2017, Június. Barcelona

- Hogy mit csinálsz?! - kérdezte Carolina elhalva, s Zoey azt hitte, hogy barátnője el fog ájulni vagy szívrohamot kap. - Mégis hogy és mikor? - emelte villámló szemeit Zoey-ra.

Zoey úgy érezte, hogy elsírja magát. Nem gondolta, hogy Carolina ennyire nehezen fogja ezt kezelni.

- Xavi Simons barátnője vagyok. - ismételte meg az eddig féltve őrzött infót. - Kb. két hónapja.

- Zoey, bassza meg! - káromkodott Carolina. - Megígérted, hogy nem... fogadjunk hogy már régebb óta tart az ez egész! Tuti le is feküdtél vele, ugye? - követelőzött tovább a sötét hajú lány, Zoey pedig szeretett volna eltűnni innen.

- Carolina... - szólalt meg finoman, ugyanakkor kissé vontatottan. - 7 évesek voltunk, amikor megígértük egymásnak ezt a hülyeséget. Nem gondolod, hogy ideje lenne túllépni rajta? - próbált nyugodt maradni és rádöbbenteni a barátnőjét arra, hogy jelenleg kétszer annyi idősek és semmi értelme nem volt annak az ígéretnek. - És nem, nem feküdtem le Xavi-val, rohadtul 14 éves vagyok. - tette hozzá, holott tisztában volt vele, hogy a kortársai közül többen is jóval tapasztaltabbak voltak nála.

Zoey tökéletesen beérte a csókolózással és simogatással.

- Vele lógtál állandóan, mi? Nekem meg azt hazudtad, hogy anyád miatt vagy a La Masia-n. Szánalmas vagy, Zoey! - Carolina tovább kötötte az ebet a karóhoz, az ígéretük létjogosultságát célzó kérdéseket pedig igyekezett meg sem hallani.

- Nem akartalak megbántani! - pattant fel Carolina ágyáról a másik lány. - És nem tudtam hogyan mondhatnám el... te utálod ezeket a fiúkat minden ok nélkül. - Zoey segélykérően tárta szét a kezeit, miközben szemeit elöntötték a könnyek.

Tényleg nem számított arra, hogy Carolina ennyire kiakad. Gondolta, hogy majd kicsit morci lesz meg hasonlók, de aztán úgy képzelte, hogy túlságosan is érdekelni fogja, hogy miket csinálnak, hogy milyen a fiúval csókolózni, ő pedig szerette volna mindezt megosztani.

- Azért mondtam most el, mert iszonyatosan rosszul érzem magam amiatt, hogy nem lehettem őszinte veled. - folytatta Zoey, s próbált nem ténylegesen sírni, holott ez a veszekedés Carolinával nagyon is megviselte.

- Te érzed magad rosszul? - nevetett fel Carolina gúnyosan. - Azért vagy velem végre őszinte, mert rosszul érzed magad és nem azért mert megérdemlem, hogy őszinte légy, miután évekig hülyének néztél? Tudod, mit? Nem is érdekel, csak tűnj el! - rázta meg a fejét elcsukló hangon. - Lógj a La Masia-s haverjaiddal és randizz minél többel, úgyis mindegyik beléd van esve. - vetette még oda, mielőtt tüntetőleg hátat fordított volna Zoey-nak.

Percekkel később Zoey pityeregve sétált a forróságban és teljesen kilátástalannak érezte a helyzetet. Szerette volna azt gondolni, hogy Carolina majd pár nap múlva ír neki és talán kibékülnek, de tudta nagyon jól, hogy mennyire makacs volt a barátnője.

Gondolatait összeszedve sétált el az egyik buszmegállóhoz és intette le a járművet, ami a La Masia akadémiához viszi. Zoey nem bánta, hogy majdnem egy óráig tartott odaérnie a városból, legalább volt lehetősége kicsit összeszedni magát és abbahagyni a sírást.

December, 2023. Amszterdam

Zoey-nak határozottan kezdett olyan érzése lenni, hogy Xavi túlságosan élvezi Dr. Jansen hiányát, ugyanis megállás nélkül őt kérdezte mindenféle - többnyire óvatos és veszélytelen - témáról a délutáni közös tornájuk alkalmával. Arról, hogy hova jár edzeni és pontosan mit szokott csinálni, a tanulmányairól meg az itteni gyakorlatáról. Zoey pedig megpróbált válaszolni mindenre, anélkül hogy túl mély információkat árult volna el magáról.

