Az egész testem remegett a hidegtől. Jobban összehúztam magamat a tűz mellett. Mintha a napok alatt mindig egy év változna. Egyre több rom lesz. Egyre kevesebb az élet jele. Lassan én magam nem tudom, hogy ez valóság vagy éppen csak egy álom. Minden egyes percben kell valamitől tartanom. Ki tudja milyen lélek támadhat rám. Az állatok is, az emberek is teljesen megváltoztak. Egyik sem gondolkozik már természetes eszmével. Mintha csak egy rossz vírus terült volna szét az egész földön. Ilyenkor kérdezi maga az ember, mégis ki felelős ezért? Mégis mi oka volt erre a pusztításra? Kiszabadult volna az ördög? Felbomlott volna a jó és a tossz egyensúlya? Oly sok kérdés van, amire nem tudom a választ. Sajnos, ezekre a kérdésekre eddig sem találtam válaszokat, és mindig egyre több lesz belőlük. Talán azóta halmozódnak ezek a kérdések amióta megismertem azt a kettőt. De ők is mintha csak a múlt képei lennének. Kioltottam a tűzet, majd össze kuporodva kerestem az álmaimat. Minden egyes éjszaka csak a szokásos szárnycsapások. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi okozza ezt a hangzavart. De egyenlőre nem is akarom meg tudni. reggel a víz csöpögésére keltem. Nehezen kinyitottam a szememet, de csak a sötétség volt előttem. Nappalok és éjszakák lassan teljesen eggyé vállnak. Mint egy rossz álomban. A szárnycsapások egyre hangosabbak lettek.

All our times have come
Here, but now they're gone
Seasons don't fear the reaper
Nor do the wind, the sun or the rain
(We can be like they are)
Come on baby
(Don't fear the reaper)
Baby take my hand
(Don't fear the reaper)
We'll be able to fly

Egyre könnyebben ki lehetett venni, hogy igen ez nagyobb mint egy átlagos madár. Felpattantam a vizes földről, egy helyet kerestem ahova betudnám magamat préselni. Lépések hangja keveredett a víz csöpögésével. Bár esélyem se volt sehova se menni, bújni. A kezem a fegyveremet erősen szorította, az egész testem feszült volt. Minden egyes percben arra számítottam, hogy valami hatalmas lény támad rám. De ami történt teljesen meglepett. Angyal. Az egyik szárnya teljesen sérült volt, de a csapásokból hallva biztos voltam abban, hogy még tudott repülni. Ami még érdekesebb volt az egészben, az az volt, hogy étel volt nála. Az angyal fiatalabb lehetett nálam, legalábbis kinézetre. Teljesen meglepődve nézett rám, le tette az ételt majd elhátrált. Amikor egy bizonyos távolság került közénk megállt, és onnan figyelt engem. Mintha még sohasem látott volna embert. Majd a pillantása az ételre vetődött amikor feltűnt neki, hogy az ételt figyelem. Majd újra rám. A fegyvert még mindig a kezemben tartottam, majd óvatos léptekkel megközelítettem amit az angyal rakott oda. Mint minden egyes reggel, bogyók és hús volt a kis kosárkában. Szóval így került minden egyes reggel magam mellé étel. Amikor felemeltem a fejemet, addigra csak egy hófehér farkas nézett velem szembe, majd megfordult és elment arra ahonnan az angyal jött. A hideg rázott ki. De legalább egyenlőre nem kell ételről gondoskodnom. De akkor sem maradhatok örökké ezen a helyen. Egyszer tovább kell állnom. Viszont a farkas egyáltalán nem volt valami nyugtató jel. De ha ez az angyal hozta nekem folyamatosan az ételt, akkor csak egyetlen egy kérdésem van. Mégis mi a jó istenért csinálja? Főleg, hogy sérült volt a szárnya. A farkast meg nem magyarázza meg semmi. Össze pakoltam a dolgaimat, a tűz helyét eltüntettem amennyire csak tudtam, majd fel álltam és amilyen hamar csak lehetett elhagytam a helyet. Bár egy valamitől tartok az angyallal kapcsolatban. A fekete szárnya igen azt sugallják, hogy ő a halál angyala vagy istene. Kinek melyik jobban tetszik. Az angyal hatalmas erővel bír. Talán még a démonnál is erősebb. Sokan utálják, pedig ő csak megállítja az örökén való szenvedésedet. Bár akkor sem éppen a megnyugtatóbb, amikor még tudod, hogy neked még nincs itt az idő,hogy pihenj. Fejemet csóválva az útra figyeltem inkább. Nem akarok semmi váratlanba ütközni. A szárnycsapások nem maradtak abba,hanem egész végig kísértek az utamon. Bár hova is mentem,menekültem mindig követtek. Ez az egészegy szerűen...annyira...Hamis. Egyáltalán nincs az az érzésem,hogy élő lennék. Ezen az agyam többször is gondolkozott. Mi van ha csak ez az egész egy kreált valóság? Ha csak az egész agyam találta ki volna? Vagy éppen tényleg meghaltam volna? És még a halálomban is keresem, azt amit soha nem fogok megtalálni? A fejemet csak rázni voltam képes. Az egész testem, csak menekülni akart. Egyszerűen elakartam tűnni erről a helyről. De minél jobban próbáltam kijjebb futni a városból, szinte lehetetlennek tűnt. Minél messzebb akartam futni, annál közelebb kerültem a központhoz. Semmi esélyem nem volt. Semmi.

