Az eset egyre rosszabb lett. Egyre többet betegeskedtem, sőt az álmaim már a valóságban is megtaláltak. Az angyal egyre kevesebb időt töltött velem, mert szerinte ez segíteni fog nekem. Még, hogy ez segít nekem. Inkább csak rosszabbít a helyzeten. Mondjuk amikor az angyal vissza tér, olyankor sohasem üres a keze. Mindig van nála valami ami segíti az állapotomat. Bár nem tudom meddig fogom ezt így húzni. Mivel az angyalra nagyon nem számíthatok ez miatt, magamra kell támaszkodnom. Mint mindig. Most pontosan annál a tónál állok ahol egy évvel ezelőtt megismertem az agyalt. Gyorsan megy az idő, és már megint jég hideg van. Minden nyomorult természetfeletti lény úgy gondolja, hogy télen minden jobb. Vagy lehet más évszakokba is aktívabbak csak nekem nem tűnik fel. Hogy pontosan én mit is keresek itt? Azt magam sem tudom. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy egy láthatatlan óra ketyeg ami a hátra lévő életemet mutatja. Ami nem lehet sok. Nem tudom mi váltotta ki ezt az egészet. Lehet a sok megterhelés, hisz én csak egy ember vagyok. Ami igazság szerint nem, hanem valami irtózatos undorító hybrid. Ez is lehet egy oka, hogy nem élek sokáig. Mondjuk a vén banya folyamatosan azt hajtogatja, hogy ez csak átmeneti dolog. Szerinte csak szimplán benyeltem valami vírust. A mellettem lévő trutymóra néztem. Igen lassan már hozzá szoktam, hogy ez az izé mindenhova elkísér. Az egész hely lila fényben úszott. Nem éppen természetes jelenség, de ehhez is hozzá lehet szokni. Ha már az ember mindennap ilyenekbe fut, sőt amikor már te is valami nem természetes cucc vagy, akkor már minden normális. Még az is normális lenne ha a világvége bekövetkezne. Egyszerűen már nem érdekelnek a dolgok. Ki tudja, hogy mégis mit rejtenek ezek, de...Nekem nincs ezekre a titkokra szükségem. Nincs arra szükségem, hogy az életemet még jobban veszélybe sodorjam. Mint már említettem, nekem amúgy is hamarosan leketyeg az időm.  Vissza fordítottam a tekintetemet a tóra. Lehet szét fagyok, de megéri órákat a semmi közepén állni.
- Mhm, szerinted tudok vízen járni? - Néztem kérdően a trutymóra. Az meg csak megvonta a vállát, majd ő a vízre lépett. Kinyújtotta a kezét felém, én pedig elfogadtam. Olyan gyorsan nyelt el a víz, hogy még menekülni sem volt időm. Saját magamnak csinálok bajt, sőt öngyilkos is leszek. Nekem nincs semmi szuper eröm, hogy vízen járjak. Néha nem tudom, miért mennek ilyen gondolatok keresztül a fejemen. Két erős kéz rángatott ki a partra, aminek hálásnak kéne lennem. Mert én csak azt figyeltem volna, ahogyan a levegő egyre jobban fogy. Simán megvártam volna, hogy tényleg eljöjjön értem a halál.
- Neked teljesen elment az eszed, ugye? - A démon hangja teljesen sokkolt. Talán ez az egyetlen dolog amire tényleg nem számítottam.
- Miért nem hagytál meghalni? Így is megfogok halni.
- És ezt mégis ki a fasz mondta? - Hát ő... Magam? A saját érzéseim csak nem csalnak. Bár ha úgy nézem, hogy mostanság milyen idióta vagyok, simán.
- Nem. Fogsz. Meghalni. Sage, ez minden a te saját képzeleted. Neked kell ellene küzdened.
- Szóval nem a te mérged?
- Nem. - Aha, ezt is jó tudni. Legalább ez a balfék nem akar kinyírni. De miért akarna a saját elmém megölni? Ennek valahogyan semmi értelme nincsen.
- Te nem vagy valóságos. Ez az egész egy nagy hazugság. - Nem tudom honnan vettem hirtelen ezt. Olyan hirtelen pattantam fel a földről, ahogyan csak lehetett.
- Nem, ez nem lehet. Nem. - Akár mennyire is reménykedtem abban, hogy felkeljek ebből a rémálomból nem sikerült.
- Én igenis valóságos vagyok Sage. had segítsek neked.
- NEM! Ne érj hozzám! - Akár ki is volt, de a démon nem lehetett. Hátrálni akartam, de a semmi meggátolt ebben. A démon alakja hirtelen, egy másik angyalévá változott. Fehér szárnyak, szőke haj és kék szem.
- Sage, mond el nekem, mégis mi mindent láttál az angyal múltjából.
- Miért kéne pont ezt neked elmondanom? Ennek nincs semmi értelme, te nem vagy valóságos. Csak fel kell ébrednem. - Már magamat is megpróbáltam meg csípni, de nem történt semmi. egyszerűen képtelen voltam ebből az álomból felébredni.