- Na és... - köszörülte meg a torkát a focista. - Jársz valakivel vagy... randizol? - tette fel a következő kérdést, ami igazán foglalkoztatta.

Holott az elmúlt években is ránézett időnként Zoey social media oldalaira, sőt az elmúlt napokban megtette ezt többször is, ez az információ sosem derült ki számára. A fiatal nő egyik szemöldökét felhúzva nézett fel rá, s egyelőre nem mondott semmit, Xavi pedig tudta, hogy túl messzire ment ezzel a kérdéssel ilyen formában.

- Egy okot mondj, amiért ez rád tartozik. - szólalt meg végül Zoey.

- Mert ugyanolyan kíváncsi segg vagyok még mindig, mint 7 évesen. - küldött Xavi a lány felé egy széles vigyort.

Zoey csak lemondóan csóválta meg a fejét ezt hallva.

- Nem járok, meg nem is randizom senkivel. - adta meg magát végül. - Akarsz kinesiotapet? - váltott témát gyorsan, Xavi pedig csak bólintott.

Nem tudta, hogy elégedett legyen-e Zoey válaszával. Habár az elmúlt 4 évben sosem beszéltek, mindig is szerette volna, ha a lány boldog.

- Ha ezzel megvagyunk, felállunk és megpróbálsz leguggolni és nem elborulni, hm? - kérdezte Zoey, hangja ismét felvett egy meglehetősen semleges nemet, Xavi pedig végérvényesen megbánta, hogy rákérdezett a szerelmi életére.

Éppen ezért elhatározta, hogy bármennyire is nehéz és fájdalmas lesz, a következő gyakorlatot megcsinálja tökéletesen, reménykedve, hogy Zoey talán ismét nyit majd kicsit felé. Homlokát fájdalmasan ráncolta össze, miközben a sérült lábának térde rosszallóan recsegett hajlítás közben. Erősen szorított rá Zoey kezére, miközben leguggolt és próbálta megtartani az egyensúlyát.

- Wow, nagyon jól csináltad. - a lány őszinte és széles mosolyt villantott rá.

- Ennek örülök... mondd, hogy most mit csináljak, különben öt másodpercen belül seggre ülök. - nézett rá kétségbeesetten.

- Álljunk fel. - nevetett fel Zoey, Xavi pedig csak produkált egy fájdalmas arckifejezést, de végül összeszedte magát és lassan ismét felegyenesedett.

Zoey kezeit továbbra sem engedte el, ugyanis nem szokott csak úgy minden nélkül álldogálni mostanában.

- Nagyon jó. - bólintott elismerő mosollyal ismét a lány. - Elengedhetlek? - kérdezte óvatosan.

- Inkább ne. - fintorgott Xavi.

- Oké. - vette tudomásul Zoey. - Üljünk le. Vedd fel a cipőt és utána megpróbálhatsz segítség nélkül sétálni.

- Rendben. - egyezett bele focista.

Amíg Xavi a cipőfelvétellel volt elfoglalva, Zoey szintén helyet foglalt a focista mellett lévő másik tornaszőnyegen és pár hosszú pillanatig csak elmélázva figyelte a férfit, s hirtelen alig tudta elhinni, hogy ők valaha együtt voltak. Olyan távolinak és hihetetlennek tűnt, pedig a gyerekkoruk és kapcsolatuk megannyi mozzanatára emlékezett tisztán.

- Mi az? - nevetett fel Xavi halkan, mikor észrevette, hogy Zoey mennyire elkalandozott. - Megcsúnyultam, igaz?

Zoey elengedett egy segélykérő nevetést ezt hallva.

- Csak felnőttél. - mosolyodott el végül jólesően. - Bár egy dolgot elárulhatsz. Mi ez a cigánybajusz és kecskeszakáll kombináció amit manapság mindenki visel? - kérdezte, miközben mosolya gonosz vigyorrá alakult.

Xavi drámai sóhajjal tette mellkasára a kezét.

- Szóval tényleg nem tetszem neked. - vonta le a következtetést.

- Nem ezt mondtam. - rázta meg a fejét Zoey kis nevetéssel. - Az arcszőrzet kombináció nem tetszik. Senkin sem, de emiatt ne érezd feszélyezve magad, csak kíváncsi voltam a dolog hátterére. - vont vállat végül.

