ahol épp felszabadult egy hely, amit jó sok környi interjúzás és könyörgés után végül megkaptam. Az új állásom azonban nem volt hatással a kis rutinunkra, amit Amelia-val a bébicsőszködésem alatt kialakítottunk. Minden hétfőn, szerdán és pénteken én viszem táncórára. Bella először nem értette, miért ragaszkodom ehhez, de örült a segítségnek. Aztán egyszer belógott a váróterembe, ahonnan egy ablakon keresztül a szülők követhetik a táncórát. A gyerekek a teremből az ablakot tükörként látják, így nem vonja el a figyelmüket, hogy a szüleik gyönyörködnek bennük. Jobban mondva, néhány szülő a gyerekében gyönyörködik, a legtöbb azonban a kimondhatatlanul szexi tánctanárban. Ezt Bella is azonnal kiszúrta, amint belépett a váróba, és meglátta a vékony nyálcsíkot a szám sarkában. Meg a pasit odabent. Minden esetre, nem ellenkezett, csak annyit kért, hogy ne tegyem tönkre a lánya táncosi pályafutását azzal, hogy túlságosan rámászok a tanárra. Nem tudom, mire célzott, de eddig csak kétszer próbáltam diszkréten randira hívni a srácot, és mindkét alkalommal lepattintott, szóval egy ideje már csak távolról csodálom őt. Jót tesz a szememnek, na.
A busz végre pöfékelve lefékezett Amelia iskolája előtt, én pedig szinte leugrottam a járműről. Az iskolai egyenruhát viselő gyerekek már kitódultak az épületből, Amelia azonban ott ácsorgott a lépcsőn, tanácstalanul forgolódva. Miután elhajoltam egy felém száguldó iskolatáska elől, jobbra kitértem egy gördeszkás srác elől, és átugrottam egy földhöz vágott uzsonnás dobozon, gyorsítottam a lépteimen, és odaszaladtam Amelia-hoz. Mindenféle elfogultság nélkül mondhatom, hogy ő volt a legszebb kislány a világon. Hosszú, dús, szőke haja göndör volt, cseresznyepiros ajkai és hatalmas, kék szemei voltak, mint egy igazi hercegnőnek. Max sokszor viccelődik azzal (aranyos belga akcentussal), hogy ő a belga királyi család leszármazottja, ezért fest úgy Amelia, mint egy hercegkisasszony.
– Julie! – kiáltott fel, amint meglátott, és letrappolt a betonlépcsőkön.
– Ne haragudj, hogy késtem! – kaptam fel, és megpörgettem a levegőben. Amelia kisimított néhány hajtincset a szeméből, és mosolyogva nézett rám.
– Megyünk táncórára? – érdeklődött reménykedve. Bólintottam, aztán letettem, és megfogtam a kezét. A tánciskola csak pár utcányira volt az iskolától, így mindig gyalog mentünk, útközben pedig az egyik utcai árusnál mindig vettem Amelia-nak egy nagy sós perecet, amit annyira imádott. Megegyeztünk, hogy ez a mi titkunk marad, a nővérem biztosan kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy szénhidráttal tömöm a kislányát, heti háromszor is.
Amelia ugrándozva sétált mellettem, és arról mesélt, hogy milyen bogarakat találtak az udvaron, meg hogy a matektanár megdicsérte. Amelia egy kéttannyelvű iskolába jár, ehhez ragaszkodtak a szülei, mert így egyszerre ivódik belé az apja anyanyelve, a holland, és az angol. Nagyon okos kislány, ezért remekül teljesít ebben a nehéz iskolában is. Amint a perecárus közelébe értünk, Amelia ellentmondást nem tűrően kezdett a bódé felé húzni. A pult mögött Arthur állt, a tulajdonos. Arthur egy nagyon kedves, hatvanas éveiben járó figura, akinek mindenkihez van egy kedves szava. A heteim fénypontja, amikor megdicsér, mert rajta kívül nem sokan teszik meg. A hollandtudásom egy része is neki és a vele való gyakorlásnak köszönhető.