- Sage ez a valóság. - Nem lehet igaza. Ez nem valóság, hisz itten nincs semmi rajtunk kívül!  Az egész testem remegett. Féltem és ideges is voltam. Nem akartam a szívemnek hinni. Egyszerűen, mintha valami fagyos kéz szorongatná azt és mondaná, hogy higgyek az előttem lévőnek. Két kar ölelte át a vállamat. A remegésem még jobban felerősödött. Ha most az a két kar nem tartana, már rég a földön kötöttem volna ki. 

- Higgy nekem, Sage. Egyszer már te is beleegyeztél ebbe. Most pedig itt az idő, hogy át add az információkat. - Mi van? Ez teljesen hibbant? Meg majd pont azt fogom elárulni akit szeretek. Aki viszont szeret engem. Nem- Ez nem.... Valami ezzel nem stimmel. az egész fejemben végig siklottak azok a gondolatok, hogy tényleg szeret-e az angyal. Valamiért az egész olyan...hamisnak tűnik. Valami hiányzik. Egy fontos pont hiányzik az egészből, ami mindent összeköt. Akkor sem akarok ennek a nyomoréknak semmit se mondani. Bár mit akar eltűnhetne  a fejemből. ahogy kinyitottam a szemeimet úgy halványodott minden.

- Egyszerűbb lett volna Sage. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha beszélsz. - És ezek voltak az utolsó mondatok amiket halottam.

* 

Kellemes illatok szálltak az orromba. Na meg a napfény is kisütötte a szememet, így kénytelen voltam kinyitni a csukott szemeimet. Az első dolgom volt, hogy rájöjjek mik ezek a jó illatok. Egy mező ami teli van virágokkal. Meseszép virágokkal. Kellemes szél fújt. Nagy nehezen sikerült talpra állnom, bár ha így látna engemet valaki, tuti azt mondaná, hogy részeg vagyok. De már csak egy kérdésem van. Még is hol a pokolba vagyok én? Én? A szemeim a messzi távolságba meredtek. Én vagyok én, de... Még a nevemet se tudom. Minden egyes furcsa képek kezdtek ugrálni a szemem előtt. A lábaim felmondták a szolgálatot és újra a földön kötöttem ki. Hirtelen a semmiből, nők és férfiak kiabáltak segítségért. Könyörögtek azért, hogy ne öljék meg őket. össze szorítottam a szemeimet.
Nyisd ki a szemeidet, kedves. Nézd meg mit műveltél. A hang végig szántott a fejemben. Nem akartam kinyitni a szememet. A kezem a földet tapogatta. Ami ragacsos volt. És maga a ragacs pedig meleg. A szemeim felpattantak. Gyenge volt a fény, de attól még jól ki tudtam venni, hogy amiben térdelek az vér.