Xavi csak mosolyogva csóválta meg a fejét ezen, végül úgy döntött, hogy megosztja Zoey-val az igazságot.

- Esetemben ez minden, ami nő. - nevetett fel, mire Zoey arcát kezébe temetve próbálta leplezni a rátörő röhögést. - Figyi... akartam mondani neked valami furát. - váltott komolyabb hangnemre a focista, Zoey pedig döbbenten kapta rá a tekintetét. - Szigorúan szakmai. - tette fel védekezeően a kezeit.

- Oké? Hát akkor csak mondd. - felelte Zoey és őszintén kíváncsivá vált, hogy mégis miről lehet szó.

- Mióta itt vagyok eléggé... fáj a derekam. - vallotta be Xavi, Zoey pedig meglepődött, hiszen nem pont erre számított.

- Oh... hát az nem jó. - nyögte ki. - Pontosan hol és milyen jellegű fájdalom? - érdeklődött, s közelebb csúszva feltérdelt a focista háta mögött.

Xavi csak elengedett egy nehéz sóhajt, és nem azért, mert akkor épp fájdalmai lettek volna, sokkal inkább a nő közelsége miatt.

- Itt. - érintette meg két oldalt azokat a pontokat amikről beszélt. -És olyan... mintha valami súly nehezedne rá... - kezdte magyarázni, ám amint megérezte Zoey érintését magán, hirtelen elakadtak a szavai.

Nem számított rá, hogy a lány majd a pólója alatt érinti meg és nyomkodja meg a derekát.

- Hmmm... nos ez tipikusan a félig ülve, félig fekve kockulás órákig nevű betegség tünete. - jelentette ki halkan, egész kicsit közelebb hajolva a focista füléhez.

Xavi csak elengedett egy halk, rosszalló nyögést ezt hallva, mert tényleg minden szabadidejét az ágyban fekve töltötte sorozatnézéssel. Ezzel egyidőben pedig próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy Zoey közelsége miatt a gyomra olyan bukfencet vetett, mintha ismét 14 éves lenne.

- Ülőhelyzetben próbálj meg a lábfejedhez előrehajolva nyújtani naponta többször. - tanácsolta Zoey, miközben kissé erősebb mozdulatokkal kezdte masszírozni a focistát, aki jóleső sóhajt engedett el. - Ez jó érzés? - kérdezte apró mosollyal.

- Isteni. - lehelte Xavi lehunyt szemekkel.

- Kipróbálhatod a masszázst is, az is nagyon jó ilyenfajta fájdalomra. - jelentette ki Zoey, s azzal a lendülettel el is húzta a kezeit. - A recepción tudsz időpontot kérni a masszőrhöz. 30 perc 60 euró. - ütögette meg finoman a focista vállát, mielőtt ismét felállt volna.

Xavi ledöbbent tekintettel nézett a fölé magasodó lányra és soha nem érzett csalódottság söpört végig rajta.

- Azt gondoltam, hogy a Mikulás napra tekintettel kaphatok egy ingyenes alkalmat, tőled. - adott hangot a csalódottságának.

Zoey széles mosollyal csóválta meg a fejét és kissé felnevetett.

- Nem vagy már 7 éves, hogy ennyi ajándékkal halmozzalak el, érd be a csokival.

Xavi legszívesebben egyetértett volna vele, miszerint tényleg nem 7 éves, és a masszázsra sokkal inkább szüksége lenne a csoki helyett, de inkább magában tartotta ezt a megjegyzést.

- Gyerek, álljunk fel. - sóhajtott Zoey. - Lassan mennem kell a kövi betegemhez.

Pár perccel később a liftben állva a lány érdeklődve húzta elő telefonját, amint érezte hogy röviden megrezzent. Xavi csak némán figyelte őt és azon agyalt, hogy mennyire jobb volt a mai tornájuk Dr. Jansen nélkül és kifejezetten örült annak, hogy ez valószínűleg így marad a hét hátralévő részében is. Utána pedig úgy képzelte, hogy sokkal egyszerűbb lesz minden, hiszen hetente csak háromszor kell majd bejönnie napi egy gyógytornára.

Zoey fájdalmasan ráncolta össze a szemöldökét, majd mély sóhajjal vágta ismét zsebre a telefont.

- Baj van? - kérdezte Xavi rögtön, bár azonnal érezte, hogy ez megint csak olyan dolog, ami nem rá tartozik.