– Helló, Arthur! – köszöntem neki, miközben a táskámban kutattam a pénztárcámért.
– Ó, szia Julie! – üdvözölt mosolyogva, és kihajolt a bódé ablakán, hogy Amelia-t is lássa. – És Amelia! – az unokahúgom integetett a férfinek, és jó hangosan megszólalt.
– Kaphatnék egy közepes sós perecet? – olyan jól megtanulta már, hogy mi ízlik neki, hogy gondolkodnia sem kellett. Arthur vidáman biccentett, majd elkészítette Amelia perecét.
– Hogy telt a hétvégéd, Julie? Olyan kisimult vagy! – mondta, miközben papírt vett elő a perecnek.
– Igazán? – simítottam végig az arcomon. – Biztos fiatalít, hogy ilyen sokszor láthatlak – kacsintottam. Arthur becsomagolta a perecet, és egyenesen Amelia-nak adta.
– Akkor akár minden nap eljöhetnél – vigyorgott.
– Igyekszem, Arthur, igyekszem – biztosítottam, a pénztárcámat kicipzárazva. Kitettem a pultra a perec árát, majd mindketten elköszöntünk Arthur-tól, aki jó táncórát kívánt Amelia-nak, majd tovább sétáltunk a tánciskola felé. Amelia jóízűen ropogtatta a perecet, ami majdnem akkora volt, mint a feje, és közben arról magyarázott, hogy a legjobb barátnőjének kistestvére fog születni. Ahogy közeledtünk a tánciskolához, egyre idegesebb lettem; mindig ezt érzem, amikor a tánctanár közelébe kerülök. Mivel a gyomromban növekvő görccsel voltam elfoglalva, szinte alig hallottam Amelia hangját. Egészen addig, amíg az utolsó falat perecnél azt nem mondta:
– Mondtam neki, hogy a kisbabákat biztosan nem a gólya hozza. Ahhoz az anyának és az apának nagyon kell szeretnie egymást, és szorosan kell ölelkezniük, ugye? – pillantott fel rám.
– Hogy mi? – kerekedtek el a szemeim. A pillanat törtrésze alatt öntött el a pánik. Vajon rendben van, hogy egy nyolcéves ezzel így tisztában van? Eszem ágában nem volt szexuális felvilágosítást tartani neki az utcán, ezért a tánciskola bejáratához érve gyorsan leguggoltam elé, és kivettem a kezéből a perechez adott szalvétát.
– A kisbabákat nem is a gólya hozza – ismételte meg. Mielőtt az elmélete többi részét is újra elmondhatta volna, törölgetni kezdtem a száját, a kelleténél talán kicsit erősebben. Kicsit vádlón is nézett rám, de legalább nem próbálta újra felvázolni a virág-méhecske sztori csupaszított verzióját. Felegyenesedtem, és a mellettünk lévő szemetesbe dobtam a szalvétát, majd levettem a sapkámat, és kicsit megigazítottam a hajamat. Sejtettem, hogy a reggel gondosan kifésült, hosszú hajam már közel sem áll olyan tökéletesen, de próbálkozni azért lehet. – Igen, jól nézel ki – mondta Amelia unottan. Értetlenül pillantottam rá. – Mindig megkérdezed, mielőtt bemegyünk – vont vállat, aztán rögtön belökte a tánciskola vaskos, kétszárnyú ajtaját. Basszus, tényleg ennyire átlátszó lennék? Gyorsan követtem az unokahúgomat a tánciskola előterébe, ahol rengeteg szülő (főleg anyukák) és bébiszitter tobzódott, a gyerekek pedig lassacskán szivárogtak be a terembe. – Megyek átöltözni – fordult felém Amelia, és már el is tűnt jobbra, az öltöző feliratú ajtó mögött. A tekintetem azonban nem Amelia-t követte. Merthogy ott volt ő. A rohadt életbe, hogy nézhet ki ennyire jól? Szűk, fekete pólóban és laza, szürke rövidnadrágban állt a táncterem ajtajában, és minden egyes gyereknek adott egy pacsit, aki bement a terembe. Közben azzal a díjnyertes, bugyihúzogató mosolyával és a cuki gödröcskéivel beszélgetett a szülőkkel és a kísérőkkel, akik közül néhányan hisztérikus nevetésben, vagy épp dadogásban törtek ki, amikor a tanár rájuk nézett, arról nem is beszélve, ha hozzájuk szólt.