(Don't fear the reaper)
Baby I'm your man
La, la la, la la
La, la la, la la
Valentine is done
Here but now they're gone
Romeo and Juliet
Are together in eternity
(Romeo and Juliet)
40, 000 men and women every day
(Like Romeo and Juliet)
40, 000 men and women every day
(Redefine happiness)
Another 40, 000 coming every day

Viszont még mindig abban reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rémálom. Amikor máraz egész testem remegett a fáradságban talán csak akkor hagytam abba a futást. A lábaim felmondták a szolgálatot és egy helyben össze estem. Az egész testem a hideg földön terült el. A látásom se volt az igazi, egyre homályosabb lettek a dolgok. Az angyal leszállt előttem, én meg már csak épp, hogy ő rá tudtam emelni a pillantásomat. Majd minden a megszokott sötétségbe burkolózott. Már szinte egy leírhatatlan örömmel fogadtam a feketeséget. Egyszerűen a megnyugtató meleg körbevett, mint semmimás. Mintha csak a fülemse suttogták volna, hogy nem lesz semmibaj. Hogy minden jó lesz. Miden olyan lesz, mint régen. Az édes hazugságok melengették a szívemet. Senki sem szereti hallani a torz keserű igazságot. Egyszerűen mindenki elakarja, hinni, hogy ez tényleg egyszer jobb lesz. Maga lehetetlen lesz jobb. Pedig mindenki tudja, hogy ez soha nem lesz jobb. Az élet sajnos, nem egy álomvilág. Meg van mindennek maga a jó dolga, de egyben a rossz is. Akár mit akarunk a háború ellen tenni, soha nem fogunk semmit se tenni. Mindenki kapzsi, mindenki mindent akar csak magának. Mégis miért? Mert akkor biztonságban érzi magát. Övé a hatalom övé minden, nem veheti el tőle senki. Így ennek hála kialakítja maga köré ezt a biztonság érzetet. Ami csak egy illúzió. Csakis egy célpont lesz. De ha ez a hatalom meg lenne osztva másokkal, akkor talán nem csak te lennél a fényben. Eltudnál merülni a tömegbe,és nem venne észre senki. Ennek kéne adnia a biztonság érzetet,nem? Társas lények vagyunk. Mindenkinek szüksége van egy másikra.Egyedül meghalnánk. De ezt nem fogja senki sem elfogadni. Ez a világunk. Ezt teremtettük magunknak és ebben fogunk elpusztulni. A saját dicsőségeinkben és kudarcainkban. Legyen akár isten, vagy bármi, hibákkal teremtett minket. És ha elérjük a tökéletességet az a saját halálunk. Így lett ez előírva.

(We can be like they are)
Come on baby
(Don't fear the reaper)
Baby take my hand
(Don't fear the reaper)
We'll be able to fly
(Don't fear the reaper)
Baby I'm your man
La, la la, la la
La, la la, la la

Amikor újra magamhoz tértem a fejemen növényi borogatás volt. Megpróbáltam felüli, de a fájdalom megakadályozott ebben. Körül néztem,semmivel sem különbözött ez a hely a többitől. Elhagyott és poros. Minden egyes percben kérdezheted magadtól, mikor omlik ez az egész a fejedre. A sok gondolat ami most végig kúszott a fejemben,egy kis szomorú mosolyt húztak az arcomra. Mintha lenne ennek az egésznek még valami értelme. Bárhova is mennék, mindig ugyan ott lyukadok ki. Ezen az egy angyalon nincs már senki sem itt. Lassan az utolsó lelkek is eltűnnek a semmibe. Vajon ez az egész világra vonatkozik, vagy csak rám? Én is a semmibe fogok veszni? Emlékezni fog az a kettő még rám valaha is? Nem tudom, kérdések amikre soha nem kapok választ. De ha innen eltűnök, talán találkozhatok a szüleimmel. Akik újra átölelhetnek engem. Bár már nem hinném,hogy emlékeznének rám. Lassan én nem emlékezem magamra. A kezeimet a fejem felé emeltem. Már a kezeim se olyanok ahogy én tudom. Az érzésük, a tudat, hogy másé lehetne... Meleg sós könnyek csúsztak végig az arcomon. Nehezen felültem. Meleg tűz pattogott, rajtam pedig egy takaró volt, ami a vállaimról a lábaimra hullott. A tűz mögött pedig az angyal ült. A fekete szemei engem néztek. Leírhatatlan szomorúság volt bennük.