- Nincs baj. - válaszolt halkan Zoey. - Csupán anyám mégsem jön ide karácsonykor, mert más programja akadt. - vont vállat keserű fintorral.

Xavi egy pillanatra megdöbbent, hogy a lány elárulta neki az okot a hirtelen jött szomorúsága mögött, ugyanakkor hirtelen nem is tudta, hogy mit reagáljon erre.

- Sajnálom. - nyögte ki végül, s ezzel egyetemben a lift ajtaja is kitárult előttük az emeleten.

Zoey csak lemondóan megrázta a fejét, majd intett neki, hogy menjen előre, ő pedig így is tett.

- Figyelj... - szólalt meg a focista, mielőtt Zoey szokásosan elköszönhetett volna tőle a folyosón. - Ha végzel most délután és lenne kedved beszélgetni... nagyon örülnék ha benéznél. Megosztanám veled a csokit. - ajánlotta egy esetlen mosollyal.

Sosem szerette ha Zoey szomorú volt, és ezek mellett tényleg nagyon szívesen töltött volna egy kis időt vele, amiben kötetlenül tudnak beszélni. Zoey-t kissé meglepte ez az egész invitálás, bár túlságosan sok gondolat zúgott a fejében, ahhoz hogy reálisan felmérje Xavi szándékait.

- Rendben. - bólintott enyhe mosollyal, majd egy gyors búcsúzás kíséretében magára is hagyta a focistát.

Miután Xavi visszatért a szobába, úgy gondolta, hogy Zoey-t leghamarabb egy óra múlva láthatja, így volt ideje a jelenlegi lassú tempójában zuhanyozni és átöltözni. Sőt, még fogat is mosott és előkereste a parfümjét és befújta magát, aztán egy pillanatig el is gondolkodott rajta, hogy miért csinálja mindezt? Olyan, mintha egy randira készülne a kórház falai között.

Ezekután pár pillanatig kritikus tekintettel méregette magát a tükörben. Persze, tisztában volt vele, hogy mennyit változott az elmúlt években, na meg azzal is, hogy ő nem volt olyan szinten a lányok kedvence, mint néhány csapattársa, de nem is igazán érezte azt, hogy hiányozna egy barátnő az életéből. Zoey hiányzott neki.

Az ajtón hallatszó finom kopogás rántotta vissza a valóságba, s miközben Xavi megállapította, hogy sürgősen keresnie kell egy fodrászt amint kiengedik innen, engedélyt adott a látogatójának a belépésre.

- Szia. - Zoey halvány mosolyt villantott rá, amint belépett, immár normál ruhát viselve.

- Szia. - Xavi őszinte mosollyal és izgatottan dobogó szívvel viszonozta a köszönését, miközben óvatosan sétált kifelé a fürdőszobából, végül az ajtó félfájának támaszkodva állt meg és mérte végig Zoey-t. - Gyere csak be, ülj le.

Zoey bólintott, lepakolta a nála lévő kabátját és táskáját, majd a látogatók és személyzet számára ott lévő kisszéken foglalt helyet, Xavi pedig viszonylag gond nélkül és önmagához képest gyorsan lépkedett az ágyához és ült le Zoey-val szemben, majd azzal a lendülettel magához is vette a reggel kapott ajándékát, ami egyelőre érintetlen volt.

A lány érdeklődő pillantással lélegzett még egyet a kellemes illatú férfi parfümből majd várakozóan emelte szemeit Xavi-ra, hiszen nem tudta, miről szeretett volna beszélni vele.

Ő azonban először nem mondott semmit, csak Zoey felé nyújtotta az időközben kicsomagolt édességet, Zoey pedig szokásával ellentétben le is tört magának egy kockát, majd a szájába dobta.

- Szóval... van valami terved így karácsonyra? - kérdezte Xavi végül óvatosan, ugyanis tudni szerette volna ezt az infót, de mégsem akarta túlságosan elszomorítani Zoey-t ismét.

Zoey mély sóhajjal pillantott rá, majd pár hosszú másodperc után megszólalt.

- Mivel a lakótársam úgyis hazamegy a családjához, így enyém lesz az egész lakás, és azt tervezem, hogy totális nyugiban elkezdem megírni a gyakorlatomról szóló beszámolót, mert egyrészről elég részletes anyagot kérnek... másrészről még mindig szörnyű a helyesírásom hollandból és sok időt vesz igénybe. - nevetett fel segélykérően, Xavi pedig viszonozta ezt, hiszen nagyon jól ismerte ezt a problémát.