– Elnézést – egy csontos váll fúródott a lapockáim közé, amitől felszisszentem, és automatikusan arrébb álltam. Rögtön megbántam, mert amint megpillantottam az engem félrelökő nőszemélyt, azt kívántam, bár egy áttörhetetlen betonfal lenne közte és eközött a helyiség között. Egyenesen a tánctanárhoz furakodott, hozzám hasonlóan több másik kísérőt is eltaszítva az útjából, és olyan közönséges testtartást magára öltve kezdett cseverészni a sráccal, hogy már én éreztem magam kellemetlenül. Igen, ő volt Chloé, az egyik legellenszenvesebb ember az egész kontinensen. Az egyik anyuka megsúgta nekem, hogy randizott egyszer a tánctanárral, de ha nem ér el hozzám ez a pletyka, a dolog akkor is egyértelmű lett volna. Chloé többször beszélget vele kettesben, mint az indokolt lenne, és nyilvánosan is állandóan megérinti a srác vállát.
– A vámpír újra az áldozatába mélyesztette a fogait – torpant meg mellettem Lotte, az egyik kedves, de nagyon pletykás anyuka. Sokakhoz hasonlóan, ő is szereti nézegetni a tánctanárt. – Szegény Shawn, látszik rajta, hogy szabadulna tőle, de nem tudja mivel lekoptatni – biccentett a cseverésző páros felé. Nem tudok sokat a testbeszédről, de tény, hogy Shawn – tánctanár Shawn – folyton másfelé néz, mindig zsebre dugja a kezét, és összeszorított ajkakkal beszél, míg Chloé hangosan nyerít, ha Shawn valami vicceset mond (vagy Chloé az iróniát viccnek veszi), igyekszik a lehető legkisebb távolságot kialakítani, és úgy bámul felfelé a meglehetősen magas (tippjeim szerint százkilencven centi) srácra, hogy szerintem az esetek többségében begörcsöl a nyaka.
– Állítólag ő az egyetlen, akinek sikerült bárminemű célt elérnie, szóval annyira talán mégsem kell sajnálni Shawn-t – vontam vállat. Lotte oldalra döntött fejjel méregette Chloé-t és Shawn-t.
– Hát, amíg a gyerekemnek nem tűnik fel, hogy a tanár bácsi mennyire szexi, nekem csak annyi a célom, hogy nézegethessem őt. Remélem, a férjemnek nem fog leesni, hogy nem a gyerekbalett iránti szenvedélyem miatt járok ide ilyen szívesen – kacsintott rám, majd csatlakozott egy csapat lelkes anyukához, akik úgy tettek, mintha a gyerekekről beszélgetnének, de közben le sem vették a szemüket Shawn-ról.
Oké, szóval két totális pofára esésben volt részem Shawn-nal kapcsolatban.
Az első két hónappal azután történt, hogy először elhoztam ide Amelia-t. Tudtam, hogy egy indokra van szükségem ahhoz, hogy személyesen beszélgessek vele, ezért kitaláltam, hogy a táncóra tandíját személyesen fizetem be. A probléma az volt, hogy a történetet nem egyeztettem Bellával, ezért amikor odamentem hozzá, és ő készségesen kikereste a rendszerben Amelia nevét, furcsán pislogva közölte, hogy a számla rég rendezve van.