Love of two is one
Here but now they're gone
Came the last night of sadness
And it was clear she couldn't go on
Then the door was open and the wind appeared
The candles blew and then disappeared
The curtains flew and then he appeared
(Saying, "Don't be afraid")

-Hagyj magadnak időt, gyermekem. Senki sem fog kényszeríteni a lehetetlenre. - A hanga oly mély és bölcs volt. A teste pedig mégoly fiatal, de ezen nem lepődöm meg. Mennyi pusztítást élhetett át? Én már ezek után biztos nem lennék ép eszméjű. Hagyjak magamnak időt? Mégis mennyit? Hogy még jobban elmerüljek abban,hogy meghaljak? Jobb lenne ha írnék mindenikek egy levelet? Talán lehet. Talán a többiek akkor legalább tudnák, hogy semmi bajom.Bár ha tényleg a halál órámba, vagyok...Akkor hogyan halhatott meg a testem? Ha ez már csak a lelkem ami ebbe a világba szorult?Újabb könnyek folytak le, amik a hideg földre csöppentek és ezzel átszínezik a földet. Mégis mi történhetett? Mégis mi az amire nem emlékszem? Talán a saját halálomba futottam. Talán éppen valakit meg akartam védeni. Nem tudom, és egyre homályosabb minden. A gyerekkorom, ahogyan felnőttem, a barátaim...Mintha már csak az az érzés lenne meg. Mintha ismertem volna őket, de már nem tudom kik ők...Egyszerűen egy fehér fátyol fedi őket és talán már nem is akarom lerántani ezt a fátyolt. Akár mennyire is gyűlöltem azokat akik ártottak nekem, vagy éppen a szeretteim akik oly sok mindent mutattak. Lehet itt az ideje, hogy elengedj emezeket. Az angyal halk lépései megtörtént a csöndet. Az angyal letérdelt mellém majd átölelt.

Come on baby
(And she had no fear)
And she ran to him
(Then they started to fly)
They looked backward and said goodbye
(She had become like they are)

- Tudom, hogy nehéz. De ahogy te is mondtad, lassan itt az ideje. Ideje, hogy elengedd ezt a fájdalmat. - Könnyek és csak könnynek folytak. Egyetlen egy szós e csúszott ki a számból. Bármennyire is húz ez az érzés, én még nem akarok menni. Nem akarom, hogy ez az egész így végződjön.Nem akarom hinni, hogy nekem is lejárt volna az időm. Nem akarom,hogy ennek vége legyen. Nem tudtam még vissza adni azt, amit kaptam. Bár kitudja. A nyugalom oly hirtelen érte el a testemet. A szomorú mosolyom az arcomon egy boldoggá vált. Akár mennyire sem szeretném, de itt az idő. Itt az idő, hogy elengedjem ezt. Talán vége. Talán ez egy új kezdet. Nem tudom. Nem fogom tudni, hogy ez mit hoz. Számomra és másoknak. Nem tudom mit hagyok magam mögött,és nem tudom, hogy mi van magam előtt. Az angyal kinyújtotta a kezét felém, és én örömmel fogadtam el. Lehet megtalált az a nyugalom, amit én is oly rég kerestem. Hagytam, hogy az angyal magával húzzon az örökké valóságba. Mindennek eljön a maga ideje. Lehet korábban, lehet később. Erről a mi szeretett sorsunk dönt. És ez így marad rendjén. Lehet, hogy egy űr lesz mögötted,amit semmi sem fog betöltetni. De az már csak a múlt nem? Nem tudhatod, mit takar a jövő. Legyen bárhogy. Valami biztos fog történni. Bármi megtörténhet.

She had taken his hand
(She had become like they are)
Come on baby
(Don't fear the reaper)

A halál mindannyiunkra rámosolyog. Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog. "Marcus Aurelius"