Ők ketten spanyolul tanultak meg írni és olvasni, a hollandot mindig csak beszédre használták, így nagyon nehéz volt választékosan és helyesen írni azon a nyelven.

- Nem is mondtad eddig, hogy van lakótársad. - reagált végül Zoey mondandójának első részére.

- Hát nem kérdezted. - vont vállat a lány. - Nagyon jó fej csaj. Sokat főz, amit szemtelenül kiélvezek, ezenkívül kötöget és horgol esténként mint egy nagyi. Biológia szakra jár egyébként és... a szerelmi élete sokkal izgalmasabb mint az enyém. Egyébként külföldi szóval kb. minden héten emlékeztet rá, hogy mennyire imádja a spanyol akcentusomat angolul, amit sosem fogok kinőni. - fejezte be Zoey egy vállrándítással, Xavi pedig felnevetett a mondandója utolsó részén.

- Mondj valami angolul. - kérte végül.

- Dehogyis! - tiltakozott Zoey azonnal. - Biztos volt már valami igazi spanyol csapattársad és hallottad, hogy beszélnek. Na, én is pont úgy. - temette a kezét arcába egy rövid pillanatig.

A focista végül elengedte a témát, hiszen Zoey-nak igaza volt. A csapattársa, Dani Olmo például nagyon vicces akcentussal beszélt angolul.

- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy pont gyógytornásznak fogsz tanulni. - jegyezte meg Xavi végül.

Zoey csak szégyenlős mosollyal pillantott oldalra és tekintetét hosszú másodpercekig fogva is tartotta a sárga és rózsaszín színekben pompázó naplemente, amit már hosszú hetek óta nem látott. Xavi érdeklődve fordult hátra és pillantott ki az ablakon, miközben halvány mosoly kúszott ajkaira.

- Miután elköltöztél sokat voltam egyedül... - törte meg Zoey a csendet végül. - Ráfüggtem a CSI sorozatokra, de sosem tartottam magam elég okosnak meg bátornak, hogy igazi orvos legyek vagy hasonló. Anyám még támogatott is ebben a döntésben, azt mondta, hogy minden csapatnál szükség van jó terapeutákra. - nevetett fel a lány. - Nem mintha focistákkal akartam volna dolgozni. - vezette vissza a tekintetét Xavi-ra.

A focista csak hosszú pillanatig kémlelte Zoey-t. Arra gondolt, hogy a barcelonai telek nem voltak ennyire szürkék és szomorúak. Nem ment ritkaságszámba egy-egy látható naplemente.

- Gyere el hozzánk karácsonykor. - szólalt meg Xavi végül komolyan, hirtelen témát váltva. - Úgyis anyával és Kenzával leszek otthon, tuti nagyon örülnének neked. Na meg én is.

- Kenza tuti nem is emlékszik már rám. - rázta meg a fejét Zoey enyhe mosollyal, s arra gondolt, hogy mennyire kicsi volt még a focista húga, mikor utoljára látta. - Ezenkívül Xavi... annyira furcsa most ez az egész. - váltott komolyra az ő hangja is.

A lány tanácstalanul tárta szét a tenyereit és inkább nem folytatta a mondandóját.

- Nem szeretném, hogy utálj. - reagált rögtön Xavi, majd nagy sóhaj közepette gondolkodott sebesen, hogy mit is mondhatna Zoey-nak. - Figyelj... annyiszor szerettem volna neked elmondani, hogy utáltam azt a helyzetet 4 éve. 16 évesek voltunk... rohadt bonyolult helyzetben voltam, és nem is egyedül döntöttem erről. Sokszor éreztem úgy, hogy nem ez volt a helyes döntés. A foci miatt is így éreztem, de a leginkább azért, mert téged is elveszítettelek. Elveszítettem a lányt, aki a legjobb barátom volt, és nem mellesleg, akibe halálosan szerelmes is voltam. - sorolta, próbálta a hangjában lévő kétségbeesést nem mutatni, sőt Xavi megkísérelt kifejezetten nyugodtan és lassan beszélni, ugyanis semmi esetre sem szeretett volna összeveszni Zoey-val.

Sokkal inkább csak szerette volna tisztázni vele a lezáratlan ügyeiket, hogy aztán mindenféle kínos és kényelmetlen érzés nélkül dolgozhassanak most együtt. Ezenkívül pedig nagyon remélte, hogy a jövőben ismét kapcsolatban maradhatnak egymással valamilyen módon.