Nézd csak,a hogyan a barátaid MIATTAD meghaltak! A szemeim nagyra tágultak, nem akartam ennek a hangnak hinni. Végig folytak a könnyek az arcomon. A hang szerint ők a barátim, de... De nekem... Én...Nem tudom. Egyszerűen, nem tudok semmire se vissza emlékezni. A szívem mintha csak össze roppant volna. Üvölteni akartam. Üvölteni, hogy ez az egész abba maradjon.

Csak is a te hibád.  Az én hibám. Nem tudom kik, vagy miért ismertem őket. De miattam haltak meg. A könnyeim lassan elfogytak. A szemeimet képtelen voltam levenni a friss hullákról.  A remegésem is abba maradt. mi viszont megrémisztett az a nyugalom ami elöntött engem. Lassan pislogtam és reménykedtem abban, hogy ez az egész eltűnik a szemem elől. De nem. Nem tűnt el. Minden ott maradt ahol van. Most tényleg azt kívánom, hogy vissza kerüljek arra a mezőre. 

A TE helyed is ott lenne köztük. De tudod...Te még használható vagy. A többi már csak mind hulladék volt. 
- Azt hittem ők miattam haltak meg! - Üvöltöttem a hangnak. Ez az egész egyre kavarósabb. Most miattam haltak meg, vagy valakinek ártottak? 
Óhh kedvesem. Ne játszd nekem itt az ártatlant. Ők a  legkedvesebb barátaid voltak jó lélekkel, mégis, hogyan ártottak volna valakinek? Te ártottál nekik! TE HIBÁD!  A hang már üvöltött a végén. Egy sikoly hagyta el a torkomat. Két fagyos kéz ragadta meg a nyakamat. Egy halvány alak kirajzolódott, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy nézhet ki. A remegés újra kezdődött. Az egész gyomrom liftezni kezdett, és a levegő is fogytán volt.

Hagyd, hogy segítsek. Hagyd, hogy megmutassam mi az igazi erő.  A hang csábítóan suttogta ezeket a szavakat a fülembe. az agyam folyamatosan az üvöltötte, hogy ne tegyem. Bár mi is legyen ez és legyek én, nem tehetem meg. De a szívem igenis arra hajt, hogy engedjek a kísértésnek. A kezei már réges-régen elengedték a nyakamat. Én viszont ugyan úgy ott térdeltem a vér pocsolyában, mint valami szobor. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. A szemeim újra a hullákra tévedtek. 

- Ha hagyom, akkor megadod nekem azt az erőt, hogy megöljem azt aki ezt velük tette? - A hangom gyenge volt, de tudtam, hogy a lény hallja amit mondok. Egy ideig nem történt semmi. Hirtelen valami letakarta a szemeimet, így minden sötétségbe borult. Amikor újra képes voltam látni, akkor már a napfény alatt ültem. Újra a mezőn találtam magamat. De a lény most előttem állt. Füst szerű alakja, nem éppen engedte, hogy emberi alakja legyen. De mégis ahhoz hasonlítanám leginkább. Ő csak kinyújtotta felém a kezét, amit én elfogadtam. Felrántott a földről és az ölelésébe húzott. Ellenkezni se volt időm, a füst ajkai az enyémre tapadtak. Az egész testemben éles fájdalom kúszott végig. 

 Öld meg a szerelmedet, Sage. 

Nos emberek...Azt hiszem kezd kialakulni megint egy olyan szál aminek nincs semmi értelme. (Mint ahogy ennek a mondatnak se.) Remélem tetszik *o* És nos...mivel nyaralok ez miatt nehezen tudok írni, vagyis kevés rá az időm. Mert este és délelőtt talpon állok délután meg alszok. Nekem is egy tökéletes logikám van tudom :3 Bár így is alszok naponta amolyan 15 órákat de mindig hullának érzem magamat :I