– Ó, a sógorom elfelejtette mondani – legyintettem, égő pofával. – Szóval, ha már van nálam ez a pluszpénz – paskoltam meg a pénztárcámat. – nem lenne kedved egy kávézóban elkölteni? Úgy értem, ketten – tettem hozzá, csak hogy tiszta legyen. Annyira szörnyen béna volt ez a duma, hogy legszívesebben a pokol tárt kapujáig menekültem volna. Shawn azonban nem tette még kínosabbá, amiért örökké hálás leszek neki. Csak elmosolyodott, és ezt mondta:
– Sosem hagynám, hogy te fizess – a szívem ekkor turbó fokozatra kapcsolt, és az izzadságmirigyeim sem akartak lemaradni, így a tenyerem úgy nézett ki, mintha most húztam volna ki a csap alól.
– Ez azt jelenti, hogy ráérsz? – csillant fel a szemem. Shawn nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt.
– Te egy nagyon csinos és kedves lány vagy, Julie, de... Sajnos ez nem fog menni – hm, oké. Vagy nem tetszem neki, vagy a dumám ennyire elijesztette. Nem akartam fokozni az égést, ezért gyorsan elköszöntem tőle, és két hétig úgy hordtam az órákra Amelia-t, hogy egyből elbújtam a váróteremben, és annyira elkerültem őt, amennyire csak tudtam. Aztán Bella emlékeztetett rá, hogy eddig mindig megszereztem azt a pasit, amelyik tetszett, nehogy már ilyen könnyen feladjam. Tudtam, hogy a következő alkalomból sem fogok jól kijönni, de azzal is tisztában voltam, hogy nagyon haragudtam volna magamra, ha nem próbálkozok be ismét. Akkor kicsit taktikusabb voltam, és bár nem vagyok rá büszke, de Amelia-t kellett használnom rá, hogy újra szóba elegyedjek vele. Az egyik óra után, amikor már a legtöbb gyerek és kísérő hazament, de Amelia még öltözött (direkt szóltam neki, hogy lassabban készüljön el, ő pedig nem kérdezősködött, csak szót fogadott), odaléptem hozzá.
– Shawn, ne haragudj, hogy zavarlak, de szeretnék beszélni veled.
– Persze – fordult felém. – A kávéról van szó? – vett egy mély levegőt, mintha csak felkészülne rá, hogy ismét le kell pattintania. Már ekkor tudtam, hogy veszett fejsze nyele, de félúton már nem akartam feladni.
– Nem... Amelia-ról – mondtam.
– Ó, valami baj van? Nem érzi jól magát? – kérdezte, némi aggodalommal a hangjában.
– Nem erről van szó – csóváltam a fejemet. – De a szülei azt látják rajta, hogy kissé zárkózott mostanában. Az iskolában azt mondták, semmit nem vettek észre, de ha te esetleg tapasztalsz valamit, megtennéd, hogy szólsz? – kérdeztem, bevetve a kiskutya-szemeimet.
– Ez természetes – bólintott komoran. – Pontosan mit értesz az alatt, hogy zárkózott? – ez az, megy ez a beszélgetés nekünk.
– Nem is tudom... Tudod, én nem velük élek, és nem is az én dolgom lenne, hogy megbeszéljem ezt veled, csak a nővérem és a férje is dolgoznak, ezért kértek meg engem, hogy szóljak neked.
– Ó, hogyne, megértem – támaszkodott neki a táncterem ajtófélfájának. – Ha jobban belegondolok, kicsit tényleg komolyabbnak tűnik mostanában.
– Valóban? – kaptam fel a fejem. Eléggé megijedtem, tekintve, hogy Amelia-nak semmi baja nem volt, nem lett zárkózottabb és komolyabb sem, ezért álmomban sem gondoltam volna, hogy Shawn ellenem fordítja a saját fegyveremet.
– Nem – nevette el magát. – Figyelj, ha beszélni akarsz velem, nem kell ilyen eszközökhöz folyamodnod. Csak gyere oda hozzám – vont vállat.
– A múltkor is elküldtél – meredtem rá értetlenül.
– Mert randizni nem szeretnék senkivel – mondta. – De beszélgetni szívesen beszélgetek – király, beszélgetni a plüssmacimmal is tudok. Utólag már belátom, hogy kapnom kellett volna az alkalmon, és legalább összebarátkozni vele, onnan elvégre mégiscsak rövidebb az út egy randiig, de ott, akkor annyira megalázva éreztem magam, még ha ezt nem is nyomatékosította bennem, hogy semmi erőm és kedvem nem volt friendzone-t játszani vele.