- Iszonyatosan hiányoztál... minden egyes nap. - pillantott Xavi komolyan Zoey szemeibe. - Még sírtam is miattad... rohadt sokat igazából. - vallotta be kínosan, mire Zoey elgyengült pillantással harapta be saját ajkát.

Az nyilván egyikük számára sem volt kérdés, hogy Zoey mennyit sírt akkoriban.

- Xavi... - rázta meg a lány a fejét. - Sosem számítottam arra, hogy erről valaha még élőben fogunk beszélni. Sokszor gondolkodtam azon, hogy egyszer megírom neked, hogy... egyszerűen nem volt jó megoldás abban a helyzetben. Én pedig a lehető legszarabban kezeltem és az, hogy minden kontaktot megszakítottam veled... akkor talán segített. Mert abban biztos voltam, hogy ha továbbra is minden nap beszéltem volna veled és elmondom, hogy mennyire szeretlek csak nehezebbé tett volna mindent. - mondta Zoey tehetetlenül, s ezután inkább nem folytatta és nem mondta el, hogy akkor is sokat gondolt Xavi-ra, mikor már nem okozott neki túl nagy fájdalmat, és el is játszott a gondolattal, hogy ír neki valamit, a saját lelkiismerete megnyugtatása végett.

- Ebben valószínűleg igazad van. - bólintott elfogadóan a focista. - Utáltam Párizst. - vallotta be mellékesen. - Sokszor kívántam azt, hogy bárcsak Barcelonában maradtam volna és azt, hogy esténként hozzád mehessek haza a szétesőben lévő családom helyett. - vont vállat keserű mosollyal. - De ez most már nem számít... sokkal inkább azt szerettem volna, ha tudod, hogy örülök annak, hogy ismét találkoztunk és minden nap láthatlak, annak pedig végképp, hogy a kezdetek ellenére nem nyírtál még ki.

Zoey érezte, hogy a szemeit ellepik a könnyek, mégis szeretett volna reagálni az imént elhangzottakra.

- Ne haragudj rám, amiért olyan csúnyán viselkedtem veled az első napon. - mondta halkan. - Nagyon dühös voltam a helyzetre és rád is, hiába nem tehettél arról, hogy ide kerültél. Valamiért mégis azt gondoltam, hogy még mindig az a 16 éves srác vagy, aki... - Zoey szavai elcsuklottak, szemeit hirtelen mozdulattal törölte meg. - Nagyon sokszor el akartam neked mondani, hogy azért is fájt annyira, hogy elmentél mert... az volt az érzésem, hogy engeded másoknak, hogy elbizonytalanítsanak. Xavi, én sosem kételkedtem abban, hogy a Barca felnőtt csapatában a helyed. És anyám sem. Nyilván nem 16 évesen, de elég jó voltál mindig is ahhoz, hogy azon kevesek egyike légy, aki odakerül mondjuk 2 éven belül. Helyette elmentél, én pedig hirtelen csak azt voltam képes felfogni ebből, hogy a kapcsolatunk véget ért és... - Zoey hangja ismét elcsuklott, ezután pedig ajkát beharapva próbálta visszatartani a könnyeit.

- Tudom. - Xavi óvatosan fogta meg a lány ölében lévő kezét, Zoey pedig tehetetlenül engedte, hogy ujjait összekulcsolja az övével. - Ne gondold azt, hogy az érzéseidnek nem volt jogosultságuk, csak azért, mert mindenki más azt mondta neked, hogy én a helyes dolgot tettem a jövőm érdekében. - magyarázta folyamatosan a lány szemébe nézve. - Annyira sajnálok mindent. - rázta meg a fejét óvatosan. - Amikor ismét megláttalak én... hirtelen arra gondoltam, hogy mennyivel másabb lenne minden, ha együtt maradtunk volna. Valószínűleg nem lennék itt... valószínűleg rohadtul boldog lennék és azt tervezném, hogyan kérjem meg a kezed.

A férfi utolsó mondatát hallva Zoey végérvényesen sírni kezdett és annyira szánalmasnak érezte magát, amiért ennyire érzékenyen reagált most.

- Miért mondasz most nekem ilyeneket? - szipogott tehetetlenül. - Egyébként meg bármennyire is szeretnék valakit, nem mennék férjhez 20 évesen. - kérte ki magának Zoey, majd Xavi kezét elengedve húzott elő egy zsebkendőt.