A két ominózus eset óta már félév eltelt, és habár többet nem próbáltam semmilyen módon közeledni felé, ugyanannyira vágytam rá, mint korábban. Voltak hullámvölgyeim, például, amikor új lakásba költöztem, vagy amikor új munkahelyem lett, ilyenkor erőteljesebben koncentráltam ezekre, mint Shawn-ra, de a tény, hogy utána áhítozom, nem változott. Ezt táplálták azok az apróságok, amik neki teljesen természetesek, nekem azonban jelnek számítottak, például, hogy odaintett nekem, amikor hazaindultunk Amelia-val, vagy amikor kedvesen megkérdezte, hogy hogy vagyok. Ezek a ki gesztusok csak megerősítették bennem, hogy mennyire édes, és hogy nekem kell ez a pasi. Benne valószínűleg csak a bűntudat dolgozott, de mégis melyik szerelmes lány tudja megmagyarázni magának, hogy ezek nem valódi jelek az igaz, örök szerelemre?

Shawn

Ma különösen fáradt voltam, ezért már nagyon vártam, hogy az utolsó gyerek is átöltözzön, és befejezhessem a jópofizást a kísérőkkel. Általában szeretek beszélgetni velük, egyrészt mert ez is a munkám része, másrészt pedig, mert jó ismerni a tanítványaim hátterét, de ma nem nagyon fűlött hozzá a fogam. Kiváltképpen Chloé-hoz nem, aki már egy éve nem tudja megérteni, hogy a nem az nem, és ez azt jelenti, hogy nem akarok tőle semmit. Igen, egyszer randiztunk, és eléggé berúgtam, ezért lefeküdtem vele – egyszer, egyetlenegyszer –, de ő azóta úgy kezeli a kapcsolatot köztünk, mintha legalábbis már a kezét is megkértem volna.
– Holnap is négyre hozzam Alice-t? – nyávogta a fülembe Chloé. Alice a kislány, akire vigyázni szokott.
– Pontosan tudod, hogy holnap kedd lesz, így nincs óra – úgy válaszoltam neki, hogy rá sem néztem. A többi szülőt és kísérőt figyeltem, és hogy a gyerekek megtalálják-e őket.
– Ó, tényleg, milyen buta vagyok – vihogott fel erőltetetten. – Még jó, hogy te ennyire képben vagy – simított végig a bicepszemen, amitől kirázott a hideg. Konkrétan hányingerem volt a csajtól.
– Aha – motyogtam, továbbra is azt ellenőrizve, hogy a gyerekek és a kísérők megtalálják-e egymást. Már azt se bántam volna, ha történik valami baj, mert akkor legalább közbe kell lépnem, és elszabadulhatok Chloé-tól.
– És hogy teljesített ma Alice? – kérdezte.
– Ügyes volt – feleltem automatikusan. Alice valóban nagyon keményen dolgozott, de szerintem ő is tudja, hogy táncos sosem lesz belőle. Hobbiként azonban tök jól működhet, és tényleg mindent bevet, hogy fejlődjön.
– Nincs kedved bővebben kifejteni egy vacsora mellett? – Chloé hangja olyan volt, mint amikor azokban a régimódi, tűzhelyre tehető vízforralóban felforr a víz.
– Nem érek rá – vágtam rá gondolkodás nélkül. Még sosem reméltem ennyire, hogy egy kisgyerek sírva fakad, akihez oda kell mennem segíteni. Lehet, hogy ettől most rossz ember vagyok, de simán bevállalom, ha ez kell ahhoz, hogy Chloé lekopjon rólam.
– Miért, mi dolgod van? – sipítozta tovább.
– Elnézést – a megmentőm! Basszus, Julie. Julie Hunter. Jól megjegyeztem a nevét, mert kétszer is randira hívott már, de én mindkét alkalommal leszereltem.
– Épp beszélgetünk – Chloé éles hangja ezúttal Julie-nak volt címezve.
– Biztos vagyok benne, hogy emberi életeket befolyásoló témák közepén vagytok, de muszáj beszélnem Shawn-nal – vetett egy gyors pillantást Julie Chloé felé. Habár attól tartottam, hogy újra bepróbálkozik, az sem érdekelt volna, ha letépi rólam az átizzadt pólómat, csak szabaduljak el végre Chloé karmaiból.
– Menjünk az irodába – biccentettem a szülői váróterem melletti ajtó felé, ahol az iroda volt. A helyiséget valójában a tánciskola tulajdonosa, Aya használja, de mivel ő a feleségével (igen, Aya is nő, és a felesége is... Lépjünk túl ezen, Belgiumban meglepően nagy a melegközösség) minden évben féléves európai luxus hajós körutazásokra megy, a legtöbb időt én töltöm itt. – Szóval, miben segíthetek? – kérdeztem Julie-tól, miután behajtottam az iroda ajtaját. Nem csuktam be teljesen, hogy ha véletlenül történik valami, azt biztosan meghalljam.
– Amelia karján van egy harapásnyom, és azt mondta, Alice bántotta őt – mondta. Amikor legutóbb megpróbált befűzni, azzal állt elő, hogy Amelia, az unokahúga zárkózott lett, és hogy én észrevettem-e rajta valamit. Ez azonban nem tűnt kamunak, biztos vagyok benne, hogy szándékosan nem keverne bele egyetlen (idegen) gyereket sem.
– Az órán nem láttam semmit – csóváltam a fejemet. – Alice nem is abban a csoportban táncol, amelyikben Amelia – Alice a kezdőknél, Amelia a haladóknál van. Könnyebb úgy haladni a tanítással, ha az azonos képességű gyerekeket azonos csoportba osztom, és párhuzamosan foglalkozok velük.
– Nem tudom, mi történhetett, de én hiszek Amelia-nak – jelentette ki elszántan.
– Oké, kérdezzük meg őket – javasoltam, majd visszamentem az előcsarnokba, és odahívtam Chloé-t, Amelia-t, és Alice-t. – Amelia, megnézhetném a karodat? – kértem óvatosan. Amelia nagy, könnyes szemmel bólintott. Kinyújtotta a kezét, és feltűrte a pulcsija ujját. És basszus, tényleg ott volt egy harapásnyom a karján. Erősnek tűnt, minden egyes fog jól kirajzolódott, már be is pirosodott. Holnapra ez bizony kék lesz. Alice durcásan elfordult. – Alice, nem tudod, mi történhetett Amelia karjával? – kérdeztem, miközben megkerültem a kislányt, hogy szembe kerüljek vele, és leguggoltam elé, hogy egy vonalba kerüljön az arcunk. A fejét rázta.
– Ő volt! Ő csinálta! – közölte Amelia.
– Miért harapott meg téged? – egyenesedtem fel, és ezúttal a Julie kezét szorongató Amelia felé fordultam.
– Mert azt mondtam, hogy Julie szebb, mint Chloé, és te Julie-ba vagy szerelmes, nem pedig Chloé-ba – nem is tudom, ki vágott döbbentebb arcot, Julie vagy én. A tekintetünk találkozott, és bár azt hittem, elfordul, vagy legalább kipirul, Julie ehelyett bocsánatkérőn pislogott.
– Miket beszéltél be szegény kislánynak? – vihogott fel Chloé. – Képes voltál azt hazudni neki, hogy Shawn szerelmes beléd?
– Akármilyen hihetetlen, nem szoktam vele Shawn-ról beszélgetni – közölte Julie, gúnyos mosollyal. Nem tudom, ez miért lepett meg. Nyilván nem gondoltam komolyan, hogy a tanítványaim rólam beszélgetnek a kísérőikkel. Főleg nem Julie és Amelia. Chloé grimaszolt egyet, aztán súgott valamit Alice fülébe, aki halkan szólalt meg:
– Bocsánat – motyogta.