A focista csak elengedett egy tehetetlen kuncogást a nő utolsó mondatát hallva.

- Nem is azt mondtam, hogy rögtön házasodni akartam volna. - jegyezte meg kis szemforgatással és óvatos mosolyt küldött Zoey felé.

- Szóval csak adtál volna valami bazi nagy gyémántköves gyűrűt, hogy mindenki tudja, foglalt vagyok? - nevetett fel Zoey, miközben óvatosan törölgette a szemét és remélte, hogy azt az icipici szempillaspirált nem kente el, amit reggel felrakott.

- Ez a nézőpont igen érdekes. - húzta fel a szemöldökét Xavi, majd a zsebkendőt elvéve Zoey-tól gyengéd mozdulattal kezdte törölgetni a szempillafesték lehullott darabjait a lány szeme alól aki lélegzetét visszafojtva hagyta mindezt. - De én inkább úgy fogalmaznék, hogy adtam volna egy gyűrűt azért, hogy mindig emlékezz rá, hogy mennyire szeretlek és arra, hogy veled képzelem el a jövőmet. - pillantott komolyan Zoey szemébe.

Zoey remegő sóhajt engedett el, amint a focista végre elhúzta a kezét, bár sokkal komfortosabban nem érezte magát, mert Xavi várakozóan nézett rá, minden bizonnyal arra várva, hogy reagáljon valamit az elhangzottakra.

- Amikor hallottam, hogy Lipcsébe mentél most nyáron... eszembe jutott, amikor elvertelek velük a szülinapodon. - váltott témát végül.

- Nekem is. - mosolyodott el Xavi, annak ellenére is, hogy kissé meglepte ez a hirtelen felhozott téma.

Zoey-nak fogalma sem volt arról, hogy mi történik most éppen velük, így zavartan nézett körbe a szobában, s amint meglátta, hogy lassan fél 6-ot üt az óra, hirtelen nézett vissza Xavi-ra.

- Ideje mennem. Lassan úgyis hozzák a vacsit neked. - szólalt meg halkan.

- Zoey... - Xavi tanácstalanul mondta ki a nevét, ugyanis nem akarta, hogy elmenjen, de hirtelen semmilyen erős indokot nem tudott felhozni arra vonatkozóan, hogy miért kellene itt maradnia.

- Jobb, ha nem találnak itt engem... így munkaidőn kívül. - igazította haját zavartan a füle mögé, miközben lassan felállt.

- Értem. - sóhajtott Xavi gondterhelten, majd ő maga is felállt az ágyról, amit Zoey meglepődve fogadott. - Azért kaphatok egy ölelést? - kérdezte reménykedve.

A fiatal nő a plafonra emelte tekintetét, miközben a szíve még mindig szélsebesen dobogott.

- Persze. - válaszolt végül minden erejét összeszedve, s nagyon remélte, hogy nem fog ismét sírni.

Engedte, hogy Xavi magához ölelje, a tőle telhető legvisszafogotabb módon pedig viszonozta is a gesztust.

- Ígérj meg nekem valamit. - suttogta a focista, mire Zoey-t kirázta a hideg.

- Mit? - kérdezte elhalóan, s közben hálás volt, hogy az ölelés miatt nem kell Xavi szemeibe néznie most.

- Gondolkodj a karácsonyon, rendben? Szigorú "nincs ajándékozás" policy van érvényben. - engedett el egy kis nevetést. - Eszünk, kártyázunk, eszünk, filmet nézünk, közben eszünk. Semmi extra.

- Jó, gondolkodom rajta. - lehelte Zoey alig hallhatóan, majd óvatosan vált el a focistától és küldött felé egy utolsó halvány mosolyt. - Amiért ilyen szinten rám hoztad a sírást, holnap kemény leszek veled. Akár megeheted az egész csokoládét is... készülj fel, hogy holnap lesétáljuk. - tette hozzá szigorúnak szánt hangon, Xavi-tól azonban csak egy provokatív vigyor volt a jutalma.

- Már alig várom. - kacsintott rá, Zoey pedig egy utolsó intés kíséretében, sebesen hagyta el a kórtermet.

*******

Sziasztok!

Először is Boldog Karácsonyt kívánok Nektek. 

Nincs túl sok más hozzáfűznivalóm, csupán csak annyi, hogy nagyon érdekel, hogy tetszik eddig a történet? :)) Puszii.