– Amelia? – sürgettem a békülést. A szőkehajú kislány nagyokat pislogva nézett a nála nagyobb termetű Alice-re.
– Nem haragszom – mondta. Julie neki is mondott valamit, mire Amelia így folytatta: – Én is bocsánatot kérek – sütötte le a szemét bűntudatosan. Két éve foglalkozom gyerekekkel, itt, Antwerpenben, de azt hamar kiszúrtam, hogy kettejük közül csak Amelia gondolta komolyan a bocsánatkérést. Látszik, hogy Alice-szel a rosszmájú Chloé foglalkozik. A két kislány bátortalanul kezet rázott, aztán a kísérőjük takarásába léptek.
– Akkor egy vacsora? – villantotta meg az idegesítő mosolyát Chloé.
– Nem érek rá – válaszoltam, újra. Chloé zavartan vihogott egy sort, magyarázott valamit arról, hogy ő is elfoglalt, aztán leléptek Alice-szel. Julie épp a kabátot segítette fel Amelia-ra, amikor megszólalt.
– Jó tudni, hogy nem csak engem hárítasz – Julie felegyenesedett, és megigazította Amelia kapucniját.
– Tessék? – profin tettettem, hogy gőzöm sincs, miről beszél. Egészen biztosan észrevette, hogy kamuzok, mert sokatmondóan elmosolyodott.
– Köszi a konfliktuskezelést – mondta.
– Ne viccelj – vakartam meg a tarkómat. – Ez is a munkám része – egy hosszú pillanatig még egymást néztük, aztán Julie az ajtó felé terelte a kislányt. – Azt hittem – szóltam utánuk, és már nagyon megbántam, hogy a szavak kicsúsztak a számon, de Julie már visszafordult, így nagyon hülyén festett volna, ha nem fejezem be. – azt hittem, hogy megint megpróbálsz elhívni valahová.
– Áh, úgysem lenne értelme – legyintett. – Szia, Shawn! – köszönt, majd hátat fordított nekem, és kitessékelte Amelia-t a hideg januári késő délutánba.
Nem lenne értelme. Csak ezen járt az agyam, amíg haza nem értem. Engem nincs értelme randira hívni, mert úgyis lepattintok mindenkit. Chloé esetében is csak egyszer adtam be a derekamat, és basszus, baromira bánom, mert azóta se tudom levakarni magamról.
Már három év eltelt. Három év eltelt azóta, hogy végleg eljöttem Ausztráliából. Annyira nehéz volt megtenni, de tudtam, hogy ha nem hozom meg ezt a döntést, sokkal jobban szenvedtem volna. Mégsem tudom egy tollvonással kitörölni az életemből azt a tíz évet, amit azzal töltöttem, hogy reménytelenül szerelmes voltam egy lányba. Lehet, hogy még most is szeretem. Sőt, egészen biztosan ez a helyzet, máskülönben Chloé-ban nem a rossz tulajdonságokat látnám meg, és valószínűleg Julie-val is elmentem volna randizni. De Sally Morison olyan elérhetetlenül magasra tette a lécet, hogy azt lehetetlen átugrani. Már értem, hogy érezte magát, amikor folyton köztem, és a rocksztár pasija között ingázott. Egyértelmű volt, hogy soha nem érhetek fel Luke Hemmings-hez. Igen, ahhoz a Luke Hemmings-hez, az egykoron csillogó karriert befutó 5 Seconds of Summer frontemberéhez. Igen, vele kellett versengenem, húszéves korom óta. Igen, végül övé lett a lány. A lány, akibe totálisan, minden porcikámmal szerelmes voltam. A lány, akinek megkértem a kezét a Luke-kal való esküvője napján. És a lány, aki azóta három csodálatos gyereket szült annak a vadbaromnak. Egyet viszont nem tagadhatok: Luke Seggarc Hemmings tényleg szereti Sally-t. És ez akkor is így lenne, ha Sally valami fura okból végül mellettem kötött volna ki. De nem így lett. Nekem pedig már nagyon illene a múltat múltként kezelnem.